TIZENKETTŐ

Niven úgy kapta föl a fejét, mint aki kísérletet látott.

Palmariusz még mindig a serdülő fiúkat kérdezgette, de a könyvtáros már a falut körülölelő árnyakra figyelt.

A hajnal még váratott magára, s bár a falusiakon látszott, hogy már alig állnak a lábukon, egyikük sem pihent le. Az astartesek akár napokig kibírták alvás nélkül, a fáradtság és alvásmegvonás legcsekélyebb jele nélkül, de a helyiek nem rendelkeztek azokkal az implantátumokkal, amik ezt lehetővé tették.

S a fáradtság mellett lassan a félelem is kezdett erőt venni rajtuk. A folyamatos fegyverropogás és a távoli üvöltések kikezdték az idegeiket, s a rettegés olyan kőnek bizonyult, ami egyre nagyobb hullámgyűrűket vetett a lelkükben.

De nem a falusiak páni félelme zavarta Nivent – az ő gondolataikat már azóta kizárta az elméjéből, hogy Aramusz közölte a falu elöljárójával, miféle veszedelem les rájuk.

Nem… ez valami teljesen más volt. Hideg, emberidegen érzések érintették meg a tudatát, s ezek közül egyedül a soha nem csillapodó, mindent elemésztő éhséget volt képes az agya bizton azonosítani.

Ha csak egy múló pillanatig is, de megérezte a kaptártudat tapogatózó mentális csápjait, s az érzéstől kirázta a hideg.

A tyranida spórák talán a Tüphón Primarisra hullottak, de a kaptártudat – érezte – még csak a közelében sem volt a dzsungelvilágnak.

Egyedül, csak a saját elméje képességeire hagyatkozva nem lenne képes felkutatni a tyranida közös tudatot, mely úgy irányította miriádnyi harcosát, ahogy az ember a végtagjait. Mert a látszatra ezernyiféle lény valójában egyetlen hatalmas, élő organizmus részeit alkotta, egy test és egy elme – a Mindent Felfaló Ellenség – végtelen számú fizikai inkamációját.

S még ha a Vérhollók képesek lennének minden tyranidával végezni a párás dzsungelben, a kaptártudat akkor is sértetlen maradna, valahol távol innen, az űr sötét mélyén, türelmesen várakozva, míg újra kinyújthatja csápjait egy lakott világ felé.

Félelmetes, végtelenül deprimáló érzés volt – s egyben riasztóan ismerős is –, de Niven csak most kezdte felismerni, hogy honnan. Ezt érezte az első pillanattól, amint beléptek az Aurélia szubszektorba, s ez csapott le rá újult erővel, amikor visszatért a hibernációból.

Csakhogy a Calderis-rendszer fényévekre volt innen.

Hol lehet hát ez a kaptártudat, melynek csápjai fényéveken is képesek átnyúlni?

És milyen erőknek parancsolhat?

A tudás hatalom – de Niven tartott a válaszoktól.

– Őrmester!

Barrabas egy hatalmas ugrással a haldokló tyranidával birkózó Avitusz mellett termett, de nem volt módja segíteni.

– Nem! – hörögte a Pusztítók parancsnoka. – Vissza! Ez… az… enyém!

A tyranida mindent megpróbált, hogy elroppantsa az űrgárdista nyakát, még mielőtt a testébe jutott mutagén sav végez vele, de amikor már hajszálrepedések kezdtek mutatkozni a keramitvértezet felszínén, Avitusz elengedte a villámszóróját, s torkon ragadta a rémet. Csontrepesztő erővel szorította össze a kezeit, emberfölötti erejét sokszorosára növelve a páncél szervóival.

– Őrmester! – üvöltötte Barrabas újfent, amikor látta, hogy a hormagaunt karmai lassan utat találnak a vért belsejébe.

– Mindjárt! – csikorogta Avitusz. – Mindjárt!

Minden erejét beleadva összeszorította a kezeit, s a vérvörös kesztyűk közt porózus csontként roppant szét az idegen kitinpáncélja. A tyranida még egyszer felrikoltott, aztán élettelenül ernyedt el.

– Kész – gördítette le magáról a dögöt Avitusz, s hörögve, zihálva kapkodott levegőért.

Aztán megragadta a tyranida hátából kiálló mérgező tüskék egyikét, és egy mozdulattal kitépte.

