1453. január 10.

Még egyszer hívattak a Blachernaiba. Phrantzesz rendkívül udvarias és figyelmes volt. Borral kínált, de egyszer sem volt hajlandó a szemembe nézni. Csak forgatta az ujján gyermekököl nagyságú pecsétgyűrűjét, és ápolt körmeit nézegette. Kétségtelenül tanult és eszes férfiú, és már semmiben sem hisz. Csak a császárához hű. Konstantinosz és ő együtt nevelkedtek gyermekkoruktól fogva.

Barátságot színlelve emlékezett arra, hogy tizenöt évvel ezelőtt egy hajó fedélzetén versenyt szavaltuk Homérosz verseit, miközben az alkony fénye bíborpirosra festette a görög tengert, és a hajók lehorgonyoztak éjszakára.

– Hol van Nicolaus doktor, akkori urad? Tudsz valamit felőle? – Emlékezetében keresgélt, és örvendezve tette hozzá: – Cusanus! – Büszke volt emlékezőtehetségére.

– Éppen ezen az úton érett benne valósággá csalódása és elkeseredése – meséltem. – Patraszban jelenésszerű ismerethez jutott. Hiszen a bázeli zsinat eretnekjei közé tartozott. Ez bántotta őt. Ezért gondolatai megdöntötték az egész régi logikát és egybeolvasztották az ellentéteket. De coincidentia oppositorum. Könyvet is írt az ő igazságáról.

Mivel Phrantzesz hallgatott, én folytattam: – Azt mondják, hogy az örömév^[7] előtt a pápa legátusaként Németföld országaiban járt, és meggyőzte az utolsó ingadozókat is Miklós pápa elismerésére. Ezzel rászolgált a püspöki süvegre, de talán már a bíborosi kalap is felderengett előtte, mint Aenas Sylviusnak is, aki a német császárt Itáliába vitte, hogy a pápával koronáztassa meg magát.

– Tényleg sok víz folyt le a Tiberisen! – mondta Phrantzesz szórakozottan. – Szóval Jenő pápa is meghalt. Furcsa ember volt. Rómából elűzték, hogy egy csónakban, pajzs alá bújva kellett védekeznie a dárdáktól, amelyet a parton összeverődött tömeg hajigált fejének vesztére. De a bázeli zsinatot sikerült szétoszlatnia. Rábírt bennünket az aláírásra. Ha még élne…

Phrantzesz sóhajtott, és ujjaival a térdein kezdett dobolni, ösztönszerűen leleplezve türelmetlenségét. – És Miklós pápa miféle ember? – kérdezte finom gúnnyal. – Azt mondják, hogy Mohamed szultán szerájában jobban ismerik a nyugati országok ügyeit, mint itt a Blacharnaiban.

– Miklós papa? – tűnődtem. – Három éve, vagyis az öröm évében az egész kereszténység alávetette magát a pápai akaratnak, és minden nép Rómába zarándokolt. Pénz olyan bőségesen gyűlt össze, hogy a papok számolatlanul seperték össze az oltárok elől. De ő épületekre és könyvtárakra költi a pénzt. Állítólag ő maga mondta, hogy az embernek nem lehet nagyobb célja, mint az, hogy nagy épületeket építsen, és értékes könyveket gyűjtsön.

Phrantzesz csak dobolt az ujjaival. Ajka vékony és gúnyos volt a finom szakáll rejtekén. Sápadtkék szeme nem nézett rám

– Miklós pápa? – ismételtem meg. – Minden étkezésnél megiszik egy üveg fehér és egy üveg vörös bort. Azt mondják, hogy a kővetkező napon arra sem emlékszik mindig, ami az előző este történt. Az egyik szerencsétlen szolgája ennek esett áldozatul. Reggel már nem emlékezett, mit talált parancsolni haragjában. De azért mégis ideküldte Iszidort és az ötven katonát Rómából segítségtekre. Konstantinápolyra tehát emlékszik.

– Megérte-e föláldozni a hitet és az egyetértést ilyen csekély segítség fejében? – tettem hozzá halk hangon.

– Az unió politikai kényszer – jegyezte meg szaporán -A kívülállónak könnyű bírálnia. De hamarosan meglátod hogy engedékenységünk nem volt hiábavaló. Velencéből a legbiztatóbb híreink vannak.

Fürkésző pillantást vetett rám. – Genovától is hathatós segítséget várunk Péra semlegessége ellenére. Velence amint tudod, már két csatahajót küldött. Helyzetünk egyáltalán nem reménytelen. Ellenkezőleg. A szultán veszélyes játszmába kezdett. A törökök közt széthúzás van. Maga Khalil nagyvezír mereven ellenzi a háborút. Ő a barátunk

– Tudom – mondtam. – De Khalil öregember.

