HUSZONKETTŐ

Legszívesebben csak állt volna, hogy csodálja a két – a maga módján tökéletes – harci gép csatáját, de tudta, hogy a romboló érkezése csupán pillanatnyi előnyhöz juttatta őket, de nem nyerte meg a csatát.

– A tudás hatalom! – harsogta a Thule-romboló, s a jobb karjába épített iker-gépágyúival, és a baljába épített energiaököllel a carnifexre zúdította a Császár haragját.

Roppant szervók hajtotta teste ágyúgolyóként robbant a hatalmas tyranidába. A carnifex tüskés farka ostorként csapott le rá, de a csonttövisek ártalmatlanul csúsztak le a romboló adamantiumpáncélzatáról.

– Őrizd hát jól! – dübörgött a romos épületek között Thule csatakiáltása.

A tyranida egyik vaskos, kaszakaromban végződő karját a romboló erőökle akasztotta meg, s ahogy a carnifex, utánozván a mozdulatot, ráfogott Thule jobbjára, az ikerágyúk tüzet nyitottak.

Aramusznak nehezére esett elszakadnia az egymással tusakodó gigászok viadalától, de tisztában volt vele, hogy az ellenség lassan teljesen körülfogja őket.

A carnifex nyomában hormagauntok és kaszások tömege érkezett, s a mögöttük lebegő zoantróp parancsára őrjöngve vetették magukat a küzdelembe.

– Thaddeusz! – kiáltotta, s a magasba emelte a Bölcsességet. – Az ellenség még nem végzett velünk!

– És még mi sem végeztünk velük! – emelte tisztelgésre a rohamosztagosok parancsnoka a lánckardját.

– Az ott nem egy zoantróp?

– De – biccentett Thaddeusz. – Csak egy kicsit nehéz lesz megközelíteni.

– Lehet – mosolyodott el a sisak mélyén Aramusz. – De mióta szereted az egyszerű dolgokat?!

Thaddeusz szája szögletében – ha csak egy pillanatra is – feltűnt az a pimasz mosoly, ami annyi csatába elkísérte. És ha már mindenképp halniuk kell, jobb csatában elmenni.

– A Rendért! – üvöltötte Aramusz.

– A Császárért! – harsogta Thaddeusz.

És a Meridiánért. Tudták mindketten, hogy itt és most azért a helyért harcolnak, ahol a világra jöttek.

Azzal megrohanták a tyranidákat.

Avitusz és a Pusztítók még mindig tartották a keleti védvonalat.

Folyamatosan érkeztek a hírek és rádióüzenetek, hogy egyre több helyen, és egyre nagyobb számban jutottak át az idegenek, s a vérszomjuk minden képzeletet felülmúlt. A BV-s erők és a civilek sok helyütt már a kolostor-erőd faláig szorultak vissza, s tudták, hogy innen már nincs hová hátrálni.

A rohamosztagosok Palmariusz gondjára bízták a két kisfiút, mielőtt belevetették volna magukat a harcba.

Avitusz, aki túl büszke volt hozzá, hogy bárkitől segítséget kérjen, már kezdte bánni, hogy hagyta őket elmenni. Az öt főre apadt kilences szakasz – a tűzerejük ellenére is – egyre nehezebben állta a sarat.

– Fönt! – kiáltotta Barrabas, ahogy a hatalmas bőrszárnyak eltakarták előlük a nap bágyadt fényét. – Gargoyle-ok!

Barrabas és Elon olvasztárfegyverrel irtották az idegeneket, míg Pontius és Zafír testvérek nehéz villámszórók hosszú sorozataival kaszáltak a felettük keringő pokoldenevérek tömegébe.

A tyranidák egy része szörnyű rikoltással hullott a mélybe, de azok, amiket elkerültek a pokoltűz lövedékek, továbbra is szimbióta-fegyverekkel okádták a védőkre a halált.

Zafír villámvetője kifogyott, s a körülötte keringő gargoyle-ok egyike abban a pillanatban rárepült, és felborította. Aztán, ahogy az idegen megfordult a levegőben, s ismét támadásba lendült, Elon olvasztárfegyverével találta szemben magát. Az energianyaláb a lény mindkét szárnyát leégette, s a tyranidából csupán elszenesedett roncs maradt.

A gargoyle-ok támadása azonban puszta figyelemelterelés volt, s mire rájöttek, már majdnem késő volt.

A lángoló romokon egy gigászi tyrannus tört át, karmos végtagjaiban kaszapenge, inakból álló korbács, és savat öklendező szimbióta-fegyver. A nyomában haladó tyranidákat teljes egészében az óriás szörny mentális ereje irányította, s élő pajzsként óvták a saját testükkel.

