HUSZONEGY

Thaddeusz, karján az egyik gyermekkel, kezében a mennydörgő villámvetővel úgy festett, akár a bosszú angyala. Mire ő és Kell földet értek, Takayo és Brandt már megtisztították a terepet, s épp a döglődő idegeneket darabolták föl a lánckardjaikkal.

– Kapaszkodjatok! – recsegte az őrmester, s a két kis kölyök még erősebben markolta a harcosok páncélozott karját. – Mindjárt ott vagyunk!

Eltette a fegyverét, s bekapcsolta a detektorba épített domborzati térképet, hogy betájolja a pozíciójukat.

– Két fokkal nyugatabbra – dörmögte. – Még két ugrás.

Órák óta úton voltak már, hol a levegőben, hol a romos épületek közt, ahol fogcsikorgatva várták, hogy a fent köröző gargoyle-ok odébbálljanak.

Minél közelebb értek a belvároshoz, annál gyakrabban találkoztak tyranidákkal, s egyre sűrűbben voltak kénytelenek a villámvetőikkel és lánckardjaikkal utat vágni maguknak. S ahogy feltűnt a kolostor-erőd, s az utolsó védvonal, olyan volt, mintha az emberiség utolsó bástyáját látnák, amit az idegenek tengere vesz körül.

A háti rakétáik nélkül képtelenek lettek volna átverekedni magukat a tyranida hordán, de az utolsó két ugrás sikere így is kérdéses volt.

Elsőnek Kell emelkedett a magasba. Hosszú, elnyújtott ívű ugrást tervezett, s igyekezett végig úgy fordulni, hogy testével fedezhesse a karjában tartott Phaetont.

Õt Thaddeusz követte, s alighogy a levegőbe szökkent, a másik két csatatestvér is csatlakozott hozzá. Ők ketten jóval magasabbra emelkedtek, s föntről tisztították meg a szakasz előtt az utat.

Ahogy átvágtak a kiégett keleti féltekén, Thaddeusz minden olyan apróságot megjegyzett, amiről úgy gondolta, hogy stratégiai jelentőséggel bírhat, s amit felhasználhatnak a tyranidák ellen. Az idegenek haladási iránya, a szinapszislények becsült száma… bármit, amivel még több szörnyeteget küldhetnek a pokolra.

Phoibosz vacogva kapaszkodott a karjába, ahogy a hideg szél ezernyi karommal mart a bőrébe.

– Mindjárt – motyogta az őrmester, szinte csak magának. – Mindjárt odaérünk.

A lábuk alatt úgy hullámzott a talaj, mint egy bogarakból összemókolt, ocsmány szőnyeg, s annak ellenére, hogy az érzelmeit – a vérébe jutó hormonokkal együtt – az implantátumai szabályozták, nyugtalanító érzés kerítette hatalmába Thaddeuszt. Valamelyest emlékezett még rá abból az időből, amikor még kis kölyökként járta az utcákat, amiken most csak úgy hemzsegnek a tyranidák.

Félelemnek nevezték.

S ahogy elkezdett lefelé ereszkedni, megpillantott valamit, amitől valóban görcsbe rándult a gyomra. Valamit, ami csak azért volt itt, csak azért élt, hogy pusztítson.

– A Császár szent nevére! – suttogta, s abban a pillanatban földet is ért.

Ha Takayo és Brandt nem tisztítják meg előtte a terepet, le se tudott volna szállni – bár így se volt hozzá sok kedve.

– Föl! – utasította a harcosait. – Gyerünk!

Még egy ugrás.

Egy utolsó.

Avitusz őrmester a védmű keleti szakaszán posztolt, s undorodva figyelte, ahogy a tyranidák a lángok közé vetik magukat, hogy a tetemeiken, akár egy hevenyészett hídon, a fajtársaik előrébb juthassanak.

Az önfeláldozás erény.

Az őrület nem.

Még egy pillanatig várt, majd megeresztett egy sorozatot a hatalmas szökkenésekkel közeledő liktorok felé. A sav átmarta az idegenek páncélját, szétégette a belső szerveiket, s a tűz elvégezte a többit.

A védőgyűrű az elmúlt órák során mind kisebb és kisebb lett, s az emberek egyre közelebb szorultak a kolostor-erőd falaihoz.

