TIZENHÁROM

Forbes admirális az asztropaták jelentését tanulmányozta. Ennek tükrében az, amivel odalent találkoztak, nem elszigetelt jelenség volt, holmi fertőzés, ami valahogy a Calderisről került a dzsungelvilágra. Egy meghódított és átformált világ terült el a lábuk alatt, amit a tyranidák uraltak. S odakint, az űrben egy olyan kaptárflotta nyújtogatta csápjait az Aurélia szubszektor többi világa felé, amiről eddig még csak tudomásuk sem volt.

Azt még mindig nem tudták pontosan, merre lehet a flottát irányító kaptártudat, a szentségtelen anya, ami világokat felfaló szörnyetegeket kölykezett, de felfedezték tapogatózó csápjait, s ezeket követve már legalább sejtették, merre jár.

– Mennyire megbízhatóak ezek az adatok? – méregette összehúzott szemmel az adattáblán sorjázó jelentést Forbes.

– Ha csupán egyetlen pszi információit vennénk alapul, lenne okunk a kétkedésre – mondta Mitchels óvatosan.

– De ez itt nemcsak egy pszi jelentését tartalmazza.

– Nem, uram – rázta meg a fejét a parancsnok. – Több mint féltucat, egymástól független beszámoló alapján állítottuk össze a jelentést.

– Ez akkor… – kocogtatta meg a körmével a fogát szórakozottan Forbes – … elég megbízhatónak tűnik?

– Igen, admirális.

A nő elégedetlenül horkant föl, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, Mitchelsnek igaza van. Bízott benne, hogy az asztropaták tévednek, s a veszedelem messze nem olyan nagy, mint amilyennek elsőre tűnt. De ez hamis illúzió volt, s tudta, hogy nem szabad tovább hitegetnie magát.

– A Császár óvjon minket! – mondta végül, s újfent betöltötte az adattáblájára a holotérképet, amin a tyranida flotta mozgását követték figyelemmel.

Az idegenek csápjai lassan az egész szektort behálózták, s egyértelmű volt, hogy a szubszektor központi bolygója, az Aurélia felé tartanak megállíthatatlanul.

– Vagy inkább… irgalmazzon nekünk – tette hozzá halkan.

– A Meridián? – ráncolta a homlokát Thaddeusz.

– Pontosan – bólintott Aramusz.

Még mindig Tarkuszra és az egyes szakaszra vártak, de úgy döntött, időközben tájékoztatja a többi szakaszparancsnokot a legújabb fejleményekről.

– A Császárra! – mordult föl a felderítők parancsnoka.

– Még nem sikerült kapcsolatba lépni a Meridiánnal, de az asztropaták már dolgoznak rajta. Fontos, hogy mihamarabb értesítsük Vandis kormányzót, bár félő, hogy a tyranidák hamarabb érnek oda, mint ez az üzenet.

– Biztosra veszem, hogy a Bolygóvédelem képes lesz… – kezdte Thaddeusz, majd zavartan elhallgatott.

– Mind tudjuk, hogy a Bolygóvédelem katonái még két kézzel és távcsővel sem találnák meg a saját seggüket – csikorogta Avitusz. – Nem jelentenek kihívást az idegeneknek.

– Valamilyen szinten egyet kell hogy értsek Avitusz őrmesterrel – mondta Aramusz kelletlenül. – A tyranida invázió biztos, hogy túlmutat bármilyen helyi katonaságon. Már ha egyáltalán lesz idejük felismerni, hogy megtámadták őket.

A Meridián bolyvilág volt, sokmilliárdnyi lakossal, teljesen betelepített kontinensekkel, és gigantikus városokkal. Akadtak ugyan erdőnyi méretű parkok – a gazdagok játszóterei –, amiknek azonban egy alsóbolyban élő még csak a közelébe sem mehetett. Aramusz, aki maga is egy nemesei famíliába született, nem egy ilyen helyen járt már, míg a szegény sorból származó Thaddeusz csak hallott róluk.

Ha a tyranidák spórái egy efféle helyre hullanak, azt napokig – akár hetekig – nem veszi észre senki, s a fertőzés zavartalanul terjedhet.

– A keserű igazság az – folytatta Aramusz, önkéntelenül is felidézve Kürosznak a neofitákhoz intézett szavait hogy a Tüphón Primaris veszett ügy. A fertőzés itt már oly mérvű, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel, ennyi idő alatt még mi sem lennénk képesek ezt megállítani, vagy a visszájára fordítani. A Meridián azonban még menthető, s ezenfelül ennek a szubszektomak a központi világa. Ha azt szeretnénk, hogy az ott élő milliárdok ne haljanak kínhalált, akkor azonnal oda kell mennünk, hogy megelőzzük, vagy csírájában fojtsuk el a tyranida fertőzést!

