KETTŐ

A küzdőtér csendjét csupán a szabálytalan időközönként felhangzó csattanások és puffanások törték meg. Lépések… ütésváltás… csont és hús csattan csonton és húson… valaki cselez, a padlón könnyű lábbeli csusszan.

A két űrgárdista ereje és tapasztalata egyenlőnek bizonyult, így a küzdelem, támadások, ellentámadások, kitérések és hárítások sorozatává alakult, aminek egyelőre egyikük sem látta a végét.

Ha az Armageddon csatacirkáló teljes legénységgel hajózott volna, a jókora csarnok most erőpáncélos gárdistákkal, és beavatásra váró felderítőkkel lett volna tele, akik itt tehették volna próbára a bátorságukat, s harci tudásukat.

Ideális hely volt a feszültség levezetésére – miközben a hipertérben vándoroltak, egyik csatatértől a másikig –, s arról is gondoskodott, hogy a harcosok képességei hajszálnyit se kophassanak meg a néha hónapokig tartó utazás során.

A cirkálón ez volt a csatatestvérek egyik kedvenc helye, s szerfölött ritkán fordult elő, hogy ne lett volna itt valaki. Az Armageddon azonban távolról sem volt tele, a folyosók, lakókörletek és csarnokok java üresen hallgatta a vibráló csöndet, s a százegynéhány szolgálótól, és az ezernyi szervitortól eltekintve a hatalmas hadihajón alig négy szakasz tartózkodott, s egy sem akadt, amiben teljes lett volna a létszám.

A legutóbbi bevetésük a Szalamiszon pürrhoszi győzelem volt a Rend számára, s minden szakaszból legalább egy csatatestvér odaveszett. Így lehetett hát, hogy jelen pillanatban csupán két harcos mérte össze az erejét a küzdőtéren.

Thaddeusz jobbra cselezett, majd egy félköríves rúgással támadta Aramusz veséjét. A másik az alkatával hárította a rúgást, s pusztító erejű gyomrossal válaszolt. Thaddeusz-nak sikerült belemozdulnia, így az ütés erejének java csak a bordáit érte. A támadó megingott, s ellenfele ezt kihasználva, beletérdelt a gyomrába.

Aramusz felszisszent, de nem esett össze. Félresöpörte Thaddeusz következő két ütését, majd hátralökte a másik harcost, s vállal a gyomrába öklelt. Thaddeusz felnyögött, s igyekezett legalább ütéstávon kívül kerülni.

Mindkét űrgárdista vérvörös khitónt viselt, mely csupasz végtagjaikat szabadon hagyta. Hasonló magasságuk és testfelépítésük alapján akár testvéreknek is vélhette volna őket a felületes szemlélő. Az egyetlen szembeötlő különbséget a bőrük színe jelentette – Aramuszé valamivel sötétebb árnyalatú volt.

Mindketten a negyvenes éveik közepén jártak, bár a testükbe ültetett különleges szerveknek köszönhetően ennél legalább tíz évvel fiatalabbnak látszottak.

S bár nem voltak vérrokonok, mindketten ugyanazt az űrgárdista Káptalant szolgálták, így a szó átvitt értelmében mégis testvérek voltak.

Mi több, egyazon planéta szülöttei – mindketten az Aurélia szubszektor központi világán, a Meridiánon látták meg a napvilágot.

– Állj! – nyújtotta előre, tenyérrel kifelé a kezét Aramusz. – Pihenjünk egy kicsit!

Rendesen megizzadtak, s annak ellenére, hogy az űrgárdisták mércéjével mérve erejük teljében levő fiatalok voltak, a hosszúra nyúlt küzdelem mindkettőjükön kezdett meglátszani.

Ravasz mosoly jelent meg Thaddeusz szája szegletében.

– Akkor hát elismered a győzelmem?

– Azt lesheted! – vigyorodott el Aramusz. – Ha kell, innen a Calderisig is állom a sarat.

