1452. december 15.

Csupán egy összehajtogatott papírdarabka. Ezt hozta reggel egy házalókereskedő a zöldséggel együtt.

„Délután az Apostolok templomában.” Más nem volt a papírra írva. Déltájban azt mondtam, kimegyek a kikötőbe, a szolgámat pedig leküldtem a pincét takarítani. Amikor távoztam, a boltíves kapura ráfordítottam a zárat. Ma nem éreztem szükségét vizslató tekinteteknek.

Az Apostolok temploma a legmagasabb dombon áll, a város kellős közepén. Igen alkalmas titkos találka színhelyéül, mivel ott mindössze néhány fekete ruhás nő imádkozott az oltárt elválasztó rácsnál a szent ikonok előtt. Öltözékem sem keltett figyelmet, mivel egész nap járnak oda tengerészek a latinok hajóiról, hogy megnézzék a császárok sírjait és a szentek ereklyéit. Közvetlenül jobbra a bejárattól, egyszerű fakerítéssel körülvéve áll egy darab abból a kőoszlopból, amelyhez a Megváltónkat kötözték, amikor a római katonák megostorozták.

Egy ifjú velencei hajóorvos, aki tengerészeket kalauzolt, állította, hogy ugyanebből az oszlopból saját szemével látott egy darabot Rómában is. „Ugyanaz a kő” – mondta –, harmadik darabja pedig még mindig Jeruzsálemben van.” Kíváncsi pillantást vetett rám, és szóba elegyedett volna velem, de hogy megszabaduljak tőle, biztattam őket, hogy menjenek el a Pantokrator-kolostor^[2] templomába. Ott őrzik azt a sokszínű kőlapot, amelyet Nikodemus vésetett sírboltjához, és amelyre a Megváltó testét helyezték, amikor levették a keresztről. A kő felületén még mindig látszanak Szűz Mária üvegfényűvé dermedt könnyei, amelyeket fiának holtteste mellett hullatott. Ezek tényleg kőből vannak, bár amikor első ízben láttam őket, azt hittem, hogy csak a szerzetesek által odacsöppentett gyertyaviasz, és késemmel megkapartam az egyiket. Konstantinápolyban a szerzetesek nem olyan babonásak és kicsinyesek a szent ereklyék tekintetében, mint nyugaton. Az élő Krisztus és a buzgó jámborság többet jelent számukra, mint akár a legszentebb, de holt kődarab.

– Add el nekem a késedet! – javasolta lelkesen az orvos kérlelve, miután ezt elmondtam neki. Bizonyára azt gondolta, hogy a szent ereklyéből valami a késemhez tapadhatott.

– Csináld meg ugyanezt te is! – mondtam mosolyogva. Az orvos félelmében keresztet vetett, de úgy tűnt, hogy kedvet kapott hozzá. Neve Nicolas Barbaro volt. Kért, hogy látogassam meg a hajóján, és egy előítéletektől mentes görög lányt is vigyek magammal.

Pár órát kellett várnom a templomban, és lassan telt az idő. De senki sem törődött vele, hogy miért vagyok ott. Konstantinápolyban az idő is elvesztette jelentőségét. Az ikonok előtt imádkozó asszonyok elszakadtak a világtól és eksztázisba merültek. Fölriadva úgy néztek körül, mint akik álomból ébredtek. A haldokló város kimondhatatlan szomorúsága visszatért a szemükbe. Újra eltakarták az arcukat, és földre sütött szemmel távoztak.

A templomban a kinti nyirkos hideghez képest meleg volt. Márványpadlózata alatt, régi római szokás szerint, forró levegőt szállító csövek húzódtak. Szívem dermedtsége is felengedett. A várakozás izgalma hosszú idő után újra imádságra serkentett. Letérdeltem az oltárt elválasztó rács elé, és teljes szívemből így imádkoztam:

„Szent és mindenható Isten, aki Fiadban öltöttél testet és e földre születtél, értelmünkkel felfoghatatlan módon, hogy megválts bennünket bűneinktől, kegyelmezz nekem! Bocsásd meg a kételkedésemet és hitetlenségemet, amelyből sem a Te igéd, sem az egyházatyák írásai, sem bármilyen világi filozófia nem tudott kigyógyítani. Akaratod szerint hordoztál engem és kóstoltattad meg velem valamennyi ajándékodat, a bölcsességet és az ostobaságot, a szegénységet és a gazdagságot, a hatalmat és a rabszolgaságot, a szenvedélyt és a megnyugvást, a vágyat és a kielégülést, a tollat és a kardot, de semmi, de semmi nem tudott meggyógyítani. Kétségbeesésből kétségbeesésbe hajszoltál engem az én bűnösségemben, miként kegyetlen vadász az elcsigázott vadat, míg nem maradt más választásom, mint hogy az életemet tegyem kockára érted. De még ezt az áldozatot sem kegyeskedtél elfogadni tőlem. Mit akarsz hát tőlem, szent és fölfoghatatlan Isten?”

