TIZENEGY

Aramusz rádiója felcsipogott, épp amikor megtudott volna valamit az erdő szellemeiről.

– Megtámadtak minket! – hallotta Thaddeuszt az éterben, s a háttérben villámvetők mennydörgése keveredett hátborzongató, idegen üvöltésekkel.

Az őrmester szó nélkül fölcsatolta a sisakját, és látta, hogy a Thaddeuszt jelző rúna villog.

– Jelentést!

– Liktorok – hadarta az őrmester. – A lombok közül ugrottak a nyakunkba.

– Veszteségek? – kérdezte Aramusz, miközben a riadt falusiak szeme láttára tárazta be és ellenőrizte a villámvetőjét.

– Egyelőre semmi. Ezeknek azonban nincs az a méregmirigyük, ami nekünk kellene.

– Akkor a kutatás ezzel még nem ért véget – mordult föl Aramusz, majd általános harci frekvenciára kapcsolt. – Vérhollók! A hetes szakasz összecsapott az ellenséggel. Ismétlem, a hetes szakasz összecsapott az ellenséggel. A biotoxint még nem sikerült izolálnunk, de most már biztos, hogy a tyranidák itt vannak, ezen a bolygón.

Kikapcsolta a rádiót, és a szájtátva bámuló öregemberhez fordult.

– Hívd össze a néped, ide, a tűzhöz! A sötétben nem az erdő szellemei lesnek rátok, hanem valami sokkal… sokkal rosszabb.

Voire és a hármas szakasz ugyanúgy megkapta Aramusz üzenetét, mint az összes többi, s bár a kiküldött alakulatok közül ők jártak a legközelebb a faluhoz, az elektronikus térkép szerint az a hely, ahol Thaddeusz és az emberei összecsaptak a tyranidákkal, sem több néhány kilométernél.

– A liktorok felderítők – morogta Cirrac. – A szárazföldi egységeik előtt haladnak, úgyhogy a raj java sem lehet már messze.

– Ha összevetjük a haladási irányukat a hetes szakasz és a falu pozíciójával – nagyította ki a domborzati térképet Voire –, akkor jelenleg a legnagyobb valószínűség szerint... itt lehetnek. Délnyugatra a falutól.

– Úgy tűnik – bólogatott Cirrac.

Az erdő hirtelen nyugtalanítóan csöndesnek és üresnek tűnt, ahonnan minden élet igyekezett elmenekülni.

– Akkor irány dél-délnyugat, és meglátjuk, mit találunk!

– Vagy mi talál meg minket – tette hozzá Cirrac sötéten.

– Akárhogy is, több hasznot hajt, mint céltalanul föl-alá mászkálni a dzsungelben! – mondta Voire dacosan, és ellenőrizte a villámvetőjét.

– Akkor – mosolyodott el Cirrac szárazon – vezess minket, testvér!

A hetes szakasz nyolc űrgárdistát számlált, mind lánckarddal és villámvetővel felfegyverzett, kemény, sokat próbált harcos. Együtt állták a sarat a Szalamiszon, együtt verekedtek a Calderisen az orkok ellen, s mindeközben csupán két csatatestvért vesztettek. Thaddeusz nem egyszer úgy érezte, ha összetartanak, nincs olyan, amivel ne tudnának megbirkózni. A hetes szakaszba vetett bizalma nem ismert határokat.

Ezek a tyranidák tették először igazán próbára a hitét.

– Tartsd a sort! – üvöltötte, s a lánckardjával akasztott meg egy lecsapó, kaszaforma karmot.

Amikor Argus falai alatt vívtak meg a vad orkokkal, pimasz mosoly ült a szája sarkában. Még amikor Renzo testvér elesett, és először pillantották meg Gorgrim állig felfegyverzett hordáját, akkor is úgy tekintett a küzdelemre, mint egy kemény, ügyességet, erőt és taktikai érzéket igénylő tusára, ami ugyan próbára teszi őket, de amiből minden kétséget kizáróan ők kerülnek ki győztesen. S bár mindig hűen végrehajtotta a kapott parancsot, s életét a Császár és a Rend szolgálatának szentelte, a harc mindig örömmel töltötte el. Az összecsapó pengék fémes csengése, az egymásnak feszülő testek erőpróbája, amiből a képzettebb, rátermettebb… a jobbik fél került ki győztesen.