– Egyetértek – bólintott Thaddeusz. – A Meridiánra kell mennünk.

– Akkor, amint az egyes szakasz ideér, már indulunk is.

– És a helybéliek? – kérdezte Kürosz. – Velük mi lesz?

– Forbes admirálisnak szándékában áll annyi embert evakuálni, amennyit csak lehet – vont vállat Aramusz. – De… ami a többségüket illeti… a Császár irgalmazzon nekik, mert más nem fog.

Tarkusz és az emberei alig néhány perce futottak be, s most a falu főterén várakoztak, míg a többi szakasz – a három helybéli fiúval együtt – már a Viharmadarakon ült.

A falusiak, akik már vagy harminc órája nem aludtak, karikás szemekkel kóvályogtak fel-alá. Volt, aki kétségbeesetten zokogott, mások az Égi Atyához könyörögtek, hogy szabadítsa meg őket a világukat elemésztő gonosztól, ami minden perccel közelebb és közelebb ért a faluhoz.

Aramusz tudta, hogy azt a három kölyköt leszámítva ezekre az emberekre mind iszonyatos halál – s utána még annál is rosszabb – vár, de azzal is tisztában volt, hogy nem sokat tehet értük. Nem volt elég hely a Viharmadarakon, hogy kimenekítse őket, s azt sem tudta, Forbes emberei hogy boldogulnak majd a tyranidákkal, amik addigra már elözönlik ezt a helyet.

Az elöljáró és a népe nem értette, hogy az Égi Atya nemes fiai miért hagyják el őket a szükség óráján, s az őrmester már belefáradt, hogy megpróbálja megértetni a halálra készülőkkel a magasabb szintű összefüggéseket.

Tarkusz kifejezéstelen arccal hallgatta a falusiak jajveszékelését, s az arcokat fürkészte. Aramusz el nem tudta képzelni, hogy mit láthat bennük a rettegésen kívül, de úgy tűnt, a veterán megtalálta, amit keresett.

– Valami gond van, Tarkusz?

– Aramusz őrmester! – mondta a veterán űrgárdista kimérten. – A magam és az egyes szakasz nevében engedélyt kérek, hogy a Tüphón Primarison maradhassunk!

– Miért?

A veterán őrmester a falusiak felé intett a fejével, s kőbe vésett arcvonásai egy pillanatra ellágyultak.

– A bolygó, ahol születtem… az Erinia… a tyranidák áldozatául esett. Ez jóval az után történt, hogy a Vérhollók besoroztak. Egy fél galaxissal odébb voltam, amikor megérkezett a hír, hogy a szülővilágomat bekebelezte a Behemót kaptárflotta. A családom az Erinián élt… és az egyetlen, amit értük tehettem, az volt, hogy meggyászoltam őket.

– És most… – húzta föl a szemöldökét Aramusz.

– Esélyt kérek, hogy törlesszek egy keveset – keményedett meg ismét Tarkusz arca. – Az egyes szakasszal megpróbáljuk addig visszatartani a tyranidákat, míg Forbes admirális hajói biztonságba helyezik a falusiakat.

Halvány, fáradt mosoly suhant át az arcán.

– És ha szerencsénk van, a végén minket is kivisznek innen.

Gordian testvér ellépett a műtőoltártól, és egy fertőtlenítőszerrel átitatott kendővel törölte meg a kezét. Előtte, az adamantium műtőfelületen ott hevert a létfenntartó szarkofágból kiemelt Davian Thule kapitány, aki már inkább tűnt halottnak, mint élőnek.

– Kezdd meg a gamma-kilences anyag beadását! – utasította az apotekárius az egyik, mesterséges karokkal is felszerelt egészségügyi szervitort. – Minden értéket rögzíts későbbi elemzés céljából!

Azzal a padlóra lökte a kendőt, nem is figyelve az apró szervitorra, ami villámgyorsan előbújt a falba süllyesztett alkóvjából, s felszedte.

A hibrid ember-pókra hajazó, négykarú szervitor Thule fölé hajolt, s egy pneumatikus fecskendővel juttatta a kapitány testébe a gamma-kilences ellenmérget.

