KILENC

Az Armageddon alig egy nap múlva lépett ki a hipertérből, nem messze az űr bársonyán smaragdként ragyogó Tüphón Primaristól. Alig néhány percre rá a Hadriánusz Kardja is visszatért az anyagi univerzumba, s a két cirkáló immáron fény alatti sebességgel közeledett a bolygóhoz.

Miközben a navigátorok a geoszinkron pálya adatait táplálták be a kogitátorokba, Aramusz Tarkusszal és Thaddeusszal tanácskozott a parancsnoki hídon.

– Amikor legutóbb erre jártam, még nem érdemeltem ki a harmadikat – kocogtatta meg a homlokába ütött fémszegecseket Tarkusz.

– Toborzás, vagy valami egyéb? – érdeklõdött a fedélzetmester.

– Ha egy astartes valaha is másért jön ide, mint hogy toborozzon… hát megeszem a páncélom – vigyorodott el a veterán őrmester.

– Talán kapcsolatba kellene lépnem a Librarium Sanatoriummal, csak hogy megtudjuk, milyen titkokat rejt ez a világ – utalt az Omnis Arcanumon található, felbecsülhetetlen tudást rejtő archívumra Thaddeusz. – Hátha kiderül egy s más. Csak mert nagyon szeretném látni, hogyan emészted meg a keramitot, Tarkusz.

A Tüphón Primaris ritkán látogatott hely volt, s Aramusz azon sem csodálkozott volna, ha az elmúlt évszázadok során csupán a Vérhollók keresték volna fel.

A Calderishez hasonlóan itt sem volt kolostorerőd – ellentétben a Meridiánnal, ahol vagy húsz évvel ezelőtt Thaddeusz és Aramusz is részt vettek a Vérpróbán.

A Tüphónon nem élt elég ember ahhoz, hogy értelme lett volna egy állandó helyőrséget fenntartani. Így csupán generációnként egyszer látogattak el ide, s ez is több mint elégnek bizonyult.

– Mire készüljünk odalent? – kérdezte Aramusz a veteránt. – Milyen a terep és az éghajlat?

– Őserdők. Mocsarak. Nedves meleg, és magas hőmérséklet. Szinte a teljes állatvilág mérgező, és a növények java is húsevő.

– Igazán elbűvölő – bólogatott Thaddeusz, és a panorámaablakon át a hatalmas, zöld dzsungelvilágot vizslatta.

– És ha tyranidák is vannak odalent?

– Akkor, úgy vélem, még elbűvölőbbnek fogjuk találni a helyet – mosolyodott el Tarkusz komoran.

– Viharmadarak! – csikorgott Martellusz hangja a fejük fölötti kommpanelből. – Megkezdhetitek a felszállást.

Most is – akárcsak a calderisi misszió idején – a technogárdistát hagyták hátra, hogy felügyelje a cirkálót, s Martellusz most sem tiltakozott. Így legalább nem kellett hosszabb időt távol töltenie a hőn imádott rombolójától.

A robottest mindaddig csupán mozdulatlan, páncélozott burok volt, míg egy élet és halál közt lebegő csatatestvér elméje működésbe nem hozta, de az Adeptus Mechanicus szolgálóinak – mint amilyen a technogárdista is volt – egy ilyen eszköz az ember és gép egységének csodás apoteózisa volt, a Császár ember-gép aspektusához, az Omnissiah-hoz intézett, adamantiumba foglalt ima.

Gordian testvér is azt kérte, hogy az Armageddon fedélzetén maradhasson, Thule kapitány közelében.

Palmariusz kérését azonban, hogy ő is a cirkálón maradhasson, hogy tovább folytathassa az aspiránsok felkészítését a Vérpróbára, Aramusz elvetette, mondván, ha a Tüphónon is alkalmas jelöltekre bukkannak, akkor nem kell kétszer belefognia a felkészítésbe.

Így nem csupán a könyvtáros, de a káplán is a felszíni expedícióval tartott, hogy az esetleges aspiránsok képességeit felmérje, bár azzal mind tisztában voltak, hogy ez – tekintve, hogy miért is jöttek elsősorban – csupán másodlagos fontossággal bír.