– Megsebesült, uram? – nyújtotta neki a kezét Barrabas, hogy felsegítse.

– Még ha így is lenne, nem számít – mordult rá az őrmester, és egyedül, segítség nélkül állt talpra. – Mert ez itt megérte. Ha agyonlőttük volna, ez sem marad egyben.

A tüske végén ott ült a hormagaunt vaskos méregmirigye is.

Míg a többi Pusztító lassan végzett az idegenek maradékával, Barrabas lefuttatott néhány elemző szubrutint a magával hozott detektoron, hogy megtudja, sérült-e a méregmirigy.

Avitusz meg sem várta az eredményt – felvette a földről a villámvetőjét, s gyilkos tűzívet lőtt a visszavonuló idegenek után.

– Sértetlen – sóhajtott föl Barrabas. – Nyoma sincs benne a mutagénnek.

– Megvan, amiért jöttünk – bólintott Avitusz. – Továbbítsa a vizsgálat eredményét, és a méreg kémiai jellemzőit az Armageddonra!

– Máris, uram! – bólintott Barrabas, és néhány gombnyomással elküldte az adatokat a detektor memóriájából a Viharmadár Egyes adattárolójába, ahonnan Kürosz felderítői továbbítják majd a cirkálóra.

A méreg összetételét ismerve Gordian testvér remélhetőleg képes lesz kidolgozni egy hatékony ellenszert.

– Most, hogy ezzel megvagyunk, akár itt is hagyhatnánk ezt a sárgolyót! – mondta megkönnyebbülten.

– Így lesz – bólintott Avitusz, bár a hangjában nyoma sem volt örömnek vagy megkönnyebbülésnek. – Ha ezt a parancsot kapjuk.

Az Aramusz őrmesterrel kiegészült hármas szakasz már majdnem teljesen megsemmisítette a szaggatókat, amikor befutott a rádióüzenet, hogy a Pusztítóknak sikerült mintát szerezniük a tyranida méregből.

– Vége a műsornak! – mondta Aramusz, s egy repeszgránátot hajított a szaggatók közé. – Intézzük el őket!

A detonáció csontos, karmos végtagokat szakított le, s bűzös, idegen vérrel fröcskölte össze a gárdistákat.

A csatatestvéreket jelölő rúnák zölden villantak föl Aramusz vizorán – még Voire-é is, akinek a fél karja kis híján ottmaradt az egyik tyranida agyarai között. Voltak azonban, akik már soha nem térnek vissza velük a faluba, s a vörösen izzó jelek láttán fagyos hideg telepedett az őrmester szívére.

– Kürosz!

– Hallgatlak – jött pillanatnyi késedelem nélkül a válasz.

– Készüljetek föl az azonnali indulásra!

A felderítők őrmesterének zöld szimbóluma felvillant, jelezve, hogy hallotta és engedelmeskedik.

– Hármas szakasz! – mordult föl Aramusz, és néhány jól irányzott lövéssel végzett egy feléje rohanó szaggatóval.

– Visszavonulás!

Az űrgárdisták – egy részük már csak a testvéreik segítségével bírt járni, egy részüket vinni kellett – örömmel engedelmeskedtek.

Az egyes szakasz ugyanúgy megkapta a visszavonulási parancsot, mint az összes többi, ennek ellenére egyiküknek sem akaródzott visszatérnie a faluba. Ahhoz túl fontos volt, amit találtak.

Eddig nem kellett összecsapniuk a tyranidákkal. Egy alkalommal egy csapat gargoyle húzott el a fejük fölött, de túl gyorsan és túl messze, hogy érdemes lett volna lőszert pazarolni rájuk. Fél kilométerrel odébb, a láp fölött pedig egy lebegő teremtményt pillantottak meg – egy zoantrópot.

Mindenhol ott voltak a tyranidák nyomai, s míg a szem ellátott, az enyészet volt az úr. Az első bágyadt napsugarak egy rémálomba illő tájat világítottak meg, ahol a természet rendje kifordult magából. Azokról, amik a sötétben magas fáknak és domboknak tűntek, kiderült, hogy tyranida épületek, amik szentségtelen módon éltek.