De miután befejeztem az imát, csak azt éreztem, hogy lelkem rendíthetetlen büszkesége átüt a gondolataimon, szégyenkeztem, és újból imádkoztam szívemben:

„Te, aki vagy, irgalmazz nekem! Bocsásd meg az én bűneimet nekem, nem, nem az érdemeimért, hanem irgalmad által, és szabadíts meg engem elrettentő bűnös voltomtól, még mielőtt beleroppannék!”

Azonban ez után az ima után is hideg maradtam, hidegen izzó, mint egy jégdarab. Tagjaimban éreztem az erőt, és nyakam hajlíthatatlan merevségét, és évek óta most újra élveztem önmagamat és azt, hogy vagyok. Szerettem és várakoztam, és mögöttem hamuvá vált minden, ami elmúlt, mintha addig még sohasem szerettem és sohasem várakoztam volna. Már csupán halvány árnyként emlékeztem a ferrarai lányra, akinek hajában gyöngyök voltak, és aki a filozófia kertjében aranyszálakból font madárkalitkát hordozott, úgy emelve fehér karját, mintha lámpást hordozott volna útjának megvilágítására.

Aztán később. Eltemettem egy ismeretlen halottat, akinek az arcát rókák rágták össze az erdőben. Megjelent nekem, hogy visszakérje az övcsatját. Pestiseseket ápoltam egy feketére kátrányozott deszkabódéban, mivel a végtelen vitatkozás és civakodás a hit betűiről, kétségbe ejtett. Ő is kétségbeesett volt, az a szép és elérhetetlennek tűnő leány. Lehúztam róla a pestises ruhát, és elégettem a sókereskedő házának kályhájában. Aztán együtt háltunk és melengettük egymást, bár sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Hiszen egy herceg leánya volt, én pedig csupán egy tolmács Jenő pápa kancelláriáján. Ennek már hamarosan tizenöt éve lesz. És mégsem rezdül már bennem semmi, amikor reá emlékezem. Meg kellett erőltetnem az emlékezetemet, hogy legalább a neve eszembe jusson. Beatrice. A herceg Dante rajongója volt, és francia lovagregényeket olvasott. Saját fiát és feleségét házasságtörésért kivégeztette, ő maga pedig titokban a lányával hált. Egyszer Ferrarában. Ezért találtam rá a kertbéli leányra a pestisesek deszkabódéjában.

Arcát gyöngydíszes fátyollal eltakaró nő állt meg mellettem a templomban. Csaknem olyas magas volt, mint én. A hideg miatt prémes köntös volt rajta. Jácintillatot éreztem. Ő jött meg, az én szerelmem.

– Az arcod! – kérleltem. – Fedd fel nekem az arcodat, hogy elhiggyem, amit látok, az igaz.

– Rosszul tenném! – mondta. Egészen sápadt volt, barna szeme pedig félt tőlem.

– Mi a rossz és mi a jó? – kérdeztem. – Az utolsó időket éljük. Ugyan mi jelentősége van bárminek is, amit teszünk!

– Latin vagy! – mondta vádlón. – Kovászolatlan kenyeret eszel. Csak egy latin beszélhet így. A jót és a rosszat a szívében érzi az ember. Ezt már Szókratész is tudta. De te gúnyolódsz, mint Pilátus, azt kérdezve, hogy mi az igazság.

– Krisztus sebeire – fogadkoztam. – Asszony, te akarsz filozófiára tanítani engem? Bizony hogy görög vagy, ha eddig még nem tudtam volna.

A félelemtől és a feszültségtől sírva fakadt. Hagytam sírni, hadd csillapodjék, mivelhogy egész idő alatt reszketett a templom melegétől és drága prémes köntösétől függetlenül. Eljött, és miattam sírt, és önmagáért. Kellett-e különb bizonyíték arra, hogy megzavartam a szívét, mint ahogy ő is földrengésként nyitotta fel szívemnek minden régi sírját.

Végül a vállára tettem a kezem, és így szóltam:

– Minden jelentéktelenné lett. Élet, tudás, filozófia, még a hit is. Minden csak föllobban, egy pillanatig hevesen ég, és aztán kihuny. Legyünk két felnőtt ember, akik csoda folytán szemükről ismerik fel egymást, és nyíltan beszélgethetnek egymással. Nem azért jöttem, hogy vitába keveredjem veled.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte.

– Szeretlek – mondtam.

– Noha azt sem tudod, ki vagyok, noha csak egyszer láttál – ellenkezett. Én széttártam a kezem. Ugyan mit válaszolhattam volna erre. Tekintetét a padlóra szegezte, remegni kezdett, és ezt súgta: – Egyáltalán nem voltam bizonyos felőle, hogy ismét eljössz.

– Jaj, szerelmem – mondtam, mert szebb szerelmi vallomást én még sohasem hallottam nő szájából. Es megint csak azt éreztem, milyen kimondhatatlanul keveset képes az ember a szavaival kifejezni. És az emberek, még a bölcsek is, a tanultak is, mégis úgy vélik, hogy akár Isten lényét is képesek szavakkal megvilágosítani.