A Rend szabályzata Vérpróbát írt elő, de az idő szűke és a jelöltek kis létszáma miatt a Vérhollók úgy döntöttek, hogy ez egyszer talán célszerűbb lenne eltérni a bevett gyakorlattól. Palmariusz máris nekilátott egy olyan viadal megszervezésének, amit az Armageddon küzdőterén tarthatnának, s csak a győztesekkel foglalkoznának a továbbiakban.

Voltak, akik megkérdőjelezték a küzdelem létjogosultságát, mondván, hogy talán nem lenne helyénvaló ugyanabban a térben küzdelemre és ölésre szorítani az aspiránsokat, ahol a teljes jogú csatatestvérek szokták összemérni a képességeiket, de ebben a kérdésben a káplán szava döntött, s Aramusz teljes mellszélességgel támogatta.

– Felszállásra kész, uram! – mondta a pilótafülkében ülő Jutan, akit a többi felderítőhöz hasonlóan, a Viharmadarak irányítására is kiképzett Kürosz.

A Viharmadár Egyessel Jutan és Muren repültek, a Kettessel Xenakisz és Tubach, míg a Hármassal Watral, és maga Kürosz őrmester.

– Vettem – morogta a sisakrádiójába Aramusz. – Indulhatunk.

Jutan – csupán a manőverező fúvókákat használva – kiemelte a csapatszállítót a dokkolóöbölből, s csak akkor izzította be a hajtóműveket, amikor már az űr sötétje vette körül őket.

A Tüphón, akár egy hatalmas kígyó éhes, zöld szeme, némán figyelte, ahogy útra kelnek feléje.

Ritkán lakott világ volt, s az alig néhány százezer bennszülött elsősorban az ősi, piramisforma építmények körül emelt falvakban élt.

Azt, hogy mikor érkeztek ide először telepesek, senki nem tudta, s a piramisok eredete is a múlt homályába veszett, de valószínűleg még a Harckorban, amikor az emberiség először rajzott szét az univerzumban.

Az első telepesek még ily messze az emberiség bölcsőjétől is pazar civilizációt hoztak létre, monumentális épületekkel, nyüzsgő városokkal, megművelt földekkel, és kiválóan szervezett társadalommal. Legalábbis erre lehetett következtetni abból a kevésből, ami még magmaradt utánuk.

Mint oly gyakran a történelem során, ez a civilizáció sem volt képes elejét venni a romlásnak, bár hogy ki vagy mi végzett velük – külső vagy belső ellenség, természeti katasztrófák, vagy ezek együtt – már soha nem derül ki.

A dzsungel elnyelte a termőföldeket s a városokat, míg végül nem maradt már más utánuk, csupán a gigantikus, lépcsős piramisok, egy elfeledett kor lassan elenyésző sírkövei.

Amikor a Császár misszionáriusai – akik bejárták az univerzumot, hogy a Sötétség Kora után visszavezessék az elszakadt világokat a Birodalomhoz – ide is elértek, csupán zöld szemű, világos bőrű vademberek törzseire bukkantak, akik semmire sem emlékeztek őseik tudományából. Mi több, a kifinomult matriarchális társadalomszerkezetük miatt az Adeptus Ministorum embereinek különösen nehéz dolguk volt, mire sikerült elfogadtatniuk a helyiekkel a Császár hitét.

A Tüphón Primaris tehát birodalmi fennhatóság alatt állt, de Vandis kormányzó rendszertelenül idelátogató ügynökein, s a nemzedékenként egyszer megjelenő, újoncozó Vérhollókon kívül nem sokan látogattak ide. Gyakorlatilag azóta, hogy a misszionáriusok először keresték föl ezt a dzsungellel borított világot, szinte semmi nem változott. Az erdő szellemei helyett ugyan most már a Terrán lakozó Égi Atyát, a Halhatatlan Istencsászárt tisztelték, de a térítők körében közismert tény volt, hogy a régi hiedelmek és babonák szerfölött nehezen adták át helyüket az új hitnek…

– Legyetek üdvözölve, fiai a nagy Égi Atyának!

A falu elöljárója kitárt karral, mosolyogva köszöntötte az űrgárdistákat a település határában. Idős férfi volt, csupa ránc és májfolt, de smaragdzöld szeméből még mindig intelligencia és vitalitás sugárzott. Ugyanolyan sápadt volt, mint a többi falusi, de az ő bőre már olyan vékony és törékeny lett az évek múlásával, hogy szinte áttetszőnek tűnt. Aramusz az öregember meg-megremegő hangját, és a szája sarkában rángó izmot is az élemedett korának tudta be.