Lehet, hogy ugyanez a tyrannus űzte el őket az utolsó előtti védvonaltól, s talán ugyanezek a tyranidák taposták agyon Gagan testvért – de most már nem számított. Csak a halott tyranida a jó tyranida, s ha lehet, mindet a pokolra küldik.

– Pusztítók! – csikorogta Avitusz. – Pergőtüzet a testőrökre! És a tyrannus az enyém!

Niven a feje fölé emelte az erőpálcáját, s szabadjára eresztette a Császár Haragját. A pszionikus vihar forgószélként ragadta a magasba és roppantotta össze a feléje rohanó, esztelen lényeket, amiket csak a kaptártudat akarata küldött csatába.

Tudta, hogy rég harcolt, s egy kicsit megkoptak a képességei. A Kronuson kapott sebei hónapok óta akadályozták, s már a Calderisen sem tudott a legjobb tudása szerint harcba szállni. Aztán az orkok elleni harcban szerzett sérülései nem engedték, hogy a Tüphón Primarison a Vérhollók oldalán menjen csatába.

Az efölött érzett dühe táplálta a vihart, ami a földbe taposta, és véres péppé zúzta a tyranidákat.

Valamivel odébb Palmariusz vezette harcba az életben maradt aspiránsokat.

– Harcoljatok! – harsogta teli torokból, s úgy állt ott, a szaggatók és gargoyle-ok gyűrűjében, kezében a fehér fénnyel izzó crozius arcanummal, mintha egy freskóról lépett volna le. – A mártírok vére táplálja a Birodalmat!

A tizenöt aspiránsból már csak négy élt, a többiek mind elhullottak a tyranidák támadásai során. Aztán az a két kölyök is csatlakozott hozzájuk, akiket Thaddeusz és a rohamosztagosai hoztak magukkal.

– Ne féljetek! – süvöltötte a káplán, és egy rettentő csapással kettéhasított egy szaggatót. – Ki a Császárt szolgálatában hal, nem hal az meg hiába!

Niven maga is megvizsgálta a két fiút, akiket Kell testvér vezetett elébe. Helybéli gyerekek voltak, tíz-tizenkét évesek, és alsóvárosiak mindketten. Hamar kiderült, hogy csupán alultápláltak, de nem fertőzöttek, s az elméjük és lelkük is mentes minden rontástól. S bár Nivennek nem volt ideje alaposabb vizsgálatra, az néhány perc alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy a mentalitásuk nagyon is megfelel a Rend elvárásainak.

Kaptak hát egy katonai fejadagot, s némi vizet, majd egy-egy puskát – ami ormótlan jószágnak tűnt a vézna gyerekek kezében –, s őket is harcba állították.

– A bölcs, míg él, mások hibájából tanul! – recitálta a Krédó bölcsességeit Palmariusz, majd egy túl lassan forduló gargoyle-t a crozius arcanum sasos csúcsdíszével rántott le a földre, s vasalt csizmájával roppantotta szét a koponyáját.

Niven maga is ellenezte Aramusz tervét, hogy csatába küldje az aspiránsokat, s a tizenegy halott az ő igazát támasztotta alá. Ugyanakkor ez a tizenegy fiatal a Vérpróbán is elbukhatott volna, s az a hat, aki még mindig harcolt, megfelelő kiképzés nélkül is tovább életben maradt, mint nem egy csatatestvér.

Ha a Császár is úgy akarja, s túlélik a mai napot, a Rend őket is befogadja.

Egy szaggató vetette rá magát a könyvtárosra. Niven eltűnt, s egy szívdobbanás múlva a lény mögött jelent meg. Mire a tyranida felfoghatta volna, hogy mi történt, a Vérholló erőpálcája átütötte a testét, s a fehéren izzó energiavillámok kiszorították belőle az életet.

Mióta Thule kapitány oldalán megérkezett az Aurélia szubszektorba, Nivent folyamatosan baljós érzések és sötét, megfoghatatlan rémképek gyötörték. Idővel sikerült rájönnie, hogy ez a tyranida kaptártudat hatása, mely lassan minden mást elhomályosított.

Most, ennyi idő után mégis egy régi, ismerős érzés tört rá, s ahogy az égre emelte a tekintetét, szinte biztosra vette, hogy a megérzése most sem csapta be.

Valami közeledett.

Tarkusz őrmester végigsietett a keltetőn, s belépett az azon túl nyíló kamrába.

Immáron egyedül.

