1453. május 23.

Utolsó reményünk is elszállt. A császárnak igaza van. A böjtöléstől, a virrasztástól és az imádkozástól érzékennyé válva, mindenki másnál világosabban érzi birodalmának utolsó, akadozó szívverését.

A brigantin, amelyet a velencei hajóhad keresésére küldtek, hajnalban dolgavégezetlenül tért vissza. Fölfoghatatlan szerencsével, hajózási szakértelmüknek és férfias bátorságuknak köszönhetően, sikerült áthajózniuk a gallipoli tengerszoroson a török őrgályák mellett.

Tizenkét férfiú kelt útra. Tizenkét férfi tért vissza. Hat közülük velencei, hat meg görög. Húsz napon keresztül hajóztak a görög tengeren mindenfelé, de a keresztények hajóinak nyomát sem látták sehol. Minden pillanatban az a veszély fenyegette őket, hogy török járőrgályák zsákmányául esnek.

Miután megállapították, hogy a keresés hiábavaló, tanácsot ültek:

– Mi a kötelességünket teljesítettük. Többet nem tehetünk. Konstantinápolyt talán már azóta el is foglalták a törökök. Miért térnénk vissza az ostromlott város poklába? Úgyis elpusztul!

Mások azonban így beszéltek:

– Minket a császár küldött. A császárhoz kell tehát visszatérnünk a hírrel, hogy feladatunkat végrehajtottuk, még ha nem jártunk is eredménnyel. De szavazzunk!

Egymás szemébe néztek, valamennyien elnevették magukat, és egyhangúlag úgy szavaztak, hogy a brigantinnak meg kell próbálni visszatérni Konstantinápolyba.

Közülük kettővel találkoztam a Blachernaiban. Még akkor is szélesen nevetve meséltek hiábavaló útjukról, miközben a velenceiek borral itatták őket és a vállukat veregették. De tengertől és veszélyektől kiégett szemük nem nevetett.

– Honnét nyertétek a bátorságot, hogy visszatérjetek a biztos halálba? – kérdeztem.

Csodálkozva fordították felém naptól, széltől cserzett arcukat, és egy emberként válaszolták:

– Velencei tengerészek vagyunk!

Ez elég is válasznak. Legyen bár Velence a tenger királynőjeként sóvár, kegyetlen és számító, de fiait mégis arra nevelte, hogy Velence dicsőségéért éljenek-haljanak.

Hatan közülük azonban görögök. Ők azt bizonyítják, hogy a görög is lehet hűséges mindhalálig, még egy hiábavalóvá lett és reménytelen ügyért is.

Mi más is történt a mai napon? Százszámra gürcölnek aggastyánok és siheder legények a Szent Romanosz-kapunál az egyre szélesedő falomlás javításán. Napvilágnál is, és akkor is, amikor a törökök nyilai és golyói ott záporoznak körülöttük.

Grant megtanult lesben állni a föld alatt. Ma a törökök készülőfélben lévő járatában élve elfogott két török tisztet, akik ellenőrizni jöttek a munka előrehaladását. Az alagutat fölgyújtották, és beomlott. A velenceiek átvették a foglyokat és a Blachernai kínzókamrájába vitték őket, amit Konsztantinosz uralkodásának az éveiben még egyszer sem használtak. Tőlük tudták meg két másik föld alatti alagút irányát. Ezek közül az egyik ugyancsak meglepő és veszélyes helyen épül.

A velenceiek a beismerő vallomás megtétele után is tovább kínozták őket, amíg csak ki nem lehelték a lelküket. Ezt követően véres, mezítelen testüket a falról hajítógéppel a támadásra előnyomuló törökök közé vetették. Azok meglátván, hogy a parancsnokukkal miképpen bántak el, bosszúért kezdtek kiáltozni és átkokat szórtak a hitetlen kutyákra. Ebben a háborúban már sem nem adnak, sem nem kérnek kegyelmet!

Mindennap és minden pillanatban várható a vég. Konsztantinosz császár visszavonult magányába, hogy megerősítse lelkét, mert bizony a gyengeségét nem titkolhatta, amikor a brigantin által hozott gyászhírről tudomást szerzett.

– A nyugati országok magunkra hagytak bennünket! – mondta ő is. – Városomat és az életemet immár a mindenható Istenre bízom, az ő fiára, Jézus Krisztusra, a szent Istenanyára és elődömre, Nagy Konsztantinoszra!

Mártírkorona vár reánk. De Mohamed paradicsomának száz kapujában is nagy a tolongás, annyian igyekeznek befelé, akik az ellenünk, hitetlenek ellen vívott harcban hullottak el. Noha mindannyian ugyanazt az Istent szolgáljuk, amint ezt a Szabad Szellem Testvérei és a fedetlen fejű dervisek bizonyították.