img3.jpg

HÁROM

Aramusz ismét a Viharmadár gyorsulási székének hevederei között ücsörgött, s mielőtt a tartójába tette volna a villámvetőjét, még ellenőrizte a tárat.

A harmadik szakasz harcosai a két oldalán, és vele szemben ültek, kivéve Voire testvért, aki a Viharmadár pilótája volt. Tarkusz épp Aramusszal szemközt foglalt helyet, s csöndesen a Császárhoz imádkozott.

Merrik őrmester első szakaszának néhány harcosa is velük tartott, míg az alakulat java a parancsnokukkal, és a kilencedik szakasz Pusztítóival a második Viharmadár fedélzetén volt. A harmadik Viharmadár hozza majd a fekete háti rakétákkal felszerelt rohamosztagosokat, Thaddeusz őrmester hetedik szakaszát.

– Viharmadarak! – hallották mind a fedélzeti interkommon keresztül Martellusz technogárdista hangját. – Megkezdhetitek a leszállást!

Martellusz volt az egyetlen Vérholló, aki az Armageddonon maradt, hogy felügyelje a hajót, bár a technogárdistán látszott, pokolba kívánja a felelősséget, s legszívesebben visszatérne a gépházba, hogy tovább tanulmányozhassa a rombolót.

A legtöbb űrgárdistát lenyűgözte a technogárdista hermetikus tudása, ugyanakkor szerfölött hálásak voltak, hogy nem nekik kellett elzarándokolniuk a Marsra, hogy a Gépistenség beavatottjaitól, az Adeptus Mechanicus technopapjaitól tanuljanak. Ők – a technopapokkal, és a Gépkultusz többi beavatottjával együtt – az Omnissiaht, a gépben lakozó, örökké élő Császárt imádták, s azért fohászkodtak, hogy a szerves élet végre lépjen frigyre a gépivel, s nászukból megszülessen az evolúció következő, minden eddiginél tökéletesebb formája. Ennek egyik manifesztációjaként tartották számon a rombolókat, az élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozó ember és a komplex gépezet szimbiózisát.

Aramusz, aki igazi űrgárdistának tartotta magát, a csatatestvéreihez hasonlóan nem igazán hitt bármiféle istenségben. Sem gépiben, sem másfélében. A Császárt tisztelték mindenek felett, a halhatatlan hadurat, a Szent Terra mindenható parancsolóját, az univerzum leghatalmasabb emberét.

– Mindenki becsatolta magát? – kapcsolta be Voire a belső hírközlőt.

Egyik csatatestvér a másik után jelentkezett be, amit Voire elégedetten nyugtázott.

Egy percre rá a zsilipszárnyak lassan nyílni kezdtek, s a gépszellem segítségével – mely a Viharmadár kogitátorait irányította – Voire kiemelte a hajót az Armageddon dokkolóöbléből, s miután a manőverező fúvókák segítségével eltávolodtak a csatahajótól, bekapcsolta a hajtóműveket.

– Belépés a légkörbe három másodperc múlva… kettő… egy…

A Viharmadár úgy száguldott át a sztratoszférán, akár egy lángcsóvát húzó üstökös, de a keramitburkolat és a termoplaszt szigetelőréteg tökéletesen megvédte az utasteret a túlmelegedéstől.

– Megkezdjük a felhőréteg alá süllyedést.

Az erőpáncélok és a Viharmadár pajzsai elnyelték a gyorsulási erő javát, így Aramusz gond nélkül követhette figyelemmel a szemközti falra szerelt adattáblán a hajó külső szenzorai által továbbított képet.

Eleinte csak a keleti sivatag felett kavargó felhők fehérségét látta, majd egy perc múlva, ahogy a felhőtakaró függönyként nyílt szét a száguldó Viharmadár előtt, magát Argust is megpillantotta.

Észak-déli tájolású város volt, elnagyolt négyszög alaprajzzal – egy jellegtelen folt a láthatárig nyújtózó szűz sivatag keblén. Aztán, ahogy még közelebb értek, már jobban ki lehetett venni a részleteket, s azt is megértette, hogy mi lóg ki a látképből.

Szennyes, vadul hullámzó tenger hullámai nyaldosták a város falait, s az áradat ezer meg ezer vad, üvöltő orkból állt, amik a robbanások és a folyamatos pergőtűz ellenére is újra meg újra megrohanták a falakat.

