1453. február 1.

Miután több éjszakát átvirrasztottam, Nagy Konsztantinosz fórumára mentem. A tér márványlapjai zúzalékká őrlődtek a szekerek kerekei alatt. Az épületek omladoztak. A megszürkült faépületek fecskefészkekként támaszkodtak a megsárgult márványfalakra.

Fölmentem a gödrösre kopott csigalépcsőn, felkapaszkodtam az oszlop csúcsára. A virrasztástól és a böjtöléstől olyan kimerült voltam, hogy a kapaszkodástól ziháltam. Szédült a fejem, és többször is meg kellett állnom, hogy a falhoz támaszkodjam. Az omladozó lépcső életveszélyes volt. Miután sikerült följutnom a tetejére, Konstantinápoly dombjaival a lábam alatt terült el.

Az oszlop tetején hajdan a császár óriási méretű bronzszobra állt, a napsütésben aranyló tengeri jelzésként messzire ragyogva a Márvány-tengerre, aranyat sugározva a Boszporuszra és egészen az ázsiai partokra, a szobor kardot markoló keze pedig kelet felé mutatott.

Harmadfélszáz évvel ezelőtt a latin keresztesek Konstantinápoly elfoglalása után ledöntötték helyéről a császár szobrát. Uralmuk azonban csak egy emberöltőn át tartott, városom évezredes történetében egyetlen napnyi, reggeltől estig tartó ideig. Az oszlop ezután sokáig kivégzőhely volt. A hazaárulókat a tetejéről taszították le a szédítő magasból a tér kövezetére. Végül egy szent szerzetes foglalta el az oszlop tetejét lakóhelyül, és nem is hagyta el többé, amíg a nyarak hőségétől és a téli fagyoktól szikkadt tetemét kötélen le nem engedték. Isten haragját és jelenéseit prédikálta az oszlop tetejéről a téren összeverődő bámész tömegnek. Rekedt kiáltásai, átkai és áldásai belevesztek a szélbe. De egy emberöltőn át ő is városom látványosságai közé tartozott.

Az oszlop tetején most már semmi sem volt. A kövek meglazultak eresztékeikben. A világ ideje az estalkonyhoz ért. Lábam súlya alatt egy kő leesett az oszlop pereméről. Csak hosszú idő elteltével hallottam a földről tompa puffanását. A tér teljesen kihalt volt.

Városom ideje estre fordult. Vége lett a bíbor izzásának és az arany csillogásának. Tovatűnt minden, ami szent volt. Az angyalkórusok éneke elhalt. Csupán a test vágyakozása és a szív halála maradt hátra. A hidegség, a közöny, a kalmárkodó mohóság és a politikai számítások. Városom haldokló test volt, melyből menekült a lélek. A lélek a nehéz szagú kolostorokba menekült. A lélek a könyvtárak sárgult kódexeibe rejtőzött, melyeket fehér hajú aggastyánok lapozgattak a semmit őrölve fogatlan ínyükkel.

Az éjszaka fekete leple vette körül városomat. Az éj árnyai ereszkedtek a nyugati országok fölé is.

– Gyúlj lángra, városom! – kiáltottam a szívem mélyéről. – Gyúlj lángra, még egyszer! Utoljára! Az éj küszöbén lobbanj lángra szent voltod ragyogásába! Ezer év alatt vált kővé a lelked. De még egyszer, a halál küszöbén, szoríts ki lelket a kőből! Préseld ki a kőből a szent olaj utolsó cseppjeit! Nyomd fejedbe Krisztus tövis koszorúját! Öltözz utoljára bíborba, hogy méltó légy önmagadhoz!

Mélyen a lábam alatt, a kikötő hosszúkás öblében mozdulatlanul pihentek a nyugati országok hajói. A Márványtenger felszínét nyugtalan hullámok fodrozták. Rikoltozó madarak raja felhőként követte a halászok hálóit. A tenger túlsó partján Ázsia dombjai kéklettek. Lábam alatt, a dombokon a templomok zöldes kupolái emelkedtek. Ezeket a lakóházak szürke csoportja övezte dombtól dombig húzódó zegzugos utcáival. És a falak, a győzhetetlen falak tornyaikkal szürkén magasodtak egyik parttól a másik partig, oltalmazó ölelésükbe zárva városomat.

„Mindezt neked adom, ha leborulsz előttem és imádsz engem.”

Miért ne szolgálhatnám az éjszaka fejedelmét? Magam előtt láttam Mohamed szultán szenvedélytől forró arcát. Láttam sárgás ragadozószemét, amelynek nézését senki sem állta sokáig, melyek szúróssá dermedve a halált jelentették. Horgas, sasorrát láttam magam előtt. Szép, élveteg száját. Mosolyát, amely csábított és becsapott. Vannak férfiak, nálam fiatalabbak, akik vak imádat hatalmában készek feláldozni érte az életüket, pusztán az iránta érzett szeretetből.