– Ő már a harmadik nemzedék óta nagyvezír – jegyezte meg Phrantzesz. – Mellette szól a politikai tapasztalat, a hagyományok és az államvezetés művészete.

– A halogatás művészete – ismertem el. – De láttad volna annak a szegény öregnek az arcát a nyáron, amikor a szultán fogott egy tőrt, és saját kezűleg nyitotta fel egy hal hasát a janicsárok szeme láttára. Az aranybeszantok csengő áradatként hullottak az öreg lába elé, amint a szultán a farkánál fogva lóbálta a halat.

Phrantzesz minden diplomata nevelése ellenére is indulatba jött, és felpattant: – Álnokság! – fortyant fel. – Gonosz tréfa, ami csak azt mutatja, hogy a szultánodnak még nem nőtt be a feje lágya. Ha küldtünk is a császár asztaláról ételt a nagyvezírnek, nem kellett őt megvesztegetnünk. Az ő érdekei és a mi érdekeink közösek. Ő békét akar, mivel attól fél, hogy a nyugati országok beavatkozása megdönti a törökök által fölépített birodalmat. Mi békét akarunk, mivel ismerjük a helyzetünket, és egyetértésben akarunk élni a törökökkel. Hiszen még arra is készek vagyunk, hogy formailag akár adót is fizessünk nekik. Nem, az aranyakat a szultán maga varratta a hal hasába, hogy ilyen módon a nagyvezírt és az egész békepártot hamis fényben tüntesse fel.

– Hogy nevetségessé tegye – mondtam én. – A csel sikerült is, noha a törökök között a legokosabbak jól tudták, hogy a Khalil állásában lévő embernek nem érdemes hagyni magát megvesztegetni.

– Ez a tél lesz a döntő – jegyezte meg Phrantzesz. – A nagyvezír Adrianopoliszban még mindent megtesz a békéért, amit csak tud. Még amikor hadiállapot volt közöttünk, a pérai genovaiak közvetítésével kaptunk tőle egy bátorító levelet. Ezt előtted nem kellene titkolnom. Arra biztat bennünket, hogy bízzunk a jövőben, és szereljük fel magunkat, amilyen jól csak tudjuk. Minél erősebben szereljük fel magunkat, annál bizonyosabb lesz a szultán veresége, ha valóban hozzá mer fogni az ostromhoz.

Ez a tél lesz a döntő – hagytam rá. – Minél gyorsabban sikerül a szultánnak ágyúkat öntetni, és a csapatait menetkész állapotba hozni, annál hamarabb bukik el Konstantinápoly.

– Sok ostromot kibírtak már a falaink – mosolygott ismét Phrantzesz. – Konstantinápolyt csak a latinoknak sikerült egyszer bevenniük. De ők a tenger felől jöttek. Azóta nem is szeretjük a keresztes hadjáratokat. Inkább élünk jó viszonyban a törökökkel.

– Igénybe veszem az idődet – mondtam. – Egyáltalán nem akarlak zavarni.

– Valóban! – kapott észbe. – Hiszen dolgom is van veled. Azt beszélik, túl gyakran jársz Pérában. Gennadiosz barátot is felkerested, noha a császár parancsára házi őrizetben van kolostorában. Mit akarsz tulajdonképpen?

– Magányosnak érzem magam – mondtam. – Úgy érzem, mintha itt senki sem bíznék meg bennem. Csak egy régi barátságot próbáltam feleleveníteni. De úgy látszik, hogy Georgiosz Szkolarosz meghalt. Gennadiosz barátból nem sok örömöm volt.

– Orkhán hercegnél is jártál az ő tornyában.

– Hosszú idő telt már el azóta. Ő maga küldött nekem ajándékot és hívott meg magához. Hát persze hogy kíváncsi, és szeretné hallani a legfrissebb híreket a rokonairól. Hiszen Mohamed szultán az unokafivére, és életjáradékot fizet neki. Vagyis pontosabban nektek, hogy rabságban tartsátok.

– Nem is gondoltam volna, hogy az öregúr ennyire féljen – folytattam. – Elvették tőlem a késemet, átvizsgálták a ruháimat, és a szolgák még így is mindvégig a két karomat fogták, amíg ő beszélt hozzám, mintha igazi szultán volna.

– Mohamed már többször megpróbálta meggyilkoltatni – jelentette ki Phrantzesz.

– Ha még a szultán kíséretéhez tartoznék – mondtam –, elmondhatnám neki, hogy egy elaggott férfitól fölösleges félnie. Orkhánból már erőszakkal sem tudtok szultánt csinálni.