– Előbb ájulnék el az unalomtól, mint az ütéseidtől – vigyorgott vissza tele szájjal Thaddeusz, és letörölte homlokáról az izzadságot.

– Akkor mit szólnál a döntetlenhez? – nyújtott kezet Aramusz. – Vagy ahhoz, ha egy másik alkalommal folytatnánk a küzdelmet?

– Legyen – ragadta meg a bajtársa alkarját Thaddeusz.

– De… előbb-utóbb úgyis legyőztelek volna, testvér!

– Akkor ezt még folytatjuk – bólintott Aramusz mosolyogva, de a keze csontrepesztő erővel kulcsolódott a másik alkarjára.

A csarnok egyik falára szerelt fogasokról törölközőket vettek magukhoz, s míg megszárítkoztak, a légzésük és a pulzusuk is a megszokott ritmusra lassult.

– Az a könyökütés az elején… – tapogatta meg a halántékát Thaddeusz. – Azzal ott majdnem elkaptál!

– Ha nem lenne olyan pokolian kemény a koponyád, el is kaptalak volna – somolygott Aramusz. – De még most is úgy érzem, mintha keramitba ütöttem volna.

– Már korábban is meg akartam kérdezni, testvér – akasztotta a nyakába a törölközőt Thaddeusz. – Hogy boldogul a szakaszod?

Aramusz arcáról lassan eltűnt a mosoly. Alig néhány hónapja nevezték ki őrmesternek az Ötödik Hadtest első zászlóaljának harmadik taktikai szakasza élére, s máris három embert vesztett a Szalamiszon. Jelenleg vele együtt is csak hét csatatestvér szolgált a harmadik szakaszban, s amíg nem kapnak utánpótlást, ennyivel kell boldogulniuk.

Aramusz bízott benne, hogy amint visszatérnek az Ötödik Hadtest legnagyobb hadihajójára, a Scientia et Potentiára, ott majd feltölthetik a soraikat. Vagy olyan felderítőkkel, akik már kitüntették magukat a harcban, s végre megkapják a csatatestvéri titulust, vagy olyan szakaszok harcosaival, amik a szokásosnál nagyobb létszámmal bírtak.

Az Armageddon azonban új pályára állt, s a Szalamisz után nem hazafelé tartottak, hanem az Aurélia szubszektor felé.

– Elég jól – mondta kimérten. – Az elmúlt heteket folyamatos gyakorlatozással töltöttük, s a stratégiánkat és taktikai megoldásainkat a kisebb létszámhoz igazítottuk.

Thaddeusz értőn bólogatott. Ő maga a hetedik szakasz őrmestere volt, a két rohamosztagos egység egyikéé, s a Szalamiszon ők is vesztettek egy embert, egy másik pedig még mindig az Apotekarionban volt.

– Akkor hát irány az Aurélia! – csapta össze a két tenyerét némileg erőltetett vidámsággal. – Fura, nem igaz?

– Az – bólintott Aramusz. – Soha nem hittem volna, hogy így térek ide vissza.

Ugyanazon a Vérpróbán figyeltek föl mindkettőjükre a toborzók, több mint húsz évvel ezelőtt. A Káptalanok többségétől eltérően a Vérhollók Vándorló Rend volt, ami nem egy planétát nevezett ki főhadiszállásul, hanem egy hatalmas erődhajót, az Omnis Arcanumot, s a Hadtestek csatahajói ennek nyomában járták a világűrt. A testvérek többsége a besorozás után soha többé nem látta a szülővilágát, ezért is volt olyan szokatlan, hogy ők ketten most – ha némi költői túlzással is, de – hazatérnek.

A Calderis ugyan több fényévre volt a bolygótól, ahol születtek, de az Aurélia szubszektorban volt, így technikailag a Meridián kormányzata alá tartozott.

Fényévekre lesznek a régi otthonuktól, de ez akkor is sokkal több volt, mint amire bármelyikük valaha is számított.

