1453. május 16.

Nem tudtam hát elaludni, noha a helyzetemre való tekintettel megengedhettem volna magamnak az alvás fényűzését. Az egyedüllét és a zavartalan alvás a háborúban a legnagyobb fényűzés. A csillagok még ezüst tűhegyekként ragyogtak az égbolton, amikor nyugtalanságtól hajtva felkeltem és kimentem. Az éj hangtalan volt és halálosan hideg a napkelte előtti utolsó órákban.

A Kaligaria-kapu közelében álltam meg hallgatózni. Ez nem csak az én szívem dobogása volt. Talpam alól is mintha tompa dübörgést hallottam volna. Aztán megpillantottam a német Grantot, aki kezében fáklyát tartva jött szembe velem. Az egyik vizescsöbörtől a másikhoz lépett, és mindegyiknél megállt, hogy belekémleljen. Első pillanatban azt hittem, eszét veszítette vagy valami boszorkányságot művel, hiszen távol voltunk a faltól, és semmiféle tűzvész nem fenyegetett.

Krisztus nevében üdvözölt, fáklyájával a csöbörbe világított, és unszolt, hogy nézzek én is bele. A víz sötét felszíne rövid időközönként gyűrűzve megremegett, noha az éj csöndes volt és ágyúk sem dörögtek.

– A föld remeg – mondtam. – A város halálos gyötrelmétől a föld is remegne?

Grant félelmetes arccal nevetett:

– Hát nem érted, amit a saját szemeddel látsz, Jean Ange? Ha értenéd, téged is kiverne a hideg veríték, miként engem! Segíts csak fölemelni ezt a csöbröt, mert a segítőim már megunták és elmentek lefeküdni.

Egyesült erővel néhány lépéssel arrébb raktuk az edényt. Grant botot tűzött le arra a helyre, ahol a csöbör előzőleg állt. Miután néhányszor áthelyeztük az edényt, a víz szintje újra és újra gyűrűzni kezdett. Babonás félelem lett úrrá rajtam, mintha a fekete mágia kísérletének lettem volna szemtanúja. Ha valaki, akkor Grant aztán igazán mestere a fekete mágiának. Az arcáról is látszik.

A botokat mutatta, amiket a faltól kezdve, különböző távolságra a földbe vert.

– Köves a föld! – mondta. – Amint a botokból láthatod, vakond módjára kell a föld alatt kanyarodniuk. Izgalmas figyelni, vajon meddig akarnak ásni, mielőtt a föld felszínére merészkednének.

– Kik? – kérdeztem meglepődve. Az éjszaka utolsó óráinak borzongató hidege miatt először a rossz szellemekre gondoltam.

– Hát a törökök – válaszolta. – Ők dolgoznak odalent a talpunk alatt. Még nem ocsúdtál?

– De hát az hogyan volna lehetséges? – kiáltottam fel, de már eszembe is jutott, hogy a szultán Szerbia bányáiból bányászokat követelt. A korábbi ostromok idején is megkísérelték a törökök, hogy különböző pontokon föld alatti járatokat ássanak a falak alatt, és azokon át behatoljanak, de a város talaja túlságosan kövesnek bizonyult, és minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Ezért ilyen veszélyre most nem is fordítottak figyelmet, noha a megfigyelők parancsot kaptak, hogy tartsák szemmel, nem mutatkoznak-e gyanús földhányások a falakon kívül. Ásásnak azonban nyoma sem látszott egész idő alatt, úgyhogy aztán a dolog el is felejtődött.

Egyetlen pillanat alatt megfeledkeztem a magam gondjáról, és ugyanolyan lelkes lettem, mint Grant. Megértvén, miről van szó, a dolog szempillantás alatt megvilágosodott előttem.

– Milyen ravaszok! – kiáltottam fel. – A domb alatt kezdték a fúrást, ahol nem látszik, a faltól több mint ötszáz lépésnyire. Különben is ez a környék a legmegfelelőbb, mivel a Blachernait nem védi külső fal, csak a megerősített nagy fal. Ok pedig már átjutottak a fal alatt! Mit kell tennünk?