Ebbe a lassan bezáruló sírboltba készültek leszállni a Vérhollók.

img4.png img5.png img4.png

Davian Thule kapitány az üvegezett tető alá állva tanulmányozta a jelentéseket. Ezt a barlangszerű, Argus kezdetleges űrkikötőjétől nem messze eső raktárépületet nevezte ki egy héttel ezelőtt főhadiszállásnak, s azóta is innen irányította a város védelmét.

Az itt talált konténereket – a helyi kereskedők általában a szektoron belül adtak túl az áruikon, bár néhány láda valószínűleg még ennél is messzebbre megy majd – már a védelem megszervezésének első órájában lefoglalták. Egy részüket asztalnak és tárolófelületnek használták, a legtöbbet pedig a barikádokba építették be. A ládák tulajdonosai nem repestek a boldogságtól, de nem voltak abban a helyzetben, hogy protestálhattak volna a konfiskálás ellen. Azokat, akik túlélték az orkok első rohamát, túlságosan is lefoglalta, hogy valahogy elmeneküljenek a Calderisről, s nem értek rá olyan áruval foglalkozni, ami valószínűleg soha nem ér célba.

Thule egyedül volt a főhadiszálláson – leszámítva szótlan társát, a sztázisszarkofágban heverő, mozdulatlan Nivent.

– Újra és újra csak a baljós előérzetedhez kanyarodom vissza, könyvtáros – morogta a kapitány, bár tudta, hogy Niven nem hallhatja. – A veszedelemhez, amiről azt mondtad, hogy olyan, amit csak a szemünk sarkából láthatunk egy-egy pillanatra.

A szavait távoli robaj szakította félbe – mintha csak tavaszi vihar készülődött volna –, s megvárta, míg a hangzavar csitul valamelyest.

– Elnézve a kint acsargó orkokat, némileg eufemisztikusnak találom a baljós kifejezést.

A kezében tartott adattáblán ott volt az elmúlt napok jelentéseinek összegzése, s ez nem tűnt valami fényesnek. Egy maroknyi csatatestvérrel, szolgálóval, s néhány tucat helybélivel – akik inkább a harcot választották, mintsem hogy tehetetlenül várják az elkerülhetetlen véget – Thule majd egy hete tartotta a várost az őrjöngő orkokkal szemben. Sajnos azzal is tisztában volt, hogy ez már nem sokáig lesz így.

– Most igazán hasznát vennénk az erős karodnak és elmédnek, könyvtáros testvér – folytatta Thule, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, a könyvtáros talán soha többé nem harcolhat majd.

Miközben a nyílt terepről a város könnyebben védhető falai mögé vonultak vissza, Niven olyan volt, mint a Császár sötét, pusztító haragja. Energiacsapásaival véres rendet vágott a zöldbőrűek közt, pszi-csuklyája megvédte az orkok esetleges mentális támadásaitól, s ahogy emberfölötti sebességgel cikázott a fenevadak között, szemmel követhetetlen gyorsasággal csonkítva meg őket, olyan volt, akár az emberiség Urának bosszúálló angyala.

Fáradhatatlannak tűnt és legyőzhetetlennek, aki félelmet plántált az ellenség szívébe, s fellelkesítette az övéit.

Idővel azonban az a pillanat is eljött, amikor az orkok túlereje már neki is soknak bizonyult. Miközben néhány tagbaszakadt bestiát hamvasztott el egy energiakitöréssel, valamelyik fenevad egy bárdot vágott a hátába, aztán már maguk alá is gyűrték. Kürosz felderítői vagy húsz orkkal végeztek, mire sikerült a könyvtárost kiráncigálni a vérmocskos tetemek alól, s annak ellenére, hogy a vértezete és az öngyógyító tudása miatt nem tudták ennyi idő alatt darabokra tépni, a sebei olyan iszonyatosak voltak, amivel már az emberfölötti képességei sem boldogultak. Így, amint lehetett, a létfenntartó szarkofágba került, mely időlegesen felfüggesztette az életfunkcióit, s a sus-an membrán segítségével megpróbálta megóvni a könyvtáros testét és elméjét, míg mód nem adódik a megfelelő kezelésre.

