1453. március 18.

Egymás között nem beszélünk már politikáról. Mindketten megtartjuk a gondolatainkat magunknak. Teste hisz nekem. Szíve nem hisz.

Úgy gondoltam, kötelességem Giustinianinak elmondani, miként vélekedik a nép. Ő azonban egyáltalán nem törődött vele. Úgy nézett rám, mint egy bolondra. Hiszen egyetlen értelmes ember sem akar háborút – mondta. – Hát persze hogy az asszonyok meg akarják őrizni a gyermekeiket, a férjüket, az otthonukat és a konyhájukat. Ha én kereskedő volnék vagy földműves, elefántcsont-faragó vagy selyemszövő, bizony mondom, én sem kezdenék csatát semmiféle ügyért sem! Sok háborút láttam én már! A nép azonban valójában semmit sem jelent! Tíz vértbe öltözött férfi ezerfős tömegben is rendet tart! Ezt már megtanultuk a rómaiaktól. A nép nem jelent semmit! Szükség esetén azt kiáltozza, amit néki kiáltanak. Olyan, mint az ökör, amelyet bekötött szemmel vezetnek. Alázatosan követi vezetőjét. Csak midőn a vérszagot megérzi, tágítja ki orrlyukait és próbál ellenszegülni, de akkor már túlságosan késő. A nép akkor már nem tehet semmit, amikor kész tények előtt áll. Harcolnia kell. Nem, ne aggódj te a nép miatt, Jean Ange!

– Nem, a katonai dolgokhoz nem értesz, akármilyen tanulékony vagy – folytatta derűsen. – Mint minden képesség, ez is a természet ajándéka. Az egyik katonának születik, a másikból soha nem lesz katona, megszerezzen bár magának mindenféle katonai ismeretet. Ezért voltak mindig olyan férfiak, akik a megfelelő pillanatban akár rabszolgasorból is hadvezérré emelkedhettek, és birodalmakat hódíthattak meg. A fegyelem, a gyakorlás és a katonai nevelés is része a katona fejlődésének, de az igazi hadvezér tanulás és példaképek nélkül is minden helyzetben tudja, mi a teendője. Hogy ez miképpen lehetséges, én azt megmagyarázni nem tudom. De így van.

– Miután a protosztrátori pálcát megkaptam, az volt a legelső parancsom, hogy gyűjtsenek össze és vegyenek jegyzékbe minden fegyvert, ami a városban található – magyarázta. – Ez alól a rendelkezés alól sem a főrendűek, sem a közrendűek nem vonhatták ki magukat. Az arkhónok fiai is átengedhették elefántcsont berakásos íjaikat, a mészárosok pedig a húsbárdjukat. A gyakorlatozás után mindennap összeszedjük a fegyvereket, és visszavisszük a raktárba. Csak akik őrségre mennek, azok tarthatnak maguknál fegyvert. Mindenki azzal a fegyverrel gyakorlatozhat, amivel kedve tartja, de a fegyvert nem viheti haza. A fegyvertelen nép veszélytelen. Olyan városba jöttem, amelyben forr a gyűlölet és a gyanakvás a latinokkal szemben. Én azonban csöndes és rendszerető várossá változtattam, amelynek népe, a latinok vezetésével, szorgalmasan gyakorolja a falak védelmét. Ez már katonai eredmény, nem? Te csak ne aggódj a nép miatt, Jean Ange! A nép harcolni fog az életéért, énnekem majd gondom lesz rá, hogy a küzdelem kezdete után ne legyen ideje áruláson törni a fejét.

– A saját tétlenkedő hajósaink sokkal nagyobb veszélyt jelentenek – folytatta előadását. – Féktelenségükkel károkat okozhatnak, és felbőszíthetik mind a latinokat, mind a görögöket. Még a velencei vasfegyelem sem képes őket féken tartani, miután a hajóik már ilyen hosszú ideje itt vesztegelnek a kikötőben. Ha én volnék a szultán, könnyebben tudnék a hajókon lázadást szítani, mint a városban. Hiszen csak egy pillanat műve volna, hogy amikor kedvező szél támad, a tengerbe vessék a hajóskapitányokat és a kormányosokat, elvágják a horgonyköteleket, és a gazdag rakománnyal elvitorlázzanak Gallipoliba. Az igazat megvallva Pérából túl gyakran eveznek ezekhez a hajókhoz apró csónakokkal, hogy halat, olajat, bort és csecsebecséket áruljanak.

Huncutul nézett reám, és összedörzsölte kezét.

– Nehéz volt a császárt rávennem, hogy a tengerészeket is munkára fogjuk – mesélte. – Miért fizetné hiába a havi háromszáz dukát bért a tétlenkedő hajókért? A görög munkások fizetést követelnek minden egyes kőért, amit a falakra emelnek és minden egyes kosár földért, amit egyik helyről a másikra hordanak. Ez helyes és természetes is. Szegény emberek ugyanis, akiknek el kell tartaniuk magukat és családjukat. De sokba kerül a császárnak minden lapátmozdulat, ha a tengerészek nap nap után csak a sípjukat fújják és a dobot verik örömzsivajgással ugrándozva a hajón.

