1453. május 4.

Éjféltájt, koromsötétben és viharos erejű hátszélben, tizenkét önkéntessel a fedélzetén, kivitorlázott a kikötőből a brigantin. A férfiak török ruhába öltöztek, és hajójuk árbocára is a szultáni zászlót húzták föl, hogy ezzel a csellel hajózzanak át a Gallipoli-tengerszoroson. A hajóhad megfigyelői Péra tornyából követték a török hajóhad zászló jeleit érkezésükkor és távozásukkor, ezért van remény rá, hogy a brigantinnak valóban sikerül átjutnia és meg is tudja találni Loredano hajóit.

Ám a velenceieknek a görög szigetvilágba kihelyezett állandó hajóhada már réges-rég ideérkezhetett volna Konstantinápoly megsegítésére, ha akarta volna. De ki tudja, talán a magas signoria fél, hogy a drága hajók csapdába kerülhetnek, ha ideküldik őket. Márpedig a hajóhad védelme nélkül a tengeri szigeteken lévő kereskedelmi állomásaik áldozatul eshetnének a török hajóhadnak. Itt sem volna egyetlen velencei hajó sem, ha a császár kényszeregyezménnyel és bírsággal való fenyegetéssel nem kötelezte volna a Fekete-tengerről érkező hajókat Konstantinápoly védelmezésére.

– De ha Velence cserbenhagyná is a császárt és Konstantinápolyt – mondta bizakodva a bailo –, nem hagyja cserben a saját polgárait és a drága rakományokkal teli hajóit!

A hangulat a városban újra reményteli, mivel terjed a hír, miszerint hamarosan felmentő hajóhad érkezik, és a magyar hadsereg is megindult, hogy hátba támadja a törököket. Bár úgy lenne! De a nyugati országok bizony elhagytak bennünket!

A nyugati országok elhagytak bennünket! Más nyelvünk van, mások a betűink, más a vallásunk, más a filozófiánk. Évszázados az irigység és a gyűlölet, s a gyanakvás, amely elválaszt bennünket egymástól. Elszegényedve, férgektől rágva, egyetlen városka falai közé zsugorodva az új Róma, a világ egykori uralkodója ma már csak szegény rokon, akinek feltétel nélkül bele kellene törődnie abba, hogy kegyelemkenyéren tengődjék. Hát nem, soha! Soha! Inkább elhagyjuk ezt a mulandó világot, és miközben a halál veri a dobját körülöttünk, halandó kezünket az örökkévalóság felé nyújtjuk! A császári bíbor múltja ezeréves. Európa császárai és királyai hitvány kis fölkapaszkodottak és barbárok a mi bíborunkhoz képest. Mögöttünk Krisztus első gyülekezete van. És még azt megelőzően az alexandriai tudós férfiak. És ő előttük meg Arisztotelész és Platón, az e világi és a túlvilági filozófia. Ok Arisztotelészt választották, mi meg Platónt.

A nyugati országok elhagytak bennünket. De ha jönne is segítség tőlük, ugyan, mit jelentene? Láttam ezt már Várna előtt. Láttam a kereszteseknél, amikor Cesarini bíboros lángoló szenvedéllyel próbálta tettekre váltani szertefoszlott álmait. O, aki egykor az egyházi demokráciáról és a népek közötti békéről álmodozott, az utolsó hónapjaiban már hamis esküre is készen állt. Arca csontvázsovánnyá keskenyedett. Csak a szeme izzott. A nyugati országokból mindössze néhány lovag követte őt, azok is rablásra, meggazdagodásra és hercegi koronára szomjazva. És a magyarok is!

És a magyarok is! Láttam őket, amint a bolgár falvak szegény papjait a szakálluknál fogva vonszolják. Láttam, amint kardjukkal ütötték le a földre a fekete kámzsás görög szerzeteseket. Az ortodox templomokat istállóként használták, s amikor továbbindultak, akkor meg fölgyújtották. A szent edényeket, egyházi ruhákat összepiszkították és elrabolták. A hadjárat fáradalmaitól kimerülten, a hidegtől és az éhezéstől elcsigázottan, fásult szívvel akkor minderről nem sokat gondolkodtam. Most, amikor percről percre török ágyúk remegtetik meg a földet körülöttem és amikor Konstantinápoly falai lassan omladoznak, teljes elevenséggel jelenik meg előttem mindezen már feledésbe merült látvány. Ilyen volt a nyugati országok segítsége, ami végül hullahegyekben enyészett el a várnai csatamezőn.

Az északkeleti vihartól hajtva vitorlázik valahol a kis brigantin, árbocán a szultán zászlajával. A halál küszöbén vitorlázik, és vele együtt a mi utolsó reménységünk. Szívem azonban azt mondja, hogy a reményünk beteljesülése a városunk, kihunyó világunk számára a halálnál is szörnyűbb következményekkel járna.

Mindenható Isten, könyörületes Krisztus, szent Istenanya, hát az én szívem sötétségében is ott suttog ez a borzalmas mondat: Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája!

Nem, ilyen választás nincs! Nem szabad hogy legyen. Ez csak a kétségbeesett élni akarás, önbecsapás, az önfenn-tartási ösztön hitvány megnyilvánulása. Más választás nincs, vagy a múlandó, vagy az örökkévaló. Az emberek világa, vagy az Isten világa! En már választottam. Akkor meg miért bizonygatom ezt ily szakadatlanul magamnak, mintha titokban magam is kételkednék a magam igazában?