De amikor a Prosperonon a Mindent Felfaló Ellenség rettentő ivadékaival kellett szembenéznie, először érezte úgy, hogy a harc talán nem minden esetben élvezetes, és nem is mindig a rátermettebb fél diadalmaskodik.

Az embereivel együtt nemcsak az idővel, hanem a tyranidákkal is versenyt kellett futnia, s Thaddeusz, mióta teljes jogú csatatestvér lett, először félt.

S most, amikor a sötétből vicsorgó, agyarakkal teli pofák és karmos mancsok kaptak feléje, ez a kellemetlen érzés újult erővel tört rá. Mellbe lőtt egy liktort, és a kardjával csapta le a hátratántorodó lény mellső végtagjait.

A pimasz mosolynak azonban már nyoma sem volt.

– Kürosz! – kapcsolta be a rádióját Aramusz, miközben a fiatalokkal foglalkozó Niven és Palmariusz felé tartott.

– Merre vagy?

– Az őrszemeket ellenőrzöm.

Amint befutott a hír, hogy a hetes szakasz összecsapott a tyranidákkal, azonnal a szokásos harctéri protokoll lépett életbe, mely szerint az olyan csatatestvérek, akik nem vettek részt a harcban – hacsak más utasítást nem kaptak kötelesek voltak az adott hely védelmét megszervezni.

A sokéves tapasztalat és kondicionálás most is remekül működött, s nem is kellett utasítani a Vérhollókat, mindenki a protokollnak megfelelően járt el.

– Kiváló.

Még mindig szokatlan volt Aramusz számára, hogy egy olyan csatatestvémek ad utasításokat, akitől a legtöbbet tanult arról, mit is jelent űrgárdistának lenni, s hogyan válhat azzá. Furcsa volt, de nem hagyta, hogy a szentimentalizmus akadályozza a döntéseiben.

– A felderítőkkel együtt a te feladatod lesz a falu védelme, őrmester! Az elöljárót már utasítottam, hogy mindenkit tereljen a főtérre, így talán könnyebb lesz szemmel – és életben – tartani őket.

– És te, Aramusz testvér?

– Én csatlakozom a szakaszomhoz.

– Értettem. Jó vadászatot!

– Köszönöm. Aramusz kilép.

Kikapcsolta a rádióját, és a főtéren összegyűlt harcosaihoz sietett.

– Őrmester – biccentett Palmariusz, s ezüsttel futtatott koponyamaszkja hátborzongatóan csillogott a fáklyafényben.

– Van már valami? – bólintott a fiúk felé Aramusz, akik iszonyattal vegyes áhítattal bámulták a Vérhollókat.

– Egyelőre semmi – rázta meg a fejét ingerülten Niven.

– Ami különösen nyugtalanít – tette hozzá a káplán az a birodalmi hittel kapcsolatos zavaros felfogásuk. Szinte csak egy lépésre van az eretnekségtől.

– Kubistákkal van talán dolgunk? – nézett végig a megszeppent kölykökön Aramusz hitetlenkedve.

– Nem találtam bizonyítékot arra, hogy a Sötétség Erőinek hódolnának – mondta Palmariusz komolyan –, de az egész falut az Inkvizíció embereinek kellene megvizsgálniuk, hogy eldöntsék, ez valóban így is van-e. A válaszaikból szinte süt, hogy a Birodalmi Krédóra vonatkozó ismereteik hiányosak, s ez további veszélyeket rejthet. Hiszen a megfelelő utasítások, tanítás és kondicionálás kiváló alapot adhat egy aspiránsnak, de ha ez nem kellő és megfelelő hittel párosul, akkor a legszentebb tudásunkat nem a megfelelő emberekre bízzuk. A szívükben…

– Sokkal fontosabb, hogy mi van a fejükben – vágott közbe Niven. – Engem a szívüknél sokkal inkább az elméjük foglalkoztat. És eddig azt tapasztaltam, hogy az akaratuk gyenge, hiszékenyek, és könnyű félrevezetni őket.

Aramusz akaratlanul is szánalmat érzett a fiatalok iránt. Ha eddig nem találtak megfelelő jelölteket, akkor ez után sem valószínű, hogy fognak. De ha csak egy maroknyit is sikerül kirostálniuk… ha csak néhány igazán rátermettet… már megérte idejönniük. S akkor is fel kell hogy mérjék a bennük rejlő potenciált, ha olyannak látszanak, akik közül egy sem éli túl a Vérpróbát, és az azt követő megpróbáltatásokat.

