1453. április 29.

Kora hajnalban, még koromsötétben Giustiniani jött fölrázni, mintha csak meg akart volna győződni róla, helyemen vagyok-e a Blachernaiban. Miután rám talált, megparancsolta, kövessem. Virradatnak még nyoma sem látszott. A hajnal hidege lehűtötte a lelkem. A török táborban kutyák ugattak. Egyébként teljes volt a csönd.

Amint észrevettem, hogy Giustiniani a kikötő felé irányítja a lépteit, hideg futott végig a hátamon. Eszembe jutott, mit mondott egyszer a kikötői toronyról és az akasztófáról. De nem szóltam semmit.

A lehorgonyzott török hajókkal szemközt fölhágtunk a falra. Körülbelül két órával napkelte előtt Péra magas tornyának csúcsán föllángolt egy jelzőtűz.

– Mindenható Isten – szólalt meg Giustiniani. – Mért is születtem genovainak? A jobb kezük nem tudja, hogy mit csinál a bal!

Félelmetesen csöndes éjszaka volt. Csak a kikötőöböl vize csillogott sötéten lábunk alatt. A törökök horgonyzási helyéről egyetlen hang sem hallatszott. Csak a jelzőtűz lobogott magasan a Galata-torony csúcsán. Amint erőltettem-meregettem a szemem, magas hajók árnyékát véltem felfedezni a vízen. Aztán hirtelen föllobbant az éj. A szemközti partról ágyúk torkolattüze vakította el szemem. Hatalmas kőgolyók dördülve csapódtak a hajók oldalához és a tölgyfa deszkák recsegve-ropogva törtek darabokra. Borzalmas kiáltozás és lárma töltötte be az éjszakát. Fáklyák lobbantak föl, lángoló foltok sisteregek a vízen. A küzdelem fényében láttam, hogy a velenceiek egész hajórajt indítottak a török gályák megsemmisítésére. A parthoz egészen közel két nagy gálya evezett, oldalukat formátlanná tették a ráerősített, gyapjúval és gyapottal töltött zsákok. De az egyik közülük már süllyedőfélben volt. Egyre újabb ágyúgolyók csapódtak recsegve a két nagy hajó védelme alatt evező gyorsjáratú kisebb hajókba, a fasztákba és a brigantinokba is.

A törökök egész hajóhada riadókészültségben volt és megindult a keresztény hajók ellen. A nyugati hajók a teljes zűrzavarban egymáshoz ütődtek, és a kapitányok kétségbeesett parancsszavait a fülünkig hozta a víz. Egy-egy pillanatra sűrű lőporfüstfelhők akadályozták a látást, úgyhogy csak valami pirosló ragyogás villant a szemünkbe, amikor valamelyik hajó kigyulladt. A keresztények fölgyújtották gyúlékony anyagokkal megrakott hajóikat, és a vízbe ugorván hagyták, hadd hánykolódjon ide-oda, míg ők a többi hajóra kapaszkodtak föl.

A küzdelem napkeltéig tartott, amíg a harci gályáknak sikerült végre kivonni magukat a harcból, és visszafelé kezdtek evezni. A másik is elsüllyedt volna, aminek Trevisano volt a parancsnoka, ha az emberei nem vetik le a ruháikat, hogy az ágyúgolyók ütötte réseket betömjék velük. A Coco parancsnoksága alatt álló hajó néhány pillanat alatt elsüllyedt, de a legénység egy részének sikerült kiúszni a partra.

Amikor a nap fölkelt, megállapíthattuk, hogy a meglepetés kudarcba fulladt. Egyetlen török gálya égett le csupán és süllyedt el. A többi gályán fellobbant tüzek egymás után hunytak ki.

Az egyik megmenekült gálya parancsnoka a velencei bailo fia volt. Amikor Péra falai alatt hajózott el, kilövette az ágyúját, és láthattuk, amint a lövedékek Péra falaiba csapódtak. A jelzőtűz, melyet a toronyban meggyújtottak, amikor a velencei hajók meglepetésszerű támadásra indultak, oly világosan bizonyította a pérai genovaiak árulását, hogy még Giustiniani sem próbálta tagadni.