Azóta sem tért magához, s egyikük sem rendelkezett a megfelelő orvosi szakértelemmel, hogy megkockáztatta volna a sztázis felfüggesztését. Ezt a beavatkozást – gyógyszeres és autoszuggesztiós kezelésről volt szó – csak egy megfelelően képzett apotekárius hajthatja végre, senki más.

– Kapitány!

Kürosz egyik felderítője volt az, aki kizökkentette a kapitányt a gondolatmenetéből, s átküzdötte magát a ládák és konténerek labirintusán.

– Arra kért, uram, hogy tájékoztassam, amint az Armageddonról várható kontingens megérkezik. Épp most szállnak le.

– Kiváló – bólintott Thule, s az egyik ládára tette az adattáblát.

Biztos volt benne, hogy az újonnan érkezett testvéreik apotekáriust is hoznak magukkal. Ha a szerencse rájuk mosolyog, Merrik őrmester és az emberei segíthetnek megtartani a várost, míg az apotekárius meggyógyítja Nivent, hogy az ismét mellettük harcolhasson.

Az egyik konténerről leemelte a villámvetőjét és az energiakardját, s mindkettőt felcsatolta. A pengét még akkortájt ajándékozták neki a Rend titkos nagymesterei, amikor még csak őrmesterként szolgált.

– Menjen az űrkikötőbe! – utasította a felderítőt, s előhúzta a kardot. – Hamarosan én is ott leszek.

A fegyver olyan ősi és szent ereklye volt, hogy még saját névvel is bírt. Bölcsességnek hívták, s úgy tűnt, immáron ezer éve ő vigyáz rá.

Néha eltűnődött rajta, vajon hány testvér forgatta őelőtte, hány csatában ontottak vele vért, s vajon kiket szolgált, mielőtt Davian Thule-t övezték fel vele?

Ezekre a kérdéseire valószínűleg soha nem kap majd választ, tekintve, hogy a Bölcsességről már a Rend legkorábbi feljegyzéseiben is szó esett, s valószínűleg már akkor is ősinek számított.

Tokjába csúsztatta a pengét, majd – mivel a felderítő már távozott – ismét Niven szarkofágjához lépett.

– Baljós árnyak közt lopakodó gonoszságról beszéltél, könyvtáros – morogta, s feltette a sisakját. – Szeretném azt hinni, hogy ezalatt csupán az ork fenyegetést értetted. Mert ha nem… akkor mihamarabb tudnunk kellene, mi les ránk a jövő sötétjéből!

Thule távozása után az álomtalan álomban szunnyadó Niven egyedül maradt a depóban, de – függetlenül attól, hogy a kapitány mit hitt vagy gondolt – mégsem volt egyedül.

A hely sötét zugaiban, az évek óta ott porosodó ládák piramisai mögött, valami ugrásra készen lapult és várt. Egyelőre még parányi volt, de rohamosan nőtt és erősödött, s csak az alkalmas pillanatra várt, hogy lecsaphasson.

És tudta, hogy ez a pillanat hamarosan eljön.

img4.png img5.png img4.png

A parancsnak megfelelően Aramusz a parányi űrkikötő déli végében, az obszidiánfekete kráter mellett sorakoztatta fel a szakaszát. Argus tőlük keletre terült el, nyugatra pedig a három Viharmadár várakozott.

Thaddeusz és Avitusz szakasza is felsorakozott melléjük, valamivel előttük pedig, a támadó ék hegyében Merrik első szakasza állt. S a csatatestvérek tekintete most teljes egészében a soraik előtt álló, legendás harcosra szegeződött.

– Vérhollók! – kiáltotta Thule, és szavait a sivító szél sem tudta elnyomni. – A viszontlátás öröme tölti el szívemet! Ez a hely, a Calderis már régóta a Vérhollók világa, ahonnan nemzedékek óta toborzunk.

A kapitány mellett, a türelem fekete páncélos szobraként, Palmariusz várakozott. A finom szemű, szürkésbarna homok lassan beette magát a vértezete illesztékeibe, s kopott köpenyt borított a káplán vállára.

Az arcát – mint általában – most is az ezüst koponyamaszk takarta, de az elöl állók jól látták, ahogy a szeme megállás nélkül az újonnan érkezetteket fürkészi.

– Ha most kudarcot vallunk, ennek az ősi tradíciónak vége, s a Calderis fiai soha nem csatlakozhatnak már a Vérhollókhoz.