Kinyújtottam mindkét kezem. Habozás nélkül hagyta, hogy két hideg kezét a kezembe fogjam. Ujjai vékonyak és erősek voltak, és mutatták, hogy ez a kéz sohasem végzett még munkát. Sokáig álltunk szemtől szembe, kéz a kézben és egymást nézve. Nem volt szükségünk szavakra. Szomorkás, barna szeme mozdult, tekintetével végigsimította a hajamat, a homlokomat, az arcomat, az államat, a nyakamat, mintha kielégíthetetlen kíváncsiság hatalmában minden egyes vonásomat emlékezetébe akarná vésni és kisajátítani. Arcomat szél barázdálta, orcám böjtöktől beesett, szám szögletébe a csalódások vontak mély ráncokat, homlokomat a gondolatok barázdálták. De nem szégyellem az arcomat. Olyan volt, mint a viasztábla, amit az élet írt tele, erősen rányomva íróvesszejét. Örömest hagytam, hogy olvasson róla.

– Mindent tudni akarok rólad! – mondta, és erősen megszorította az ujjaimat. – Szakálladat borotválod. Olyan fura és félelmes vagy ettől, mintha latin pap volnál. Tanult ember vagy-e vagy katona?

– Országról országra vándoroltam és egyik rendből a másikba, mint széltől hányatott szikra – mondtam. – És szívemben is bejártam a mélységeket meg a magasságokat. Tanulmányoztam a filozófiát, a nominalizmust és a realizmust, a régi írásokat is. Sőt a szavakra ráunva a fogalmakat kezdtem betűkkel és számokkal jelölni, mint Raymondus. De a megvilágosodásig nem jutottam el. Ezért választottam a kardot és a keresztet. – Pillanatnyi szünetet tartva folytattam: – Kereskedő is voltam egy ideig. Megtanultam a kettős könyvvitelt, ami azt bizonyítja, hogy a gazdagság is csak álom. A gazdagság napjainkban csupán papírokra rögzített írássá vált, akár a filozófia és a szent misztériumok.

Rövid habozás után, hangomat visszafogva még ezt mondtam: – Atyám görög volt, noha én a pápai Avignonban nevelkedtem.

Remegve kiszabadította a kezemből a kezét, mintha megrémült volna valamitől: – Ezt gondoltam – mondta. – Ha szakállt növesztenél, az arcod görög arc lenne. Hát ezért voltál nekem olyan ismerős az első pillanattól fogva, mintha valamikor régen már ismertelek volna és most a régi vonásokat keresném arcodon.

– Nem – mondtam. – Nem, nem azért.

Óvatosan körültekintett, s fátylát a szája és az álla elé vonta. – Mondj el nekem mindent magadról! – kérlelt. – De közben sétálgassunk, és tegyünk úgy, mintha nézegetnénk valamit, nehogy figyelmet keltsünk! Fölismerhet engem valaki!

Bizalommal belém karolt, és egymás mellett sétálva nézegettük a császársírokat, az ikonokat és az ezüst ereklyetartókat. Lépteink teljes összhangban voltak. Mintha tüzes tollal cirógatták volna a testemet, amikor ujjai a karomat érintették. Ám ez a gyötrelem is édes volt. Halkan beszélni kezdtem:

– Gyermekkorom kiesett az emlékezetemből. Olyan, mint egy álom, és nem tudom, mi az álom és mi a valóság. De amikor Avignon városfalainál meg a folyó partján a többi fiúval játszadoztunk, én hosszú prédikációkat tartottam nekik görögül és latinul. Bizonyára sok olyat is megtanulhattam kívülről, amit nem értettem, mivel naphosszat kellett felolvasnom atyámnak, miután megvakult.

– Megvakult? – kérdezte.

– Hosszú utazást tett, amikor én nyolc- vagy kilencéves lehettem – mondtam, emlékeim között keresgélve. Ugyanis mindent kitöröltem emlékezetemből, mintha sohasem éltem volna át, de most eszembe jutott a gyermekkori borzalom, mint valami rossz álom. – Egy évig volt távol. A hazafelé vezető úton rablók kezébe került. Ők vakították meg, nehogy fölismerhesse őket, és tanúskodhassék ellenük.

– Megvakították? – mondta furcsállóan. – Konstantinápolyban csak a hatalomtól megfosztott császárokat vakítják meg, vagy azokat a fiakat, akik föllázadnak az apjuk ellen. Már a török uralkodók is átvették tőlünk ezt a szokást!

– Atyám görög volt – mondtam még egyszer. – Avignon-ban is úgy ismerték, mint a görög Andronikoszt, élete utolsó éveiben pedig csak mint a Vak Görögöt.

– Hogyan került atyád a frankok országába? – kérdezte csodálkozva.

– Nem tudom – mondtam, noha tudtam. Ez azonban az én titkom volt. – Avignonban élte le egész életét. Tizenhárom éves voltam, amikor, már vakon, lezuhant a pápai palota mögötti meredélyről, és a nyakát szegte. Gyermekkoromról kérdeztél. Gyermekként gyakran láttam látomásokat, amiket valóságnak hittem. A nevem is Johannesz Angelosz. Én már nemigen emlékszem rá, de mindezt vádként rótták fel nekem a bíróságon.

