1453. május 7.

Éjfél után elszabadult a pokol. Legalább harmincezer ember vett részt a fal különböző leomlott pontjai ellen indított támadásban. A leghevesebb támadás a Szent Romanosz-kapunál, Giustiniani védelmi szakasza ellen irányult. A nagy ágyú ott rongálta meg a legkomiszabbul mind a külső falat, mind a nagy falat.

Zajt sem keltve, szép rendben nyomultak előre a támadó csapatok a sötétség leple alatt, mindenik csoport a maga célja felé. Olyan gyorsan sikerült nekik a sáncárkot is feltölteni, hogy a falakon már riadót sem fújhattak. Aztán máris tucatnyi rohamlétra emelkedett a külső falon. A faljavításon dolgozók pánikszerűen menekültek a helyükről. Csak Giusti-niani lélekjelenléte mentette meg a helyzetet. Bőgve, mint a bika, rontott bele a legfélelmetesebb zűrzavarba, és kétkezes kardjával lekaszálta a külső falra fölkapaszkodó törököket. Ugyanakkor fölgyúltak a fáklyák és a szurkosfazekak. A világító nyilak nappali fénnyel árasztották el a leomlott falszakaszokat.

Giustiniani úgy bömbölt, hogy a hangja túlharsogta a támadók dobjait és kiáltozásait. Látván, mekkora erőkről van szó, a tartalékokat is segítségül riasztotta. Amikor a küzdelem már két órája tartott, kénytelen volt a fal legerősebb pontjairól csapatokat áthelyezni a Szent Romanosz-kapu mindkét oldalára. A kezdeti zűrzavar után a törökök átrendezték soraikat és hullámokban kezdtek támadni, egyszerre mintegy ezer ember. Keskeny csövű ágyúikat is elvontatták a sáncárokig. Amíg a többiek támadtak, az íjászok és az ágyúk megpróbálták rákényszeríteni a védőket, hogy a mellvédek mögé bújjanak. Vértjük segítségével azonban Giustiniani emberei megint élő vasfalat alakítottak ki a külső falon. A rohamlétrákat ledöntötték. A pajzsuk védelme alatt teknősbékacsapatokat alkotó törökökre pedig, midőn azok a fal tövéhez érkeztek, forró ólmot és szurkot öntöttek, úgyhogy kénytelenek voltak alakzatukat megbontani, és így lehetőségük nyílt az íjászoknak arra, hogy lelőjék őket.

Sok török esett-e el, nehéz megmondani. Giustiniani mindenesetre olyan híreket terjesztett a városban, hogy hajnalban az elesett törökök tetemei már olyan magasra halmozódtak, mint maga a külső fal, ám ez természetesen csak bátorító mendemonda volt. Bármennyi török esett is el, az ő veszteségeik nem pótolhatják azokat a latinokat, akiknek a vértjét szakállas ágyúk ólomgolyója ütötte át, vagy úgy haltak meg, hogy a törökök kampókkal rángatták le őket a falakról.

Az utolsó támadáshoz képest minden eddigi csak gyermekjáték volt. A múlt éjszaka a szultán már nagyon komolyan vette a dolgot, és hadseregének jelentős része vett részt a támadásban. A Blachernai szakaszán a veszély nem volt említésre méltó. A törökök ostromlétrái nem értek föl elég magasra, noha amikor a létrákkal nem boldogultak, lelkesedésükben megpróbáltak egymás válláról fölkapaszkodni a falra. Ezért a bailo az emberei egy részét átküldette velem Giustiniani megsegítésére, hogy a dicsőségből a velenceiek is kivegyék a részüket.

Épp amikor odaérkeztünk, egy óriás termetű janicsárnak sikerült roppant erejével fölküzdenie magát a külső fal ormára. Miután följutott, vad diadalordítással hívta a társait is, majd nekilódult, hogy végezzen Giustiniani val. A vértesek kénytelenek voltak félreállni az óriás útjából. Giustiniani egy beomlott falrészen harcolt, lejjebb állt, mint a janicsár, és szorult helyzetbe került, míg végül az egyik egyszerű görög munkás, aki a fal javításán dolgozott, s aki még csak vértet sem viselt, a török háta mögé ugrott, és széles fejszéjével egyetlen csapással átvágta a török pikkelyes lábszárvédővel védett lábát. Ezután Giustiniani már könnyűszerrel végzett vele. Giustiniani gazdagon megjutalmazta megmentőjét, de azt mondotta, szívesebben bánt volna el vele a maga erejéből. Hiszen ő egy fejjel magasabb a többi férfinál, és akkora, mint egy bika.