Az otthonuktól – annak ellenére, hogy egymástól sok mérföldnyire születtek. Aramusz egy bolyváros nemesi családjának fényűző pompájába csöppent, míg Thaddeuszt egy alsóvárosi banda vackán hozta a világra az anyja. S bár egyazon városban éltek, mégis mintha két teljesen különböző planétáról származtak volna.

A jelen tükrében azonban mindez már lényegtelennek tűnt. Mióta túlélték a Vérpróbát, s teljes jogú űrgárdisták voltak, a vérnél is erősebb kapocs kötötte egymáshoz őket.

– Gondolod, hogy… – kezdte Aramusz, de azonnal elhallgatott, ahogy megérezte, amint a padló megmozdult a lábuk alatt.

Annak ellenére, hogy szemlátomást semmi nem történt, mindketten tudták, hogy a világ megváltozott körülöttük. Mintha eddig valaki folyamatosan üvöltözött volna a szomszédos helyiségben, s csak most, hogy elhallgatott, figyeltek föl a csöndre.

Az eddig folyamatos zúgás a hiperhajtómű hangja volt, mely átrepítette őket az őrület és a démonok honán, s melynek zúgását még az Armageddon pajzsai sem tudták teljesen kizárni. A csönd azt jelezte, hogy a csatahajó kilépett a hipertérből, s odakint, a masszív, páncélozott burkolaton túl már csak a csillagokkal pettyezett űr sötétlik.

Felcsipogott a plafon egyik díszítőelemébe rejtett interkomm, s mély, reszelős hang töltötte be a csarnokot.

– Itt Merrik őrmester! Minden szakaszparancsnok jelentkezzen a hídon eligazításra!

A két űrgárdista összenézett, majd a gyakorlótér bejárata felé iramodott. Az elmúlt húsz évben nagyon is megtanulták, hogy ha Merrik szól, nem bölcs dolog megváratni.

Merrik őrmester a parancsnoki pulpituson állt, a kapitány széke mellett, s a panorámaablakon túli űrt nézte.

A Vérhollók flottájának többi hajójához hasonlóan az Armageddon legénysége is elsősorban szervitorokból állt, s ezek a félig ember, félig gép kiborgok látták el szinte az összes feladatot, a takarítástól a javításokon át a fegyver-rendszerek kezeléséig. A félköríves központi vezérlőpult mellett tucatnyi szervitor ügyelt a hajó ezernyi rendszerére, s munkájukat a Káptalan emberi szolgálói felügyelték.

Õk – a számtalan szervitorral szemben – mindössze száz-egynéhányan szolgáltak a csatahajón, s a felügyeleten kívül csupán a karbantartás volt a feladatuk.

Merrik teljes csatapáncélt viselt, a bal vállvédőjén a Rend jelével – fekete holló, a szíve helyén egy vörös vércseppel –, a jobbon a rohamosztagosok felfelé mutató nyila, mellette az 1-es szám. Mindkét váll-lap feketével szegett elefántcsontszín volt.

Ha a hírneve, és a két évszázados dicső szolgálat nem lett volna elég, a vért színei és mintázata alapján bármelyik csatatestvér megmondhatta volna, hogy az őrmester az Ötödik Hadtest első zászlóaljának első taktikai szakaszát vezeti. Az Armageddon fedélzetén azonban nem szakaszparancsnoki rangot töltött be, hanem fedélzetmesterit.

A Rend minden hajóján – az ősi hagyományoknak megfelelően – az Adeptus Astartes harcosai voltak a tisztek, s köztük Merrik számított rangban az elsőnek.

Míg a hajón tartózkodtak, a helyettese Martellusz testvér volt, a technogárdista, aki a hajó rendszereire felügyelt. Most épp a hiperhajtómű leállását ellenőrizte, előtte pedig az üres rombolót, amit a Scientia et Potentiára szállítottak vissza.

A rombolót, aminek egyelőre még nem akadt szerves irányítója, csupán nemrégiben hozták rendbe a Mars technopapjai, s közel egyéves vándorútja egyik hajóról a másikra lassan a végéhez közeledett. Hamarosan hazatér az Ötödik Hadtesthez, bár azt még senki nem tudta, kié lesz a megtiszteltetés, hogy örökre a harci gép páncélzatába zárva szolgálhassa a halál utáni életben is a Császárt.