– Aramusz őrmester vagyok, a Vérhollók Rendjéből. Újoncokat keresünk.

Bölcsebbnek látta egyelőre nem megemlíteni, hogy a tyranidák miatt vannak itt. Semmi szükség pánikra. Jobb, ha az emberek úgy tudják, a Vérpróba miatt jöttek, s ennek égisze alatt kutatják át a dzsungelt.

Avitusz őrmester ugyan nem értett egyet ezzel a stratégiával, mondván, hogy a babonás helyiek félelmei és gondjai nem tartoznak rájuk, míg Aramusz ki nem fejtette neki a saját álláspontját. Úgy érvelt, hogy Thule kapitány élete jelenleg minden egyéb tervükkel szemben elsőbbséget élvez. És bár őt sem érdekelték különösebben a helyiek félelmei, de valószínűsítette, hogy könnyebb dolguk lesz, ha nem rohangál körülöttük száz meg száz kétségbeesett ember. Olyan idegenek elől menekülve, amik lehet, hogy nincsenek is ezen a bolygón.

– Újoncokat? – kérdezte fülsértő akcentussal az elöljáró, aki szemmel láthatóan zavarban volt.

– Fiúkat és fiatalembereket keresünk – próbálta újrafogalmazni Aramusz. – Olyanokat, akiknek erős a teste és az elméje. Azért, hogy jól szolgálhassák a Vérhollókat, és… az Égi Atyát.

A széles mosoly visszatért az öregember arcára, s széles taglejtéssel integetett a falubelieknek, hogy jöjjenek közelebb.

– Újoncok! Igen… hát persze! Gyertek! Ajándékok várnak rátok! Gyertek, és mulassatok velünk, Égi Atya fiai!

Aramusz a mellette álló Tarkuszra és Thaddeuszra sandított, akik eközben végig a mozgásérzékelőiket és detektoraikat tanulmányozták, idegenek nyomai után kutatva.

A falu elöljárója minden Vérhollót külön köszöntött, s néhány helyi lány lábujjhegyre állva próbált virágfüzért akasztani a gárdisták nyakába.

Ennek ellenére Aramusznak volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy az elöljáró megdöbbent, amikor kiderült, hogy a nagy Égi Atya harcosai toborozni jöttek.

A Hadriánusz Kardjának parancsnoki hídját parancsszavak és a szervitorok bináris üzenetei töltötték be. A kapitányi székben ülő Laren Forbes flottaadmirális egy adattáblát tanulmányozott, miközben a kávéja lassan anélkül hűlt ki, hogy akár csak egyszer is belekortyolt volna.

– Admirális! – állt meg előtte a cirkáló elsőtisztje, s zavartan köszörülte meg a torkát.

– Igen, Mitchels parancsnok? – nézett föl a nő.

Az elsőtiszt sápadt, szőke férfi volt, s általában úgy festett a nyakig gombolt, zárt uniformisában, mint egy flottatiszt egyenruhás kísértete. Amikor azonban nyugtalan vagy ideges volt, pillanatok alatt elpirult, s ahogy az idegessége fokozódott, úgy vörösödött el mindjobban ő is.

Most ugyan még messze volt a céklavöröstől, de máris látszott rajta, hogy valami nagyon nincs rendjén.

– Mi a probléma, parancsnok? – kérdezte a nő, aki magában remekül szórakozott a belső hangulatjelzővel megvert Mitchelsen.

– A hajó rangidős asztropatájától kaptam üzenetet, uram – adta meg a rangnak kijáró megszólítást az elsőtiszt, majd a kezében szorongatott adattáblára pislantott, mint aki attól tart, hogy időközben megváltozott a rajta levő információ.

– És?

– Nos… úgy tűnik, hogy amióta kiléptünk a hipertérből, az asztropaták nem tudnak kapcsolatba lépni a flottával… és a Meridiánnal.

Forbes tűnődve kortyolt bele a kávéjába – s majdnem kiköpte a mostanra kihűlt löttyöt. Miután nagy nehezen legyűrte, visszatette a szék karfájára a csészét, és elvette Mitchels kezéből az adattáblát.

