ÖT

Már majdnem két nap telt el azóta, hogy a Viharmadarak leszálltak Argus űrrepülőtérnek csúfolt, kiégett kráterében. Alig negyvennyolc standard óra telt el azóta, hogy Davian Thule kapitány megtartotta az eligazítást, s az ork offenzívának máris megvoltak az első áldozatai.

Gordian testvér még mindig Niven mellett virrasztott, s miközben mindent elkövetett, hogy a könyvtáros mihamarabb talpra álljon, egyre nehezebben viselte, hogy minden más irányú kötelezettségét kénytelen elhanyagolni.

A testvérei egyre-másra esnek el a csatamezőn, s ő nincs ott, hogy segítsen nekik, vagy ha más megoldás már nem marad, megpróbálja megmenteni a Káptalan számára a sarjmirigyeiket. Megpróbálta volna, annak ellenére, hogy az orkok mindenhol ott nyüzsögtek, úgy zúzták szét a csatatestvérek erőpáncélját, mintha tojáshéjból lettek volna, s bárdjaikkal és fogazott pengéikkel addig csépelték, vagdosták és darabolták a holttesteket, míg már csak véres pép maradt belőlük.

Renzo testvér, a hetedik szakaszból – ő volt az első, aki elesett. Egy ork plazmaágyú lövése végzett vele, s amikor a főhadiszállás megkapta Thaddeusz rádióüzenetét, Thule azonnal útnak indította Merrik első szakaszát, akiket egy Viharmadár vitt ki a csatatér fölé.

Kockázatos vállalkozás volt, mert ezek nélkül a hajók nélkül valószínűleg soha nem hagyhatják el a Calderist, de Thule úgy ítélte meg, hogy egy hajót még megéri kiküldeni.

A páncélozott csapatszállító szárnyai alá szerelt lézerágyúk az ork harci gépeket vették célba, miközben a két pár szupernehéz villámszóró a zöldbőrűek gyalogságát tizedelte meg. S amint sikerült megtisztítaniuk annyi helyet, hogy a hajó lejjebb ereszkedhessen, Merrik emberei máris kiugráltak, s futólépésben indultak Thaddeusz rohamosztagosai felé.

Az egyes szakasz kilenc harcosából csak hét ért oda. Sten testvért öt másodperccel az után kapta telibe egy energianyaláb, hogy kiugrott a Viharmadárból, Xiao testvért pedig egy ork romboló taposta el, alighogy belevetette magát a küzdelembe.

– Rajta, könyvtáros! – morogta Gordian türelmetlenül, miközben Niven Larraman-szervét injekciózta serkentőszerekkel. – Más feladatom is lenne, mint téged pátyolgatni, úgyhogy gyógyulj már, a Császár szerelmére!

A ténykedése középpontjában levő szerv apró volt, máj alakú, s akkora, hogy egy felnőtt ember tenyerében is elfért, mégis az egyik legfontosabb implantátum volt, ami megkülönböztetett egy átlagos halandót egy űrgárdistától.

Amikor egy astartes megsebesült, az ominózus szerv Larraman-sejteket juttatott a gárdista véráramába, amik hozzákapcsolódtak a leukocitákhoz, s a nyílt sebbe jutva, a levegőn azonnal sokszorosára gyorsították a hámosodást. A vérzés szinte azonnal elállt, s a seb is védve volt a további fertőzésektől.

Amikor az Argusba való visszavonulás során Niven megsebesült, többek között a Larraman-szerve is megsérült, s így nem volt képes támogatni a sejtregenerálódást és a sebgyógyulást. Enélkül az is kétséges volt, hogy a könyvtáros valaha is felépül rettentő sebeiből. Ezért is helyezték létfenntartó sztázisba, s amióta megérkezett az erősítés az Armageddonról, az apotekárius mindent elkövetett, hogy kihozza a tetszhalálból Nivent. A gyógyszeres kezelés mellett hipnoterápiát használt, mely – amennyiben a könyvtáros Larraman-szerve már működőképes – arra utasítja majd a sebesült sus-an membránját, hogy függessze fel a hibernációszerű állapotot.