– A bíróságon? – ráncolta össze a homlokát.

– Tizenhárom éves koromban elítéltek apám meggyilkolásáért – mondtam ridegen. – Bebizonyították, hogy én vezettem apámat a szakadékhoz, és le is taszítottam őt, hogy örököljem a vagyonát. Szemtanúk nem voltak. Ezért megkorbácsoltak, hogy beismerő vallomást tegyek. Végül is kerékbetörésre ítéltek, hogy felnégyeljenek, testemet pedig elégessék. Tizenhárom éves voltam akkor. Ilyen volt a gyermekkorom.

Gyorsan megfogta a kezem, a szemembe nézett, és így szólt: – Szemed nem a gyilkos szeme. Mondj el mindent. Az könnyít rajtad.

– Évek óta nem gondoltam rá – mondtam. – Nem éreztem vágyat, hogy bárkinek meséljek róla. Kitöröltem már az egészet az emlékezetemből. Tenéked azonban könnyű beszélnem. Nagy idő telt el azóta. Negyvenéves vagyok. Azóta sok életet éltem. Atyámat azonban nem én öltem meg. Talán szigorú volt hozzám, és nemegyszer meg is vert, de jó napjain jó volt hozzám. Szerettem őt. Hiszen apám volt. Anyámról semmit sem tudok. Születésemkor halt meg, hiába szorongatva a kezében egy gyógyító követ.

– Talán az apám, amikor megvakult, belefáradt az életbe – folytattam. – Erre a következtetésre jutottam, miután felnőttem. Aznap reggel azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, bármi is történjék vele. Állítólag sok pénze volt, háromezer aranypénze, amit Gerolamo aranyművesnél helyezett el megőrzésre. Az én javamra végrendelkezett, és Gerolamót tette meg gyámomnak, amíg tizenhatodik évemet be nem töltöm. Tavasz volt. Kérte, vezessem el őt a vár mögötti meredélyre. Hallani akarta a tavaszi lég zsongását és a madarak szárnysuhogását, amint rajokban érkeztek dél felől. Azt mondta, hogy az angyalokkal fog találkozni. Ezért arra kért, hogy hagyjam magára a meredélyen, és majd csak az esti mise előtt jöjjek vissza érte.

– Elhagyta-e atyád görög hitét? – kérdezte ő nyomban gyanakvó hangon. Hiszen konstantinápolyi görög nő volt.

– Misére járt, gyónt, az ostyát latin módra vette magához, bűnbocsánatot vásárolt, hogy a tisztítótűztől megmeneküljön – mondtam. – Eddig még eszembe sem jutott, hogy esetleg más lehetett volna, mint a többieknek. Nekem azt mondta, hogy az angyalokkal megy találkozni, én pedig élettelenül találtam rá a meredély tövében. Az életbe fáradhatott bele, mivel vak és szerencsétlen volt.

– De ezért hogyan vádolhattak meg téged? – kérdezte.

– Mindent nekem róttak fel – mondtam. – Mindent, mindent. Hogy állítólag a pénzére sóvárogtam. Amikor elmondtam, hogy atyám az angyalokkal ment találkozni, úgy vélték, hogy én csak hazugságokat tálalok az idegenekről, akikkel atyám állítólag találkozni akart a meredélynél. A városban azonban aznap egyetlen gyanúba fogható idegent sem láttak. Gerolamo aranyműves tanúskodott ellenem a legbuzgóbban. Ő a saját szemével látta, amikor atyám megfenyített, én pedig beleharaptam a kezébe. Állította, hogy nála semmilyen pénzt sem helyeztek letétbe. Ez csak egy vak ember félrebeszélése és képzelgése volt. Valami kis pénzösszeg tényleg volt Gerolamo kezében, amikor atyám megvakult, de azt már régen fel is használta az eltartására. Gerolamo aranyműves, úgymond, csak a vak ember iránt érzett szánalomtól vezérelve küldött továbbra is mindenfélét a házunkba a földbirtokáról, miután elfogyott a pénz. A vak görög oly kevéssel beérte, és szigorúan böjtölt. Ezt a segítséget egyáltalán nem lehetett a vak képzeletében élő pénz utáni kamatfizetésként értelmezni. Ez pusztán könyörületesség volt. Azonkívül a pénzek letétbe helyezése kamat ellenében súlyos bűn lett volna mindkét fél számára. De hogy jóindulatát bizonyítsa, Gerolamo aranyműves megígérte, hogy apám emlékére egy ezüst gyertyatartót adományoz a templomnak, noha világos könyvelése szerint atyám az évek folyamán alaposan eladósodott nála. Az a jó ember még arra is hajlandó volt, hogy ennek az adósságnak a törlesztésére atyám könyveit elfogadja, amelyeket úgysem tud olvasni senki. Bizonyára untatlak már.