Görögül olvassa Arkhimédész írásait és Nagy Sándor történetét. Ismeri Ptolemaiosz térképeit, és valamennyit beszél latinul is. Sorokat idéz perzsa költők verseiből. Kívülről tudja a Koránból mindazt, ami megfelel a céljainak. Nem kényszeríti az iszlám hitre azokat a keresztényeket, akik önként szegődnek szolgálatába. Hiszen semmiben sem hisz. Beéri azzal, hogy ennek a világnak az uralkodója legyen. De ezt a világot teljes egészében akarja. Konstantinápoly csak az első lépés számára, hogy önmagának bizonyítsa, ő az, aki eljövendő lészen. Megfogadta, hogy egyszer még Róma templomainak oltárairól fogja abrakoltatni a lovait.

Miért nem voltam hajlandó őt szolgálni, noha szerettem őt? Hiszen neki senki sem szegülhet ellen, ha ő úgy akarja.

Mi bizonyítja nekem, hogy helyesen jártam el, amikor elhagytam őt? Ha most az oszlop tetejéről levetném magam a földre, vajon angyalok ragadnák-e meg a karomat, és hordoznának, nehogy kárt tegyek a testemben? Ez bizonyság lenne.

Nem, ez kísértés volt! Rosszabb, borzalmasabb kísértés, mint földig omlani és hajlongani Mohamed szultán előtt, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért elhagytam és hogy visszatérjek őt szolgálni.

Nem, nem vetettem le magam a tér kövezetére. Beértem azzal, hogy ember vagyok. Beértem rabságom bilincseivel, idő és tér bilincseivel. Hogyan lehetne bármi sajátja egy rabszolgának? Nem is akartam semmit. Tudásom korlátozott, szavaim fogyatékosak, a bizonytalanság az egyetlen bizonyosságom. Ezért nem kételkedtem választásomban.

„Isten megáldjon, Anna Notarasz – mondtam szívemben. – Isten megáldjon, szerelmem! Nem tudod, ki vagyok, és nem is fogod tudni soha. Ám legyen atyádból Konstantinápoly pasája a szultán vazallusaként, ha ő így választott. Én nem avatkozom bele. Konsztantinosz nem óhajtott téged, de Mohamed szultán talán jováteszi majd az általad elszenvedett igazságtalanságot, és nászágyba vezet téged, hogy atyáddal szövetségre lépjen. Sok felesége van. Számodra, a görög számára is jut hely közöttük.”

Miután a virrasztás és a szörnyű kísértés után visszanyertem lelkem megnyugvását, szívem Isten ürességébe olvadt és keserűségem is ürességbe olvadt. Amint a térdem lassan elernyedt és a szívverésem is egyre lassult, a szokott testtartásba ereszkedtem le a földre, fejemet lehorgasztottam és szememet behunytam.

„Isten áldjon, szerelmem, ha nem találkoznánk többé!, mondtam szívemben. Senki más nem volt hozzád hasonló. Vérem testvére vagy. Üdvösségem egyetlen csillaga vagy. Áldlak téged, hogy találkozhattam veled. Áldom földi szemedet, áldom földi testedet. Mindent áldok benned.”

Csukott szemmel a csillagokat néztem magamban. Tér és idő határai kezdtek eltűnni mellőlem. Vérem lüktetése elcsendesedett. Tagjaim kihűltek.

De Isten nem hidegség.

A csillag kápráztató végtelenséggé bomlott szét bennem. A forró révület vibráló hullámokban hömpölyög át felettem.

De isten nem forróság.

Vakító fehérségbe olvadtam bele, ragyogás voltam a ragyogásban, fény a fényben.

De isten nem fehérség.

És jött a sötétség. Sötétebb a földi sötétségnél. Csendesebb minden csendnél. Könyörületesebb a könyörületnél. Beleolvadtam a sötétségbe.

De Isten nem sötétség.

Azután nem volt többé sem hidegség, sem forróság, sem fehérség, sem sötétség. Csak a semmi volt. Isten bennem volt. Én voltam Istenben.

Isten volt.

Kis kavicsot fogtam a kezemben. Amint az ujjaim elernyedtek, a kavics két térdem között a földre esett. A kavics koppanása a kövön felébresztett. Eksztázisom időtlen volta csupán addig a pillanatig tartott, amíg a kavics leesett. Amikor az ember megérzi Istent, nincs különbség szemrebbenésnyi és egész napi kábultság között. Isten valóságában nem létezik idő.

Talán megváltoztam. Talán sugároztam. Talán képes lettem volna természetfölötti tettekre, betegek gyógyítására és arra, hogy a kezem érintésével az életbe visszahívjam a haldoklót. De nekem nem kellett semmi effélét tennem ahhoz, hogy bizonyítsam magamnak, mi vagyok. A bizonyítás, önmagunk meggyőzése kételkedés. A bizonytalanság és a kételkedés emberi dolog. Én nem kételkedtem. Ε tekintetben olyan voltam, mint az angyalok. De a bilincstelenségből visszatértem az idő és a tér bilincseibe. És rabságom nem volt többé teher számomra, hanem ajándék.