Gordian kénytelen volt elismerni a feladatban rejlő kihívást, bár sokkal szívesebben lett volna a csatatéren, a testvérei mellett, az életét kockáztatva. De Thule kapitány parancsa egyértelmű volt. A túlélésük kulcsa a könyvtáros, s amíg Niven nem nyeri vissza az eszméletét, s nem képes az erőit ismét a Vérhollók szolgálatába állítani, Gordiannak mellette a helye.

Alig két napja voltak a Calderisen, s máris három testvérük veszett oda. S vajon hányan halnak még meg, úgy, hogy a sarjmirigyüket sem lehet megmenteni a Rend számára, mielőtt vége ennek a missziónak?

– Gyógyulj már, a fene essen beléd! – vicsorodott el Gordian, s erős késztetést érzett, hogy pofon vágja az eszméletlen könyvtárost. – Gyógyulj már, különben mind itt veszünk, miközben arra várunk, hogy te felébredj!

Thule kapitány még keményebben szorította a Bölcsességet, miközben energiakisülések kúsztak végig a pengén. Avitusz és Kürosz társaságában állt Argus délkeleti erődfalának tetején, s az alant elterülő csatamezőt szemlélte.

– Itt jön egy másik – mondta a felderítők parancsnoka, tömény undorral a hangjában.

– Majd én – ajánlkozott Avitusz, de a kapitány csak a fejét rázta.

– Lőszerpocsékolás.

A vad orkok tegnap annak ellenére majdnem bejutottak a városba, hogy csupán kötélhágcsókon és a halottak halmain tudtak felmászni. Csak jelentős tűzerővel, Kürosz felderítőinek hajszálpontos lövéseivel, és a Pusztítók lángszóróinak emésztő tüzével voltak képesek megfutamítani őket. Ma pedig már valami olyasmit vetettek be, ami távolról és halványan, de egy katapultra emlékeztetett.

Valamelyik sivatagi településről szerezhették az alapanyagot, s vagy féltucatnyi, összekötözött halottat használva ellensúlyként, próbálták lövedékeiket a falakon belülre juttatni. A lövedékek ez esetben élő, felfegyverzett orkok voltak.

Nemegyszer előfordult, hogy a bestia jóval Argus falai előtt ért földet, s rövid úton csatlakozott valamelyik hullahalomhoz, de nagyritkán az is előfordult, hogy eltalálták a röppályát.

Ha valamelyikük is élve jutott volna a falakon belülre, komoly riadalmat okozott volna, s valószínűleg nem egy helyivel végez, mire a Vérhollók megölik. Aramusz és az emberei még mindig lehetséges újoncok után kutattak, s bár eddig csak egy maroknyit találtak, úgy tűnt, nincs még minden veszve. Úgyhogy Thule úgy döntött, megtesz mindent, hogy szerezzen nekik még egy kis időt.

Azon ritka alkalmakkor, amikor az élő lövedék mégis átszáguldott volna a falak fölött – s egyik-másik talán még a becsapódást is túléli –, a Vérhollók egy jól irányzott lövéssel tettek pontot a próbálkozás végére.

Kétszer is megsérült valaki, ahogy egy ork hulla vágódott a menekültek közé, de ez szót sem érdemelt ahhoz képest, amit egy élő ork művelt volna velük.

Más körülmények között talán még jól is szórakoznak azon, hogy villámvetővel és olvasztárfegyverekkel felszerelve lövöldözhetnek repülő orkokra, de egyelőre sokkal égetőbb problémáik akadtak, s egyébként is, ez olyasféle sport volt, ahol a tévesztés szerfölött súlyos következményekkel járt.

– Ez az enyém! – mondta Thule, s a feléje száguldó, mindkét kezében fogazott bárdot szorongató ork fejét egy csapással választotta el a törzsétől.

– Kapitány! – mutatott a csatatér egy távolabbi pontja felé Kürosz. – Megint mozgolódnak!