Gordian már vagy egy tucatnyi szérumot kísérletezett ki, amikre mind jól reagált a biotoxin, de Thule teste egyelőre egyiket sem látszott befogadni. Ha a gamma-kilences sem válik be, kénytelen lesz visszahelyezni a kapitányt a szarkofágba, s szinte újra az alapoktól kezdeni a kutatást.

Az egészségügyi szervitor odébb lépett, és türelmesen várta a további utasításokat. A kapitány testére kötött szondák és monitorok gőzerővel dolgoztak, folyamatosan figyelemmel kísérve a szérum útját, rögzítve a legapróbb változást is.

Gordian azonban csak egyetlen monitort figyelt – azt, amelyik a Thule vérében felszaporodott toxin értékét mutatta. Órákig dolgozott ezen a vakcinán, s már az idejét sem tudta, mikor pihent utoljára. S ha ez sem válik be… egyhamar nem is fog.

– A Császár adja, hogy ez legyen a megfelelő szer! – fohászkodott némán, s le sem vette a szemét a monitorról.

– Értem, Aramusz őrmester – hajolt Forbes a rádiókonzol fölé. – Jó vadászatot! AHadriánusz Kardja kilép!

Intett a híradós tisztnek, hogy bontsa a rádióösszeköttetést az Armageddonnal, s a székével Mitchels felé fordult, aki a parancsnoki emelvény mellett várakozott.

– Engedélyt kérek szólni! – mondta a parancsnok halkan, mint aki attól tart, hogy valaki kihallgatja őket.

A nő látta, hogy az elsőtisztje lassan pipacspiros lesz, így sejtette, hogy valami fontosról lehet szó.

– Engedély megadva. Mi a probléma, parancsnok?

– Biztos benne, uram, hogy a bolygószintű evakuáció jelenleg a leghasznosabb módja az erőforrásaink felhasználásának? Nem gondolja, hogy Vandis kormányzó hasznosabbnak ítélné, ha mi is az űrgárdistákkal tartanánk, hogy megvédjük a Meridiánt?

Dacos mosoly ült ki Forbes ajkára, s összeérintette az ujjhegyeit.

– Eltekintve attól, hogy még most sem sikerült kapcsolatba lépnünk Vandis kormányzóval – és távol álljon tőlem, hogy megpróbáljam megítélni, ő mit tartana egy ilyen esetben fontosnak –, le kell, hogy szögezzem, ez nem az egész bolygóra kiterjedő evakuáció. Arra sem időnk, sem elegendő szállítóhajónk nem lenne. Itt pusztán néhány száz helyi életéről van szó, akik a mi közbeavatkozásunk nélkül hamarosan már a tyranidák gyomrában lennének. Az auréliánus flotta többi hajója már amúgy is úton van a Meridián felé, s két napon belül mi is csatlakozunk hozzájuk. Együtt indulunk majd a tyranidák ellen, s adunk légi fedezetet az astarteseknek, akik le is szállnak a Meridiánon.

Elhallgatott egy pillanatra, s a mosolya kiszélesedett.

– Vagy, hogy másként fogalmazzak, biztos vagyok benne, hogy jelenleg ez a leghasznosabb módja az erőforrásaink felhasználásának. Felteszem, maga sem az a megalkuvó fajta, aki teóriákat gyárt, hogy miért kellene a kényelem és racionalitás nevében kínhalálra ítélni több száz embert.

Mitchels ajkai vértelen vonalnak tűntek tűzvörös ábrázatában, és nyakán megfeszültek az izmok. Valakinek, aki ilyen komolyan vette a rangját, s a vele járó kötelességet, egy efféle rendreutasítás felért a nyilvános fizikai fenyítéssel.

– Nos? – húzta föl a szemöldökét Forbes.

– Nem, admirális – hajtotta le a fejét az elsőtiszt.

– Örülök, hogy egy véleményen vagyunk – bólintott a nő. – így csöppet sem kell aggódnom, hogy a parancsaimat maradéktalanul végrehajtják-e. Tarkusz őrmester és a szakasza még most is odalent van a bolygón, s biztosítja a leszállóegységeinket, úgyhogy próbáljuk meg a lehető leggyorsabban intézni az evakuációt!

Mitchels feszesen tisztelgett, s szótlanul ment a dolgára.

– Rendben, Tarkusz őrmester – morogta az orra alatt a nő. – Lássuk, hány lelket sikerül kirángatnunk egyenest a fenevad torkából!

