1453. március 10.

Mintegy álomban és kábulatban éltem ezekben a napokban. Végre ma kora reggel ugyanaz a két apáca ment el a házam előtt, s megálltak, hogy egy pillantást vessenek ablakomra, mintegy várva, hogy meglássanak, amint elindulok szolgálatba. Lefutottam a lépcsőn, kitártam a kaput. Lihegve álltam meg előttük, és egyetlen szót sem tudtam szólni. Ők fejüket lehajtva kitértek az utamból. Egyikőjük felém nyújtotta a fatányért, a szokásos kérést mormogva.

– Lépjetek be a házamba, nővérek – kérleltem őket. -Bent van az erszényem.

Az idősebb nő háta mögé húzódva, ő is lehorgasztotta a fejét, nehogy a szemébe nézhessek. Megpróbáltak elmenekülni. Türelmemet vesztettem. Erővel megragadtam a karját, és akkor már nem tehetett semmit. Mánuel szörnyülködve futott oda:

– Megzavarodtál, uram?! – figyelmeztetett. – Meg fognak kövezni, ha apácához nyúlsz!

Az idősebbik apáca kemény öklével az arcomba csapott, és alamizsnagyűjtő tányérjával ütni kezdte a fejemet. Kiáltozni azonban nem mert.

– Gyertek be! – követelőztem. – Feltűnést keltünk.

– A parancsnok föl fog akasztatni – fenyegetőzött az idősebb, de közben megfordult, és bizonytalanul a társára pillantott. Ő bólintott. Kénytelen volt bólintani. Szorosan fogtam a karját.

Miután Mánuel bezárta mögöttünk a kaput, így szóltam:

– Rád ismertem! Ezer közül is felismertelek! Valóban te vagy az? Hogyan lehetséges ez?

Reszketve vonta ki karját a kezemből, és sietősen így szólt a társához:

– Ez valami tévedés vagy félreértés. Tisztáznom kell. Addig te maradj itt!

Ebből már tudtam, hogy nem igazi apáca, és nem tett fogadalmat. Különben nem maradhatott volna kettesben énvelem. Bevezettem hát a szobámba. Bezártam az ajtót. Letéptem róla az arcát takaró ruhadarabot, és karomba zártam.

Karomba zártam.

Csak ekkor kezdtem remegni én is, és kibuggyantak a könnyeim. Olyan borzasztó volt kétségbeesésem, vágyam és kétkedésem. Most egyszerre minden felengedett bennem. Negyvenesztendős voltam. Életem alkonyának küszöbén. De oly görcsösen zokogtam, mint egy gyermek, aki lidérces álmából biztonságos otthonában ébred.

– Szerelmem! – szóltam vádlón. – Hogyan tehetted ezt velem?

Ő levette fejéről fejfedőjét, fekete apácakámzsáját is ledobta magáról, mintha szégyellene. Nagyon sápadt volt. Haját nem engedte levágni. Amikor én remegni kezdtem, ő nem remegett többé. Aranyfényű tiszta szeme büszkén és kíváncsian nézett rám. Arcomat ujja hegyével megsimogatta, s csodálkozva nézte, mitől lett nedves.

– Mi a baj, Johannesz Angelosz? – kérdezte. – Sírsz? Miért sírsz? Én bántottalak meg?

Képes volt élvezni fensőbbségét. Még egyszer szívem mélyéből felzokogtam, majd mélyet lélegeztem, és kezem fejével megtöröltem arcomat. – Hiszen te járkáltál utánam! -mondottam ingerülten. – Te álltál meg, hogy jobban megnézhess. Miért jöttél újra a házam elé, hogy bosszants? Éreztem, megsejtettem a jelenlétedet, noha az érzékeimnek sem igen hittem. Nyugtalanságom adott bizonyságot rólad, bár úgy hittem, már elvesztettelek.

Ő nyomban nekihevült.

– Egyáltalán nem jártam utánad – bizonygatta. – A menekülteknek gyűjtök alamizsnát. Szabad nő vagyok. Ha történetesen a házad előtt mentem el, abban sem volt szándékosság. Ha sejtettem volna, hogy így rám törsz, pestisként kerültem volna a házadat.

Mily csodálatosan, mily szívszaggatóan élveztük mindketten, hogy egymást kínozzuk, tudván, hogy egyikünk sem mond igazat.