– Folytassátok! – bólintott Aramusz. – Én csatlakozom a saját szakaszomhoz, s ha a Császár is úgy akarja, hamarosan a kezünkben lesz a méreg, s elhagyhatjuk ezt a bolygót.

– Minél hamarabb – mondta Palmariusz, s bár az arcát maszk takarta, sikerült annyi undort és megvetést csempészni a hangjába, hogy az magában is elég volt – annál jobb.

– Ebben egyetértünk – biccentett a könyvtáros, és kelletlenül a következő félpucér reszkető kölyökhöz fordult.

Avitusz és az emberei dühösen vágtak át az éj sötét dzsungelén, némán acsarogva, hogy nem ők akasztottak tengelyt először a tyranidákkal.

Igyekeztek minél nagyobb zajt csapni, remélve, hogy az majd idevonzza az idegeneket, de annak ellenére, hogy úgy csörtettek, mint egy megvadult groxcsorda, egyetlen vérszomjas szörnyeteg sem akart rájuk rontani.

Zajos, ostoba prédának tűntek, mégsem támadtak rájuk. Be kellett hogy lássák, soha nem fogják igazán megérteni a tyranidák gondolkodását.

– Talán… nyugatnak kellene fordulnunk… amerre a többi tyranidát látták – próbálkozott Barrabas óvatosan.

– Talán – hagyta rá Avitusz.

– És lemaradjunk a mulatságról? – kérdezte Philetusz, s a vigyora a rádión át is tisztán hallatszott.

Íme – füstölgött magában Avitusz –, ismét Philetusz az, aki ilyen oda nem illő megjegyzéseket tesz a harctéren, kajánkodik, és tréfát űz a háború szentségéből! Az után, hogy az Armageddonra visszatérve, egyszer már megfeddte őt emiatt.

– A Vérhollók nem az izgalmakat keresik – mondta hideg, kimért hangon –, hanem a tudást. És teljesítik a kötelességüket. Néha magam is eltűnődöm rajta, maga vajon igazi Vérholló-e, Philetusz testvér?

Philetusz szeme vészjóslón villant, s az izmai megfeszültek. Avitusz biztosra vette, hogy a harcos súlyos sértésnek tekinti az elhangzottakat, de nem érdekelte. Nem sok olyat lelt a csatatestvér szavaiban vagy tetteiben, amit a Vérhollókhoz méltónak talált volna, s szakaszparancsnokként az ő feladata volt ennek hangot is adni.

– Én… – kezdte Philetusz, s páncélos balja ökölbe szorult.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megüti az őrmestert. Aztán a pillanat elmúlt, s a harcos keze elernyedt.

– Én… sajnálom, őrmester – mondta végül. – A jövőben azon leszek, hogy…

Hogy mit akart a jövőben tenni, örök rejtély maradt, mert a sűrű aljnövényzetből kirobbanó tyranidák maguk alá temették, s gyémántkemény karmaik a páncéllal együtt szaggatták darabokra.

Avitusz nem bajlódott taktikai utasításokkal és parancsokkal – az emberei kiválóan értették a dolgukat, s a következő pillanatban feldübörögtek nehéz villámszóróik.

Tarkusz és az egyes szakasz még mindig a lápvidéken járt, s bár ők nem akadtak tyranidákra, időközben egy hasonlóan nyugtalanító felfedezést tettek.

– Szerinted ez micsoda, őrmester testvér? – kérdezte Nord, s páncélozott csizmájának orrával bökdöste meg a földön vergődő lényt.

Valaha madár lehetett – színes tollú, jókora hajlított csőrrel –, az a fajta, ami a Tüphón Primaris erdeinek lombkoronájában élt, s színes lángnyelvként röpködött a fák között.

Ez a madár azonban más volt. Tollai szürkévé fakultak, s bár a szárnyai még görcsösen össze-összerándultak, életnek egyéb nyomát nem mutatta. A csőre nyitva volt, s elfeketedett nyelvét kilógatva, kétségbeesetten kapkodott levegőért.

Tarkusz a rohamkésével piszkálta meg a madarat, aztán felállt, és tűnődve pillantott az embereire.

– Láttál már ilyet, Nord?