– Alkalmas trónkövetelő. Miért ne sikerülne törököket maga köré gyűjtenie, ha szabadon bocsátanánk? Mindig vannak becsvágyó és elégedetlen emberek, akik készségesen csatlakoznának hozzá. De csak békét akarunk.

– Régen szabadon bocsátottátok volna már, ha úgy véltétek volna, hogy képes lázadást szítani – mondtam szenvtelenül.

Phrantzesz unottan emelte föl kezét: – Tulajdonképpen miért is vitatkozom veled? Úgysem értjük meg egymást!

– Az Isten nevére, nemes császári kancellárius! – kiáltottam fel. – Megszöktem a szultántól. Otthagytam egy olyan állást, amit sokan irigyeltek tőlem. Csak azért, hogy harcolhassak Konstantinápolyért. Nem teérted! Nem a császárodért! Hanem csak ezért a városért, ami egykor a világ szíve volt. Ma már csak a szíve van meg a hatalmas birodalomnak. Most veri az utolsókat gyengülő dobogása. Vele dobban az én szívem is. És vele fogok meghalni. Ha fogságba esem, a szultán karóba húzat.

– Bolondság! – mondta Phrantzesz ridegen. – Ha húszéves lennék, hinnék neked. De neked, a született franknak és latinnak, mi közöd lehet hozzánk?

– Harcolni akarok! – mondtam. – Még akkor is, ha már hiábavaló, a pusztulás árán is, az özönvíz előtt is. A győzelemben nem hiszek. Remény nélkül harcolok. De ugyan mit jelent ez, ha egyszer harcolni akarok?

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a szavaim meggyőzték volna őt, és kész lett volna törölni engem politikai számításaiból, mint veszélytelen álmodozót. De aztán megrázta a fejét. Sápadtkék szeme szomorúra vált.

– Ha valaki más lennél, ha Európából érkeztél volna, karodon kereszttel, ha pénzt követelnél, mint a frankok, ha mohón kereskedelmi előnyöket követelnél fizetségül, akkor talán tudnék hinni neked, sőt meg is bíznék benned. De te túlságosan művelt vagy, túlságosan tapasztalt és hidegvérű, semhogy a viselkedésedet másként lehessen magyarázni, mint hogy titkos céljaid vannak.

Álltam előtte. Lábam nyugtalanná vált. Vissza akartam térni a házamba. De ő még mindig a pecsétgyűrűjén babrált, és a szemöldöke alól nézett rám, anélkül, hogy egyenesen a szemembe nézett volna, mintha a legmélyebb ellenszenvet érezte volna irányomban.

– Annak idején honnan csöppentél Bázelba? Hogyan nyerted el Nicolaus Cusanus doktor bizalmát? Miért hajóztál el vele Konstantinápolyba? Már akkor tudtál törökül. Miért igyekeztél olyan szívósan a zsinat közelében maradni Ferrarában és Firenzében? Hová tűntél onnét? Hogyan fogadhatott meg a titkárának Julius Cesarini bíboros? Őt is te gyilkoltad meg Várnánál, hogy visszatérhess a törökök közé?

– Mit bámulsz reám! – kiáltotta, kezével hadonászva a szeme előtt. – A törökök azt mondják, hogy van hatalmad a szellemek fölött, úgyhogy még az állatok is engedelmeskednek neked, és képes vagy bárkinek a bizalmába férkőzni, ha akarod. De engem nem nyersz meg. Pecsétem és talizmánom van. Bár ez is csak szóbeszéd. Inkább az eszemben bízom.

Hallgattam. Hiszen fölösleges volt beszélnem. Ő felállt. Kézfejével indulatosan a mellemre csapott, hogy megtántorítson: – Te, te! – mondta. – Hát azt hiszed, hogy mi nem tudunk semmit? Te voltál az egyetlen ember, aki képes voltál rá, hogy Mohamed nyomában egyetlen nap leforgása alatt Magnesziából Gallipoliba lovagolj, amikor atyja meghalt. Aki engem szeret, kövessen engem! Nem emlékszel? Te követted. Azt mondják, nem hitt a szemének, hogy éppen te érted utol a Gallipoli tengerszoros partján.

– Jó lovam volt – jegyeztem meg. – Dervis-iskolába jártam. Testemet meg úgy edzettem, hogy minden megerőltetést kibírjon. Ha akarod, a parázstartóból a markomba vehetek egy izzó parazsat, és az nem fog megégetni engem.

Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, és végre sikerült elkapnom a tekintetét. Farkasszemet néztem vele. És ő nem állta a tekintetem. A kezét lóbálta kínjában. Nem mert rám parancsolni, hogy próbáljam meg. Ha sikerült volna megtennem, többé nem tudta volna, mit gondoljon rólam. Annyira babonás volt, mivel már nem hitt semmiben.