– Itt Thaddeusz! – töltötte be az étert az őrmester hangja. – A hetes szakasz egy percen belül érkezik kelet felől!

– Vettem – válaszolta Avitusz, miközben egy hosszú sorozattal négy tyranida harcost taszított a lángok közé. – A kapu nyitva lesz, de jobb, ha siettek!

– Már itt is vagyunk! – S mintha csak a szavait akarná igazolni, egy rohamosztagos száguldott át a tűzfal fölött, s szállt le Avitusz mögött.

– Avitusz minden egységnek a keleti védműnél! A szárazföldi egységekre összpontosítsák a tüzet! Fentről a hetes szakasz harcosai érkeznek, és nem akarom, hogy valaki is véletlenül tyranidának nézze őket!

Egy újabb Vérholló röppent át a tűz fölött, kezében villámvető és lánckard, s azonnal harcra készen fordult körbe. Az, aki egy fél perccel korábban érkezett, intett neki, hogy minden rendben, hazai terepen vannak.

A harmadik rohamosztagos, aki leszállt mellettük, egy gyermeket tartott a karjában, s alighogy földet értek, már le is tette.

A kisfiú nem tűnt többnek tíznél, s Avitusz látta, hogy a gyerek ugyanolyan gyorsan és körültekintően méri föl a terepet, mint bármelyik csatatestvér.

– Érkezem! – rikoltotta Thaddeusz, s ő is egy gyermekkel a karján ereszkedett alá.

Óvatosan letette a földre, majd odasietett a védőgyűrű peremén álló Avituszhoz.

– Nem lesz elég – rázta meg a fejét, s a száz méternél is szélesebb, lángoló rommezőre bökött. – Ez nem fogja megállítani.

– Mi nem fogja megállítani? – kérdezte a Pusztítók parancsnoka, s érezte, hogy a nyaka és állkapcsa ismét sajogni kezd ott, ahol a hús ránőtt a gépi implantátumra.

– Mi közeledik?

Thaddeusz a kisgyerekek felé sandított, és megcsóválta a fejét.

– Baj, testvér. Nagy baj.

Az északkeleti szektort Palmariusz, Avitusz, az aspiránsok, és a hármas szakasz két megmaradt harcosa tartották.

Két reménybeli Vérholló máris elesett – az egyiket egy liktor karmai tépték szét, a másik nála is csúfabb véget ért, amikor egy szimbióta-fegyver mérgező spórái ették bele magukat a nyakába és a fejébe. Rettentő kínhalála volt, s a fiatal harcosok – a legidősebb se volt még több tizenhatnál – sápadtan hallgatták a hátuk mögött agonizáló calderisi fiú hörgését.

Egy harmadikon tüskés csáp vágott végig, de a seb szerencsére felületi volt, s az aspiráns harcképes maradt.

– Küzdj etek! – harsogta a káplán, s úgy emelte feje fölé a kékesfehér fénnyel izzó crozius arcanumot, mint egy szent ereklyét. – A Császárért és az emberiségért!

Pár perccel korábban egy hormagaunt raj törte át a védvonalat, s mielőtt Palmariusz és az aspiránsok végeztek volna velük, közel negyven embert téptek darabokra. A civilek sikoltozva futottak szét, de Aramusz tudta, hogy hamarosan eljön az a pillanat, amikor már nem lesz hová menekülniük.

Most azonban – a Császárnak hála – nem voltak láb alatt, s az astartesek úgy tudtak a harcra összpontosítani, hogy nem kellett folyamatosan az ő testi épségükre ügyelni.

– Káplán! – süvöltötte Aramusz. – Mögötted!

Ahogy Palmariusz oldalra pördült, a hormagaunt karmai célt tévesztettek, s a következő pillanatban Aramusz lövése tépte kettőbe.

Az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a főváros védelme emberfeletti feladat lesz, de az elmúlt órák során – ahogy a tyranidák minden támadása egyre vadabb lett – kezdett úgy tűnni, hogy még ők, a Császár legkiválóbb katonái sem boldogulnak a feladattal.

A tyranidák ugyanolyan elszántnak tűntek, mint a falakat védelmező emberek, bár az indítékaik teljesen más tőről fakadtak. Őket a kaptártudat hajtotta, s az őrmesterben már az is felmerült, hogy a kétségbeesett vadság nem a Forbes admirális támadására adott válasz-e. Talán itt és most nem ravasz fortéllyal állnak szemben, hanem egy felbolydult méhkassal, amibe valaki egy jókora követ hajított.

