1453. január 23.

Konsztantinosz császár végiglovagolt a falon kíséretével. Nálunk meg is állt, hogy ellenőrizze a tatarozási munkák előrehaladását. Barátságosan megszólította a technikusokat és a munkavezetőket. Arcom mocskos volt, és lehorgasztottam a fejem. Miután a többiekkel elbeszélgetett, egyenesen hozzám fordult, és ezt mondta:

– Menj a házadba! Ez a munka nem méltó hozzád!

Ez egyáltalán nem volt véletlen. Arcáról láttam, mennyire kedve ellenére parancsolta ezt. Benne nincs ravaszság. Ezért először másokban sem a ravaszságot keresi. De teljesen Phrantzesz és a többiek járószalagán van. Vigasztalásomra hozzáfűzte: – Majd találunk számodra hozzád méltó feladatokat. – De ez nem volt igaz. Nem így értette. Csak azt akarta, hogy könnyebben elviselhető legyen kivetettségem.

Tizenöt esztendeje még meglehetősen rideg és gőgös volt, mint a többi Palailogosz testvér. De az évek lecsiszolták. Már negyvenkilenc éves. Szakálla őszül, és arcáról világosabban mint bárki máséról, ennek a városnak és a régi várnak a kimondhatatlan csüggedtsége tükröződik. És gyermektelen is. Két feleségét egészen fiatalon elvesztette, az egyiket Moreában gyermekágyban, a másikat meg akkor, amikor a törökök a Gattaluszok várát ostromolták, közvetlenül az esküvő után.

Johannesz császár halálától fogva tervezi harmadik házasságát támaszul. Azt mondják, hogy még Murád szultán özvegyét, Marát is meg akarta kérni, akit Mohamed visszaengedett az atyjához Szerbiába. De a szultán özvegye inkább kolostorba vonult. Hiszen Murád megengedte neki, hogy megtartsa keresztény hitét. Sőt a fiatal Mohamednek is megtaníthatta a görög imádságokat.

Az évek lecsiszolták Konsztantinoszt. Nagyon magányos ember. Számára minden túl későn történik. Velence dogéja hozzáadta volna a leányát. így Velencétől erős támogatást kapott volna. De nem, latin nőt nem mert elvenni. Trapezunt uralkodója viszont túlságosan szegény volt már és a szultán hatalmához kötődött.

Végül egy barbár hercegnőt találtak a Fekete-tengeren túlról. Georgia fejedelme az igaz hit híve, és elég nagy hozományt ígért. És híres katonáit is Konstantinápoly támogatására. Túl későn. Phrantzesznek még sikerült megtérnie a leánykérő útjáról, mielőtt elkészült volna a szultán erődítménye. A Boszporusz most már le van zárva. A Feketetengerről többé nem jöhet hercegnő, sem hozomány, sem szilaj georgiai harcosok.

Konsztantinosz szerencsétlen csillagzat alatt született. Saját népe gyűlöli az unió miatt. De ravaszság nincs benne. És nem is kegyetlen. Miután kitört a háború, elfogatta a városban lévő törököket, a harmadik napon azonban békességben útjukra engedte őket.

Engem is bebörtönözhetnének. Meg is kínozhatnának valamennyi hagyományos eszközzel, hogy magam ismerjem be mindazt, amit hallani akarnak. De Konsztantinosz nem akarja. És Phrantzesz nem meri megtenni. Hiszen tényleg lehetnék a szultán titkos követe is. Ilyen embert pedig nem kínoznak meg az ostrom küszöbén.

De lassú, nagyon lassú. Mármint Konsztantinosz. És kényes baszileuszi méltóságára. Hogyan is szállhatna le az isteni császár paripájának hátáról, hogy vasrúddal köveket görgessen, vagy a saját kezébe vegye a vakoló habarcsot a munkások mellett, hogy ezzel lelkesítse őket, mint a Boszporusz partján az ifjú szultán! Mennyivel más ütemben folynék a munka! így azonban a készülődés a védelemre merő lélektelen napszámosmunka, lusta és lassú.

Nekem tehát még azt sem engedik meg, hogy köveket rakjak és habarcsot hordjak ezeknek az örök falaknak az erősítésére. Nem gyűlölöm Konsztantinoszt, de ezt nehéz megbocsátanom neki.

Visszatértem házamba, megfürödtem, megmosattam a hajamat Mánuellel, újra a magam ruháiba öltöztem.

Amikor elmondtam, hogy Konsztantinosz császárral találkoztam és az isteni baszileuszt szemtől szembe láthattam, Mánuel szolgám ravaszul vihogni kezdett. Bort ittam, és őt is itattam. Ő arról a szobáról beszélt nekem, amelynek falait a régi Rómából hozott porfírlapokkal burkolták. Ezt csak kevesen láthatták. Abban a szobában születnek bíborban Bizánc császárai, és a komor külső fal magasából, egy kis erkélyről hirdetik ki a népnek születésüket. Mánuel atyja a palotában szolgált: tűzifát hordott az öreg Mánuel császár idején.

– Császári neved tiszteletére, Mánuel! – mondtam, és bort töltöttem cserépkupájába.

– A te neved dicsőségére, uram, Johannesz! – válaszolta, és olyan lelkesen ivott, hogy a ruhájának mellrészére csorgott a bor.

1453. január 24.

Ha ő elutazott volna, bizonyára hallottam volna róla. Még ha a hajó kora hajnalban, titokban szedte volna fel vitorláit, utólag mégis szóbeszéd tárgya lett volna. A kikötő a domboldalról mindenkinek a szeme előtt van, mintha tálcára rakták volna. Ebben a városban különben sem lehet semmit sem sokáig titkolni.

Ázsia partvidéke kéklik a szemébe. Szívemet a vízen túlról hasogatja a vágyakozás. Ha névtelen volnék, s ha nem volna hírem, ha nem volna múltam, én is elveszhetnék az emberek tengerében. Élhetnék egyik napról a másikra. Lehetnék elégedett és nyugodt. De én megízleltem a tudás keserű kenyerét. Akaratom olyan bennem, mint a kő.