– Rendben – mondta, amint átfutotta a jelentést. – Folyamatos tájékoztatást akarok!

– Igenis! – tisztelgett Mitchels, majd sietős léptekkel indult vissza a saját posztjára.

Forbes komoran vette szemügyre a panorámaablak előtt pompázó smaragdzöld világot. Az Armageddonról eddig csak egy rövid üzenet érkezett, mely szerint az expedíciós csapatok épségben elérték a bolygófelszínt, és megkezdték a keresést. Idegenekről – főleg tyranidákról – ezeddig egy szót sem hallott.

Nagyon remélte, hogy az asztropaták telepatikus kommunikációját csak a hipertér valami szokatlan anomáliája zavarja – mondjuk a vihar ottani megfelelője –, és bízott benne, hogy hamarosan vége.

Nagyon remélte, mert legjobb tudomása szerint csupán egy dolog volt, ami ilyen mértékben akadályozhatta a hírek továbbítását. Igazság szerint nem is igen akart belegondolni, csupán halk imát mormolt a Császárhoz – és mindazokhoz, akik őelőtte szolgáltak a Hadriánusz Kardjának parancsnokaként –, hogy ne legyen igaza.

Mert ha beigazolódik a sejtése, akkor valóban igen-igen nagy bajban vannak.

Az elöljáró azon nyomban nekilátott, hogy ünnepséget szervezzen a Vérhollók tiszteletére, s bár az űrgárdisták általában kerülték a társasági érintkezést a birodalmi polgárokkal, ez alkalommal – úgy tűnt – kénytelenek lesznek kivételt tenni. Annál is inkább, mert a falu vezetője ígéretet tett, hogy az ünnepségre a település minden lakója eljön, ami remek lehetőséget nyújthat a potenciális újoncok kiszűrésére.

S bár egyik Vérholló sem szándékozott a szükségesnél akár csak egy perccel is tovább maradni, elviselni az ünneplést, a nyakukba aggatott virágfüzéreket, s hallgatni azt, amiről a falusiak úgy gondolták, hogy zsoltáréneklés, a lehetőség túl csábító volt, s Aramusz elfogadta az elöljáró meghívását.

Ugyanakkor kikötötte, hogy az embereinek csak egy része vesz részt a mulatságon. Niven, Palmariusz, Kürosz és a felderítői, s jómaga, de minden már csatatestvér az erdőbe indul, hogy – a falusiaknak így magyarázták – az ősvadonban gyakorlatozzanak.

A nap már lebukott a falutól nyugatra emelkedő, zöld növénytakaróval benőtt piramis mögött, amikor az ünnepség díszvendégei a falu főterére léptek. A helybéliek közel fél méter magas faemelvényt ácsoltak, s párnákkal és takarókkal borították, hogy legyen hová leülnie az Égi Atya gyermekeinek. Aramusz megköszönte az erőfeszítéseiket, de esze ágában sem volt súlyos erőpáncéljában felmászni a pódiumra. A Vérhollók az emelvény előtt sorakoztak föl, s türelmesen várták, hogy a helyiek belefogjanak az ünneplésbe.

– Áldassék a Te neved, Égi Atya! – kezdte a falu elöljárója zengő hangon, s megforgatta a kezében tartott, kavicsokkal teli, lezárt hengert. – Tiéd az erő!

A tér túloldalán feldübörögtek a dobok, félelmetes aláfestést adva az öregember szavainak.

– Tiéd a hatalom!

Az emelvény mellett álló gong is megdöndült – mély, erős hang volt, akár a közelgő vihar morajlása –, s Aramusz szinte biztosra vette, hogy egy ősrégi hajóburkolat-darabból készítették.

– Tiéd a dicsőség!

– Türelem – morogta a sisakrádiójába. – Már nem tarthat soká.

– Égi Atya! Hadd énekeljük el az Ezernyi Dicsőítő Himnuszt, amiért elküldted hozzánk a Te fiaidat!

Ahogy a falusiak rázendítettek, Aramusz fájdalmas sóhajjal hunyta le a szemét.

Úgy tűnt, ez mégis nagyon sokáig fog tartani.

Amint behatoltak az őserdőbe, a Vérhollók szakaszai különváltak, s a gárdisták laza csatárláncot alkotva láttak neki a tyranidák felkutatásának.

És nem voltak egyedül.