Nord a maga harminc évével még igazán ifjú űrgárdistának számított, s tíz évvel ezelőtt még maga sem volt különb, mint azok a szerencsétlen, reszkető ifjoncok a falu főterén. A teste immáron egy Adeptus Astartesé volt, de úgy tűnt, Aramusznak igaza volt, és a fiatal harcos még nem állt készen arra, hogy saját alakulatot vezessen.

– Igen – mondta némi töprengés után. – A Prosperonon. Ott hasonló mérgezéses tüneteket mutattak az állatok.

– Spóraméreg – bólintott Tarkusz, és a tokjába csúsztatta rohamkését.

A spóraméreg, és az élő szervezetekre gyakorolt hatása a tyranida invázió egyik legocsmányabb velejárója volt. Általában az invázió középső szakaszában bocsátották ki a légkörbe a fertőző spórákat, amik bármilyen szerves életformával találkozva gyors növekedésnek indultak. Ezernyi gombafonállal kapaszkodtak a gazdatestbe, melyeken keresztül olyan enzimeket juttattak az áldozatba, amik azt fokozatosan biomasszává bontották le. A megfertőzött állatokat és növényeket tulajdonképpen elevenen előemésztették, még mielőtt felfalták volna őket. A szaggatóknak már csak annyi dolguk volt, hogy karmos végtagjaikkal feldarabolják a masszát, s nem sokkal később a nyers, szerves alapanyagokból már újabb tyranidák születhettek.

– A tüdeje – magyarázta Tarkusz, s miközben átlépett a haldokló madár fölött, egyre a vadont fürkészte. – A porral és levegővel együtt a spórákat is belélegezte, s ezek élve, belülről falják föl.

– De… ez ugye csak abban az esetben történik, ha magas koncentrációban találkozott a spórákkal?

– A megfigyelések szerint igen – bólintott az őrmester, s intett, hogy kövessék. – A fertőzés egy nap alatt végez az áldozatával, úgyhogy ez a madár sem juthatott messzire.

A csatatestvérek izmai megfeszültek, s még erősebben szorították a villámvetőiket. Úgy tűnt, egy invázió kellős közepébe csöppentek.

A délnyugat felé masírozó hármas szakasz végre rábukkant a tyranidákra.

– Erős jel! – emelte meg a mozgásdetektort Cirrac, s a harcosok megtorpantak.

Jókora irtásterület szélén álltak, s órák óta először pillantották meg a fejük fölött a csillagos eget.

– Irány?

– Kilenc óra – intett a tőlük balkézre magasodó fák felé a csatatestvér.

– Ember?

– Nem. Kisebb. És többszörös jel.

– Lehetnek helyi élőlények is – próbált átlátni a ködként gomolygó sötétségen Voire.

– Lehetnek – bólintott Cirrac, de a hangján érezték, hogy maga sem hiszi, amit mond. – Az őserdő túl sok interferenciajelet generál.

– Akkor a régi, bevált módszerhez folyamodunk, és a saját szemünkkel ellenőrizzük. Cirrac, tiéd a megtiszteltetés, hogy felderítsd azt az erdősávot.

– Valahogy nem érzem úgy, hogy ezt meg kellene köszönnöm – vigyorodott el Cirrac, majd Siddig kezébe nyomta a mozgásdetektort, és kibiztosította a fegyverét.

Miközben az erdősáv felé haladt, a csatatestvérei legyező alakban széthúzott arcvonalba rendeződtek mögötte, készen arra, hogy szembenézzenek bármivel, ami a fák közül előronthat.

Cirrac vérvörös páncélja szinte feketének tűnt a vizorok éjjellátóiban, s az űrgárdisták néma csöndben figyelték, ahogy teljesen beleolvad a sötétségbe.

A következő pillanatban torkolattűz villant, s Cirrac máris futólépésben jött vissza, rövid sorozatokkal fedezve a visszavonulását.

– Nem – csikordult a hangja a sisakrádiókban – ezek biztos, hogy nem idevalósiak.

Halk, cserregő hang kélt az erdőben, ami percről percre erősödött. Mintha ezernyi nyálkás agyar csattogását, és egymáshoz csiszolt csonttüskék zörgését hallották volna.

– Mit találtál? – csattant föl Voire.

Mielőtt Cirrac válaszolhatott volna, a lombkorona rémálomba illő hordát okádott a tisztásra, s borotvaéles karmú szaggatók vetették rájuk magukat.