– Várnunk kell – mondta Grant csöndesen. – Most már semmi baj, hogy az alagút fekvését sikerült megállapítanom. Még mélyen vannak. Van időnk a cselekvésre, amíg fölfelé nem kezdenek ásni.

Komolyan nézett rám.

– En magam is ástam már ilyen föld alatti folyosót. Borzalmas munka. Elfogy a levegő. Az ember egész idő alatt fél. Es a halál egy ilyen vakondjáratban, legyen az tűzhalál vagy éppen vízhalál, mindenképpen borzalmas!

Otthagyta az edényeit, és a fal mentén meghúzódó pincékbe vitt magával, ahová dobokat helyezett el, a dobok hártyájára pedig borsószemeket szórt. Fodrozódó vizescsöbrökkel és ugráló borsószemekkel szerelte fel a falak veszélyeztetett részeit. Egyelőre azonban csak azon az egyetlen helyen fodrozódott a víz, ahol én is láttam.

– A föld alatti járat csak akkor veszélyes, ha nem sikerül időben fölfedezni – magyarázta.

– Szerencsénkre a törökök ezen a hosszú folyosón a városba akarnak bejutni. Ha beérik azzal, hogy csak a fal alapzata alá ássanak üreget, amit gerendákkal megtámogatnak, és végül felgyújtanak, ki tudja, talán sikerült volna a fal nagy részét beomlasztaniuk. De ehhez talán nem alkalmas a talaj. A járat kanyargásából következtetve talán sikerült átbújniuk a fal alapzata és a szikla között.

Miközben a csillagok halványodtak, hogy múlassa az időt, elbeszélte nekem, hogyan kell az ellenjáratot mozgó lándzsaakadállyal fölszerelni és füstölő hordóból égő kén gőzét vezetni az ellenséges alagútba.

– Eszköz hát sokféle van – mondta. – Víztartályból is vezethetünk a járatukba vizet és belefüllaszthatjuk őket, mint a patkányokat. A vízzel elárasztott járatot utána már nem tudják használni. Még jobb megperzselni őket, görögtüzet eresztve rájuk. Akkor ugyanis azok a gerendák, amikkel aládúcolták a járatukat, szintén lángra lobbannak, és az egész járat beomlik. De a legizgalmasabb vékonyka földréteg mögül a saját járatukban meglesni őket, és egy alkalmas pillanatban foglyul ejteni azokat, akik az alagutat ássák. Némi kis kínzással aztán meg lehet tudni tőlük, készül-e másutt is járat, és a leggyöngébb közülük tán a másik járat fekvését is elárulja.

Hidegvérű beszéde teljesen fölkavart. Az alattunk dolgozókra gondoltam, akik a csábító jutalomért porlepetten, izzadtan és ziháló tüdővel végzik nehéz munkájukat nem is sejtve, hogy minden egyes csákányütés és minden lapátnyi föld a borzalmas halálhoz viszi őket közelebb. Ha valóban szerbek, akkor keresztény testvéreim, még ha a szultánt szolgálják is, mivel a vén despotájuk barátsági szerződése erre kényszeríti őket. Grant azonban csak nézett rám nagy sötét, nyugtalan szemével, és egyáltalán nem értett engem.

– Korántsem vagyok kegyetlen – mondotta. – Számomra ez csupán matematika. Érdekes feladat, ami nékem egy egész sereg számításra nyújt alkalmat.

Mégis, amint ott a vizescsöbörnél álldogált, leginkább az egérlyuknál leselkedő fekete macskára emlékeztetett engem.

Az égbolt egészen elhalványodott felettünk. Péra dombtetői izzani kezdtek. A nagy ágyú eldördült, megreszkettette a földet, és reggeli imára ébresztette a török tábort. A Blachernai házaiból és a fal mélyedéseiből álmos férfiak támolyogtak elő, hogy szükségüket elvégezzék. Néhányan hozzánk jöttek, és tátott szájjal bámultak hol minket, hol pedig a Grant által sorba rendezett vizescsöbröket. A legked-vetlenebbek dühösen kötözgették magukra a vértjüket, hogy fölmenjenek a falra és felváltsák az őröket.

