1452. december 23.

Az Akropoliszról Bukoleonig sétáltam. Nézegettem a tömör falakat, a vasalt kapukat, a magukba zárkózó házak magasan lévő, köríves ablakait. A faházakat nem néztem. Imádkoztam Szergiosz és Bacchus templomában, a tenger menti falnál. De Isten nem szenvedheti a kettős könyvelést.

Konsztantinosz oszlopától az Aranykapu márványtornyaihoz sétáltam. Onnan tovább baktattam a Szent Romanosz-kapuhoz, majd a Blachernai parkjában sétálgattam. A kapunál senki sem állított meg.

Ki tudja, talán csak becsapott engem, és rossz irányba vezetett. Ki tudja, hátha mégis a Blachernaiban lakik. A föld sárga, jeges és halott. A leveleket a parkban nem söpörték össze. Hiába kerestem az épületet, amelyben ifjúságom napjaiban műmadarak csicseregtek aranykalitkákban. Már nem találtam sehol. Amikor az őrt álló katonától megkérdeztem, csak a fejét rázta, mintha nem is értette volna, mit keresek. Johannesz császár itt vendégelte meg a barbárokat, bennünket, akik nyugatról jöttünk, Cusanus doktort és az egyházi zsinat más kisebbségi küldötteit.

Szolgám nem követett. De mintha ebben az ódon városban a falak, a házak, az oszlopok láthatatlan szemmel leskelődnének a járókelők után. Munkások, akik a romokat bontják, hogy a falak javításához köveket gyűjtsenek, a homokban talált megfeketedett pénzdarabokat mutatták nekem. Értéktelenek, de ezerévesek.

Csónakkal átvitettem magam az öböl túloldalára, a genovaiak Pérájába. Senki nem kérdezett tőlem semmit. Csónakosok szakadatlanul eveznek a kikötőben, ide is meg oda is, a kikötői partok mentén, peremig merülve a rakomány súlya alatt. A genovaiak jó vásárokat csinálnak. Ha akarnék, én is rövid idő alatt meggazdagodhatnék, ha felcsapnék fegyverkereskedőnek. Ki tudja, talán a görögök is jobban szívelnének, ha elavult fegyvereket árulnék nekik és rablóárakat követelnék értük. Ki tudja, akkor talán bíznának bennem, és hinnének őszinteségemnek.

Pérában minden napszakban árulnak és cserélnek értesüléseket minden borozóban. A pérai genovaiak ugyanis nem állanak hadban a szultánnal. Ez is teljes esztelenség. Pérán át Mohamed szultán megtudhatja mindazt, ami Konstantinápolyban történik. És mi napról napra tudjuk, hogyan haladnak a szultán előkészületei.

Egy híres és tiszteletre méltó kereskedő udvarán galambdúcot láttam. Egyiptomi galambok voltak benne. A szultán tehát Adrianopoliszban már aznap tudhat minden hajó érkezéséről és indulásáról, rakományáról és kapitányáról. Péra magas tornya páratlan megfigyelőhely. Onnét lehet látni a tengert, a Boszporuszt és mindazt, ami a városban történik az Akropolisztól a Blachernaiig.

Lakásomba visszatérve sajgó szemmel bámulom Genova keresztes zászlaját, amely a pérai torony csúcsán leng. Fázom. Hét év óta először iszom bort. De a bor még jobban elszomorít.

És ezen a fázós napon azt sem értem, milyen esztelen indulat kényszerített arra, hogy elpártoljak Mohamed szultántól, hogy az életemet kockáztassam, és olyan városba jöjjek, amely idegen számomra, és amely nem is akar befogadni. Miért nem maradtam az új Sándor kíséretében, élő lelkiismeretként, amit az atyja hagyott rá örökségül. Ő sem hitt engem angyalnak, miként az atyja, noha a kutyák engedelmeskedtek nekem és a vadállatok is. Őt csupán szórakoztatta, hogy elméjét az én tudásomon élesítse. Az ő esze metsző acél volt, az én tudásom fekete kő. És talán az is szórakoztatta, hogy egy megvesztegethetetlen emberrel találkozott.

El kellett jönnöm, bár úgy gondoltam, hogy engem már semmi sem rendít meg. Az eljövetelemen én magam talán jobban meglepődtem, mint Mohamed.