Miután már mindhárom szakasza harcban állt, Aramusz sem sokat törődött azzal, hogy csöndben és észrevétlenül próbálja utolérni az embereit. Páncélozott lövedékként száguldott át a rengetegen, áttörve a kusza léggyökerek szövevényén.

Egyre inkább olybá tűnt, hogy nem egy elszigetelt tyranida csoporttal van dolguk, s most már abban sem lehettek biztosak, hogy az invázió kezdeti stádiumában sikerült ideérniük.

Ez már háború, s ilyenkor a parancsnok helye az emberei mellett van, nem a frontvonal mögött, a falu álságos biztonságában.

A sisakvizorán két zöld rúna is kihunyt – Philetusz és Loew testvéreké –, s Aramusz, aki maga is arra számított, hogy csupán néhány tyranidával, és egy csírájában elfojtható fertőzéssel lesz dolguk, tehetetlen dühében a fogát csikorgatta.

Olyannyira bízott benne, hogy a Tüphón Primarison mindössze egy gyors felderítő misszió vár rájuk, hogy még Gordian testvérnek is megengedte, hogy az Armageddonon maradjon, Thule kapitány mellett.

Így az is erősen kétségessé vált, hogy ha sikerül egyáltalán kimenekíteni a holtakat a csata forgatagából, vajon lesz-e módjuk időben eljuttatni megtört testüket a cirkálóra, hogy az apotekárius eltávolítsa a sarjmirigyeiket.

És vajon megéri-e kockáztatni ennyi harcos életét azért, hogy egynek esetleg gyógyulást hozzanak?

Vajon Thule mit tenne a helyében?

Vajon ő is mindent elkövetne, hogy szabaduljon a felelősség súlyától?

De nem… nem ez a megfelelő idő az efféle önvizsgálatra! Hiába tartja úgy a jelmondatuk, hogy a tudás hatalom – s ebbe az önismeret is beletartozott –, a csatatéren az emberei biztonsága volt az egyetlen, ami igazán számított.

Nem hagyhatja, hogy most bármi is elterelje a figyelmét a kötelességéről!

Már hallotta a villámvetők mennydörgését, s a szaggatók ezt ellenpontozó fülsiketítő csattogását. Még ötven méter… félrecsapott egy faágat, leszaggatta a sisakjára tapadt mohaszálakat… még húsz… még tíz.

S ahogy belevetette magát a harcba, a kérdések is lényegtelenné váltak.

Ahogy a hosszú szalagtár végére ért, Avitusz villámszórója üresen kattant. Egy egész tárat lőtt ki a rohamozó hormagauntokra, tucatnyit szaggatva cafatokra, de a tyranidák egyre csak özönlöttek.

– Barrabas! – üvöltötte az őrmester, miközben egy új szalagtárat kapcsolt a fegyverére. – Fedezzen!

Barrabas azonnal melléje lépett, s bár a lövései felperzselték az aljnövényzetet, s nem maradt utánuk más, csupán elszenesedett tetemek, és a fák füstölgő roncsai, még egy olvasztárfegyverrel sem bírt egyszerre az összes idegennel.

A Vérhollók iszonyú pusztítást vittek végbe, de az ár, amit ezért fizettek, éppoly súlyos volt.

Philetusz elesett, Gagannek szétroncsolták a bal lábát, s bár még állt, és plazmafegyverével osztogatta a halált, látszott rajta, hogy lassan már csak az akarata tartja talpon. Zafír pedig, aki kifogyott a pokoltűz lövedékekből, kénytelen volt a hagyományos, sokkal kevésbé hatékony robbanó lövedékekkel harcba szállni az idegenek ellen.

Az őrmester a helyére csúsztatta az új rakaszt, s ahogy célra tartotta a nehéz villámszórót, egy tyranida tátott pofájával találta szemben magát. A csontos kreatúrát az olvasztárfegyver lángcsóvájának csak a szele érte, s most acsarogva ugrott neki Avitusznak. A pokoltűz lövedék a levegőben kapta telibe a hormagaunt, széttépve a mellkasát, de a lendületét már nem tudta teljesen megtörni, s az űrgárdistára zuhant.

Az ütés ereje és a lény súlya még az öles termetű Avituszt is ledöntötte a lábáról, s az idegen máris a torkát kereste. A lény egyik karmos mancsával félresöpörte a villámszóró csövét, a másikkal az őrmester nyakát marta el, csontrepesztő, halálos ölelésben forrva össze az emberrel.