Horatius testvért egy olyan lény gyűrte maga alá, ami leginkább egy zöld nyálkával borított liktorra hasonlított, Nordot pedig három hatalmas bestia tépte szó szerint darabokra.

Tarkusz, akinek a rohamkésén és egy páncéltörő gránáton kívül már nem maradt más fegyvere, egyre kevésbé hasonlított arra a veterán őrmesterre, aki bármelyik Vérholló példaképe lehetett volna. Ősvilági vadász volt immár, aki egyedül lép be a rém barlangjába, hogy végezzen vele.

Örült volna, ha tudja, hogy állnak a dolgok a Meridiánon, de amióta a torpedójuk célba ért, megszűnt minden rádiókapcsolata a Hadriánusz Kardjával.

Jó lett volna még egyszer beszélni a bajtársaival – vagy bárki élő emberrel de tisztában volt vele, hogy erre nemigen lesz már lehetősége.

Meg nem született harcosok bábjai mellett haladt el, mérgező gázokkal és savkutakkal teli kamrákon vágott át, mígnem elérte a hajó méhét, ahol a kaptártudat lakozott.

A rohamkésével felfeszített porckapu mögött hatalmas, bordázott falú terem tárult föl előtte – olyan, amit emberi szem valószínűleg még soha nem látott.

A nyálkát izzadó falak egyetlen hatalmas kupolába futottak össze, s a hely – bizarr és idegen mivolta ellenére is – monumentális és lenyűgöző volt. Mintha egy katedrálisban lett volna, ahol az élet – még ha ilyen szentségtelen is – fogan.

Középütt, akár a testet öltött iszonyat, torz szolgálói és gyermekei gyűrűjében ott trónolt a tyranida flotta anyja, a noma királynő.

– Gyerünk, szörnyeteg! – bólintott Tarkusz, majd kibiztosította a gránátot. – Fejezzük be.

– Van már valami hír? – kérdezte Forbes az adattábláit szorongató Mitchelst.

Az admirális a hajó egyik asztropatáját bízta meg azzal, hogy folyamatosan figyelje Tarkusz őrmester rohamcsapatának életjeleit, ami – a tyranidák által generált torzító-mező miatt – különösen nehéz feladatnak bizonyult. Eddig jobbára csak annyit tudtak megállapítani, hogy az őrmester és emberei folyamatos mozgásban vannak.

Mitchels arckifejezése nem sok jót ígért.

– Van, de…

– De? A nyom veszett el, vagy az őrmester?

– Tartok tőle, hogy az utóbbi, uram.

A flottilla két megmaradt hajója tovább vívta a maga harcát a kaptárflottával, s bár jelentős veszteségeket okoztak a tyranidáknak, sajnos ennek is megvolt az ára.

– A legfrissebb állapot- és kárjelentés – nyújtotta át Mitchels az egyik adattáblát. – Le kellett zárnunk a bal oldali tizenötös szintet, de közben egy egész szerelőosztagot vesztettünk.

Forbes számított veszteségekre, de ennek ellenére végigolvasta a jelentést, különös tekintettel a szerelők nevére, akikkel a vákuum végzett. Egyiküket sem ismerte személyesen, de a legénységéhez tartoztak, így ennyivel mindenképp tartozott nekik.

– Nem tudom, meddig tarthatunk ki még így…

– Beérkező jelek! – kiabálta magából kikelve az egyik zászlós, aki a nagy hatótávolságú monitorok adatait figyelte.

– Tyranidák? – hajolt előre a székében Forbes.

Ha ez itt nem a teljes kaptárflotta, nekik befellegzett.

– Nem, admirális.

– Képernyőre! – utasította Forbes a zászlóst, s a következő pillanatban a parancsnoki szék karfájába épített monitoron is megjelentek az adatok.

Egy percig némán tanulmányozta őket, majd Mitchels-hez fordult.

– Parancsnok! Hívják a Traiánusz Pajzsát! Visszavonulunk!

– Mégis tyranidák?

– Nem – vigyorodott el Forbes, és hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Erősítés.

Aramusz és Thaddeusz őrmesterek, a Vérholló Űrgárdista Rend büszke harcosai, a Meridián szülöttei vállt vállnak vetve küzdöttek a tyranida hordával.

Tucatnyi idegent vágtak már le és csonkítottak meg, s már csak néhány méterre jártak a zoantróptól.

A pszi-használó idegent azonban az akaratának engedelmeskedő kaszások és hormagauntok serege oltalmazta, s minden tyranida helyére, amivel kard vagy pokoltűz lövedék végzett, újabb állt. Akárhányat megölhettek, a védőfal kitartott, s a két Vérholló tudta, hogy ha rövidesen nem jutnak át, a túlerő legyűri őket.