Újabb hormagaunt rontott Aramuszra, s ugrás közben húskampókat lőtt ki rá – masszív izomrost végén ülő csonttöviseket, amik egyenesen az őrmester fejét és nyakát vették célba. A Vérholló az energiakarddal hasította őket ketté, s miközben a csápok eltaposott kígyókként tekeregtek a földön, egy jól irányzott lövéssel leterítette a tyranidát is.

Igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy abban a rövidke időben, ami megadatott neki, hogy a Bölcsességet forgassa, valamit visszanyerjen a kard becsületéből. Ő, aki csupán őrmester volt, olyan fegyvert foghatott a kezébe, amivel a Vérhollók legnagyobb hősei harcoltak, de amit időközben beszennyezett egy eretnek érintése. Egy igazi ereklyét, amit mintha épp arra kovácsoltak volna, hogy dicső tetteket hajtsanak végre vele.

Ha túléli az offenzívát, visszaviszi a kardot a Rend nagymestereinek, akik majd eldöntik, hogy a Vérhollók melyik rátermett bajnoka forgassa. Addig azonban az ő feladata a legjobb tudása szerint használni, s őrizni.

A vizora kijelzőjén zölden villant a Thaddeuszt jelölő rúna.

– Biztonságban elértétek a védőgyűrűt, testvér?

– Igen, Aramusz. De… van itt egy kis gond.

A Vérhollók parancsnoka felnyársalt egy hormagauntot, majd a falhoz csapta a halálos görcsökben rángatózó lényt.

– Gond?

– Erősítésre lesz szükségetek.

– Ha ez megint valami ostoba tréfa, akkor…

– Egy ideje már nem sok okom van tréfálkozni – sóhajtott föl Thaddeusz. – Egy carnifex tart az állásaink felé.

Aramusz lelőtt egy szaggatót, ami az egyik aspiráns hátába akart kerülni, s egy csapással lemetszette a lény fejét. Olyan erővel sújtott le, hogy a kard ujjnyi mélyen a betonba fúródott.

Egy carnifex. Egy lázálomban fogant, tanknyi méretű rém, amit egyedül az ölés és rombolás vágya hajt. Egy ilyennel akkor is nehezen boldogulnának, ha harci gépek állnának a rendelkezésükre, de így, egy maroknyi gyalogos élén szinte semmi esélyük.

A felperzselt terület túloldalán, a tűzből és füstből kibontakozó alak olyan emlékeket ébresztett benne, amikre a Prosperon óta igyekezett nem gondolni.

Õ már látott efféle bestiát, s azon kevesek közé tartozott, akik túl is élték a találkozást. Ilyen szerencséje azonban egy embernek – még akkor is, ha űrgárdista – az életben általában egyszer van.

A carnifex leugrott a lángokkal teli árokba, s bár vagy öt méter mélyen állt, a feje és csonttaraj as háta még így is kilátszott. Rettentő, karmos végtagjait ütemesen himbálta, a középső pár karjában tartott szimbióta-fegyver fültépő hangon visítva jelezte, hogy készen áll a harcra.

A carnifex mennydörgő üvöltésére a fejük fölött elhúzó Viharmadár Egyes hajtóműveinek dübörgése felelt.

– Viharmadár Egyes! – kiáltotta a sisakrádiójába Aramusz. – Cél a carnifex!

– Vettem! – válaszolta Tubach izgalomtól remegő hangon, s a páncélozott csapatszállító lézerágyúi máris tüzet nyitottak a hatalmas tyranidára.

Örvény rakéták vágódtak a tűzgödörből előmászó lény törzsébe, s az óriást egy pillanatra elnyelte a füst és lángförgeteg.

Aztán, ahogy a szél szétfujta a füstöt, a szörnyeteg még mindig ott állt, s a szimbióta-fegyverével épp az újabb fordulóhoz készülődő Viharmadarat vette célba.

– Tubach! – üvöltötte Aramusz – Kitérő manőver!

De ehhez már túl késő volt. A savas lövedék a gép törzsébe robbant, s azon nyomban el is kezdte átrágni magát a páncélozott burkolaton.

