EPILÓGUS

A Meridiánon még mindig folytak a harcok, s Angelosz kapitány hadihajói sem végeztek még az egész kaptárflottával, de az Armageddon parancsnoki hídján e percben béke honolt.

Amint a Harmadik és Kilencedik Hadtest csatatestvérei megkezdték a Zenit elleni offenzívát, Aramusz időlegesen visszavonta a saját embereit a harctérről. Ideje ellátni a sebeket, megjavítani a páncélokat, s megfelelően felfegyverkezni, mielőtt ismét kiveszik részüket a harcból.

Gordian kimetszette a halottak testéből a sarjmirigyeket, s az Apotekarion egy lezárt kamrájában helyezte őket biztonságba, míg Martellusz azonnal a sérült fegyverek és vértezetek javításának látott hozzá.

Az aspiránsokat – akik még nem bírtak a csatatestvérek emberfeletti öngyógyító képességével – Gordian látta el. Tizenöten voltak, akik magukra öltötték a Vérhollók vörös testkesztyűjét, csupán négyen maradtak életben – két calderisi, és ketten a Tüphón Primarisról. A reménybeli újoncok közül mindössze ők, és a meridiáni testvérpár élték túl Zenit ostromát, s állták ki ezzel minden idők egyik legkegyetlenebb Vérpróbáját.

Amint az Armageddon utoléri az Ötödik Hadtest anyahajóját, a Scientia et Potentiát, a Rend tanítói veszik majd szárnyuk alá az ifjú neofitákat.

S az igazi próbájuk majd csak akkor veszi kezdetét…

A teljes csatavértet viselő Aramusz a parancsnoki emelvény legalsó lépcsőfokán állt, s az övére csatolva most is viselte a Bölcsességet.

Még mielőtt visszatértek volna az Armageddonra, beszélt Angelosz kapitánnyal a legendás fegyverről.

– Te hordozod mostantól a Bölcsességet, Aramusz testvér?

– Csak amíg vissza nem tudom juttatni a Rend nagymestereihez – rázta meg a fejét az őrmester. – Felteszem, olyannak adják majd, akit a jövőben az Ötödik Hadtest élén szeretnének látni. Szerintem Hyrcleon őrmester lesz az, a második zászlóaljból, vagy Elezar hadnagy a negyedikből.

– Meglehet, mindketten érdemes harcosok – mosolyodott el a kapitány talányosán. – Efelől nincs kétségem. Az ilyen ereklyéket azonban nem mindig és szükségszerűen kapitányok hordozzák. Nem egy azok közül, akik az elmúlt korokban forgatták a Bölcsességet, rang nélküli csatatestvérek voltak, s nem egy őrmester.

Aramusz nem tudta, hogy erre mit felelhetne.

– Viseld gondját, Aramusz testvér! – biccentett a kapitány mosolyogva, s felcsatolta a sisakját. – Könnyen meglehet, hogy jóval tovább hordozod majd a Bölcsességet, mint gondolnád!

Ekkor váltottak utoljára szót, s utána az Ötödik Hadtest harcosai visszatértek a saját hajójukra. Aramusz, le sem véve a vértezetét, az Apotekarion helyett egyenest a parancsnoki hídra sietett. Tudni akarta, hogy van Tarkusz és az egyes szakasz.

– Sikerült kapcsolatot létesítenünk a Hadriánusz Kardjával, uram – mondta halkan, lesütött szemmel az egyik szolgáló.

– Helyes – bólintott Aramusz, s a parancsnoki székbe telepedett. – Kapcsold át! Hadriánusz Kardja! Itt az Armageddon cirkáló!

– Örülök, hogy hallom a hangját, Aramusz őrmester!

Forbes dallamos, alt hangját sztatikus zörej ellenpontozta.

– Mivel a Vérhollók hadihajói kisegítettek minket, már úton is vagyunk a Meridián felé!

– Hogy vannak azok a testvéreink, akik a Tüphón Primarison hátramaradtak, hogy önöknek segítsenek, admirális?

– Nos… Tarkusz őrmester és a… csatatestvérei egy átalakított torpedó segítségével behatoltak a kaptárflotta vezérhajójába… és sajnos azóta nincs hír felőlük. Tartok tőle, hogy elvesztettük őket.

– Értem, admirális.

– A Birodalmi Haditengerészet örök hálával tartozik Tarkusz őrmesternek és a harcosainak – mondta Forbes, és a szavait őszinte szomorúság hatotta át. – Én nemkülönben. Csodálattal adózom nekik, és keserű az igazság pohara, amikor kénytelen vagyok azt mondani, hogy a haláluk… hiábavaló volt.

– Hiábavaló, admirális?

– Az erősítés nem sokkal azután ért ide, hogy bejutottak a kaptárhajóba. Ha csak egy kicsit is várnak…

Tarkusz, a veterán őrmester volt az egyik olyan kiképző, aki űrgárdistát faragott Aramuszból. Tőle tanulta meg, mit jelent a kötelesség, ahogy Kürosztól, hogy mi a büszkeségről való lemondás, s Thule kapitánytól – aki most már örökkön-örökké egy a rombolóval –, hogy mit jelent a példamutatás.

Eszébe jutottak a kapitány szavai azon a napon, amikor őrmesterré nevezte ki, és önkéntelenül is megrázta a fejét.

– Nem jól látja, admirális. Azon Vérhollók élete, akik az elmúlt hetekben itt, ebben a rendszerben estek el – a Calderisen, a Tüphón Primarison, a Meridiánon –, nem ok nélkül ért véget. Nem cél nélkül dobták el maguktól. Tarkusz őrmester és az egyes szakaszban szolgáló testvérek sem haltak értelmetlen halált. Azzal kénytelen vagyok egyetérteni, hogy az erőfeszítéseik és a haláluk nem hozott eredményt, de oka… oka az volt. Az oka a kötelesség és a szolgálat, a Császár s a Birodalom iránti hűség, s az, hogy öregbítsék a Vérhollók Rendjének hírnevét. S ennél nemesebb célokat kevés ember mondhat a magáénak. Vagy, ahogy egyszer egy igazi harcos mondta nekem: amíg az ember hisz a Császárban, a Káptalanban, és a saját képességeiben, az élete és halála értelmet nyer!