– Ne bosszants már a kerteléseddel – fenyegetőztem. -Különben ismét a karomba zárlak, és akkor már nem szabadulsz tőlem olyan könnyen, mint az imént!

– Nem is mernéd! – mondotta. – Csak próbálj meg hozzám érni, ha mersz! Sikoltozni fogok!

– Dehogy mernél te sikoltani! – vitatkoztam. – Giustiniani föl is akasztatna, ha azon kapnának, hogy apácával erőszakoskodom.

– Törődnék is én vele! – mondotta hidegséget színlelve. – Épp ellenkezőleg. Még tán jobb is volna. A legjobb az volna, ha már réges-rég fölakasztottak volna, amikor az egyik országból a másikba vándorolván bajba hoztad a nőket. Csábító vagy és szerencsevadász! Egyetlen szavad sem hiszem el, amit nékem mondasz!

Kifogytam a szavakból. Csak néztem őt. Ragyogni éreztem arcomat, mint valamikor ifjúságom napjaiban. Ő a padlóra szegezte előttem tekintetét.

– Valóban azt reméltem, hogy már sikerült megszabadulnom tőled – próbálta folytatni, de neki is torkán akadtak a szavak. Arcára és nyakára pír szökött. Hátat fordított nekem.

Hátat fordított, elismervén ezzel, hogy megadta magát. Kezem a vállára tettem. Közben keblét is megérintettem. Elállt a lélegzetem, amint szépségét kezemben éreztem, s érintésemtől teste remegő ébredését. Magamhoz vontam. Büszke feje a vállamra hanyatlott. Szájon csókoltam. Mintha ebbe a csókba egész lelkét belelehelte volna. Lényem legmélyéig remegő, tiszta öröm járta át a testemet. Semmiféle sötétséget nem éreztem többé. Vágyam kristálytiszta volt, mint a forrás, tiszta mint a láng.

– Visszatértél hát hozzám – mondtam remegő hangon.

– Engedj el! – kérlelt. – Reszket a térdem. Nem bírok a lábamon megállni.

Lerogyott a székre, könyökét az asztalra támasztotta és homlokát a tenyerébe hajtotta. Egy pillanat múlva azonban fölemelte a tekintetét. Barna szeme elmondhatatlanul ismerősen, elmondhatatlanul nyíltan nézett a szemembe.

– Már jobban érzem magam – mondta remegő hangon. – Egy pillanatra attól féltem, hogy a karjaid között halok meg. Nem tudtam. Nem sejtettem, hogy ilyesmi lehetséges.

– Vagy talán mégiscsak tudtam – folytatta, szemét még mindig rám függesztve, mintha nem tudott volna betelni látásommal. -Talán ezért is maradtam itt a városban. Noha magamban megesküdtem, hogy nem akarok véled többé találkozni. Megesküdtem, hogy egyáltalán itt merjek maradni. Ilyen gyerekes módon csaltam meg magam.

Megrázta szép fejét. Haja aranyszínű. Bőre elefántcsont. Szemöldökének magas íve kék. Szeme gyöngédséget sugárzó aranybarnája.

– Kitértem előled, és el is akartalak kerülni, ám olykor-olykor, hacsak messziről is, látnom kellett téged. Talán hamarosan én magam jöttem volna el hozzád. Apácaként szabadabb vagyok, mint életemben bármikor azelőtt. Szabadon mozoghatok, szabadon megszólíthatom a szegény embereket, érezhetem lábamon az út porát, s nyújthatom az olcsó fatányért, hogy alamizsnát gyűjtsek áldás fejében az emberektől. Johannesz Angelosz, sokat tanultam ezekben a napokban. Teérted készülődtem, noha ezt akkor én nem is tudtam.

Kinyújtotta csupasz lábát. A szandál talpa szíjjal volt a bokájához erősítve. A szíj piros nyomot hagyott fehér bőrén.

Lába összepiszkolódott az utcán. Eleven ember eleven lába. Már nem csupán festett bálványkép volt számomra. Legutolsó találkozásunk óta megváltozott.

– De hogyan lehetséges ez? – kíváncsiskodtam. – Azon a viharos éjjelen találkoztam atyáddal. Ő hívatott magához. Akkor mondta, hogy te már elmentél!