Az alattuk levő utcán felsikoltott valaki, amint a lefejezett ork földet ért, de az űrgárdisták nem foglalkoztak vele. Sokkal inkább az érdekelte őket, ami a láthatár peremén történik.

– Úgy tűnik, az egyes és a hetes még mindig odakint van – komorodott el Thule. – Pedig már nagyon szeretném meghallgatni, mit tudtak meg ezekről az új orkokról!

Igazság szerint az emberiség nagyon kevés egzakt ismerettel rendelkezett az orkokkal kapcsolatban, legyenek azok vadak, űrjárók, vagy bármiféle egyéb csoporthoz tartozók.

Az elmúlt évezredek során az Adeptus Mechanicus magos biologisai közül sokan szentelték az életüket az orkok tanulmányozásának, remélvén, hogy ha jobban megértik az ellenség természetét, könnyebb lesz legyőzniük.

A tudás és bölcsesség keresése mellett stratégiai okai is voltak hát a kutatásaiknak, amit minden Rend közül talán a Vérhollók értettek meg, s tiszteltek leginkább. A Nagy Ős, Azariah Vidya napjai óta úgy tartották, hogy a hit mellett a tudás mind között a leghatásosabb fegyver, amikor a Császár és a Birodalom ellenségeivel szállnak harcba. Hiszen az ellenség legyőzéséhez a megértésén át vezet az út.

De hogyan is remélhették, hogy a tanult elmék, mint Thule, vagy Niven könyvtáros, vagy az Adeptus Biologis tudósai valaha is megértik az emberidegen bestiákat hajtó erőket és vágyakat? Egy eretnek motivációi legalább az őrület tükrében megérthetőek, ha el nem is fogadhatóak, s az olyan idegen fajok, mint a tau vagy az elda, megismerhetőek, ha valaki veszi a fáradságot, és elegendő időt szán a kultúrájuk és történelmük tanulmányozására, hogy megértse az őket mozgató pszichés erők mibenlétét.

Az orkok azonban alig egy lépésre voltak még az állattól, így csupán az olyan alapvető, animalisztikus erők hajtották őket, mint a düh vagy az éhség. Az egyedüli, amit a náluk civilizáltabb fajoktól ellestek, az a harc és hódítás iránti olthatatlan vágy volt. Talán egyedül a tyranidák elméje volt még ennél is kihüvelyezhetetlenebb az emberek számára.

Thule kapitányhoz csak jóval később jutott el az a tényekből és feltételezésekből álló hipotézis, mely az orkok calderisi megjelenésének okait boncolgatta, s ekkor már nem sok haszna származott belőle.

A tanulmány szerint az űrjáró orkok vezetője Zagmor Gorgrim volt, Charadon Fölperzselőjének egyik hadura, s akinek nevét talán a Véresarcú Viharhozóként lehetett volna alsógótra fordítani.

Gorgrim tehetséges hadúrnak bizonyult, győzelmet győzelemre halmozott, s idővel kiszakított egy kisebb sereget magának Charadon Fölperzselőjének végtelen hordájából. Elfoglalt egy sodródó űrbehemótot, s így, saját hajóval és saját sereggel új csillagrendszerek és felderítetlen világok felé vette az irányt.

Gorgrim olyasmit tett, amire az ork faj történetében – akiknél az ösztön mindig sokkal erősebb volt, mint a tudatos gondolkodás – csak ritkán akadt példa.

Új ötlettel állt elő.

Az egyik legelső portyája során, amit már önálló hadúrként vezetett, egy olyan világra bukkant a harcosaival, ahol vad orkok éltek, s meglátta a lehetőséget a toborzásra.

Első dolga volt párviadalban legyőzni a legerősebb helyi törzsfőnököt, majd kijelentette, hogy ezután minden helyi ork az ő hordájához tartozik. Ugyanakkor csak a legrátermettebbeket viszi magával zsákmányszerző portyákra, a többiekre nincs szüksége. S hogy nyomatékot adjon a szavainak, megígérte, hogy lebombázza a bolygót, és gyújtóbombákkal perzseli fel a légkört, hogy írmagja se maradjon a felszíni életnek.