– Akár rendjén volt, akár nem, Genova a szülővárosom – mondta. – A velencei hajóhad túlságosan erős a genovai hajókhoz képest. Egy kis érvágás csak jót tesz nekik, és a kikötőben helyreállíthatja az egyensúlyt.

A reggeli nap vöröslő fényében, amikor már éppen le akartunk jönni a falról, még egy pillantást vetve a Péra felőli füstölgő partra, úgy megrémültem, hogy megragadtam Giustiniani karját. A szultán fehér paripája tűnt fel, és turbánja ékkő díszein ezer színű szikrát szórt a nap. Egészen a parti kis dombocskáig lovagolt, és elébe vezették a hátrakötött kezű, mezítelenre vetkőztetett foglyokat. Az ágyúk által elsüllyesztett hajók szárazföldre menekült tengerészei voltak. Az emberek mutogatni kezdtek rájuk, és azt kiabálták, hogy felismerik közöttük Jacomo Cocót.

A Blachernai felől futva érkeztek azok a velenceiek, akik elhagyták az őrzésükre bízott falrészeket. Giustiniani visszaparancsolta őket, de azt mondották, hogy ők csak a velencei bailónak engedelmeskednek, aki a kikötőbe lovagolt a fia keresésére, és megparancsolta nekik, hogy fegyveresen jöjjenek ide a partra.

A civakodás és a veszekedés lármája elült. Lélegzetelállító iszonyat lett úrrá rajtunk, amint tekintetünket a víz fölött ismét a part felé fordították. A törökök a foglyokat térdre nyomták a földre, és a bakó kaszálta a fejeket. Fröcskölt a vér. De még ez sem volt elég. Hegyes karókat vertek sorban egymás mellé a földbe, ezekre húzták rá a fej nélküli testeket, a karók hegyébe pedig a levágott fejeket tűzték, hogy onnan vicsorogjanak eltorzult arccal. Sokan elfedték arcukat, nem lévén erejük nézni e borzalmas látványt. A velenceiek sírtak dühükben. Egy nő hányni kezdett, és letámolygott a falról.

Olyan sok fogoly volt, hogy az elsők már véresen csüngő végtagokkal lógtak a karókon, amikor az utolsók még csak a kivégzésükre vártak. A szultán senkinek sem kegyelmezett. Mire a nap felragyogott, negyven véres tetem látszott a szemközti parton a karókon, s a fejük bosszúért kiáltott, noha a halál már elnémította szájukat.

– Nem hiszem, hogy sok ember akadna még a velencei hajókon – mondotta Giustiniani, aki kész volna éjszaka titokban a törökök gályáihoz evezni, hogy fölgyújtsa őket.

A lánc mellől, a velenceiek hajóitól, csónakok eveztek a part felé, zsúfolásig tele emberekkel.

– Mi készül itt? – kérdeztem gyanakodva. Ugyanakkor lódobogást hallottunk a parti út felől. A velencei bailo földúlt arccal, teljes vágtában lovagolt el a fal mellett, korát és kövérségét teljesen feledve. Mögötte a fia lovagolt, kezében kivont karddal, még mindig véres öltözékben.

– Gyülekező velenceiek! – kiáltozták. – Vezessük elő a foglyokat!

Giustiniani hiába kiabált, hogy hozzanak lovat neki. Azután győzött az önuralom, és így szólt:

– Úgysem vonhatom el az embereimet a Szent Romanosz-kaputól. Ez a velenceiek szégyene! Te magad láttad, hogyan hagyták két hajójukat a pácban és menekültek el a zűrzavarban.

Nem kellett sokáig várni, és a megvadult velenceiek, katonák és tengerészek vegyesen, a tornyokból és a föld alatti börtönökből máris előrángatták a török foglyokat, ütlegelve és rugdosva a kikötő falához kezdték taszigálni őket. Néhányat közülük még az ostrom kezdete előtt a városban fogtak el, de a legtöbben akkor estek fogságba, amikor felderítést végeztek a falaknál, és éjszaka támadtak a Szent Romanosz-kapunál. Többen sebesültek, és alig tudtak járni. Mások olyan kimerültek voltak, hogy végigzuhantak a földön. Az őket körülvevő velenceiek közül időnként odalépett valamelyik tengerész vagy tiszt, aki elvesztett barátját gyászolta, s ököllel az arcába vágott, hasba rúgta vagy vaktában karddal rávágott valamelyik törökre, aki imádkozni próbált vagy hangosan Allah nevét kiáltotta.