A hajón szolgálók legnagyobb büszkeségére nem csupán űrgárdisták, hanem egyben Vérhollók is voltak. Még az asztropatájuk – Lexicanium Konan – is Vérholló volt, a Káptalan Libráriumának tagja, s nem az Adeptus Astra Telepathica szolgálója. Egyedül a navigátor volt a Navis Nobilite embere, de elég volt akár egy pillantást is vetni rá, s a csatatestvérek nem bánták, hogy nem egy közülük. A navigátor homloka közepén díszelgő harmadik szem képes volt bepillantani a hipertérbe, s ennek segítségével az örök és végtelen káoszon át is bizton célba tudta juttatni a hajót.

Ha nincs ez a képessége, már rég kiirtották volna minden hitsorsosával együtt, mint mutánst, így azonban… minden Rendház kénytelen volt elismerni a hasznosságukat.

Merriket közeledő léptek zökkentették ki a töprengéséből. Nem a csatatestvérek páncélcsizmáinak dobbanásai voltak ezek, csupán köznapi lábbeliké.

Ahogy megfordult, egy szolgálóval találta magát szemben.

– Mondd! – intett neki az őrmester.

Mint minden szolgáló, ez a férfi is a Vérholló kultusz egyik alacsonyabb rangú rendjének volt a tagja. Ahogy félelemmel vegyes tisztelettel az őrmesterre emelte a tekintetét, Merrikben tudatosult, hogy már látta korábban.

Olyasvalaki volt, aki részt vett a saját szülővilágán rendezett Vérpróbán, s túl is élte, de a vizsgálatok kimutatták, hogy a szervezete nem lenne képes befogadni az implantátumokat.

Az ilyen esetekben megkímélték a balszerencsés aspiráns életét, s azzal adtak neki új értelmet, hogy hétköznapi tevékenységekkel segíthette a Rendet.

Ez a férfi például már évtizedek óta szolgált az Armageddonon, s közben fedélzeti tisztiszolga rangjára emelkedett. Az ilyen szolgálók feladata volt például a szervitorok jelentéseinek tolmácsolása a gárdisták felé – az évek során mind megtanulták fejben alsógótra fordítani a szervitorok bináris nyelvét s ők voltak a tisztek közötti üzenetek kézbesítői is.

– Megközelítettük a Calderis-rendszer peremét, uram – hajolt meg mélyen a szolgáló.

– És mikorra érjük el a célt?

– Martellusz technogárdista üdvözletét küldi, uram, és azt üzeni, hogy ha fény alatti maximális sebességgel haladunk, már napszállta előtt ott lehetünk.

Merrik egy biccentéssel küldte útjára a szolgálót, s ismét a panorámaablak felé fordult. Odakint, valahol a rendszer vörösen izzó napja körül kering az úti céljuk, a sivatagos Calderis. És – nagyon remélte – ott majd megtalálják Thule kapitányt, és az embereit. Vagy, ha csak azt találják meg, ami maradt belőlük, kiderítik, hogy mi történt.

És bosszút állnak értük.

– Amint azt mind tudjátok – kezdte Merrik, amikor minden szakaszvezető megérkezett –, elértük az Aurélia szubszektort, s hamarosan megkezdjük a leszállást a Calderisre.

Négy űrgárdista állt előtte, mind teljes erőpáncélban. Ők öten alkották az Armageddon tisztikarát. A legfiatalabbak – Aramusz és Thaddeusz – még nem érdemelték ki az első szolgálati fémrudat sem, míg a legidősebbnek, Tarkusz őrmesternek már három is volt.

