1453. február 10.

Mindenkivel találkoztam, csak Lukasz Notarasz megaduxszal nem. Mintha szándékosan lakna a lehető legmesszebb a Blachernaitól, a város másik végén. A régi városnegyedben. A Nagytemplom, a régi császári palota, a hippodrom árnyékában. Ő elkülönül. Mindkét fiatal fiának megvan az udvarban a szertartásos tisztsége, de ők nem mutatkoznak ott. Egyszer láttam őket amint lóhátról labdajátékot játszottak a hippodrom pályáján. Mindketten szép fiúk, arcukon ugyanaz a sötét és büszke szomorúság, mint az atyjukén.

A hajóhad parancsnokaként a megadux megtagadja az együttműködést Giustinianival. A saját pénzén hajózóképes állapotba hozatta a császár öt kivénült gályáját. Ma mindenkinek nagy meglepetésére váratlanul vízbe merítették az evezőiket, és kieveztek a kikötőből, a nyugati hajók mellett. Miután a Márvány-tengerre jutottak, felvonták új vitorláikat, csatarendbe sorakoztak és Ázsia partjai felé vették útjukat. Szürke, felhős nap volt, széllökésekkel. A tengerészek még nem voltak gyakorlottak a vitorlák kezelésében. Az evezősök elvétették az ütemet, úgyhogy olykor-olykor az evezők egymásba gabalyodtak.

A legutolsó konstantinápolyi hajóhad kifutott a tengerre. A velencei és a krétai hajóskapitányok térdüket csapkodva hahotáztak rajta.

De vajon mi lehet ennek a hadgyakorlatnak a célja? Nem lehet kizárólag a vitorlakezelés és az alakzatba rendeződés gyakorlása, mert a dromonok^[10] alkonyatkor nem érkeztek vissza.

Giustiniani a palotába lovagolt, minden szertartást megsértett, félretolta útjából a testőröket és az eunuchokat, és berontott a császár szobájába. Állítólag azért viselkedett így, hogy ezzel mutassa ki felháborodását. Pedig tulajdonképpen egyáltalán nem dühöngött, hanem kíváncsi volt. A császári hajóhadat nem sokra becsülte. A nyugati országok egyetlen hadihajója el tudta volna süllyeszteni őket. De mint főparancsnokot természetesen bosszantja, hogy a hajóhadat nem rendelték az ő parancsnoksága alá.

Konsztantinosz császár védekezett előtte: – Notarasz megadux nem helyesli a tétlen várakozást. A törökök fölégették a környéket és ostrom alá fogták Szelümbriát és az utolsó bástyáinkat is. A megadux ezért támadni akar és ugyanúgy megfizetni nekik, amíg csak nyitott a tenger.

Giustiniani így beszélt: – Elrendeltem, hogy nyissanak a falakon rohamkapukat. Kérve kértem, hogy ellencsapásokat mérhessek a törökök szétszórt, fosztogató alakulataira. Túlságosan elszemtelenedtek már, és nyíllövésnyire lovagolnak el falaink mellett, gyalázkodó szavakat kiáltozva és kiheréléssel fenyegetve a katonáinkat. Az ilyesmi gyengíti a fegyelmet.

A császár így beszélt: – Nekünk egyetlen embert sem szabad veszítenünk. A török aszabok^[11] csak a falaktól távolra csalogatnák és megsemmisítenék a rohamcsapatot.

Giustiniani ezt mondta: – Ezért engedelmeskedtem is az akaratodnak. De Notarasz megaduxot nem érdekli a te akaratod.

A császár így beszélt: – Váratlanul bejelentette, hogy a hajóraj gyakorlatra kifut a nyílt tengerre. Nem parancsolhattam meg Velence vagy Kréta hajóinak, hogy tartóztassák fel. De ez az önkényeskedése nem fog megismétlődni.

Phrantzesz felcsapott békéltetőnek: – A megadux maga szerelte fel a hajókat és fogadta fel a tengerészeket. Nem haragíthatjuk meg.

Ezek azonban csak szavak voltak. Mindegyikük tudta ezt. Giustiniani az asztalra csapott protosztrátori botjával, és megjegyezte: – Honnan tudod, hogy egyáltalán visszatér az embereivel és a hajóival, vagy sem?

Konsztantinosz császár lehajtotta a fejét, és csendesen megszólalt: – Ki tudja, talán mindannyiunknak az volna a legjobb, ha nem jönne vissza.

