1453. május 8.

Már tegnap a késő esti órákban titokban összeült a tizenkettek tanácsa. A törökök éjszakai támadása véglegesen megmutatta a védelmi erők gyöngeségét. A híd, amit a szultán hatalmas hordókra építtetett a kikötői öblön keresztül, leginkább a Blachernait fenyegette. Ezért a velenceiek hosszú civakodás után úgy döntöttek, hogy Trevisano három nagy hajóját kiürítik, és ily módon további kétezer embert tudnak bevonni a védelembe. Úgy rendelkeztek, hogy a rakományt a császári arzenálba kell szállítani, a tengerészeket és a katonákat pedig a falakra vezényelték a Blacher-nai védelmére.

Trevisano tiltakozott a hajótulajdonosok és a kapitányok nevében. Bizonygatta, hogy ha a tíz- meg tízezer dukát értékű rakományt a szárazföldre szállítják, megmentésére többé semmi remény nincs, ha a törökök a városba betörnek. Ráadásul az üres hajók is a törökök zsákmányául esnek, és azok legénysége az életét sem tudná megmenteni.

A tizenkettek tanácsa mégis úgy határozott, hogy kiüríttetik a hajókat. Értesülvén erről a döntésről, a hajók legénysége és kapitányai fegyverrel a kezükben föllázadtak, és nem voltak hajlandók elhagyni a hajókat. Az ágyúkat megtöltötték, az íjászok fölkapaszkodtak az árbocra, s Trevisano kárörvendve somolygott, mikor a csónakjából a vöröslő arcú bailo mellől próbálta lecsöndesíteni embereit, és nem túl nagy lelkesedéssel arra biztatta őket, hogy feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek.

A mai napon újra összegyűlt a tizenkettek tanácsa, s meghallgatták a császárt is, valamint Giustinianit és Lukasz Notaraszt is. A császár könnyező szemmel hivatkozott a tengerészek lelkiismeretére. Hogyan nézhetnének bárki keresztény ember szemébe valaha is, ha épp a döntő pillanatban cserbenhagyták a várost.

A kapitányok és a tengerészek képviselői így beszéltek:

– Minket erőszakkal tartottak itt. A földmunkákban ennek ellenére részt vettünk, jó szándékunkat ezzel is bizonyítottuk. Ez a háború nem a mi háborúnk! Mi a hajóinkért vagyunk felelősek, és a hajónkon lévő rakományért!

Lukasz Notarasz így beszélt:

– Minden olyan ponton, ahol a görögök saját erejükből védték a falat, a törököket visszaverték, véres fejjel menekültek. A latinok segítsék egymást, ha akarják, de nézetem szerint a Blachernaiban már így is túlságosan sok a velencei.

Giustiniani lenyelte mérgét és elfojtotta gyanakvását, tudván, milyen gyönge a védelem, és így szólt:

– Isten dicsőségére és a kereszténység áldására a hajókról le kell rakodni és a legénységet át kell irányítani a falak védelmezésére. Különben megeshet, hogy a veszély pillanatában, valamely sötét éjszakán, a hajók átszakítják a láncot és tovavitorláznak. Régebben is tettek a velenceiek olyan esküket, amelyeket nem tartottak meg.

Megint úgy határoztak, hogy a hajókat kiürítik, de mikor a bailo megpróbált fölmenni a legnagyobb hajóra, a tengerészek kivont karddal futottak a felvonóhídakhoz, és még a saját képviselőiket sem engedték föl többé a hajókra, és azt kiabálták, hogy eladták őket a császárnak.

– Csak merjetek hozzáfogni a hajóink kirakásához! -mondták. – Ha átengedjük a hajóinkat, a görögök itt fognak tartani bennünket erőszakkal a városban, hogy védelmezzük őket, mintha csak az ő tulajdonuk vagy éppen a rabszolgáik lennénk. Minden keresztény, aki ebben a szerencsétlen városban marad, elveszett. Készakarva nem térdelünk a kard alá! Kényszerítsetek bennünket, ha tudtok!

A tengerészek képviselői, akik részegen imbolyogtak a bailo mögött a felvonóhídon, könnyhullatva és kezüket nyújtogatva kértek bocsánatot elpártolásukért.

– Nem is értettük, mit ígértünk meg – panaszkodtak.

Annyi bort itattak velünk a ravasz görögök, hogy mondtuk, ami éppen a nyelvünkre jött. De most már szánjuk-bánjuk, és mindent visszavonunk. A tizenkettek tanácsa eladott bennünket a görögöknek, de inkább haljunk meg együtt, testvérek, a hajó fedélzetén, semmint a törökök karóiba húzva.