– Mielőtt elhagytuk volna a Szalamisz-rendszert, telepatikus üzenet érkezett Niven könyvtárostól, aki Thule kapitánnyal együtt ment a Calderisre, több mint két hónappal ezelőtt. Eddig ismeretlen okokból Niven üzenete fragmentált volt és zavaros, de szerencsére még így is eljutott a Lexicaniumhoz. Úgy tűnik, a kapitányt és kíséretét jelentős ork túlerő támadta meg, és erősítést kérnek.

Merrik elhallgatott egy pillanatra, s a tisztek arcát tanulmányozta. Mind feszült figyelemmel hallgatták, így bólintott, és folytatta.

– Az egység, ami a Calderisre szállította őket, egy ideig még nem tér vissza, s az Armageddon az egyetlen olyan hajó, mely elég közel volt, hogy foghassa az üzenetüket. Senkit nem kell emlékeztetni, hogy a szalamiszi offenzíva óta még mi sem tudtuk feltölteni a sorainkat, de a kapott parancs világos. Leszállunk a Calderisen, és segítséget nyújtunk a kapitánynak.

– Kaptunk azóta bármilyen üzenetet Niventől? – kérdezte Tarkusz.

Az őrmester a megfelelő kérdést tette föl a megfelelő pillanatban, arra az információra vonatkozóan, amire Merrik csak futólag tért ki az eligazítás során. Az egyes szakasz parancsnoka önkéntelenül is elismeréssel adózott a veterán lényeglátásának.

Tarkusz alig néhány évvel volt fiatalabb nála, s véleménye szerint már rég parancsnoki rangot kellett volna kapnia. Hosszú szolgálata vérrel írt évei alatt azonban olyan illusztris harcosok oldalán küzdött, mint például Thule – aki akkortájt még maga is csak szakaszparancsnok volt –, s így azok dicsõsége elhomályosította az övét.

Mi több, Thule nemrégiben – Merrik ajánlása ellenére is – Aramusz testvért léptette elő, s Tarkuszt mint szakaszparancsnok-helyettest osztotta be alá.

A veterán lojális csatatestvér volt, igazi mintakatona, így szó nélkül elfogadta a felettese döntését, de Merrik nemegyszer eltűnődött rajta, öreg barátja vajon hogyan élhette meg, hogy ismét egy fiatalabb testvér kedvéért állították félre.

– Sajnos nem – csóválta meg a fejét Merrik. – A Lexicaniumunk legalábbis nem tudott ismét kapcsolatba lépni vele. Most viszont, hogy kiléptünk a hipertérből, megpróbálunk rádiókapcsolatot létesíteni Thule kapitány alakulatával. Eddig sajnos még nem jártunk sikerrel, de folyamatosan próbálkozunk.

Az űrgárdisták szótlanul néztek össze.

– Csupán egy maroknyi testvér van a kapitány mellett, s a legtöbb egyelőre még csak felderítő – morogta Avitusz őrmester, s a hangjának volt valami fémes, gépi mellékzöngéje.

Az őrmester alsó állkapcsát, s a nyaka egy részét – a gégefővel és a hangszalagokkal együtt – már évek óta gépi implantátumok helyettesítették. Egy tyranida noma királynővel csapott össze, s olyan sebeket kapott, amikkel az emberfeletti öngyógyító képessége, és az apotekáriusok sem tudtak mit kezdeni. Az implantok jelentették az egyedüli megoldást.

– Ha valóban olyan sok odalent az ork, még azt is feltételezhetjük, hogy a kapitány és az emberei elestek – fejezte be a gondolatot az őrmester komoran.

Avitusz a kilencedik szakasz parancsnoka volt – a Pusztítóké –, s mint ilyen, élő, izmokból, keramittal megerősített csontokból, adrenalinból és alig uralható haragból álló időzített bomba volt. A Scientia et Potentia csarnokaiban egy olyan pletyka járta, hogy az őrmester lelke meghalt a Kronuson, s csak a teste és az elméje élte túl az offenzívát. Látta, ahogy a csatatestvéreit darabokra szaggatja a megtévesztett birodalmi gárdisták ágyútüze, s ezt képtelen volt feldolgozni. Egyik katonai bunkert a másik után égette föl szupernehéz lángszórójával, gárdisták tucatjait hamvasztva el, aztán pedig a civilek ellen fordult, akik a renegát katonai kormányzó mellé álltak.