Kúp alakú, hegynyi spórakürtők, amik maró anyagot öklendeztek az égre. Keltetők, ahol új rémségek bújtak elő nyálkás burkukból, élő húsra éhezve. Savas váladékkal és enzimekkel teli tavak, ahol a szerves anyagot oldották föl – állatot, embert, növényt ugyanúgy, mint az elpusztult tyranidákat –, újrahasznosítható biomasszává. Szédítő magasságú, imbolygó kapilláristornyok, amik ezt egészen a termoszféráig szállították, ahonnan már a röpképes, űrjáró fajtársaik vitték tovább feneketlen gyomrukban.

Ez már nem egy kezdeti szakaszban levő invázió volt, amit el lehetett volna taposni, vagy kiégetni, mint egy lassan terjedő fekélyt, hanem a tyranoformálás végső stádiuma.

– A Császár szent nevére! – suttogta Tarkusz reszelős hangon.

Akaratlanul is egy másik hely jutott az eszébe – buja, zöldellő világ, egy fél galaxissal odébb –, ami ugyanerre a rémálomba illő sorsra jutott.

Ez itt, a lakatlan dzsungel mélyén már jóval régebb óta tartott, mint azt bárki gondolhatta volna, s míg a helyiek reszketve lapultak a falvaik mélyén, az erdő szellemeinek bocsánatáért esedezve, a Mindent Felfaló Ellenség fokozatosan elemésztette a világukat.

Túl régóta ahhoz, hogy bármit is tehessenek ellene.

Gordian jó úton haladt, hogy kifejlesszen egy ellenmérget. Míg az egészségügyi szervitorok a részfeladatokkal foglalkoztak, Gordian az Apotekarion mélyén tüsténkedett, az élet és halál közt lebegő Thule mellett.

Már féltucat különféle ellenanyagot kísérletezett ki, amiket a kapitány testéből vett vér- és szövetmintákkal reagáltatott, de ezeddig minden kísérlete kudarcot vallott. Két esetben azonban sikerült izolálnia olyan molekulaláncokat, amik legalább lassították a méreg felszívódását, s úgy tűnt, jó nyomon jár.

Csak remélni tudta, hogy az emberfeletti erőfeszítéseiket végül siker koronázza, mert a beérkező hírek eddig nem sok örömre adtak okot. A Vérhollók súlyos veszteségeket szenvedtek, s Aramusz úgy informálta őt, hogy hamarosan indulnak vissza az Armageddonra, s akkor talán még sikerül időben kiemelni a halottakból a sarjmirigyeket. Ahogy a szervezet kényes belső egyensúlya megszűnt, az értékes mirigyek gyorsan bomlásnak indultak, így a halál beállta után minden percnyi késedelem csak rontotta az esélyeiket. S az elveszett sarjmirigyek miatt minden újabb Vérholló nemzedék egyre kevesebb és kevesebb harcost számlál majd.

– Gordian testvér!

Lexicanium Konan állt az Apotekarion ajtajában.

– Kérlek, bocsásd meg az alkalmatlankodásom, de Niven mester kérését szeretném tolmácsolni!

Gordian egy gyors fejmozdulattal jelezte, hogy jöjjön be.

– Volna rá mód, hogy a rendelkezésedre álló kémiai formula segítségével reprodukáld a tyranida mérget, és elkészíts belőle egy adagot?

Az asztropata a lehető legudvariasabban fogalmazott, de a hangjából csak úgy sütött az idegesség.

Gordian felegyenesedett a narthecium mellől, és tűnődve simogatta az állát.

– Felteszem, képes lennék rá… de mi végre van rá szüksége Nivennek?

– Niven mester úgy véli – hajolt közelebb Konan, s lehalkította a hangját, mintha valami kényes titokba készülne beavatni az apotekáriust –, egy efféle idegen holmi segítségével képes lehet megtalálni a tyranida veszedelem forrását.

A hetes szakasz már majdnem elérte a falut, de minden talpalatnyi földért vérrel kellett fizetniük.

Loew az első támadás során esett el – egy liktor karmai tépték ki mindkét szívét –, s nem sokkal később Shar testvér is követte a sötét úton. Egy szimbióta fegyver mérgező lövedéke ette be magát a sisakjába, akár a fehéren izzó fémszegecs egy jégtömbbe, s féregként fúrta be magát az űrgárdista agyába. Shar rettentő üvöltéssel vonaglott a földön, s percekbe telt, mire kiszenvedett.