– Nem untatsz – mondta. – Mondd el, hogyan menekültél meg, és hogyan lehetsz még mindig életben?

– Egy vak görög férfi fia voltam, idegen – meséltem. – Ezért senki sem kelt a védelmemre. A püspök azonban véletlenül hallott arról a háromezer aranyról, és elrendelte, hogy állítsanak egyházi ítélőszék elé. Erre a formai okot látomásaim szolgáltatták, amikor megkorbácsolás közben a fájdalomtól önkívületben ismét angyalokról kezdtem beszélni, mint gyermekkoromban. A világi igazságszolgáltatásban az ügy teológiai vonatkozásait gyorsan mellőzték, és a jegyzőkönyvbe csak annyit jegyeztek be, hogy háborodott vagyok. Azzal, hogy a torony falához láncoltak, és mindennap megkorbácsoltak, a világi bírák úgy vélekedtek, hogy maguk is elég hatásosan képesek kiűzni belőlem az ördögöt, még a kivégzésem előtt. De a pénz tovább bonyolította és nyújtotta az ügyet, és az apagyilkossági eljárásból a világi és az egyházi ítélőszék közötti perlekedés lett a bírói hatalom gyakorlásáról, vagyis arról, hogy a kettő közül melyiket illeti meg a jog, hogy ítélkezzék fölöttem, és kobozza el atyám hátrahagyott javait.

– De hogyan menekültél meg? – sürgetett.

– Nem is tudom – vallottam be őszintén, és ez igaz is volt.

– Nem állítom, hogy az angyalaim mentettek volna meg, de egy napon a bilincseimet leverték, nem mondták, miért, és a következő hajnalon azt vettem észre, hogy a torony bejáratát nyitva hagyták. Kisétáltam. A sötétből kilépve, hosszú ideig szinte vak voltam. A nyugati városkapunál találkoztam egy vándorkereskedővel, aki megkérdezte, volna-e kedvem elkísérni őt. Mintha rám várt volna, mert szemlátomást ismert engem, és nyomban a látomásaimról kezdett kíváncsian érdeklődni. Az erdőben a zsákjában lévő kacatok alól egy könyvet húzott elő. Ebben a négy evangélium volt francia fordításban. Kérte, hogy olvassam fel neki a könyvet. Ilyen módon kerültem a Szabad Szellem Testvéreinek körébe. Talán éppen ők szabadítottak ki, mert olyasmit is beszélnek róluk, amit az ember nem is képzelne.

– A Szabad Szellem Testvérei? – kérdezte furcsállóan. – Azok meg kik?

– Most nem akarlak untatni – tértem ki a válasz elől. – Róluk majd valamikor máskor beszélek.

– Honnan tudod, hogy még találkozunk? – kérdezte. -Nekem nagyon nehéz volt megszerveznem találkozásunkat, nehezebb, semmint latin létedre hinnéd, mivel ismerem a nyugati országok szabados szokásait. Még egy török nőnek is könnyebb titkos találkára mennie, mint egy görögnek, már amennyire a meséikből lehet következtetni erre.

– Az ő meséikben a női ravaszság mindig túljár az őrök eszén – mondtam. – Fürkészd buzgón a meséiket. Hátha tanulhatsz belőlük valamit!

– Te – mondta –, te persze már minden iskolát kijártál!

– Nem kell féltékenynek lenned – mondtam. – Egészen más dolgokkal foglalkoztam a szultán szerájában.

– Még hogy én féltékeny lennék? Túlságosan sokat képzelsz magadról! – förmedt rám haragtól kipirultan. – Azonkívül honnét tudjam, nem vagy-e te is olyan nőcsábász, mint a többi frank. Lehet, hogy éppen őket utánozva próbálsz megismerkedni egy kíváncsiságában dőre nővel, hogy később majd a hajókon és a csapszékekben kérkedhess főrangú hódításoddal!

– Szóval így?! – mondtam, és megragadtam a csuklóját. – Hát ilyen ismeretséget kötöttél a frankokkal? Hát ilyen nő vagy? De ne félj! Tudok én hallgatni! Csupán csalódtam benned. Talán az lesz a legjobb, ha nem találkozunk többé. De bizonyára könnyen találsz valami hajóskapitányt vagy latin tisztet, aki helyettem a társaságod lehet.

Hevesen kiszabadította a kezét, és a csuklóját dörzsölgette. – Igen, igen – mondta. – Tényleg az a legjobb, ha többé nem találkozunk. – Zihálva lélegzett, és elsötétült szemmel nézett rám, gőgösen felszegve fejét. – Menj vissza a kikötőbe! – ingerelt. – Ott éppen elég neked való nő akad! Idd le magad, keress veszekedést, és garázdálkodj a frankok módjára! Ott vigasztalásra lelsz! Tehát isten áldjon!

– Áldjon téged is! – mondtam ugyanolyan éktelenül dühösen.