Nem messze onnét a Thule-romboló még mindig a carnifexszel viaskodott, pedig már ezernyi más helyen lett volna szükség rá.

Aramusz időről időre a vizorán izzó rúnákra lesett, hogy azzal is tisztában legyen, hogyan boldogul a többi Vérholló.

Kürosz és az életben maradt felderítői a BV-s erőknek segítettek védelmezni a civil lakosságot. Akit lehetett, a kolostor-erődbe, és a kormányzói palotába tereltek, amiknek falai egy kicsivel több védelmet jelentettek.

Avituszt és a Pusztítókat keményen szorongatták, s a könyvtáros és a káplán vezette aspiránsok sem álltak sokkal jobban.

Most már csak idő kérdése volt, hogy a Mindent Felfaló Ellenség rájuk zárja rettentő állkapcsát, s összeroppantsa őket a várossal, a bolygóval, és az egész rendszerrel együtt.

A Vérhollók az utolsó emberig harcolni fognak, de már túl sok területet vesztettek, s túl kevesen maradtak, hogy még egy órát kitartsanak.

Aztán meghallották a csapatszállító hajók hajtóműveinek dübörgését.

Viharmadarak.

De… az Egyest a carnifex pusztította el, a Kettes Gordian testvérrel épp most tér vissza az Armageddonról – az apotekárius az utolsó pillanatban is teszi a kötelességét, s biztonságba helyezi a halottak sarjmirigyeit –, a Hármas pedig a város déli védvonalát tartja.

A hat vérvörös csapatszállító a Vérhollók jeleit viselte, de nem az Ötödik, hanem a Harmadik Hadtestét. Támadó sebességgel száguldottak végig Zenit egén, s lézerágyúikkal, nehéz villámszóróikkal és rakétáikkal rettentő pusztítást vittek végbe. Megcsonkított, haldokló idegenek, és elszenesedett tetemek maradtak csak utánuk, ahogy újra meg újra rárepültek a tűzfal két oldalán acsargó tyranidákra.

– Vérhollók! – mennydörögte egy hang a fejük felett. – Itt a Harmadik Hadtest parancsnoka, Gabriel Angelosz kapitány beszél! Még mindig szükség van a segítségünkre?

– Igen! – kiáltotta Aramusz a sisakrádiójába. – Itt Aramusz őrmester, az Armageddon fedélzetmestere. Köszönettel fogadunk minden segítséget, kapitány!

– Ez esetben örömmel segítünk! A Harmadik és Kilencedik Hadtest minden egységének! Teljes, frontális támadás! A Császárért, és az Alapító Atyáért!

A Thule-romboló egy utolsó, csontrepesztő ütéssel a földre sújtotta a carnifexet, s az erőököl átütötte a tyranida koponyáját. Ahogy a gigantikus idegen összeroskadt, a Harmadik Hadtest egyik Viharmadara már el is kezdett ereszkedni. Még földet sem ért, amikor a fedélzeti nyílásai már feltárultak, s nehézfegyverzetű űrgárdisták rontottak elő belőle. Plazmapuskákkal, nehéz villámszórókkal, olvasztárfegyverekkel felszerelt veteránok, akik Vidya nevét harsogva rohanták meg a tyranidákat.

– Megcsináltad, Aramusz! – nevetett fel Thaddeusz. – Gondoskodtál róla, hogy a város kitartson, míg az erősítés ideér.

– Csak tettem a kötelességem, testvér – deaktiválta a kardját Aramusz, miközben a menekülő idegeneket figyelte. – Túl sokan haltak meg közben, hogy büszkeséget érezzek, vagy győzelemnek tekintsem.

– Hősként élnek majd tovább az emlékezetünkben – emelte tisztelgésre a lánckardját Thaddeusz míg csak szól a Lelkek Harangja!

A város – ahol születtek és felnőttek – felismerhetetlen romhalmaz volt már csupán, s bár nem nyelte el az idegenek áradata, a győzelem most is keserédes volt.

A romokat azonban újjá lehet építeni, az emberek ismét dolgozni kezdenek majd, s az élet visszatér a régi kerékvágásba. A tyranida veszedelem ugyan még ott függött a fejük fölött, akár a hóhér bárdja, de ennyi harcossal már volt rá esély, hogy végleg megtisztítsák az idegenektől az űr ezen részét.

Tudta és hitte, hogy képesek lesznek rá.

S ez erőt adott neki.