Lendületes léptekkel, császárzöld palástban, Lukasz Notarasz megadux jelent meg és jött felém. Mögötte komoly arccal a két fia lépkedett, kezüket a kardjuk markolatán tartva. Más kísérete nem volt. Én egy lépéssel Grant mellé hátráltam, úgyhogy a vizescsöbör mögé kerültem. Notarasz is megállott. Méltósága nem engedte, hogy fogócskába kezdjen a vizescsöbör körül. Nem parancsolhatta meg az őröknek, hogy fogjanak le, mivel a Blachernai a velenceiek területe, és saját hadirendőrei nem voltak vele.

– Veled akarok beszélni, Johannesz Angelosz! – mondotta. – Kettesben!

– Énnékem nincsenek titkaim – válaszoltam. Sötét és büszke arca kifürkészhetetlen és merev volt, és nekem semmi kedvem sem volt alázatosan követni őt valami falszögletbe, hogy ott mint egy birkát levágjon.

Indulatosan szólni akart, de pillantása a csöbörben lévő vízre esett. Az ágyúk már dörögni kezdtek a város körül, de a víz tükre a csönd pillanataiban is erősen fodrozódott. Notarasz homlokát összeráncolva mereven nézte, majd Joan Grantra pillantott. Az esze oly gyorsan vágott, hogy azonnal és magyarázatok nélkül is megértette, miről van szó. Ugyanakkor politikailag is végiggondolta a dolgot és elvégezte a maga számításait. Sarkon fordult, és egyetlen szót sem szólva, éppoly gyorsan távozott, ahogyan jött. Fiai csodálkozva pillantottak reám, de aztán engedelmesen követték atyjukat.

Az alagút mindenesetre már lelepleződött. Notarasz tehát a törököknek már semmi rosszat sem tesz azzal, ha a császárhoz rohan és jelentést tesz róla. így dicsőséget szerezhet magának a titkos járat leleplezésével és megnyerheti a császár bizalmát. Nem is tellett sok időbe, és a császár máris felénk lovagolt, sarkában a legmegbízhatóbb embereivel.

– A megadux elhalászta előled a dicsőséget! – jegyeztem meg Grantnak.

– Nem azért jöttem ide, hogy dicsőséget szerezzek! – válaszolta mogorván. – Engem csak a tudásom gyarapítása érdekel.

Ám Notarasz késlekedés nélkül hozzásietett, kegyének jeleként főrendű kezét a vállára tette, és magasztalta a császárnak megfigyelőképességét és leleményességét, leeresz-kedően derék németnek nevezve őt. A császár is sietett kegyeiről biztosítani, bőséges pénzjutalmat ígért neki, és megkérte, hogy Notarasz vezetésével derítse föl, majd semmisítse meg a törökök föld alatti folyosóit. Erre a célra a falakról kapott annyi tapasztalt férfiút, amennyire szüksége volt, és a császári technikusok is rendelkezésére álltak.

Gondom volt rá, hogy a dologról Giustiniani is hírt kapjon, úgyhogy ő is odalovagolt, éspedig a lehető legjobbkor, az általános öröm pillanatában. A velenceiek bailója, Minotto is előkerült a császári hálószobából, kivörösödve és rendkívül rosszkedvűen. Grant nem késlekedett, hanem kiválasztott egy kedvére való embert a császári technikusok közül, és titokban a városba és a falakra küldte, hogy bányászmunkában járatos embereket keressen. A technikusok nyomban nekiláttak, hogy Grant utasításai szerint mozgó lándzsafalat és fustölőhordókat építsenek, és Lukasz Notarasz is ott sürgött-forgott körülöttük és osztogatta a jó tanácsait, miközben a császár, Giustiniani és Velence bailója érdeklődéssel figyelték.