Indulatos léptekkel elindult az üvegsima márványpadlózaton. Szép járása volt! Számban a vér ízét éreztem, amint nyeltem, olyan vadul haraptam ajkamba, nehogy utána kiáltsak. Aztán a léptei lelassultak. A templom ajtajához érve ösztönösen visszanézett. Mikor látta, hogy én mozdulatlanul állok és nincs szándékomban utána rohanni, akkora haragra gerjedt, hogy megfordult, visszafutott hozzám, megállt előttem és képen törölt. Csengett a fülem és égett az arcom, de a szívem ujjongott. Ugyanis nem meggondolatlanul ütött pofon, hanem előbb óvatosan körülnézett, nehogy meglássa valaki.

Nem tértem ki az ütés elől, egyetlen szót sem szóltam. Pillanatnyi várakozás után ismét megfordult és indult kifelé. Én álltam mozdulatlanul, és néztem utána. Akaraterőm láttán tétovázni kezdett, lassította lépteit, megállt, megfordult és visszajött hozzám. Már mosolygott. Barna szeme is vidámságot sugárzott.

– Bocsánat, kedves uram! – mondta. – Bizonyára rossz nevelést kaptam, de már egészen alázatos vagyok. Sajnos nincsenek török meséskönyveim. De talán kölcsönözhetnél nekem ilyesmit, hogy én is megtanulhassam, miként diadalmaskodik a női ravaszság a férfi esze fölött! – Megfogta a kezem, megcsókolta, és az arcához szorította: – Érzed, milyen forró az arcom?

– Ne tedd ezt! – figyelmeztettem. – Ezenkívül az én arcom még forróbb. És neked nem is kell ravaszságot tanulnod. Neked a törökök semmit sem tudnának tanítani!

– Hogy hagyhattál úgy elmenni, hogy még csak utánam se futottál? – kérdezte. – Mélyen megbántottál asszonyi voltomban.

– Mindez még csak játék – mondtam izzó szemmel. – Még van lehetőséged a visszakozásra! Én nem kényszerítlek. Nem járkálok utánad. Magad választhatsz!

– De hiszen számomra már nincs választás! – ellenkezett. – Bizonyára választottam már akkor, amikor háromszavas üzenetet küldtem neked. Talán már akkor választottam, amikor nem küldtelek el a Nagytemplomban. Talán akkor választottam már, amikor a szemembe néztél! Most talán már nem visszakozhatom, még akkor sem, ha akarnék! De ne nehezítsd meg számomra túlságosan.

Egymás kezét fogva mentünk ki a templomból. Elszörnyedt, amikor látta, hogy kint közben besötétedett. – El kell válnunk! – mondta. – Azonnal!

– Nem kísérhetnélek el legalább egy darabon? – kérdeztem, mivel nem tudtam türtőztetni magamat.

És ő sem volt képes megtiltani, bármennyire elővigyázatos volt is. Miközben a sötétség leszállt a templomok zöld kupoláira, és a főutca házai előtt meggyújtották a lámpásokat, egymás mellett lépkedtünk, és a nyomomba egy sovány, sárga színű kutya settenkedett, amely, ki tudja, miért, csatlakozott hozzám, a házamtól az Apostolok Templomába kísért, és fázva várt reám, míg ki nem jöttem a templomból. Nem fordult a Blachernai felé vezető útra, ahogyan ösztönösen gondoltam, hanem éppen ellenkező irányba. Mutattam neki a kutyát, és tréfásan azt mondtam: – Ha akarom, utánad küldhetem ezt a kutyát. Visszatérve hozzám, megmutatja, hol laksz. Nemhiába voltam Murád szultán kutyáinak a felügyelője!

– Mesélj erről is! – kérlelt.

– Miután betöltöttem huszadik évemet, elbűvölt Homérosz – kezdtem. – Beálltam hajósnak egy genovai hajóra, hogy lássam a hajdani Trója romjait. Egész életemben, amióta csak az eszemet tudom, nyugatról keletre vágytam. Vérem, születésem, minden bennem ide vonzott. A hajón kutyákat szállítottak, melyeket Milánó hercege küldött ajándékba Murád szultánnak. Genova uralkodójaként Perának is ő az ura, és így függött a szultánnal való jó kapcsolatoktól. A kutyák közül a legnagyobb, egy igazi szürke fenevad, megkedvelt engem, és kezdett engedelmeskedni nekem, úgyhogy nem kellett ketrecben tartani. Miután a görög tengeren átvitorláztunk, és a partvidékhez közeledtünk, a tengerészek megmutatták nekem a Nagy Sándor által épített Trója romjait. Éjszaka Tenedosz előtt a hajóról a vízbe vetettem magam, hogy a partra ússzam. Annyira égett bennem a vágy, hogy ugyanazt a földet tapossam, mint Homérosz hősei, Achilleusz és Odüsszeusz. A kutya a tengerbe ugrott, és utánam úszott minden tiltó parancsom ellenére. Nyár volt és a víz meleg. Ó, az az első reggel s a hajnalpír ujjai a kék dombok fölött, amikor lábam már Ázsia földjét érinthette! De a kutya megmentett. Máskülönben a törökök rabszolgát csináltak volna belőlem, mivel megszöktem a hajómról.