Mióta maguk mögött hagyták a Kronust, Avitusz szinte semmibe sem nézte a Birodalom polgárait, s a Vérhollók soraiban szolgáló csatatestvéreit sem tartotta sokkal többre.

– Amíg nincs kézzelfogható bizonyítékunk az ellenkezőjére – mondta Merrik kimérten –, abból indulunk ki, hogy a kapitány és az emberei odalent vannak, és erősítésre van szükségük.

– És a helyiek? – kérdezte Aramusz. – A Calderis nem egy sűrűn lakott világ, de még így is több millióan élhetnek szétszórtan a sivatagban.

– Mi van velük? – mordult föl fémes torokhangon Avitusz. – Csak annyit foglalkozz velük, amennyit feltétlenül muszáj! Ne aggódj, ők még ennyit sem törődnek veled!

– Ez a bolygó a Calderis, nem a Kronus, Avitusz testvér – jegyezte meg Tarkusz csöndesen. – Lehet, hogy nem értetted a nevét pontosan?

– Te megóvnád ezeket a hűtlen, ostoba állatokat, Tarkusz?! – vicsorodott el a Pusztító, s úgy tűnt, a következő pillanatban egymás torkának esnek.

A veterán űrgárdista azonban csak elmosolyodott, s úgy tárta szét a kezeit, mintha csak áldást osztani készülne.

– A Császár mindenkire vigyáz, Avitusz. Mi csak az Ő akaratának eszközei vagyunk.

Thaddeusz elvigyorodott az ügyes riposzt hallatán, s bár Avitusz dühe immáron rá irányult, a Pusztítók őrmestere legalább most már nem akart a testvéreinek ugrani.

Merrik rövid idő alatt már másodszor volt kénytelen elismerni Tarkusz rátermettségét. A veterán igazi hívő volt, aki – a legtöbb űrgárdistával ellentétben – nem csupán a leghatalmasabb embernek tekintette a Császárt, hanem egy igazi, élő istennek. Lehet, hogy a hite segítette, hogy bölcsen megválogatott szavakkal oldja meg a kényes helyzeteket, de az is lehet, hogy épp az élettapasztalatából és a bölcsességéből fakadt ez a hit.

– A Császár szabja ki a feladatainkat, és mi engedelmeskedünk – tett pontot az előbbi vita végére Merrik. – És ez a parancs most úgy szól, hogy szálljunk le a Calderisen, és segítsünk Thule kapitánynak.

Lassan végighordozta tekintetét a tiszteken, és bólintott.

– És pontosan ezt is fogjuk tenni.

Aramusz a panorámaablakból nézte a Calderis szürkésbarna korongját, ahová hamarosan elindul a három felfegyverzett Viharmadár. Az őrmester túl türelmetlen volt, hogy továbbra is a saját körletében várakozzon, így visszatért a parancsnoki hídra, hogy a saját szemével – és ne csak a monitorokon – lássa a célt.

– Üdvözöllek, Aramusz testvér.

Gordian állt mögötte, az apotekáriusok fehér páncélzatában. A jobb váll-lapját spirálminta díszítette, a balon a Vérhollók címere, a hátára csatolva a narthecium.

– Gordian testvér – hajtott fejet a fiatal harcos.

– Mik a legfrissebb hírek? – lépett a panorámaablak elé az apotekárius is. – Sikerült már ismét kapcsolatba lépni Niven könyvtárossal?

– Nem – rázta meg a fejét Aramusz. – De úgy tudom, sikerült rádiókapcsolatot létesíteni Thule kapitány alakulatával. A jelerősség még gyenge, így egyelőre nem sok információnk van az odalent folyó dolgokról, de… legalább már tudjuk, milyen koordinátákon keressük őket.

Gordian tűnődve szemlélte a porszín világot a lábuk alatt.