– Őrmester! – sikoltotta a felderítő pilóta. – A gépek megbolondultak, és nem bírom irányít…

Ahogy a mérgező gázok elérték a pilótafülkét, mintha késsel vágták volna el a szavát.

– Tubach! Hallasz engem?! Tubach!

A Viharmadár megbillent, majd zuhanni kezdett, s néhány szívdobbanás múlva a tyranida horda kellős közepébe csapódott. Az üzemanyagtankok abban a pillanatban belobbantak, pusztító tűzförgetegben emésztve el a Viharmadarat, s vele együtt idegenek százait.

A carnifex egy pillantásnál többet nem is vesztegetett a lezuhant gépre, ami számára mindössze bosszantó apróság volt. Ölni vágyott, s szemei már a következő célpontot keresték.

Ahogy megpillantotta az őt bámuló, reszkető aspiránsokat, szélesre tátotta agyarakkal teli pofáját, és felüvöltött.

Tarkusz az utolsó pokoltűz lövedékét a feléje rohanó tyranida koponyájába eresztette, aztán a závárzat üresen kattant. A sav ugyan megtette a magáét, s a lény halálos görcsökben rángatózva zuhant az űrgárdista lába elé, de az őrmesternek nem maradt több lőszere az éralagutakban tolongó többi idegenre.

Tarkusz az övére csatolta a villámvetőt, és előhúzta a rohamkését. A villámvetőt célszerűbb lett volna egyszerűen eldobni – a holtsúly csak hátráltatta –, de túl régóta harcolt már ezzel a fegyverrel ahhoz, hogy csak úgy megszabaduljon tőle.

Olyan lett volna, mintha egy bajtársat hagyna cserben.

– Gyerünk! – rivallt rá Nordra és Horatiusra. – Nem érünk rá egész nap itt szobrozni!

Tane közel egy órája halt meg – marók tucatjai akaszkodtak rá, akár a folyondárok, leszorították, megbéklyózták, s a fogakkal teli állkapcsok végül utat találtak a keramitvértezet illesztékei között az élő húsig.

Õk hárman nem tudtak időben a segítségére sietni, de tartoztak annyival az emlékének, hogy a marókat az utolsó szálig lemészárolták.

Most, hogy az utolsó töltényt is kilőtték, már csak néhány gránátjuk maradt, meg az alkar hosszúságú rohamkéseik. Lőszer híján – bár ezt egyikük sem mondta ki – halottak voltak. Ennek ellenére tették, amit tenniük kellett.

Két folyosóval odébb – már amennyiben folyosónak lehetett nevezni ezeket az organikus járatokat – jókora kamrák sorára bukkantak, melyek falát zölden fluoreszkáló nyálka borította. A vértezetük szenzorai szerint a levegőben levő gázokból egy szippantás is elég lenne, hogy végezzen egy kifejlett groxszal, s őket is csak az erőpáncél belső cirkulációs rendszere és levegőszűrői óvták meg.

A kamrák falain a zöld anyag bábokat ölelt körbe, melyekből idővel kifejlett tyranidák másznak majd elő.

– Közeledünk – szólt hátra Tarkusz a hátát védő csatatestvéreknek. – Ezek itt már a keltetők, úgyhogy a noma királynő sem lehet messze.

A belső kamrák egyikéből nyálas sziszegéssel újabb tyranidák bukkantak elő. Harcosokra hasonlítottak, de valamivel testesebbek és lomhábbak voltak náluk. Kaszakarmaikról és csillogó agyaraikról nyálka csöppent a padlóra, s úgy próbálták közrefogni a betolakodókat, hogy esélyük se lehessen elmenekülni.

– A Császárért, és az Alapító Atyáért! – kiáltotta Tarkusz, s a pengéjét maga elé tartva indult rohamra.

Talán jobb lett volna nem jönni ide, s biztosan jobb lenne nem egy ilyen helyen elesni. De űrgárdisták voltak és Vérhollók, s tudták, hogy ez a kötelességük. Ezzel szolgálják a Birodalmat.

S a szolgálat mindhalálig tart.

A carnifex, hatalmas termetét meghazudtoló fürgeséggel csapott le, s tüskés farka egy újabb aspiránssal végzett.