Ahogy a nap lassan a nyugati láthatár felé közeledett, s megnyúltak az árnyékok, a falu határában állomásozó űrgárdisták egyre gyakrabban hallották az idegenek türelmetlen, vérszomjas cserregését. Tudták, hamarosan leszáll az éj, s akkor előbújnak a dzsungel sűrűjéből a rémek.

Az egyes szakasz féltucat életben maradt űrgárdistájából öt amellett voksolt, hogy maradjanak, és segítsenek. Mettiusz testvér, aki szívesebben ment volna a Meridiánra, először nemmel szavazott, de amikor látta, hogy minden csatatestvére úgy döntött, hogy marad, nyomban megváltoztatta a véleményét.

Egyébként is ritka eset volt, hogy a saját sorsuk felől dönthettek, hisz megszokták, hogy egész életükben parancsokat követnek. Tarkusz tisztában volt vele, nem parancsolhatja meg nekik, hogy a kedvéért maradjanak, így szavazásra bocsátotta a dolgot.

Így esett hát, hogy hét űrgárdista maradt hátra a Tüphón Primarison, s már egy órája – azóta, hogy a Viharmadarak felszálltak – csak az erdőt és az eget figyelték.

S most, hogy a Hadriánusz Kardjának első szállítóhajói megérkeztek, az egyes szakasz harcosai a csontjaikban érezték, a tyranidák támadása sem várat már soká magára. Tarkusz detektora folyamatos mozgást jelzett a fák között, s bár eddig még egyetlen idegen sem próbálta megrohanni a falut, ez most már bármelyik percben bekövetkezhetett.

A falusiak a főtéren gyülekeztek, s amióta felszálltak a Viharmadarak, karjukat az ég felé nyújtva fohászkodtak.

Vajon így történt az Erinián is? – tűnődött Tarkusz.

Régi otthona pásztorok lakta, buja, zöld világként élt az emlékezetében, de azok tükrében, amit a Calderisen és itt látott, biztosra vette, hogy végóráiban az Erinia sem békés, sem zöld nem volt. Az emberek biztosan ott is kétségbeesetten reméltek, mígnem a Mindent Felfaló Ellenség elevenen emésztette el őket.

Az ő családja is ugyanilyen elszántan leste az eget, bízva benne, hogy a segítség időben megérkezik, s igyekeztek nem gondolni arra, hogy valószínűleg nem lehet néhány óra alatt egy egész világot evakuálni.

S amikor az utolsó csapatszállító is felszállt, s tudták, hogy többé már nem jön vissza… vajon akkor is ott álltak még, az eget bámulva, hamis illúziókba ringatva magukat? Hogy az egyik talán mégis visszajön… hogy néhányan még megmenekülhetnek…

Ahogy az első szállítóhajó fedélzeti nyílása feltárult, a falusiak kétségbeesett üvöltéssel rohanták meg, s majd halálra taposták egymást, miközben megpróbáltak mind feljutni.

Tarkusz már azt fontolgatta, hogy odaküldi az egyik emberét rendet teremteni, amikor a csirregés hangja minden eddiginél magasabbra szökött, s egyszerre vagy egy tucat tyranida harcos rontott elő az erdőből.

Az őrmester azonnal tüzet nyitott, kitinpáncélos végtagokat és törzseket roncsolva szét. A mentőalakulatoknak maguknak kell boldogulniuk a helyiekkel. A Vérhollóknak egyéb dolga akadt.

A privatér fényévekre onnét, a távoli Meridiánon, a kormányzói palota hangszigetelt alagsorának egyik rusztikusan berendezett helyiségében várakozott.

A biztonságiak, akik az űrkikötőtől kísérték idáig, elvették a fegyvereit – a pisztolyát és a késeit mielőtt magára hagyták volna a szobában. A vésett pecsétgyűrűjét persze nála hagyták, de ezen nem is csodálkozott. Nem sokan voltak ebben a szektorban, akik felismertek volna egy jokaero digitális fegyvert.

A szemimplantátumába rejtett meglepetésekről nem is beszélve, amiket természetesen csak végszükség esetén használna… de jó tudni, hogy mindennek ellenére nem maradt védtelen.

Már közel egy órája várakozott türelmesen, s néha végigsimította a hosszú, masszív tokot maga előtt az asztalon. Akire várt, szeszélyes, követelőző ember volt, de mindenekelőtt gazdag, így az, hogy megvárakoztatta, szinte részét képezte az üzletnek.