– Vajon mi történt Nivennel? – dörzsölte meg az állát, majd hirtelen a Calderis felé mutatott. – Nézd csak!

Már elég közel jártak a Calderishez, hogy lássák, a foltok, amik már órák óta a radarjaikon voltak, valójában geoszinkron pályán keringő hajók. És nem egy vagy kettő, hanem legalább egy tucat.

– Merrik őrmester! – fordult Aramusz a fedélzetmesterhez.

– Én is látom – bólintott Merrik, aki a parancsnoki emelvény rézkorlátjára támaszkodva nézett le az irányítókonzolok mellett tüsténkedő szervitorokra. – Jelentést!

– Tizennégy hajó kering orbitális pályán, uram – fordította a szervitor bináris kódnyelvét az egyik szolgáló. – A többségük civil tulajdonban van, de három a Birodalmi Haditengerészeté. Rettenthetetlen-osztályú cirkálók.

Merrik egyszerre tűnt bosszúsnak és kíváncsinak. Az Aurélia szubszektorban nem sok hajó fordult meg, a Calderis közelében pedig általában még annyi se. Biztosan kell, hogy legyen valami oka ennek a nagy nyüzsgésnek.

– A Haditengerészet egyik hajója hív minket, uram! Az azonosítója szerint a Hadriánusz Kardja az.

Merrik egy hosszú pillanatig kivárt, majd bólintott.

A falakba rejtett hangszórók felsisteregtek, s egy női hang – akár a selyembe burkolt acél – töltötte be a hidat.

– Űrgárdista csatahajó, itt Laren Forbes beszél, az Aurélia szubszektor Haditengerészeti erőinek admirálisa. Kérem, azonosítsák magukat!

Bár a nő sokezer kilométerre volt tőlük, Merrik kihúzta magát.

– Itt Merrik őrmester beszél, az Armageddon csatacirkáló fedélzetmestere, a Vérhollók Ötödik Hadtestétől.

A sistergés felerősödött, s az admirálisnak kétszer is meg kellett ismételnie a következő kérdését.

– Segíteni jöttek, Armageddon?

– Miféle segítségre számítanak tőlünk? – kérdezte Merrik értetlenül.

– A Haditengerészet hajói a Calderisről érkezett segélykérő üzenet miatt vannak itt – magyarázta Forbes. – A meridiáni Vandis kormányzó utasítására evakuáljuk a bolygó fontosabb lakóit.

Aramusz nagyon is értette, hogy mit jelent a fontosabb lakók kitétel, s a Merrik arcára kiülő undort látva biztosra vette, hogy az őrmester is érti.

Még egy ilyen gyéren lakott világ teljes lakosságát sem lehetett volna kitelepíteni, úgyhogy a hajókon csak a befolyásos politikusoknak, nemesi családoknak, és a Vandis holdudvarához tartozóknak jutott hely.

– És a civil hajók? – kérdezte Merrik.

Az admirális egy pillanatig hezitált, mielőtt válaszolt volna.

– Természetesen nem áll módunkban mindenkit evakuálni. A megfelelő anyagi forrásokkal rendelkezők gondoskodtak a saját… járműveikről.

Aramusz azt is el tudta képzelni, hogy ez mit takar. A vagyonos, bár politikai erővel nem rendelkező emberek kereskedőhajókat béreltek, hogy elmeneküljenek a Calderisről.

De vajon azok, akiknek sem anyagi, sem politikai erőforrásaik nem voltak… azokra mi vár?

Az őrmesternek erre is volt egy teóriája.

– Saját parancs szerint járunk el, admirális – mondta Merrik. – Kívánom, hogy az önök vállalkozását is kísérje jó szerencse! Az Armageddon kilép!

A fedélzetmester jelére a rádiókapcsolat megszakadt, s a hangszórók elhallgattak.

– Jertek, testvérek! – intett Gordiannak és Aramusznak, miközben öles léptekkel a híd kétszárnyú ajtaja felé indult.

– Van még egy kis dolgunk odalent.