– Sok kalandban volt részed – jegyezte meg kétkedőn.

– En nem tartottam kalandoknak, amikor átéltem őket – állítottam. – Ezek csak életem részei. A tudásvágy hajtott, nem pedig a változatosság igénye. De jó szerencsém volt, ezt elismerem. A gondviselés olyan sokszor óvott meg, hogy ösztönösen kérdezgetni kezdtem magamban, miért. Miféle titokzatos cél érdekében maradtam életben én, miközben mások meghaltak körülöttem. A pestis és a háború is megkímélt, noha szándékosan kitettem magamat mindkettőnek.

– Beszélj még a kutyáról! – kérlelt kíváncsian.

– Bejártam hát Nagy Sándor Trójájának romjait, sarkamban azzal a hűséges nagy szürke kutyával – meséltem. – Láttam a kettétört oszlopokat és a babérbokrokkal meg iszalaggal befutott falakat. Láttam a földbe süppedt szobrokat, melyek arcát a török pásztorok összetörték. Az iszlám ugyanis nem tűr meg képeket, szobrokat. De ez nem volt még az igazi Trója. Éhséget és fáradságot nem érezve jártam végig a tengerpartot, míg rá nem akadtam a Szkamandrosz-folyóra. Domboktól takarva a síkságon, ott volt Trója. Ott is találkoztam török pásztorokkal. Lóháton éltek és sátrakban laktak, asszonyaik pedig nem takarták el arcukat. De a kutyámtól féltek, holtra is nyilazták volna, ha nem magyaráztam volna meg nekik, hogy az emírjük kutyája. Erre aztán földig hajoltak a kutya előtt, kezükkel pedig homlokukat és mellüket érintették. A kutyának köszönhettem, hogy nekem is adtak ételt, és velem is jól bántak.

– Vándorlásom nem volt hosszú – folytattam –, de akkor még nem is láthattam Konstantinápolyt, ahogyan pedig reméltem. Az országban békesség volt, és Murád szultán éppen Magnesziában tartózkodott, hogy palotáját és nyaralóit ellenőrizze. Később oda is költözött, miután két különböző alkalommal próbált meg az uralkodásról lemondani és fiát, Mohamedet megtenni uralkodónak. De Mohamed akkor még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy meg is tudja tartani a hatalmat. Engem biztonságban Magnesziába kísértek, ahol Murád szultán maga elé bocsáttatott, meghallgatta elbeszélésemet, és egész erszény ezüstaspert adatott nekem. Természetesen azt hazudtam, hogy a kutya ugrott a tengerbe és én úsztam utána, hogy a drága ajándékot megmentsem a szultánnak. De a kutya mintha nem akart volna megválni tőlem. Dührohamot kapott, ha távozni próbáltam mellőle, úgyhogy ismét ketrecbe kellett zárni.

– Talán csak nem valami tengerészhistóriát mesélsz nekem? – kérdezte hitetlenkedve. – És ugyan miként sikerült visszatérned a latinok földjére?

Kételkedése kedvemet szegte. – Kutyákról beszélgettünk – mondtam. – Csak azért fogtam hozzá, hogy elmondjam a kutyáról ezt a történetet. Magad kértél rá. De talán más teendőm is volt Ázsiában, mint pusztán Trója romjainak a keresése. Jelentkeztem a torlak-derviseknél,^[3] és ők eljuttattak a velencei factoriához.^[4] Ott voltak hajók, és magam fizettem ki az utamat Velencébe.

Amikor észrevettem, hogy nem értette meg, mit akartam mondani, így magyaráztam: – A torlak-dervisek a török Szabad Szellem Testvérek. Fedetlen fővel járnak, és semmiféle tulajdont nem ismernek el. Murád szultán fiatal fiúként maga is részt vett a lázadásuk leverésében. Vezetőjüket keresztre feszítették és teveháton hurcolták, amíg meg nem halt. A torlakok között zsidók és görögök is vannak, mivel szerintük a vallások egyenértékűek, és Mohamed tanítása semmivel sem különb Krisztus tanításánál.

– Meglepő dolgokról mesélsz nekem, és te sem az vagy, akinek látszol! – mondta, és hirtelen megállt a sötétben, hogy alaposan szemügyre vegyen. – Már nem tudom kivenni az arcvonásaidat. Hidegség árad belőled. Mintha egy démon vagy angyal sétálna mellettem!

– Ilyen tanítást is ismerek – mondtam. – Azt állítják, hogy még ma is élnek a földön angyalok az emberek között. Közülük sokan maguk sem tudják, hogy angyalok, de szellemek óvják őket. Meg lehet ismerni és meg lehet különböztetni őket a többiektől, ha az ember az után is felismeri az angyal jeleit, hogy az angyal emberi testben megszületett és már elfelejtette eredetét. Az ember formájú angyalok titkos erejét sok uralkodó használta fel a maga javára.

– Ijesztgetsz engem! – mondta. – Hát benned angyal jelei vannak?