– A császárnak teszek panaszt! Ezek az én foglyaim! – kiáltott a falról Giustiniani a velenceieknek.

– Pofa be, átkozott genovai, vagy téged is fellógatunk! – kiáltották vissza a velenceiek.

A velenceiek több százan voltak, és mindannyian fölfegyverkezve, mintha csatába indultak volna. Giustiniani belátta, hogy nem tehet semmit, és hogy a saját élete is veszélyben forog. A velencei bailóhoz ment, és ővele próbált tanácskozni, ezt mondván:

– A pérai genovaiak bármit tettek is, annak én nem vagyok oka. Mindannyian együtt harcolunk Isten dicsőségére és a kereszténység áldására. Egyáltalán nem öregbíti a híreteket, ha fölakasztjátok azokat a szerencsétleneket, akik közül sokan hősiesen harcoltak, és csak miután megsebesültek, kerültek a kezünkre. Ostobaság is lenne, mert ezek után egyetlen török sem lesz hajlandó megadni magát, hanem az utolsó lélegzetvételéig harcolni fog.

– A barátaink és a fivéreink vére még ott gőzölög a szemközti parton – kiáltotta tajtékozva a velencei bailó –, de te, gyalázatos genovai, nem átallod a törököket a védelmedbe venni! Kapzsiságodban még érettük is váltságdíjat követelsz, vagy mi? Fúj, a genovai még az anyját is eladná, ha jó pénzt kapna érte! Eh, napi árat fizetünk a foglyaidért. Nesze, fogjad!

Letépte erszénye szíját, és megvetően a földre dobta, Giustiniani lába elé. Giustiniani elsápadt, de azért fegyelmet parancsolt magára, és eltávozott, engemet is magával intvén.

A velenceiek kezdték egyenként fölakasztani a foglyaikat a toronygerendákra és a kiszögellésekre, a szultán vésztő-helyével szemben. A sebesülteket is felkötötték. Összesen kétszáznegyven foglyot akasztottak föl, hatot minden egyes kivégzett velenceiért. A tengerészek nem átallották saját maguk elvégezni a hóhér munkáját. A hajókról hoztak maguknak kötelet. A bailo fia maga is fölakasztott egy sebesült török foglyot.

Amikor kikerültünk a velenceiek látóköréből, Giustiniani meggyorsította a lépteit. Szembejött velünk a tartalékosok páros járőre. Giustiniani ráparancsolt a görögökre, hogy szálljanak le a lovukról, majd a kardjával fenyegetőzve vette el tőlük a lovakat, miután először nem akartak engedelmeskedni neki. így gyorsan eljutottunk a császár szálláshelyére. A toronyszobába volt bezárkózva, térden állva imádkozott a szent ikon előtt. Mentegetőzve magyarázta, hogy kénytelen volt beleegyezni a velenceiek követelésébe és formailag engedélyezni a foglyok kivégzését, mivel a velenceiek különben erőszakkal ragadták volna el a foglyokat, és megsértették volna az ő császári tekintélyét.

– Mosom kezeimet – mondotta Giustiniani. – Tehetetlen vagyok. Nem parancsolhatom le a katonáimat a falról, noha sok velencei engedély nélkül hagyta el a helyét. Tartsd riadókészültségben a tartalékosokat. Másként nem vállalok felelősséget azért, ami történik!

De miután visszatért a maga védelmi szakaszára és onnét szemügyre vette a török tábort, délután vagy húsz embert mégiscsak a kikötőbe rendelt. A genovai hajókról is egész sereg férfiú evezett ki a szárazföldre, hogy a kikötőben a genovaiak házait megvédelmezze. A velencei hajókról közben nyilazták a csónakban ülőket.