Grant ugyanakkor egy egész sereg embert választott ki, hogy a pincékben szemmel tartsák a vizescsöbröket és a dobokat, aminek következtében számos indokolatlan riasztásra került sor, amíg az emberek meg nem tanulták teendőiket. Napközben ugyanis minden ágyúlövéstől gyűrűzni kezdett a víz, és a borsószemek is úgy ugrándoztak, hogy az őrszemek égnek meredő hajjal futottak jelenteni, hogy a törökök épp most ássák ki magukat a föld felszínére.

Miután mindent megfontoltan és célszerűen elrendezett, Grant a császárhoz fordult:

– Nem azért jöttem szolgálatodba, mert pénzre vagy hírnévre sóvárognék, hanem a görögök tudása vonzott ide. Nincs sok ráérő időm, de engedd meg nekem, hogy legalább a könyvtárad jegyzékét elolvashassam, és a pincében elhelyezett kéziratokat megnézegethessem, és kölcsönvehessem Püthagorasz kéziratait, hogy lámpafénynél elolvashassam őket. Tudom, hogy megtalálhatók ott Püthagorasz és Arkhimédész írásai, de a könyvtárosod úgy őrzi őket, mint egy veszett kutya, és sem gyertyát, sem lámpást nem enged gyújtani az egész épületben!

Kérése nem volt a császárnak kedvére való. Konsztan-tinosz sovány arca gondterheltté vált, és nem is nézett Grant szemébe, amikor így szólt:

– Könyvtárosom csak kötelességét teljesíti. Feladatát hagyományok és szertartások szabályozzák, úgyhogy a könyvtár használatának a szabályait én magam sem szeghetem meg. Isten ellen vétel, ha pogány filozófusok írásait akarod előásni városunk végzetes perceiben! Most nekünk csak egyvalamire van szükségünk, remélem, tudod, hogy mire. Sem Püthagorasz, sem Arkhimédész nem segíthetnek rajtad, csak Jézus Krisztus, aki életét adta bűneink bocsánatáért és feltámadott halottaiból, hogy valamennyiünket megváltson.

– Ha csak egyvalamire van szükség – motyogta Grant –, akkor bizonyára fölösleges is találékonyságomat és matematikai számításaimat arra pazarolni, hogy városod alól visszaverjük a törököket.

A császár rosszallóan legyintett a kezével, s szólt:

– A görög filozófia a mi örök hagyományunk, és a megőrződött írásokat nem adjuk barbárok kezére, hogy meghamisítsák.

Giustiniani hangosan köhintett, s Minotto bailo is sértődötten meregette vérben forgó szemét. Miután Grant távozott, a császár engesztelőleg jegyezte meg, hogy barbárokon egyáltalán nem a latinokat értette. Grant viszont német, és ekképpen született barbár.

Két órával naplemente előtt a török hajóhad a Két Oszlop kikötőből a lánchoz evezett, és rövid távolságról kis ágyúival és hajítógépeivel tűz alá vette a láncot védő hajókat. A velenceiek erős hajói viszonozták a tüzet, megrongálták a törökök hajóit, és többet közülük lángba is borítottak. De Péra dombjain át a kikötői öbölbe vonszolt görög gályák nem avatkoztak bele a küzdelembe és nem támadták hátba a hajóhadat, amint attól Aloisio Diedo az egész idő alatt félt. Úgy tűnik hát, mintha a szultán mégis óvakodna attól, hogy túlságosan megsértse Péra semlegességét.

Aloisio Diedo azonnal panasszal élt a császárnál, hogy a törökök nyilván megfigyelték a három nagy hajó kiürítését és a legénység áthelyezését a szárazföldre. Márpedig ő meggyengült erővel nem képes többé eredményesen őrizni és védelmezni a láncot és felelősséget vállalni a kikötő biztonságáért.