Visszatérve Giustiniani elmesélte nekem az egész beszélgetést. Így szólt:

„Nem érthetek a görögök bonyolult politikájához. Eddig a baszileusz mereven tiltott mindenféle támadó tevékenységet. A krisztusi alázatosságot eltúlozza, amikor minden alkalommal odatartja a másik orcáját is, ha a szultán képen törli. Természetesen megértem, hogy mind a nyugati országoknak, mind az utókornak a saját viselkedésével sokszorosan akarja bebizonyítani, hogy a támadó a szultán, Ő viszont a végsőkig a béke híve. De mit ér ez Minden értelmes ember amúgy is tudja ezt. Most Notarasz megadux a saját kezébe ragadja a kezdeményezést, és hadműveletekbe kezd. Hidd el nekem, igenis vissza fog térni a najoivah De hogy ezzel mit akar elérni, azt nem tudom fel-rogm. Magyarázd meg te, aki ismered a görögöket.

Lukasz Notaraszt én nem ismerem – mondtam. – Ugyan ki képes kipuhatolni egy büszke és becsvágyó férfi valamennyi indítékát? Talán a jó hírét akarja tisztára mosni. A Szófia-templom előtt történt zavargások után a Blachernaiban megbízhatatlannak és a törökök barátjának tartották. Talán ezért akar elsőként bizonyságot tenni a görögök támadó szelleméről, a császár tétovázásának ellensúlyozására.

– De mi haszna egy rablótámadásnak a törökök partvidéke ellen? – türelmetlenkedett Giustiniani. – És éppen akkor, amikor a dervisek háborút prédikálnak Ázsia országaiban, és a szultán roppant sereget gyűjt össze. Ennél jobbat a szultán nem is remélhetne. Ezzel csak felingerli anélkül, hogy a legcsekélyebb katonai hasznot hozná. A szultán malmára hajtja a vizet.

– Ezt soha nem lehet bizonyítani – mondtam. – Mást nem tehetünk, mint hogy a tetteket tettekként bíráljuk el, és mindent jóra magyarázunk, amíg a világos tények mást nem mutatnak.

– Ha az ember ütni akar, akkor hirtelen, váratlanul, teljes erőből kell ütni, úgy kell ütni, hogy foganatja legyen. Ez a haditudomány első szabálya. Ilyen rajtaütésre nekünk nincs lehetőségünk. Ezért a császárnak igaza van. Minden más csak bosszantó tüntetés.

– Figyeld meg – mondtam –, Lukasz Notarasz, Konstantinápoly megaduxa üt. Váratlanul üt. És teljes erőből, ami csak a rendelkezésére áll. Ne marasztald el, mielőtt látod, mit ér el vele.

Giustiniani rám nézett kidülledt ökörszemével, megvakarta a tarkóját, és ezt kérdezte: – Miért védelmezed Lukasz Notaraszt?

– Inkább bölcsen maradj csendben – folytatta barátságosan. – Amikor már indulni készültem, Phrantzesz ezúttal is félrevont, és megesketett, hogy szemmel tartlak téged. Azt mondta, hogy veszélyes ember vagy. Éjjel-nappal szabad bejáratod volt Mohamed szultánhoz. Jobb félni, mint megijedni, így mondta.

– De hogyan gyanakodhatnék egy olyan emberre, aki marokszámra szórja a falra vagyont érő drágaköveit? – mondta, mintha magában tűnődött volna. – Nem, én az arcába nevettem Phrantzesznek. Miért lennének előítéleteim? Miért ne bánnék férfiként a férfival, kétkedés és gyanakvás nélkül, amíg maga nem bizonyítja, hogy nem szolgál rá a bizalmamra.

– No, no! – mondtam. – Gondolj a saját szavaidra! Most magad beszélsz Lukasz Notarasz mellett!

Giustiniani harsány nevetésre fakadt, és borért kiáltott. – A kikötőben a Korniboszi Szent János-kapunál – mondta ártatlanul – nézegettem a torony egyik kiálló keresztgerendáját. Messziről látszik a hajókról és a kikötőből is. Az öblön át Pérából is látható. Arra a gerendára akasztatlak fel, ha érdemtelennek bizonyulsz meleg, baráti érzéseimre. Ugyanis úgy gondolom, hogy számodra kellemesebb lenne a névrokonod tornyáról lógni, mint például Demetriosz valamelyik oszlopáról. És ez is a barátságom jele.

Ezután átnyújtott nekem egy rézből készült írószertokot és előléptetett vezérkari tisztjévé. Tehát ettől fogva a legtitkosabb iratait is kezelhettem.