1453. május 3.

Miután formailag egyetértésre jutott Giustinianival és a bailóval, Lukasz Notarasz a falak ellenőrzésénél serénykedik. A kikötő falát továbbra is a maga saját védelmi szakaszának tekinti, noha ennek védelmét Giustiniani a császárral egyetértésben, azt különböző görög parancsnokok között osztotta fel. Az ő indítványára helyezték át ide a császár két legnagyobb ágyúját, hogy lőhesse a török gályákat. Ám a távolság az öblön keresztül túl nagy. A golyóbisok belepotyognak a vízbe, és nem okoznak kárt a török hajókban. A törökök is viszonozták az ágyútüzet az öblön át, de az ő lövedékeik is a vízbe hullanak, nem okozván károkat a falban.

Az időjárás is borúsra változott. Már második napja rideg északi szél fúj a Boszporusz felől.

Alkonyattájt a bailo indítványára a császár titkos tanácskozásra hivatott minden fontosabb férfiút, latinokat, görögöket egyaránt, a Blachernai nagytermébe. Több mint ötven férfiú jelent meg. Ott volt Lukasz Notarasz is, meg én is, mint Giustiniani összekötője a velenceiek védelmi szakaszán.

Elsőként a velencei bailo beszélt, és a Tizenkettek Tanácsának fölhatalmazásával bejelentette, hogy Velence még soha senkit nem hagyott cserben, aki őhozzá folyamodott segítségért. Ezért azt is bizonyosnak mondotta, hogy a Velence által kiállított hajók már kihajóztak a tengerre, és közelednek Konstantinápolyhoz. Kapcsolatba kellene valahogy kerülni velük, és siettetni kellene őket. Még a hajóhad parancsnokának a nevét is tudta. Úgy hívják, hogy Loredano.

– Mindannyian tudjuk, hogy veszélyes helyzetben vagyunk – folytatta –, még sincs minden veszve. Az idő is nekünk dolgozik. Az ostrom elhúzódásával minden egyes nap győzelmet jelent. Bármit tegyen is a többi nyugati ország, a velenceiek által kiállított gályák már úton vannak. Megesküszöm rá, hogy úton vannak. Ki tudja, talán a pápa is fölfogadott néhány gályát, és Katalónia királya is megígérte a segítségét. Magyarország politikai nyomása is komoly fenyegetést jelent a török hátában.

Amikor a jelenlévők közül néhányan nevetésben törtek ki, haragra gyúlva az ajkát harapdálta, körülnézett, majd így folytatta:

– Természetesen bátorító, hogy köreinkben jókedv és vidámság uralkodik, ám ez most mégsem a nevetés ideje. Nekünk két ki nem használt hajónk van, mivel Giustinianinak nincs szüksége a hajóira. A szél kedvező, és sötét éjszaka várható. Az ekkora hajók képesek arra, hogy kivágják magukat a gyűrűből. Indítványom tehát az, hogy Konsztantinosz baszileusz szálljon hajóra, s keressen kapcsolatot Loredano hajóival, majd folytassa útját Moreába, és ott gyűjtsön hadsereget és alakítson ki egy másik harcvonalat a törökök ellen. Mindehhez szükség van a baszileusz tekintélyére!

Giustiniani keserűen mosolygott, és így szólt:

– Ebben az indítványban is rá kellett ismernem a hírhedt velencei államtudományra! De nem ellenzem. Haszon nélkül való, hogy Konsztantinosz baszileusz veszélynek tegye ki magát. Én inkább átengedem neki a saját hajómat, ha időben akar elmenekülni. De csak őneki, és senki másnak!

Több görög lelkesen kiáltozni kezdett, és biztatta a baszileuszt, hogy mentse meg a drága életét. A második arcvonal létrehozásában senki sem bízott, mivel mindannyian tudtuk, hogy a török seregek még a télen behatoltak Moreába, hogy ott a császár fivéreinek kis létszámú seregét lekössék és megakadályozzák, hogy onnan segítséget küldhessenek. Egyedül Notarasz komolyodott el és nézett szét vizsgálólag maga körül. Ő azt igen jól tudhatta, hogy ha a baszileusz távozik, a hatalom végérvényesen a latinok kezébe kerül. Giustiniani is jól tudta, hogy a város a velenceiek hatalmába kerül, ha a császár távozna és a velencei hajóhad valóban idejében segítségükre érkezne. Szerintem a saját hajóját is csak dacból ígérte oda Konsztantinosz császárnak, jól ismervén őt és tudván, hogy ezt az ajánlatot nem fogja elfogadni soha.

A császár szívélyesen megköszönte Giustiniani nemes lelkű ajánlatát, és ezt mondotta:

– Esküt tettem, és elvégeztem a számvetésemet is. A jó pásztor az életét is kész odaadni a bárányaiért. Ezért a népemmel együtt akarok élni és meghalni. Erről a javaslatról hát ne is beszéljünk többet!

Hosszú tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a hajóhadból önkénteseket kérnek, és egy gyors járatú brigantinnal elküldik őket, hogy keressék meg a velencei hajókat. Ezután a császár közölte, hogy hallomása szerint a kolostorok gyalázatos módon elrejtették az arany– és ezüstedényeiket, noha az egyházi kincseket már jóval az ostrom kezdete előtt beolvasztották, és pénzt vertek belőle. Ezért nehéz szívvel bár, de házkutatást kellett elrendelnie valamennyi kolostorban. Az ott talált arany- és ezüsttárgyakat haladéktalanul a pénzverdébe kell szállítani, mivel a város lakosságának élelmezése bizony nagy összegbe kerül nap mint nap. A katonai rendőröknek a kolostorok névjegyzékét is át kell vizsgálniuk, és meg kell győződniük a szerzetesek kilétéről is, mivel úgy beszélik, sok szökevény a kolostorokba menekült és szerzetesi ruhát öltött magára.

Ugyanakkor a város arkhónjaihoz is szólott: – Értsétek már meg végre, hogy mindannyiunkat ugyanazon pusztulás fenyeget, és nincsenek tovább szegények és gazdagok, meg főrendűek és alacsony rendűek, mivel mindannyiótokra ugyanaz a halál és ugyanaz a rabság vár. Fölösleges hát eltitkolnotok a kincseiteket, és elrejtenetek az aranyat meg az ezüstöt a pincétekbe. Úgysem válthatjátok meg vele az életeteket. Ha a törököket legyőzzük, négyszeresen fizetem vissza mindenkinek a pénzverésre átengedett értékeket. Ha pedig nem győzünk, minden kincsetek amúgy is a törökök zsákmánya lesz. Kérve kérlek benneteket, győzzétek le a kapzsiságtokat, és engedjétek át az aranyatokat és az ezüstötöket a város megvédésére. Hiszen mások a vérüket, és az életüket áldozzák föl.

Az előkelő arkhónok azonban csak bámulták a latinok tábortüzétől kormos márványpadlót, arrább rugdalták lábuk alól a kődarabkákat, de nem válaszoltak semmit.