– A császár semmiképpen sem szeretne vitába keveredni a velenceiek kapitányával, hiszen féltve óvják tengerészeiket mindenféle testi erőfeszítéstől, ami nem az ő hajójuk javát célozza. Végül is azért sikerült elérnem, hogy Aloisio Diedót nevezzék ki a hajóhad parancsnokává.

– Az egész hajóhad és a kikötő parancsnokává – adott a hírnek nagyobb nyomatékot. – Ennek az a következménye, hogy holnap, hétfőn, kora reggel, valamennyi nagy gálya beevez az öbölbe és lehorgonyoz a Blachernai előtt, a kynegioni kikötőben. Az ásók, csákányok és a kosarak a földhordáshoz már készen állnak. Az a teendőjük, hogy védőárkot ássanak a Cölöp-kaputól az Anemasz-toronyig, ahol a terep még eléggé egyenletes. Képtelenség, hogy a törökök a kikötői öböl partjához ennyire közel, hason csúszva eljuthatnának egészen a Blachernai faláig.

– Vagy alagutat ásnak a palota alá! – folytatta, különös pillantást vetve reám. – Tudomásomra jutott, miszerint a szultán azt követelte, hogy a szerb lovasokon kívül tapasztalt bányászokat is bocsássanak rendelkezésére. A szerb despota, az az öreg róka, természetesen nem közölheti ezt nyíltan. Csak azt panaszolja szomorúan, hogy a bányái leállnak és a jövedelme elapad. Ezért küldött körlevelet mindegyik rokonához segélyért rimánkodva. Házasságai révén ugyanis már rokonságba került mindegyik királyi házzal, Magyarországtól Trapezuntig. Konsztantinosz baszileusztól is támogatást kér, ugyanakkor mélységes sajnálatát fejezi ki azért, hogy a segítségnyújtási egyezmény alapján kénytelen volt lovas katonákat bocsátani a szultán rendelkezésére. De a leveléből még sok mindent ki lehet a sorok közül olvasni.

Giustiniani kétségkívül más forrásokból is szerzett értesüléseket a szultán szándékairól, mivel még a legutolsó pillanatban is elkerülhetetlennek tartotta, hogy oly igen nagy vállalkozásba fogjon, mint egy új sáncrendszer kiásatása. En azonban nem tudtam erre figyelmet fordítani. Engem leg– I inkább az a híre döbbentett meg, hogy Lukasz Notaraszt félreállították. Természetesen magától értetődik, hogy a latin hajók tulajdonosai és kapitányai a küzdelem megkezdése után nem hajlandók alávetni magukat a görög hajóhad parancsnokának, hanem ők maguk akarnak a hajóik fölött rendelkezni. De hogyan merészeli a császár éppen most vérig sérteni a nagyherceget?

– Lukasz Notarasz hétről hétre hiába várt téged magához! – mondtam. – És te félreállítottad őt anélkül, hogy bármit kérdeztél volna tőle. Hogyan merészelted?

Giustiniani széttárta a karját, és lelkesülten harsogott:

– Épp ellenkezőleg! Teljes egyetértésben Konsztantinosz császárral és a tanácsadóival úgy láttuk, hogy egy ilyen tapasztalt és tekintélyes stratégának, mint amilyen Lukasz Notarasz, rangjához és helyzetéhez méltó helyet kell kapnia a város védelmében. Ugyan mit kezdene korhatag dromón-jaival az ostrom megindulása után, mikor a latinok egyébként is maguk akarnak rendelkezni hajóik felett. Nem, őt előléptetik. A falaknak egy igen jelentős részét az ő védelmezésére bízzuk!

Nem hittem a fülemnek.

– Bolondok vagyok? – kiáltottam. – Miért viszitek őt kísértésbe? Ez igazságtalanság vele szemben is, és a várossal szemben is. Hiszen nyíltan kijelentette, hogy szívesebben ismeri el urának a szultánt, mint a pápát.

Giustiniani vidáman meresztette rám szemét, miután sikerült így földühítenie.

– Nem tehetek semmit – mondotta. – Ez a görögök és latinok, az unió hívei és ellenzői közötti teljes egyetértés és a közös védekezési akarat kifejezése. Miért utasítanánk el bárkit is a maga őszinte meggyőződése miatt. Ellenkezőleg, Lukasz Notarasz a várost övező falaknak jó egynegyedét kapja meg, hogy védelmezze. Ez a tanácskozó testület egyhangú döntése. Mindenféle sandaságnak és az egymás iránti bizalmatlanságnak véget kell vetni. Testvéri kezet nyújtunk egymásnak, hogy vállvetve védelmezzük ezt a csodálatos várost.

– Részeg vagy? – kérdeztem. – Konsztantinosz császár a maradék kis eszét is elvesztette volna?