A védtelen törökök fölakasztásától a velenceiek vérszemet kaptak. Sokan visszatértek ugyan a falra, és a bailo is bezárkózott a Blachernaiba, hogy Jacomo Coco dicstelen halála felett szomorkodjék, a többiek azonban szétszórt csoportokban kezdtek visszaszállingózni a kikötőbe, árulást kiáltozván és halált követelve a genovaiakra. Bárki szembejövőre ráfogták, hogy genovai, s taszigálni kezdték, ledöntötték, beleforgatták a piszokba és összerugdalták, nem kímélve a bordáit sem.

Amikor az egyik genovai kereskedő házának ajtajait és ablakait kezdték betörni, Giustiniani odavezényelte a vasvérteseit, hogy egymás mellett lépkedve tisztítsák meg az utcát a velencei csőcseléktől. Ekképpen aztán általános felfordulás támadt. Hamarosan a kikötő mindenik utcájában verekedtek, kardok pengtek, és vér is folyt. Felharsantak a riadókürtök, és Lukasz Notarasszal az élen lelovagoltak a dombról a tartalékosok. Ok görögök voltak, s szíves örömest ütlegelték és lovaikkal a földre tiporták mind a velenceiket, mind pedig a genovaiakat. A házakban rejtőzködő görögök is fölbátorodtak, és köveket dobáltak a háztetőről és az ablakokból, és a házuk mellett elfutó latinoknak hosszú husángjaikkal is oda-odasuhintottak.

Ha több genovai lett volna a kikötőben, a zavargás valódi csatározássá fajulhatott volna a genovaiak és a velenceiek között. De Giustiniani embereivel együtt kénytelen volt elbarikádozni magát a kikötőben, a genovaiak erős házaiban, hogy megvédelmezze őket, és a görög járőrök lovaikkal ártalmatlanná tették a velenceieket, akik fahasábokat és rőzsekötegeket próbáltak felhalmozni a házak kapuja elé, hogy fölgyújthassák őket. Ebben az esetben valószínűleg az egész kikötő lángra gyúlt volna, hiszen sok ház fából épült. Szerencsére a velenceiek legnagyobb része tengerész volt, s félt a lovaktól.

Mikor a csetepaté már néhány órája tartott és lassanként bealkonyodott, Konsztantinosz császár a kikötőbe lovagolt, császárzöld brokátpalástjában, bíboringben és bíborcsizmában, fején arany tollkoronával. A velencei bailo mellette lovagolt ugyancsak a maga méltóságának jelvényeivel fölszerelve. A bailo magához hívta Giustinianit, és reszketve kért tőle bocsánatot a délelőtti sértő szavaiért. A császár könnyeket hullatott, a krisztusi szeretetre hivatkozott, és ismét kérlelte a latinokat, hogy a közös veszedelem perceiben hagyjanak föl a hiábavaló testvérgyűlölettel. Ha valamelyik pérai genovai talán áruló volt is, azt nem lehet valamennyi genovainak fölróni.

Az ő békítő szavainak eredményeképpen valamilyen egyetértés született, amelyhez Lukasz Notarasz is csatlakozott, a kezét nyújtva és testvériesen megölelve mind Minotto bailót, mind pedig Giustinianit. A régi haragot és gyűlölködést el kell ásni, mondotta, hiszen mindenki arra tette föl a lelkét, hogy a várost a törököktől megmentse. Úgy gondolom, Lukasz Notarasz abban a pillanatban valóban őszinte volt, mivel a görög lélekben egyetlen pillanat alatt képes föllobbanni a nemes szándék és az önmegtagadás. De Giustiniani és Minotto bailo, akik kijárták városuk hagyományos politikai iskoláját, ezt a viselkedést csak különösen ügyes képmutatásnak tekintették, és föltételezték, hogy alkalmasnak találta a pillanatot arra, hogy jó kapcsolatot teremtsen a latinokkal.

Mindenesetre valamennyien leszálltak a lovukról. Amíg Notarasz emberei átvizsgálták a kikötő területét, a császár végigsétált az utcán, mögötte Giustiniani, Minotto bailo és Notarasz, és ki-ki odakiáltott a maga embereinek, Krisztus nevében biztatva őket a megbékélésre és az egymás közötti gyűlölködés feledésére. A császár szertartásszerű ünnepi öltözéke is megtette hatását, immár a legdurvább latin sem merte a hangját fölemelni. Az emberek visszatértek a csónakokba, és mind a velenceiek, mind a genovaiak a hajóikhoz eveztek. Az utcákon már csak néhány velencei tengerész feküdt, akik Cocót gyászolván, annyira lerészegedtek, hogy lábra sem tudtak állni. Néhány genovainak a bordáját és a végtagjait törték össze olyan csúnyán, hogy saját erejükből nem tudták a csónakokba vonszolni magukat. Három genovai és két velencei meghalt, de a császár kérésére titokban tartották, és úgy határoztak, hogy a legnagyobb csendben, éjszaka temetik el őket.