– Apám nem tudja – magyarázta egyszerűen. – ő még mindig azt hiszi, hogy elutaztam. Én azonban menedékhelyet vásároltam magamnak egy kolostorban, ahová főrendű nők szoktak visszavonulni, hogy áhítatot gyakoroljanak. És ott csak Anna vagyok, egy fizető vendég a kolostorban. A nevem vagy a nemzetségem felől senki nem érdeklődik. A kolostornak kellemetlenségei adódhatnának, ha kiderülne, ki vagyok. Ezért az én titkom az ő titkuk is. Ha egész életemben a kolostorban kívánnék maradni, akkor új nevet kapnék, újjászületnék, és senki kívülállónak nem kellene tudnia, ki voltam egykor. Ezt csak te tudod. Ezt nem tudtam megakadályozni.

– Csak nem gondolod komolyan, hogy a kolostorban maradsz? – kérdeztem félve.

Rám pillantott szempillái alól.

– Nagy bűnt követtem ám el! – mondta ártatlanságot mímelve. – Becsaptam atyámat. Talán vezekelnem kell érte.

Még mindig nem értettem, szökését hogyan szervezhette meg, amikor oly féltve óvták és őrizték. Elmondta, hogy atyja azt akarta, utazzék el, és rejtőzzék el Kréta szigetén, nehogy a törökök vagy a latinok túszul ejtsék és váltságdíjat követeljenek érte. De az édesanyja még mindig ágyban fekvő beteg, nem utazhat. Ezért a gondolat kezdettől fogva ellenszenves volt számára. Őt holmijaival és cselédeivel együtt titokban az éj sötétjében, csónakkal a hajóra vitték. A hajó teli volt menekülőkkel, akik szédületes összegeket fizettek a helyükért. Az általános zűrzavar közepette becsusszant a csónakba, és a hajósokkal visszavitette magát a kikötőbe. A szolgálói úgy hitték, hogy ő is a hajón van valahol, midőn a sötétben elvágták a horgonyköteleket. Hosszú időbe telik, amíg atyja is tudomást szerezhet róla, hogy megszökött a hajóról.

– Szabad vagyok – mondotta. – A viharban akár le is zuhanhattam volna a hajóról, és a tengerbe veszhettem volna a sötétben. Atyámnak azonban még nagyobb lesz a bánata, ha egyszer majd megtudja, hogy becsaptam őt. Erre még gondolni sem merek.

Sokáig hallgattunk, és csak néztük egymást. Elég volt ennyi. Úgy éreztem, hogy még egy picinyke mosoly vagy még egy érintés, és meghasad tőle a szívem. Megértettem, mit akart mondani azzal, hogy attól fél, meghal.

Csontos kéz zörgetett az ajtón. Az idősebb apáca tompa, kétségbeesett hangon kiáltott be.

– Ott vagy-e még, Anna nővér?

Hallottam, amint Mánuel igyekezett nyugtatni, de hiába.

– Azonnal jövök! – kiáltotta ő az ajtón át, s felém fordult, sugárzó mosollyal megérintette arcom, szemem, és így szólt:

– Mennem kell!

Mégsem indult el nyomban. Lábujjhegyre állt, hogy még közelebbről láthassa a szemem, és csöndesen kérdezte:

– Boldog vagy-e, Johannesz Angelosz?

– Boldog vagyok, igen! – mondottam. – És te Anna Notarasz? Boldog vagy-e te is?

– Nagyon boldog vagyok én is – felelte.

Kinyitotta az ajtót, s az idősebbik apáca, alamizsnástányérját fegyverként forgatva, berohant. Anna megnyugtató-lag fűzte karját a karjába, és kivezette őt.

Mánuel fejét két kezem közé fogtam, és mindkét felől megcsókoltam arcát. – Áldjon meg az Isten, és őrizzen meg téged! – mondtam neki.

– Hasonlóképpen téged is, és Isten legyen irgalmas a telkedhez! – felelte ő, meglepetéséből felocsúdva. – Apáca – mondotta, de szeme nevetett és a fejét csóválta –, egy apáca a te szobádban!? Hát végre hajlandó vagy hátat fordítani a latinoknak, és elfogadod az egyetlen igaz hitet?