Thaddeusz őrmestert is beleértve már csak hatan maradtak a szakaszból, s csupán négyen harcoltak – a másik két astartes az elesett bajtársaik testét cipelte.

Tudták, hogy már csak néhány perc, és elérik a falut, ahol a Viharmadarak várnak rájuk, s visszaröpítik őket az Armageddonra. Még néhány perc, és vége ennek a megalázó menekülésnek.

Thaddeusz, aki rendszerint pimasz mosollyal tért meg a csatából, tudván, hogy ismét beleröhögött a halál képébe, ezúttal nem talált okot az örömre. Ebben a harcban nem volt semmi dicsőség, s két testvérük is odaveszett, úgy, hogy még azt sem tudták, volt-e értelme a haláluknak.

– Még néhány perc, és végleg itthagyhatjuk ezt az átokverte bolygót! – morogta. – És akkor végre meggyászolhatjuk az elesetteket.

Évtizedek óta pimasz vigyorral az ajkán ment csatába, de most abban is kételkedett, hogy valaha újra mosolyogni fog.

Forbes admirális a dolgozószobájában ült, s bár már vagy negyedszer rugaszkodott neki ugyanannak az oldalnak, a betűk összefolytak a szeme előtt. Tudta, hogy néhány óra múlva itt a nappali váltás ideje, s bár pokoli fáradt volt, csak nem jött álom a szemére. Úgy gondolta, némi olvasás talán majd segít, de még Szolon hadúr száraz és unalmas írásai sem tudták álomba ringatni.

Néhány oldallal korábban elvesztette a fonalat – valahol ott, ahol a hadúr a machariánus lázadás leverésében játszott szerepét taglalta –, s most igyekezett olyan pontot keresni, ahol a stratégiai okfejtés még követhető volt a számára.

Ahogy megszólalt az ajtócsengő, fáradt sóhajjal tette le a könyvet, majd megigazította a tunikáját.

– Nyitva!

Mitchels állt a küszöbön, kezében az elmaradhatatlan adattábla, ami nélkül – szemlátomást – egy lépést sem tett.

– Még ilyen későn is fent van, parancsnok? – kérdezte fáradt mosollyal Forbes.

– Én inkább koránnak mondanám, admirális – mondta Mitchels zavartan. – Technikailag… a hajó időbeosztását tekintve…

– Hogyne – sóhajtott fel Forbes. – Mi járatban?

– Ez most érkezett a Vérhollók csatahajójáról.

Az admirális gyanakvó pillantással méregette az adattáblát. Az eddigi hírek nem sok jóval kecsegtettek, mígnem egy órával ezelőtt az űrgárdisták úgy informálták őket, hogy megtalálták a keresett biotoxint, s hamarosan visszatérnek a saját hajójukra.

Az astartesek szűkszavú rádióüzeneteiből és az adatokból, amiket a Hadriánusz Kardjának szenzorai szolgáltattak, komor kép kezdett kirajzolódni Forbes előtt. Úgy tűnt, a Tüphón Primarist megrohanták a tyranidák, s kellő számú leszállóegység és szárazföldi rohamcsapat híján jelenleg a Haditengerészet sem tehetett sokat a helyiekért.

Most azonban, hogy ez az üzenet megérkezett, úgy érezte, mintha végig erre várt volna. Hiszen ha katonákat nem is küldhet, talán kiüríttethet néhány hangárt, s leküldheti a leszállóhajóikat a bolygóra, hogy megkezdjék az evakuálást.

Biztosra vette, hogy Vandis kormányzót nem különösebben érdekelnék a Tüphón Primaris nincstelen menekültjei, s ott, ahol az űrgárdisták sem boldogulnak, sokat ő sem tehet, de… nem bírta bevenni a gyomra, hogy úgy hagyják itt ezt az eldugott világot, hogy meg sem próbálnak segíteni a helyieken.

– Mit üzen Aramusz őrmester?

– Ez nem tőle érkezett – rázta meg a fejét Mitchels. – Egy bizonyos Lexicanium Konan küldte, aki… valószínűleg az asztropatájuk.

– És?

– Biokémiai formulákat küldött, és… azt kéri, hogy továbbítsuk a saját asztropatáinknak, és… a navigátornak.

– És… miért?