Az én házam körül is volt zavargás, ezért, miután minden elcsöndesedett, engedélyt kértem Giustinianitól, hogy hazanézhessek. Azt mondotta barátságosan, hogy egy ilyen szomorú és szégyenletes napon semmi kifogása nem volna egy kupa bor ellen. Gondolom, inkább csak kíváncsiságból akart velem jönni, hogy megláthassa a feleségemet.

Mánuel fogadott bennünket, kinyitván a kulcsra zárt kaput, és a lelkesedéstől és a büszkeségtől reszketve mondta el, hogy egy velencei ácsot úgy kupán vágott egy kővel, hogy az térdre bukott. Giustiniani kegyesen derék embernek nevezte. Súlyos fölszerelésétől kimerülve úgy rogyott le, hogy a ház is beleremegett, kinyújtotta a lábát, és, az isten szerelmére, bort kért.

Otthagytam néki Mánuelt, hogy szolgálja ki, én pedig sietve a legbelső szobába visszahúzódó Annát mentem megkeresni. Lelkesen kérdeztem, akar-e találkozni a nagy hírű Giustinianival, vagy jobbnak tartja-e, ha görög szokás szerint a szobájában marad és nem mutatkozik?

Megbizonyosodván róla, hogy a harcokban nem sebesültem meg, Anna szemrehányóan nézett rám, és így szólt:

– Ha valóban annyira szégyellsz engemet és a külsőmet, hogy úgy érzed, a barátodnak sem mutathatsz meg, természetesen a szobámban maradok.

Azt válaszoltam, épp ellenkezőleg, büszke vagyok rá, és szívesen mutatom meg őt. Giustiniani nem ismerhette őt, és egyébként is megígérte, hogy a házasságunkat titokban fogja tartani. Véleményem szerint ezért nem jelent veszélyt, ha csatlakozik a társaságunkhoz. Lelkesen kézen fogtam hát, hogy Giustiniani elé vezessem.

Anna azonban kirántotta a kezét, és indulatosan förmedt rám:

– Ha a szándékod csupán az, hogy a barátodnak elhencegj velem, kérlek, időben jelentsd be érkezését, hogy a hajamat rendbe tétethessem és illő ruhában öltözhessem. így nem mutatkozhatom senki előtt, noha természetesen örömmel találkoznék egy olyan híres emberrel, mint amilyen Giustiniani.

Ártatlanul fölkiáltottam:

– Szép vagy így, ahogy vagy, az én szememben a világ minden asszonya közül te vagy a legszebb és a legkáprázatosabb! Hogyan beszélhetsz ruhákról meg hajviseletről egy ilyen borzasztó és szégyennel teljes napon, mint a mai! Ilyesmire most senki nem figyel.

– Még hogy senki? – vágott vissza. – Szóval nem! Keveset tudsz te akkor még a világ dolgairól! Ezt én jobban tudom, mint te, mivel nő vagyok. Engedd hát meg nekem, hogy nő legyek! Ezért vettél el feleségül, vagy nem?

Igen meglepődtem a viselkedésén, és nem értettem, miért ez a szeszélyes harag irántam. Hiszen én csak a legjobbat akartam. Megvontam a vállam, és így szóltam:

– Tégy úgy, amint akarsz! Maradj a szobádban, ha ott jobb! Megyek és megmagyarázom Giustinianinak.

Karomnál fogva tartott vissza, és sietve így szólt:

– Ne légy bolond! Kész leszek egyetlen szempillantás alatt. Menj és szórakoztasd addig, nehogy el találjon közben menni!