Szerfölött sajnálta, hogy a Tüphón Primarisról hozott tároló – a tyranida tojással együtt – odaveszett. A privatér tudta, a megrendelője szép summát fizetett volna azért, hogy a gyűjteményében tudhasson egy ilyen ritka, idegen holmit, de ami történt, megtörtént. Biztosra vette, hogy a tokban pihenő fegyver majd kárpótolja, különösen, ha az ügyfele megtudja, milyen körülmények között jutott hozzá, s ki forgatta korábban.

Az egyre nyomasztóbb csendet a nyíló ajtó szisszenése törte meg, ahogy súlyos, virágok és érett gyümölcsök aromájától terhes illatfelhő kíséretében bevonult a vásárlója.

– Sajnálom, hogy várnia kellett – mondta olyan hangon, amiben nyoma sem volt sajnálkozásnak. – Szerfölött unalmas indokkal rabolták az én időmet is. Méghogy meteoritok!

A privatér szemöldöke felszaladt, aztán gyorsan nyugalmat erőltetett magára, és az asztalon heverő tok felé intett.

– Szóval… ez lenne az a kincs, amit említett! – lépett közelebb a másik, s úgy csillogott a szeme, mint egy éhes ínyencé.

– Igen – bólintott a kalmár, és óvatosan kinyitotta a tárolót. – Meteoritokat említett?

– Eh – legyintett unott arroganciával a vásárló. – Pár senkiházi a bolygó túlfelén arról kezdett panaszkodni, hogy hullócsillagokat láttak! Még ezzel is engem fárasztanak!

Azzal a nyitott tokhoz lépett, s alig palástolt izgalommal dörzsölte össze a kezeit. A privatér szinte már várta, mikor kezd önkéntelenül nyáladzani.

– Hullócsillagok? – kérdezett vissza ismét óvatosan.

– Megmondtam nekik, hogy amit láttak, pusztán légköri jelenség volt – fintorgott a vásárlója kelletlenül. – Időjárás. Olyasmi, amiről ezeknek a bolylakó senkiháziknak fogalmuk sem lehet.

A privatér lassan bólintott, majd lehúzta a tokban pihenő tárgyról a védőburkolatot. A vevője mohón nyúlt a hosszú, míves penge után, aztán néhány centiméterre a markolattól megremegett a keze.

– Esetleg szabad…?

– Természetesen, kegyelmes uram – mosolygott a kalmár biztatóan. – Felteszem, nem is kell kérdeznem, hogy az átutalás megtörtént-e már.

– Ó, hát… hogyne – bólogatott a vásárló, mint akit szemlátomást bosszantanak az efféle zavaró nüanszok. – Persze... persze.

Azzal ujját az orra alá dugott adattábla leolvasójához nyomta, kézjegyével szentesítve az üzletet.

– Ez esetben, ez immáron az öné! – biccentett a kard felé a privatér.

– Oh! – nyögött föl a vevő gyönyörűségében, s eksztatikus örömmel simította végig a meztelen pengét, ami még így, kikapcsolva is mintha szikrázott volna a benne lapuló energiától.

– És most, ha megbocsát, kegyelmes uram! – hajolt meg a privatér. – Sürgősen vissza kell térnem a hajómra.

– Máris? – nézett föl a vásárló zavartan, majd egy hanyag kézmozdulattal elbocsátotta. – Legyen hát. Távozhat!

A privatér öles léptekkel indult az ajtó felé. Visszaszerzi a fegyvereit a biztonságiaktól, aztán irány a csillagkikötő, hajóra száll, és…

– Azért… igazán kár a tojásért – mondta a másik elnyújtott, kényeskedő hangon, amitől úgy tűnt, mintha hangosan tűnődne.

– Valóban – toipant meg az ajtó előtt a kalmár. – De ki tudja? Talán egy napon ismét be tud szerezni egy tyranidát. Talán hamarabb is, mint gondolná.

– Ó… hát nem is tudom – mosolyodott el a vásárlója. – Talán. De ahhoz igazán nagy szerencse kell!

Ahogy az ajtó bezáródott a privatér mögött, a csillagközi kalmár higgadt maszkja egy villanás alatt semmivé foszlott.

Meteoritok! – csóválta meg a fejét, és máris kettesével szedte a lépcsőket. – Sokkal inkább spórákat tartalmazó szikladarabok.

Ott egye meg a fene a pisztolyát, meg a késeit! Megtarthatják! Nagyon is jól tudta, hogy mi közeledik – mit közeledik, rohan, száguld! – feléjük az égből hulló kövek nyomában.

És amikor ideér… hát… ő akkor szeretne már nagyon messze lenni innen.