Ezt a látványt láttam fáklyák és tüzes nyilak fényében, miközben pajzsok recsegtek-ropogtak körülöttem és kiáltozás töltötte be a levegőt. Utána már nemigen értem rá gondolkodni, mivel a támadó törökök nyomása oly heves volt, hogy nekünk a falon többszörös sorokba rendeződve, egymást a súlyunkkal támogatva kellett fogadnunk őket. Kardom kicsorbult. Midőn a bágyadt hajnali derengésben a törökök lassan hátrálni kezdtek, majd pedig vissza is húzódtak, olyan halálosan fáradt voltam, hogy még a kezemet is alig bírtam fölemelni. Minden tagom sajgott, és testem véraláfutásokkal meg zúzódásokkal volt tele. Nyílt seb azonban nem volt rajtam egyetlenegy sem. Ebben a tekintetben szerencsésebb voltam, mint sokan mások. Giustiniani hóna alól is vér patakzott, noha a páncél védőlemeze megakadályozta, hogy a dárda túlságosan mélyen a húsába fúródjék.

Azt beszélik, hogy az egyik görög a Szelümbria-kapu közelében az éjszaka megölt egy lófarkas méltóságjelvényt viselő tartományi török parancsnokot.

Állapotomat látván Giustiniani barátságosan ilyen tanáccsal szolgált:

– A küzdelem izgalma és heve az embert arra készteti, hogy erején felül és az emberi teljesítőképesség határain túl teljesítsen, úgyhogy életveszélyben a gyönge ember is oroszlánerőt nyer. De még a leghevesebb támadás sem oly veszedelmes, mint a pillanatnyi szünet okozta elernyedés. Ilyenkor az ember a fáradtságtól leroskad a földre, és nem is tud többé talpra állni. Ezért a tapasztalt katona a legnagyobb veszedelemben sem használja el maradéktalanul minden erejét, hanem megfontoltan megőriz egy csöppet a maga számára. Ez az életét mentheti meg, ha a támadás tovább folytatódik.

Kidülledő ökörszemét rám vetve és furcsán mosolyogva még hozzátette:

– Akkor legalább el tud menekülni még, és nem marad ott tehetetlenül, hogy a támadók lemészárolják!

Jókedvű volt, és egyéb nem is szegte kedvét, csak az, hogy a borához vizet is kellett öntenie, hogy az emberei előtt példát mutasson, mivel a bor fogytán volt.

– Na, Jean Ange! – mondotta. – Lassacskán rákapnak a küzdelem ízére! A szultán is kezd belemelegedni. Hamarosan talán igazi támadásokat verhetünk vissza!

Hitetlenkedve bámultam rá.

– Hát az igazi támadás akkor milyen? – kérdeztem. – Ennél szörnyűbbet én még nem éltem át, és el sem tudom képzelni, hogy egyáltalán lehetséges volna. A janicsárok úgy harcoltak, mint a fenevadak, és én magam is úgy éreztem, hogy fenevaddá változom!

– Sokat fogsz még látni és tapasztalni, Jean Ange! – jegyezte meg Giustiniani nyájaskodó hangon. – Add át üdvözletemet szépséges feleségednek! A nők szeretik a vérszagot a férfi ruháján! Magam is megfigyeltem, hogy a nő öle soha oly jól nem esett a testemnek, mint azután, hogy a kardommal néhány férfiút a mennyekbe menesztettem, és teljesen kimerültnek és elgyötörtnek éreztem magamat. Hát ez az, amiért irigyellek, Jean Ange, nagyon irigyellek téged!

Elkedvetlenedtem. Mikor a még meleg holttestekből vér gőzölgött a hideg reggelben, beszédét káromlásnak éreztem. Hogyan tudtam volna én még csak megérinteni is a feleségemet, amikor a halálfélelemtől szemem még mindig kerekre tágult, az öltözékem csupa vér volt, és a fejemben egyre csak a csata zavaros képei kavarogtak. Épp ellenkezőleg, attól féltem, hogy még ha el is tudnék aludni, nyomban felriadnék és hangosan kiáltoznék, noha semmire jobban nem vágytam, mint mély álomra.

Giustinianinak azonban igaza volt. Giustinianinak a maga szörnyű módján igaza volt. Ezt én is megállapíthattam, amikor, miután véget ért a csata, élve az engedélyével, hazamentem, hogy kipihenjem magam. Összetört, minden ízében sajgó testem még soha úgy nem izzott föl, mint ezen a reggelen. És az álmom mély volt. Halálosan mélyen aludtam, a fejem Anna Notarasz fehér vállán nyugodott.