Ahogy én elindultam, fölragadta kis elefántcsont fésűjét és kibontotta aranyszínű fürtjeit. Zavaromban, szokásom ellenére, egy egész kupa bort fölhajtottam, és Giustiniani készségesen követte példámat. Annának talán igaza van, és a nő másmilyen, mint a férfi, más dolgokat tart fontosnak, mint a férfi. Kezdtem megérteni, hogy még mindig nem sokat tudok róla, bármennyire közel állónak érzem is magamhoz. Bár már öleltem, gondolatai mégis más utakon jártak, mint az enyéim, és igazán soha el nem érhettem őt.

Szerencsére Giustiniani Anna késlekedését teljesen természetesnek tartotta, és föl sem vette. Házam otthonos volt és biztonságos. Az ablakból látni lehetett, amint az ágyúk torkolattüze az esti szürkületben piros villanásokként tükröződik a kikötői öböl vizében. Egy pillanat múlva a dörgés is eljutott a fülünkbe, és a ház annyira megremegett, hogy a bor kicsordult a kancsó szélén. Mindez azonban mégis más volt, mint a falon kint. Kifáradva, de teljes biztonságban nyújtóztunk el a székeinkben, és a bortól kellemesen zsongott a fejem, úgyhogy meg is feledkeztem rosszkedvemről, melyet Anna szeszélyes viselkedése ébresztett bennem.

Aztán kitárult az ajtó. Giustiniani először csak szórakozottan odapislantott, ám arckifejezése nyomban fölélénkült, s fölpattant, hogy a vértje is megcsörrent, és tisztelettudóan fejet hajtott.

Anna állt az ajtóban. Énszerintem egészen egyszerű kis fehér selyemruhába volt öltözve, amit ékkő csat fogott össze meztelen vállán. Aranyból szőtt és ékkövekkel díszített öv emelte ki derekának karcsúságát, karja és lába fedetlen volt. Lábára aranyszandál simult, és lába körmeit pirosra festette. A fején egy egészen apró kis kerek fejfedő volt, amelyben ugyanolyan ékkövek csillogtak, mint a vállcsatján és az övén. Átlátszó fátylát arca elé engedte és szemérmesen mosolyogva fogta össze az állánál. Arca fehérebb, szája pirosabb, szeme pedig nagyobb és fényesebb volt, mint valaha. Elmondhatatlanul szép és szemérmes volt a szememben, amint mintegy csodálkozva és kérdőn fölvonta szemöldökének keskeny, sötétkékre festett ívét.

– Óh – mondta –, tenéked vendéged van? Nem is tudtam! Meglepetten nyújtotta karcsú kezecskéjét, és Giustiniani

meghajtotta bikanyakát, megcsókolta a kezét, egy darabig a kezében tartotta, és elbűvölten nézte az arcát.

– Jean Ange – szólalt meg, első megdöbbenéséből felocsúdván –, már nem is csudálkozom, hogy annyira siettél. Ha nem törvényes feleséged volna, én is versenyezni kezdenék véled az ő kegyeiért. így azonban nem tehetek mást, mint hogy imádkozom, bár lenne egy hozzá hasonló nővére, akivel megismerkedhetnék!

– Büszke vagyok, hogy üdvözölhetem a nagy Giustinianit, akinek a híre-neve az egész kereszténység büszkesége – mondotta Anna. – Bocsásd meg egyszerű otthoni öltözékemet. Ha sejtettem volna, szépen felöltöztem volna. – Fejét félrebillentette, és szempilláin át nézett föl Giustinianira. – Óh – mondotta gyönge hangon –, talán tényleg elhamarkodtan engedtem Johannesz Angelosz csábításának. De akkor még nem láttalak téged!

– Ne higgy néki, Anna! – óvtam sietősen. – Van már egy felesége Genovában és egy másik Kaffában, barátnői pedig a görög tenger minden egyes kikötőjében!

– Micsoda szakáll! – súgta Anna, és megcirógatta ujjával Giustiniani hennával vörösre festett szakállát, mint aki nem tudja a kísértést legyőzni. Bort öntött a serlegbe, beleivott, és átnyújtotta Giustinianinak, szemében hívogató mosollyal mindvégig őreá nézvén. A dühtől és a megbántottságtól betegnek éreztem magamat.