A kapitány az egyik ház árnyékába terelt fiúk kis csoportja felé intett, akikre a felderítők vigyáztak. Féltucatnyian, ha lehettek – űzött vadak, akik máris olyan dolgokat láttak, amit egyetlen földi halandónak sem lenne szabad.

– Két hónappal ezelőtt azzal a szent feladattal érkeztünk a Calderisre, hogy megtartsuk a Vérpróbát, s kiválogassuk a legrátermettebb fiatalokat, akik alkalmasak rá, hogy idővel maguk is testvéreinkké váljanak. Egy hónappal ezelőtt tűntek föl az orkok, s azóta számos olyan ifjú, kit érdemes aspiránsnak ítéltünk, esett a zöldbőrűek áldozatául. Ők ott… ez a néhány fiatal… ennyien maradtak csupán.

A fiúk tekintete üres volt, félelem és fájdalom nélküli, s ez Aramuszt óhatatlanul is saját, régi önmagára emlékeztette. Akkor érezte így magát, miután kiállta a Vérpróbát, s a beavatására várt. Ugyanakkor, így visszatekintve már tudta, hogy ha a fiúk túl is élik az elkövetkezendő időket, s a Rend befogadja őket, minden eddiginél félelmetesebb és fájdalmasabb próbák várnak majd rájuk.

Nem egy közülük megsebesült, s megfelelő orvosi kezelés nélkül talán meg sem érik a beavatásuk kezdetét. Gordian testvér kell, hogy foglalkozzon velük – de csak miután megvizsgálta a sebesült könyvtárost.

– Az orkok megjelenésével a sivatagban élők legtöbbje is itt, Argus városában keresett menedéket – folytatta Thule. – Ez itt most az ellenállás utolsó fészke, ahol az emberek még egyszer megvethetik a lábukat.

A keleti védműveken Vérholló felderítők posztoltak, s folyamatosan szemmel tartották a Viharmadarakat s a kikötő körül gyülekező embereket, akik bármit megtettek volna, hogy elhagyhassák a Calderist, s elmenekülhessenek az orkok elől.

Egyelőre még nem merészkedtek közelebb, így az őrszemek sem kellett, hogy tüzet nyissanak rájuk, de félő volt, hogy csak idő kérdése, mikor mozdítja meg az egyre erősödő vak pánik a tömeget.

– Ha akad még potenciális aspiráns a Calderis lakosai között, akkor azokra itt, ebben a városban bukkanhatunk rá. Sajna jelenleg nem rendelkezünk elegendő erővel, hogy kiszűrjük őket a menekültek áradatából, megvédjük őket, s vissza is térjünk velük a Scientia et Potentiára. Könnyen meglehet, hogy a Vérpróbát ez alkalommal a saját csatahajónkon kell megtartanunk, de ha ez a siker ára, ám legyen.

A kapitány végigmasírozott a soraik előtt, s egyesével szólította meg őket.

– A hajó, mely a Calderisre hozott bennünket, még két hónapig nem tér vissza. Személy szerint én nem szándékozom további két hónapig itt várakozni. A Viharmadarak és az Armageddon lehetőséget ad arra, hogy néhány nap alatt teljesítsük eredeti küldetésünket, s utána elhagyhassuk a Calderist.

Egy pillanatra megállt, s teljes magasságában kihúzta magát.

– Mindenki tudja, mi a dolga. Keressetek olyanokat, akikből jó űrgárdista lehet! Gyűjtsétek össze őket, és védelmezzétek őket mindenáron! Kérdés?

Egy pillanatnyi csönd után Aramusz emelte föl páncélkesztyűs jobbját.

– A helyiek elmondása alapján úgy tudjuk, hogy az orkok még soha nem merészkedtek ilyen messzire a nyugati féltekén. Vajon mi történt, ami ilyen nagy számban hajtotta őket a hegyeken túlra?

– Nem tudjuk – rázta meg a fejét Thule. – Csupán annyi bizonyos, hogy megtámadtak minket, s a mi kötelességünk az, hogy ezt megtoroljuk. Ez jelenleg sokkal fontosabb, mint maga a kiváltó ok. Egyéb kérdés?

A csatatestvérek néma csöndben várakoztak, amit Thule egy biccentéssel nyugtázott.