A megfelelően motivált vad orkok ádáz küzdelemben estek egymás torkának, hogy kivívják a maguk helyét Gorgrim seregében. Egész törzsek tűntek el a véres, egész bolygóra kiterjedő háborúban, s a végén a néhány ezer túlélőt a hadúr magával vitte az űrbehemótjára.

Időről időre lecsaptak, zsákmányért és újoncokért kutatva a csillagok között, s, ha olyan planétára akadtak, amit nem orkok laktak, rettentő isteneik, Gork és Mork nevében kiirtották az élet minden formáját. Így jutottak egyre messzebb és messzebb, véres üstökösként járva a kozmoszt.

Előfordult, hogy olyan világra bukkantak, ahol az orkokon kívül mások is éltek. Ilyenkor Gorgrim először rájuk uszította a fajtársait, s az életben maradtak megküzdhettek a kiváltságért, hogy csatlakozhassanak a seregéhez.

Hónapokkal ezelőtt érkeztek a Calderisre – jóval azelőtt, hogy Thule és az emberei leszálltak volna a sivatagban –, és azonnal legyűrték az őshonos ork törzseket. A vad orkoknak nem kellett sok idő, hogy megértsék, ha nem bizonyítják a rátermettségüket, s nem irtják ki az embereket, Gorgrim velük is végez. Az ork hadúr behemótja a Calderis holdja mögött várakozott, készen arra, hogy feneketlen bendőjéből halált öklendezzen a kiválasztott világra, mint azt korábban már oly sok alkalommal tette.

Egyedül azzal nem számoltak, hogy ők is, a Vérhollók is, ugyanazért jöttek ide. Ha nem pont egyazon időben fognak neki, talán valamelyik fél még sikerrel is járhatott volna, de miután túljutottak az első csörtén, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy itt a toborzásnál már jóval többről van szó.

Kénytelenek voltak annyira szélesre húzni az arcvonalat, hogy Merrik őrmester még a legközelebb álló embereit sem látta, s csak a sisakvizora segítségével tudta nyomon követni a mozgásukat.

Tudta, hogy a számok ellenük dolgoznak, de Vérholló volt, s a Vérhollók soha nem adták föl harc nélkül. Rálőtt egy közeledő, páncélozott motorra, s még idejében sikerül kitérnie a járművön ülő ork csatabárdja elől.

– A tudás hatalom! – harsogta a Rend csatakiáltását. – Őrizd hát jól!

A motor kifarolt, majd fekete füstöt okádva ismét feléje száguldott. A zöldbőrű ezúttal már nem vesződött a bárddal – a kormányvilla mögé szerelt gépfegyveréből nyitott tüzet az űrgárdistára.

A nagykaliberű lövedékek úgy rángatták a motort, hogy az ork alig bírt megmaradni a nyeregben, de néhány még így is majdnem eltalálta az őrmestert. Merrik nem vett volna mérget rá, hogy az ilyen közelről becsapódó lövedékekkel szemben akár az erőpáncélja is tökéletes védelmet nyújthat.

Ugyanakkor űrgárdista volt, s a kiképzésén és az évszázados harci tapasztalatain túl volt még valami, ami az ő javára billentette a mérleg nyelvét: az ösztöneik vezérelte orkokkal szemben ő a jelen pillanaton túlra is tervezett.

Miközben a motor vészesen közeledett, az ellenkező irányból egy lángszóróval felszerelt homokfutó startolt rá. A könnyű harckocsi lángszórósa vadul kaszált a jármű körül a tömegbe, miközben a pilóta – mint valami vérszagot fogott ragadozó – folyton új célpont után kutatott.

Merrik kilőtt még néhány robbanólövedéket a motorra, majd úgy tett, mintha menekülőre fogná. Szinte látta az ork agyarakkal teli, diadalmas vigyorát, s a mögötte porzó homok elegendő bizonyítékkal szolgált, hogy ha csak egy pillanatra is lassítana, egy páncéltörő lövedék biztosan eltalálná.