– A császár maga elé hívatta a megaduxot, és vélhetőleg épp most ölelik meg egymást a kölcsönös kiengesztelődés jegyében – gúnyolódott Giustiniani. – Talán még örömkönnyeket is hullatnak, hogy ismét megtalálták egymást. A görögök éppolyan könnyedén fakadnak könnyekre, mint a velenceiek. Mi, genovaiak, keményebb fából vagyunk faragva, de még én is meghatódom, amikor arra gondolok, hogy az én káprázatosan egyszerű meglátásom miként tudta elsimítani ezeket a korábbi ellentéteket.

Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy tréfálkozását el tudtam volna viselni. Nagy képmutatóan valóban könnycseppeket törülgetett a szeme sarkából. Ennyire nehezére esett visszatartani a nevetését.

– Minthogy előrelépett, dromónjai elvesztését is bizonyára könnyebben tudja lenyelni – gúnyolódott. – A kikötő védelmének első feltételeként Aloisio Diedo azt követeli, hogy a túl kicsiny vagy egyébként alkalmatlan gályákat szakítsuk el onnét. így aztán a császári gályákat lefegyverzik, leszerelik az evezőket és a vitorlákat, és a partra vontatják őket. Tengerészeiből és a hajói legénységéből nagy örömmel látott védősereget nyerhet Notarasz a parancsnoksága alatt álló falszakaszra. Más csoportokat amúgy sem hiszem, hogy a rendelkezésére bocsáthatnék.

– Ne aggódj! – folytatta. – Egész sereg más gályát is elsüllyesztenek vagy kivontatnak a parti sekélyesbe. Ha elszabadulnának, vagy ide-oda hányódva a kikötőben lángra lobbannának, kárt tehetnének a harci gályákban. Ám ha elsüllyesztik és hasznavehetetlenné teszik őket, senkit sem hozhatnak kísértésbe, hogy rajtuk meneküljön el a városból, ha nagyon szorul a helyzet. Ekképpen lassanként tiszta vizekre evezünk. Aloisio kitűnő férfiú, bár velencei.

– A megaduxot végképpen a szultán karjába hajtjátok – vetettem a szemére. – Provokáljátok őt, hogy elinduljon azon az úton, amelyre görögként és hazafiként esetleg még habozik rálépni. Megfosztjátok őt a kikötőtől és a hajóitól, amelyek felszerelésére a vagyonát áldozta. Végképp elkeserítitek a már amúgy is elkeseredett embert. Nem értem most már sem a császár, sem a te politikádat!

– Egyáltalán nem vesszük el tőle a kikötőt, csak a hajókat – védekezett Giustiniani ártatlanságot színlelve. – Ellenkezőleg, épp a kikötő falát védelmezheti. A velenceiek koncessziós területétől egészen a Blachernaiig. Az egész belső kikötői falat. Jó ötezer lépés hosszút. Én magam oly igénytelen vagyok, beérem, hogy ezerlépésnyi falat védelmezzek a szárazföld felől.

A térképet sem kellett közelebbről megnézem, hogy megértsem, miről van szó. Miután a kikötő bejáratát latin hajók védelmezik, semmiféle támadás nem fenyegethette a belső kikötő falait az öböl partja mentén. Az egész hosszú résznek a védelmezéséhez csupán maroknyi védőre van szükség, hogy szemmel tartsa a kikötőben a mozgást. Az ostrom alatt ez a falszakasz a legbiztonságosabb hely. Amíg a hajóhad védi a kikötőt, a törököknek szárnyakra volna szükségük, hogy megtámadhassák a kikötő falait. Ennek a parancsnoksága haszon nélkül való, tiszteletbeli megbízatás.

Amikor végre megértettem, Giustiniani harsogó nevetésre fakadt, rángatózott és térdét csapkodva nagyokat nyögött.

– Hát felfogod végre? – nyögte ki a kacagás fakasztotta könnyeket törölgetvén a szeméből. – Hatalmas része ez az erődítménynek. Összehasonlíthatatlanul hosszabb védelmi vonal, amekkorát bármely más parancsnok kap. Notarasz kénytelen jó képet vágni hozzá, még ha a szíve mélyén megértené is, miről van szó. És természetesen érti is. Hiszen nem ostoba ember ő.

– A lehető legsértőbb bizalmatlanság kifejezése, látszólagos tiszteletadás formájában – mondottam. – De talán mégis bölcs dolog. Talán.

Giustiniani abbahagyta a nevetést, és kérdőn tekintett reám.

– Megfosztjuk Notaraszt az árulás lehetőségétől – mondta elkomolyodva. – Mihelyt elkezdődik az ostrom, ő a maga falrészéhez lesz kötve, s még ha akarna, sem tudna majd tőrével hátba döfni bennünket. Miért nem vagy hát elégedett? Éppen te óvtál engem Notarasztól.

A józan ész szerint igaza van. Minden józan belátás szerint a legtapintatosabb módot eszelte ki Notarasz félreállítására. Miért nem vagyok mégsem elégedett?