– Honnét tudod – kérdeztem hangomat lehalkítva –, hogy én nem azért követtem-e Mohamed szultánt, hogy megöljem? Hiszen ismertem őt, és tudtam, mi fog bekövetkezni. De a kezem nem gyilkos keze.

– Nem – folytattam –, a kezem nem gyilkos keze. Ezenkívül talán valóban szerettem is őt, ahogyan egy szép fenevadat lehet szeretni, noha az ember ismeri alattomosságát. Ifjúsága olyan volt, mint forrásban lévő fazék, amelynek súlyos fedőre volt szüksége, nehogy a tartalma kifusson belőle. Murád akaratából időnként én voltam ez a fedő. De Murád gyűlölte őt, mivel a legkedvesebb fia, Aladdin, vízbe fúlt. Mint apa és fiú sohasem jöttek ki egymással. Murád titokban mégis büszke volt reá.

– Murád azt akarta, hogy tanuljon mértékletességet, igazságosságot és önfegyelmet. Murád azt akarta, hogy vesse alá magát az egyedülvaló Istennek, és tanulja meg a hatalom és az e világi lét hiábavalóságát. Mohamed meg is tanulta a mértékletességet, hogy mértéktelen tudjon lenni, az igazságosságot, hogy visszaéljen vele, és az önfegyelmet, hogy féktelen tudjon lenni. Mindig a maga akarata szerint. Az imádságokat elvégzi, de a szíve mélyén hitetlen. Számára minden vallás egyformán értéktelen. Olvas görögül és latinul, arab és perzsa nyelven. Ismeri a matematikát, a térképeket, a történelmet és a filozófiát. Konstantinápoly számára a próbakő. Serdülőkorától fogvást ennek a városnak a meghódítása az álma. Ennek a városnak a meghódításával fogja bizonyítani, hogy kiválóbb minden ősénél. Fölismered-e már a jeleket? Ő az, aki eljövend. És én már nem akarok az ő idejében élni.

Phrantzesz pislogni kezdett, és mintha álomból ébredt volna.

– Mohamed hirtelen haragú, türelmetlen ifjú – mondta. – A mi oldalunkon évszázadok próbáját kiálló országlástudás áll. Itt a Blachernaiban ugyanúgy, mint az ő szerájában is. A vének és a bölcsek ott már előre örvendezve várnak arra, hogy önnön nyakát szegje. Az idő nekünk dolgozik.

– Az idő – mondtam –, az idő a végére jár. Az általad megszabott egy óra lejárt. A homok lepergett a homokórán. Béke veled!

Az ajtóig kísért. Sőt mellettem lépdelt a hideg folyosón is. Lépteinket szomorúan verték vissza a falak. Az ajtó szemöldökfáját sziszegő kétfejű sas díszítette.

– Ne hagyd el túl gyakran a házadat! – figyelmeztetett Phrantzesz. -Ne vitesd többé magad csónakkal Pérába! Ne keress túl előkelő ismeretségeket! Különben a faház helyett a márványtoronyban kaphatsz lakhelyet! Ez baráti tanács, Johannesz Angelosz! Csak a javadat akarom!

Hirtelen megragadta a ruhámat a mellemen, és ezt a kérdést szegezte nekem: – És Lukasz Notarasz megadux? Ő talán felajánlotta már neked a barátságát?

Ilyen váratlan kérdés feltevésével akart megrendíteni. Amikor nem válaszoltam rá, ő ezt mondta: – Vigyázz magadra, ha azt halljuk, hogy vele kerestél kapcsolatot! Ha ezt rád tudjuk bizonyítani, elveszett ember vagy!

A kapuőr elővezette bérelt lovamat. Teljes vágtában lovagoltam végig a főutcán, nem törődve sem a tolongással, sem a szembejövőkkel. Aki nem tért ki előlem, a lovam patái alá kerülhetett. De sikoltozva és kiáltozva, a szamaraikat csapkodva és szitkozódva, már messziről kitértek előlem az emberek, amikor lovam patkóinak csattogását hallották az utca gödrösre kopott kövezetén. A Bíborban Születettek Palotájától teljes vágtában lovagoltam a hippodromig, úgyhogy tajték fröcskölt a ló szája szögletéből.

Fel voltam kavarva, lázas voltam, és elborzadtam.

Inkább a török turbán, mint a pápai mitra, hangzott a fülemben. Nagyherceg, a hajóhad parancsolója, a Császár után Konstantinápoly második leghatalmasabb embere. Lukasz Notarasz. Tehát ő is!