– Nos, Aramusz őrmester – kezdte Niven –, odakint, az űr sötét mélyén lapul a tyranidákat irányító tudat, de innen sajnos nem tudjuk megkeresni.

A két Vérholló a falu főterén állt, miközben a felderítők bekapcsolták a Viharmadarak hajtóműveit, s Kürosz őrmester a Kettes fedélzetére kísérte azt a három aspiránst, akiket sem a könyvtáros, sem Palmariusz nem találtak teljesen reménytelennek.

Sajna ez alkalommal sem lesz módjuk megtartani a Vérpróbát, s a reménybeli újoncoknak máshol és máskor kell majd bizonyítaniuk.

– És a tyranida méreg… miben segíthet?

A nap lassan előbújt a keleti láthatár mögül, s az új nappal együtt egyik szakasz a másik után érkezett meg. Elsőnek a Pusztítók, s mire a hármas szakasz elérte a falut, ők már a Viharmadarak árnyékában várakoztak.

Nem sokkal később Thaddeusz és a hetes szakasz is befutott, s azonnal biztonságba helyezték a halottakat és a sebesülteket.

Egyedül Tarkusz és az emberei voltak még kint, de az őrmester rádióüzenete szerint most már bármelyik percben megérkezhetnek.

– Amint a kezünkben van valami a tyranida fajból, valami rész az egészből, ami nem él ugyan, de nem is halott, annak segítségével már kutathatunk pszi-lenyomatok után. Ha szerencsénk van, ezek alapján a kaptártudatot is megtalálhatjuk. A rész, ami elvezethet minket az egészhez. És ha megtaláljuk, talán megakadályozhatjuk a további hasonló incidenseket – magyarázta a könyvtáros.

– Nem lenne egyszerűbb innen a felszínről elvégezni ezt a pszi… lenyomat felderítést? – kérdezte Aramusz. – A méreg is itt van, Avitusznál.

– Én innen, egyedül… mintha egy repülési koordináta egyik vektorát tudnám csak meghatározni. Márpedig nekünk legalább három kell. Konan és a Hadriánusz Kardján szolgáló asztropaták segítségével viszont már az irányt és a távolságot is elég nagy bizonyossággal meg tudjuk állapítani.

– Legyen – mondta Aramusz némi töprengés után. – Bár nagyra értékeltem volna, ha előbb nekem vázolod a tervet, s csak utána utasítod Konant, s lépsz kapcsolatba a Haditengerészettel.

– Az ügy nem tűrt halasztást, s az idő is sürget – mondta Niven, s öles léptekkel indult a Viharmadarak felé. – Feltételeztem, hogy egyetértesz majd.

Miközben az űrgárdisták lassan a felszálláshoz készülődtek, a két cirkálón szolgáló pszik és navigátorok nekiláttak kiterjeszteni a tudatuk csápjait, hogy a méregben is megtalálható mintázat után kutassanak az űrben.

Abból indultak ki, amit Niven mondott nekik – hogy a kaptártudat feltehetően valamelyik közeli világon található. Eredetileg bizonyára alig volt több egy kósza spóracsomónál, ami talán már eónok óta sodródott az űrben, mígnem az Aurélia szubszektor egyik világán gyökeret eresztett, s innen indult ki a fertőzés, mely lassan az egész Tüphón Primarist elemésztette.

Az Armageddon fedélzetén, cellája csöndes magányában Konan a padlón ült, és meditativ transzban eresztette szabadjára a tudatát. Most már ő is érezte azokat a hideg, emberidegen benyomásokat és nehezen megfogható gondolatfoszlányokat, amikről Niven mester beszélt neki, és a többi asztropatának. Azokat, amik már hetek óta kísértették a könyvtárost, s amiket most, akár a szagot fogott véreb, ők is követtek.

A tudatuk összekapcsolódott, s már szinte érezték az idegen tudatot odakint, a végtelen űr fagyos hidegében. Már szinte meg tudták volna érinteni, amikor…

Konan szemei felpattantak, s verítékben úszva ugrott föl a padlóról.

Ha csak egy pillanatra is, de megérintette a kaptártudat felszínét, s olyasmit talált, amire senki és semmi nem készíthette volna föl.

Az, amire rábukkant, nem egy elszigetelt fertőzésgóc volt.

Hanem egy kaptárflotta.