Noha a mi hajóhadunk a támadást ilyen komolynak tartotta, az nyilvánvalóan csak elterelő jellegű volt, hogy a hajóhadat lekösse és a védelem figyelmét a kikötőre terelje, mivel a föld alatti járat már befejezéséhez közeledett. Giusti-niani megvetően meg is jegyezte:

– A török hajók tüntető felvonulása a láncnál nem veszélyesebb, mint amikor kis kölkök bodzapuskával próbálnak felbőszíteni egy elefántot. Mindenik védő persze a maga védelmi szakaszát tartja a legfontosabbnak, és még el is túlozza annak jelentőségét. Hát akkor legyen a kikötőért Diedo a felelős. Én a városért felelek. Miután a Blachernai a hajókról már úgyis kapott segítő erőket, nincs többé közvetlen veszélyben, a törökök vakondjárata ellenére sem. A józan ész és a megfontolás azt mondja, hogy a legnagyobb veszély a Szent Romanosz-kapunál, az én védelmi szakaszomon fenyeget.

Aztán irigykedve hozzátette még:

– Azért csak őrizzétek azokat a vakondjáratokat. Ha a törökök valamelyiken át meglepetésszerűen bejuthatnának is a városba, ilyen alagúton keresztül úgysem tudnának elég gyorsan és elég nagyszámú csapatokat bevonultatni, ha a tartalékunk éber marad. Azok a járatok csak ijesztgetésre szolgálnak, s arra, hogy megrontsák a hangulatot.

Grant közben el is készítette az ellenjáratot, úgyhogy a törökök hamarosan észrevették, hogy csapdába kerültek, és a mérgező kénfüstbe fulladva és a görögtűztől összeégve lelték halálukat. Csupán néhány embernek sikerült megmenekülnie, akik kasokban hordták ki a földet. Grant szellőzőnyílásokat vágatott a törökök járatába, s hamarosan föl is lobbantak a fenyőrönkök, és a járat teljes hosszában lángtengerré változott, majd beomlott. De mert igen mélyen volt mindez, a falakról még most sem lehetett látni semmit. Csak a domb mögül, mintegy félezer lépés távolságból kezdett fekete füst gomolyogni, míg a törökök el nem torlaszolták a maguk oldalán az alagutat.

Egész nap folytatódott az ágyútűz, ha lehetséges, még az előbbinél is hevesebben. A nagy falban már félelmetes hasadékok tátonganak. A városból nők, gyermekek és aggastyánok is jöttek már, hogy a falak javításában önként segédkezzenek. A félelem, a szorongás hihetetlen erőt ad nékik, úgyhogy akkora nagy köveket és földdel rakott kasokat emelnek, aminőket rendes körülmények között még egy erős férfi is csak nagy nehezen tudna megmozdítani.

– Inkább a férjünk, atyáink és fiaink oldalán halunk meg, mintsem hogy török rabságba essünk – mondogatják. A szörnyű kimerültség annyira eltompította a védők félelemérzetét, hogy sokan merő fáradtságból ki sem tértek a törökök nyilai elől, pár lépést ezzel is megtakarítván. A vért nélküli emberek álmatlanságtól égő szemmel botorkálnak a sáncárokhoz, ahonnét kampókkal húzgálják ki a gerendákat és rőzsekötegeket, amiket a törökök beledobáltak. Ameddig a szem a falakról ellát, nincs egyetlen fa vagy bokor sem. A törökök valamennyit gyökerestül kiszedték, hogy a sáncárkot föltöltsék. Péra dombjai és a Boszporusz túlsó oldalán az ázsiai partok is vigasztalanul kopárak már. Napközben az ágyúdörgés annyira megsüketíti a fület, hogy az emberek kiáltozva beszélgetnek egymással, és még az éj csöndjében is zúg a fülük.

Egyetlen vigasz van csupán: a közös balsorsban, a közös halálfélelemben az ember apróvá válik és beleolvad az általános szenvedésbe. Mit jelent az én veszteségem, amikor a gyermekek sápadt arcából félelemtől tágra nyílt szemek merednek rám, amikor a nagy ágyú megremegteti a földet, és az asszonyok koraszülötteket hoznak a világra. A halál közös bódulatába beleolvad az ingerültség és a nyugtalanság. Az élet parányi, és jobb halált nem is kívánhatnék, mint saját népemmel együtt halni. De ez a sok kis ember mind-mind élni szeretne. A kevéssel is beérné, a szegénységgel, még a szolgasággal is, csak élhessenek.