– Ez merő félrebeszélés – ellenkeztem. – Csak ember vagyok. Magányra születtem, és magányosan fogok meghalni. Ez minden tudásom végeredménye.

A hippodrom^[5] romjai mellett jártunk. Ott a versenypályán napközben görög ifjak gyakorolták az íjászatot, vagy pedig ló hátáról botokkal lovaslabdajátékot játszottak. A sötétben az omladozó épület nagyobbnak látszott. A Szófia-templom kupolája is óriásként vetült az égboltra. A régi császári palota roppant kő tömege előttünk sötétlett. Semmilyen fény sem szűrődött ki belőle. Elhagyott termeit már csak ritkán használták különleges szertartásokra. A sötétség könyörületesen leplezte előttünk, hogy haldokló városban járunk. Márványoszlopai megsárgultak, falai düledeztek, szökőkutaiból sem bugyogott többé víz, és a fákról hulló platánlevelek töltötték meg az ápolatlan kertek mohos medencéit. Lépteink lelassultak, mintha kimondatlanul megegyeztünk volna. Az esthajnalcsillag már kigyúlt az égbolt peremén. Megálltunk a régi császári palota düledező, törött oszlopainak árnyékában.

– Mennem kell – mondta. – Nem kísérhetsz tovább!

– Prémes köntösöd csábíthatja a rablókat és a kéregetőket – próbáltam ellenkezni.

Még jobban felemelte fejét. – Konstantinápolyban nincsenek sem rablók, sem kéregetők! – mondta büszkén. – Talán a kikötőben. Vagy a pérai oldalon. Itt a városban nincsenek!

Ez igaz. Konstantinápolyban a koldusok is soványak és büszkék. Csak néhányan ülnek a templomok közelében, maguk elé meredve fátyolos szemmel, mintha az ezeréves múltba néznének. Ha latintól kapnak alamizsnát, valami áldásfélét morognak, de amint hátat fordít nekik, a földre köpnek, és condráikba dörgölik a pénzt, mintha meg akarnák tisztítani a latinok érintésétől. Ha egy férfi vagy nő elszegényedik, inkább kolostorba vonul, semhogy a koldusmesterséget válassza.

– Mennem kell! – ismételte meg, de hirtelen átölelt, és a fejét a mellemre szorította, úgyhogy a hideg levegőben ismét érezhettem bőrének jácintillatát.

Nem kerestem a számmal a száját vagy az arcát. Nem akartam olyasmivel megsérteni, ami csupán testiség. – Mikor találkozunk újra? – kérdeztem. Olyan száraz volt a szám, hogy rekedt lett a hangom.

Kétségbeesetten azt mondta: – Nem tudom. Tényleg nem tudom. Velem még sohasem történt ilyesmi.

– Nem jöhetnél el hozzám? – kérdeztem. – Titokban, hogy senki se lásson. Egyetlen szolgám van, aki kémkedik utánam, de őt el is bocsáthatom. Megszoktam már, hogy szolgák nélkül is boldoguljak.

Olyan sokáig nem szólt semmit, hogy félni kezdtem. – Talán csak nem bántottalak meg? – kérdeztem. – Úgy vélem, megbízhatsz bennem. Nem akarok rosszat neked!

– Ne bocsásd el a szolgádat! – mondta. – Ez csak gyanút ébresztene. Minden idegen után kémkednek. Csak valamilyen más és még veszélyesebb módon kémkednének azután utánad. Tényleg nem tudom, mit tehetnénk!

– Nyugaton – szólaltam meg habozva – a nőnek általában van egy barátnője, és azt mondja, őt megy el meglátogatni. A barátnő pedig szükség esetén akár meg is esküszik arra, hogy így igaz, hogy máskor ő is számíthasson hasonló szolgálatra. De a fürdőkben és a gyógymedencékben is szabadon találkozhatnak egymással a férfiak és a nők, és társaloghatnak egymással.

– Nekem senkim sincs, akiben megbízhatnék – mondta.

– Szóval nem akarod? – kérdeztem mogorván.

– Mához egy hétre elmegyek hozzád! – ígérte, és még jobban felszegte a fejét. – A reggeli órákban jövök, ha tudok. Majd elvesztem a kísérőimet a piactéren vagy a velenceiek boltjaiban. Tudom, hogy csak bajom lesz belőle. De jövök. Te meg intézd úgy a szolgádat, ahogyan a legjobbnak látod.

– De tudod-e, hol lakom? – kérdeztem sietve. – Egy kis házban a kikötő felőli domboldalon, a velenceiek lakta városrész mögött. Ráismersz a kapu előtti kőoroszlánról.

– Igen, igen – mondta, és mosoly volt a hangjában. -Ismerem is azt a kis csúnya kőoroszlánt a kapu előtt. Már tegnap elvitettem magam a házad előtt, amikor bevásároltam, hogy legalább egy villanásra láthassalak. De nem láttalak. Isten áldása legyen a házadon!

Gyors léptekkel távozott, és eltűnt a sötétben. Nem küldtem utána a kutyát, hogy kövesse.