A motorzúgás egyre közeledett, s az őrmester már szinte a nyakán érezte a lesújtó bárd szelét, amikor oldalra lépett, s az ork elszáguldott mellette. A zöldbőrűnek sem meglepődni, sem irányt változtatni nem maradt ideje – egyszerűen belerohant az ellenkező irányból feléjük robogó homokfutóba.

Az üzemanyagtartályok vakító villanással lobbantak be, s a fehéren izzó prométeumtűzben nemcsak a három ork, de még a járműveik is szénné égtek.

Merriknek nem volt ideje, hogy az apró győzelemnek örüljön. Máris új célpontot keresett – de egy másodperccel elkésett.

Megremegett a föld, de mire megpördült, az ork romboló már ott tornyosult fölötte, s egészen közelről sorozta meg olyan lövedékekkel, amiket az űrgárdisták legfeljebb bunkerek és erődfalak elpusztítására használtak volna.

Mintha irdatlan pörölyökkel sújtottak volna le rá, s az őrmestert elsöpörte a lövések ereje. Ha lenne egy perce, hogy felálljon… vagy legalább tíz másodperce… a teste egyetlen, fehéren izzó fájdalomgóc volt, s az izmai nem akartak engedelmeskedni. Csak egyetlen, nyugodt másodpercet, hogy…

Ahogy a vaskos fémlábain közeledő harci gép megállt fölötte, már tudta, hogy ennyi ideje sincs.

– A tudás…

A főhadiszállássá kinevezett raktárban Gordian végre elérkezettnek látta az időt, hogy kimondja a bűvös szavakat, amiktől a könyvtáros ismét öntudatára ébred majd.

Niven lassan felült, s zavartan nézett körül. Aztán kitágultak a pupillái, és maga elé kapta a kezét.

– Jön! – üvöltötte, s vadul hátravetette magát.

Az apotekárius látott már ilyet. A sztázisból ébredők – különösen, ha huzamosabb időt töltöttek kvázi vegetatív állapotban – gyakran azt sem tudták, hol vannak, s időbe telt, mire az elméjük ismét fel tudta venni az események fonalát.

– Nyugalom, testvér! – veregette meg a könyvtáros vállát Gordian. – A tested már majdnem teljesen ép, s rád feladat vár!

– Nem! – ragadta meg az apotekárius karját Niven. – Nem érted! Jön!

– Mi az, ami közeledik, könyvtáros? – fejtette le a karjáról a sebesült kezét Gordian. – Mit láttál?

Niven megpróbált felkelni, de az izmai cserbenhagyták.

– A Mindent Felfaló Ellenség! – hörögte habzó szájjal.

– Jön!

– Aramusz testvér! – szólt hátra a raktár ajtajában álló Voire.

Már majdnem befejezték Argus ezen negyedének átfésülését, s amint megbizonyosodnak róla, hogy ezekben az épületekben sem rejtőznek menekültek, már mehetnek is.

– Mi az?

– Van itt valami, amit érdemes lenne közelebbről is szemügyre venned – mondta Voire komoran.

Aramusz rádión utasította Cirracet és Tarkuszt, hogy folytassák az épületek átvizsgálását, aztán maga is belépett a raktárba.

A síneken csúszó ajtót leszámítva ez a hely sem sokban különbözött azoktól, amiket az elmúlt nap során kutattak át. Először az északi szektort ellenőrizték, majd a keleti és déli következett, s végül a nyugati, az űrkikötőhöz legközelebb eső épületek és raktárak útvesztője, ahol a főhadiszállás is állt.

Voire egy felfordított láda mellett állt, amin elmosódott felirat látszott. Volt benne valami tojásdad, gyöngyházfényű holmi, aminek már a látványától is kiszáradt Aramusz szája.

Letérdelt a láda mellé, és a rohamkése hegyével piszkálta meg a tartalmát.

– Mi lehet ez? – kérdezte Voire.

– Idegennek tűnik – sziszegte Aramusz vértelen vonallá préselt ajkakkal. – És nagyon úgy fest, hogy valami már ki is kelt belőle.