– Figyeljetek! – csattant föl Aramusz, s igyekezett úgy helyezkedni, hogy a megállás nélkül mozgó tyranida közelébe kerülhessen. Olyan közel, hogy az idegenre vethesse a páncéltörő gránátját, s feltéphesse gyémántkeménységű bőrét. Úgy, ahogy annak idején Durio testvértől látta.

Utasította az aspiránsokat, hogy vonuljanak vissza, de a félelem szinte megbénította a kölyköket, s a carnifex már vagy hármat szaggatott darabokra.

– Földre! – rikoltotta Thaddeusz, s egy repeszgránátot vágott a tyranida fejéhez.

A következő pillanatban már srapnelek röpködtek mindenfelé, de egyelőre nem lehetett megmondani, vajon okoztak-e bármiféle kárt az idegenben.

Aramusz emelkedett fel elsőnek. Tudta, hogy a lézersugarak és a robbanólövedékek nem sok kárt tehetnek ebben a szörnyetegben, s a sav sem tökéletes megoldás. De ha a páncéltörő gránát egy tankot is kinyit, ezzel a fenevaddal is boldogulnia kell.

S ha a Császár is úgy akarja, ő is megcselekedheti azt, amit annak idején Durio testvér. Ha pedig nem sikerül, s odavész közben, majd Thaddeusz próbálja meg. S ha ő sem boldogul, megpróbálja Palmariusz, s talán még az aspiránsok is.

És ez volt a lényeg. Az, ami mindenekelőtt megkülönböztette őket a tyranidáktól. Mert azokat a kaptártudat és a szinapszislények akarata hajtotta, nem az öntudat, a saját akarat, vagy a hit.

A tudat, hogy az idegenek – a túlerejük, félelmetes biológiai adottságaik, és tébolyult vérszomjuk ellenére is – legfeljebb csak megölni tudják őket, de sem legyőzni, sem felülmúlni, kimondhatatlan elégedettséggel töltötte el Aramuszt.

Nyugalom szállta meg, s már nem számított, túléli-e az összecsapást a carnifexszel. Dobásra emelte a kezét – de Thaddeusz kiáltása az utolsó pillanatban megakasztotta.

– Fönt, Aramusz! Odafönt! Az égen!

Fehéren izzó fémdarab suhant át a Meridián szürke égboltján, akár egy lángoló meteor, de a Vérhollók tudták, hogy nem az.

Egy leszállóegység volt.

A jelzése alapján az Armageddonról jött, így sajnos nem lehetett a Harmadik Hadtesté. Talán Gordian volt az, talán Konan vagy Martellusz. Talán mindhárman úgy döntöttek, hogy – függetlenül attól, miféle utasítást adott nekik Aramusz – az utolsó órán a testvéreik mellett a helyük.

Ahogy a leszállóegység korom- és porfelhőt kavarva becsapódott az összeégett, lángoló romokkal borított földbe, a carnifex ideges sziszegéssel hátrált néhány lépést, s ütésre emelte rettentő karmait.

Aztán az egység kinyílt, akár egy virág, s a páncéllemez szirmok közül egy hatalmas alak bukkant elő.

– Vérhollók! – mennydörögte. – Fegyverbe!

Davian Thule volt az.

A romboló volt az.

Többé már nem Thule kapitány, űrgárdista, ugyanakkor hús-vér emberi lény, hanem Thule, az örökké élő kiborg, félig ember, félig óriás harci robot, hús és fém szimbiózisa. A Vérholló-harcos megtört testét egy mesterséges anyaméhbe helyezték, s létfenntartó rendszerét a harci gép vezérlő rendszerével kapcsolták össze. Nem csupán vezette a rombolót – egy lett vele.

Háromszor olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi, testét adamantium páncélzat óvta, s akkora tűzerővel rendelkezett, amivel egy kisebb várost is el lehetett törölni a föld színéről. Ha volt olyan, amiben a technopapok a Császár földi megtestesülését látták, akkor az egy romboló volt.

– Ne rájuk figyelj, szörnyeteg! – mennydörögte a carnifex felé. – Hanem énrám! Thule vagyok, a végzeted!

Aramusz tudta, hogy a pusztulás torkába pillantva groteszk így viselkednie, de képtelen volt abbahagyni a vigyorgást. Thule – még akkor is, ha a romboló testében tért vissza – erőt öntött beléjük.

Talán még nem veszett el minden.