– Ha én fölösleges vagyok – mondtam fagyosan –, akár ki is mehetek az udvarra. Mintha erősödne a zaj a falak felől.

Anna rám pillantott, és elmondhatatlan bájos huncutsággal rám kacsintott, s ettől a szívem nyomban elolvadt, mert megértettem, hogy csak tréfálkozik és incselkedik Giustinianival, hogy elnyerje a barátságát. Megnyugodtam mindjárt, és mosolyogni kezdtem. Amíg ők tréfás hangú beszélgetést folytattak, én nem tudtam betelni Anna nézésével, és a szenvedély földúlta lelkemet, látván mennyire gondtalan könnyedséggel ámítja Giustinianit.

Hármasban ettünk, és amikor nagy kelletlenül föltápászkodott, hogy elinduljon, Giustiniani rám nézett, és főúri gesztussal levette nyakából parancsnoki láncát a zománcozott pajzzsal.

– Ez legyen az én nászajándékom számodra – mondotta, és Anna nyakába akasztotta, sóváron megérintve közben mezítelen vállát. – A férfiak úgy mondják, hogy én legyőzhetetlen vagyok. Előtted azonban készséggel beismerem a vereségemet. Ez a lánc és ez a pajzs megnyit előtted minden kaput, amelyet a kardok és az ágyúk nem képesek bevenni.

Tudtam, hogy megengedhet magának efféle gesztust, mivel hiú ember, és sok különféle aranylánca van, amiket váltogatva visel vastag nyakában. Ám az ajándékban rejlő célzás, hogy Anna bármikor megnézheti az ő védelmi szakaszát, amikor csak akarja, már nemigen tetszett. Anna ezzel szemben elbűvölten mondott neki köszönetet, nyaka köré fonta a karját, arcát kétfelől megcsókolta, és futólag az ajkát is hozzáérintette vastag ajkához.

Giustiniani elérzékenyült, még egy könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából, amit a saját nemeslelkűsége csalt elő, és így szólt:

– Készséggel átengedném férjednek a protosztrátori pálcát, és itt maradnék éjszakára tenálad. De mert erről szó sem lehet, férjednek engedélyezek szabadságot erre az éjszakára, és máskor is elfogom nézni neki, ha távol marad helyéről, föltéve hogy az nem a harcok időpontjában történik.

Vannak kísértések, amiket egy férfi férfiasan legyőzhet. A férjed azonban nem volna férfi, ha olyan kísértésnek, mint amilyen te vagy, ellen tudna állni!

Elindult, és én tisztelettudóan kikísértem. Merő irigységből és csak azért, hogy bosszantson, észrevéve, mennyire türelmetlen vagyok, még sokáig fecsegett, bár akkor én már egyetlen szavát sem értettem. Amikor végre fölült a lovára, futottam föl a lépcsőkön, és ölembe zártam Annát, és oly szenvedélyesen becéztem és csókoltam, hogy szerelmem már-már gyűlölettel volt egyenlő. Ő fölizzott, virágba borult, s mosolygott és nevetett az ölemben, szépségesebben, mint bármikor. Győzelmi jelvényként még az ágyban is magán akarta tartani Giustiniani láncát, és nem vált meg tőle, bár megpróbáltam erőszakkal letépni a nyakáról.

Mindenek után rebbenéstelen, nyitott szemmel feküdt, s mereven bámulta a mennyezetet, szemében olyan sötét kifejezéssel, amit nem ismertem, és nem is értettem.

– Mire gondolsz, szerelmem? – kérdeztem. Csak a fejét mozdította meg könnyedén.

– Elek, létezem. Semmi másra nem gondolok.

Kimerülten, üresen, hidegen néztem mámorító szépségét, és eszembe jutottak azok a férfiak, akiknek a teteme a karókra van fölhúzva végig a kikötői öböl partján, s a törökökre, akik elfeketedett arccal és megnyúlt nyakkal lógtak a falakról. Az ágyúk éjszaka is dörögtek a távolban. A csillagok rezzenéstelenül néztek le az égről a földre. A föld szépsége lélegzett mellettem elevenen, szemében sötét kifejezéssel. Minden lélegzetvétele egyre mélyebben vágta bele tagjaimba idő és tér bilincseit.