TIZENÖT

Aramusz és a hármas szakasz másik öt tagja védő formációt vett föl, miközben a Viharmadár mögöttük ismét a magasba emelkedett.

Amint végeznek az itteni feladataikkal, a Viharmadár ismét felveszi, és a bolygó fővárosába, Zenitbe röpíti őket.

Már ha életben maradnak addig.

Az, amit Niven az indulás előtt mondott nekik, a többi szakasz feladatát nem érintette, de legalább egy kis reményt adott nekik, hogy a feladatuk teljesíthető. Az azonban, hogy sikerrel járnak-e, jelen pillanatban a hármas szakasz vállán nyugodott.

– Nincs jel – ellenőrizte Voire a mozgásdetektort, és a távolsági szenzorokat.

– Folyamatos, széles spektrumú pásztázást akarok! – mondta Aramusz. – Csatárláncban haladunk észak felé. Mindenki maradjon látótávolságon belül! Indulás!

Aramusz tisztában volt vele, hogy a könyvtárost mindannyiuknál jobban zavarja az árnyék, amit a kaptárflotta vetett a hipertérben, hiszen tőle vártak volna magyarázatot arra, hogy az idegenek jelenléte a Meridián-rendszerben valószínűleg erősebb, mint máshol, annak ellenére, hogy fizikailag messzebb voltak a flottájuktól.

Neki pedig egészen addig nem volt válasza, míg meg nem közelítették a rendszer központi bolygóját.

– A légi felvételek szerint az előőrseik már ezen a környéken járnak – kapcsolta be a rádióját Aramusz, miközben észak felé indultak, át a hatalmas, zöldellő parkon. – Úgyhogy minden, ami mozog, célpont!

Niven magyarázata szerint a kaptártudat speciális lények segítségével tartja a kapcsolatot a Meridiánt elárasztó seregeivel, valahogy úgy, ahogy a birodalmiak a rádiót és az asztropatákat használták. Ezek a lények a zoantrópok egy módosult alfajához tartoztak, s gyakorlatilag mozgásképes agyak voltak, elsődleges feladatuk a kapcsolattatás mellett a hipertér leárnyékolása volt. Tekintve, hogy a kaptárflotta milyen messze járt a Meridiántól, a könyvtáros más magyarázatot nem talált.

Biztosan a Tüphón Primarison is szép számmal akadnak efféle lények, de az információt egyelőre semmilyen módon nem tudták eljuttatni Tarkusz őrmesterékhez.

A fertőzés a Meridiánon azonban még nem érte el azt a szintet, mint a dzsungelvilágon, így talán volt még ok a reményre. Ha az előőrssel érkezett zoantrópokat sikerül felkutatni és megsemmisíteni, a hipertérre boruló árnyék is megrövidül talán, s így remélhetőleg lesz rá mód, hogy a Vérhollók üzenetet küldjenek a rendszeren kívüli csatatestvéreiknek. Ha az asztropatikus üzenet célba ér, erősítésre számíthatnak. S bár a Tüphón Primaris már odaveszett, de a Meridiánnak, s az Aurélia szubszektor többi világának nem kell osztoznia a sorsában.

Ha azonban a hármas szakasz nem jár sikerrel, akkor a Meridián egyetlen reménye az lehet, ha Forbes admirálisnak és a hadihajóinak sikerül felkutatnia és meggyengítenie a kaptárflottát annyira, hogy az a környező világok leigázása helyett inkább önmaga védelmére összpontosítson.

Erre azonban Aramusz is elég kevés esélyt látott.

– Őrmester! – szólalt meg váratlanul a jobb szélen haladó Siddig. – Azt hiszem, találtam valamit.

A fű kövér és harsogó zöld volt vasalt csizmáik alatt, s a gondosan ápolt, rendszeresen locsolt fák dús lombkoronája smaragdzöld derengéssé szűrte a napfényt. Rossz idő esetén egy erőteret vontak a park fölé, megóva a növényeket az elemektől, de amikor a szél elült, s a nap hétágra sütött, hagyták a növényeket fürdeni a fényben.

Valószínűleg aznap is pompás idő volt, amikor az idegen spórák a Meridiánra hullottak, s villámgyorsan gyökeret eresztettek a parkban.

A sövény, ami előtt Siddig testvér állt, úgy remegett, mintha vad szél borzolná a leveleket, aztán a szétrobbanó ágak közül előugrott valami, ami egyenesen az űrgárdistákra rontott.

A gárdisták abban a pillanatban tüzet nyitottak, darabokra tépve a támadót.

– Állj! – bődült el az őrmester, és az előttük heverő testre bökött, amiből vér és olaj szivárgott. – Ez egy szervitor.

Az embergép ollóban végződő, mechanikus végtagjai még mindig vadul kaszabolták a térdig érő füvet, de látszott, hogy az utolsókat rúgja.

– Sajnálom, uram – hajtotta le a fejét szégyenkezve Siddig.

– Szükségtelen – rázta meg a fejét Aramusz. – Egy ilyen helyzetben a kivárás gyakran egyenértékű a halállal, úgyhogy helyesen jártál el. Az efféle szervitorokat egyébként sem úgy szokták programozni, hogy hagyják a hívatlan betolakodókat a parkban kószálni. Ha összefutnánk még egy párral, nem akarom, hogy bárki megsérüljön. Úgyhogy lőjétek le őket!

A csatatestvérek egyetértően bólogattak.

– Gyerünk tovább! A tyranidák itt vannak valahol, és mihamarabb ki akarom füstölni őket!

A kormányzó leplezetlen undorral méregette az őt kísérő Küroszt, és a felderítőit.

– Engem úgy informáltak, hogy űrgárdisták érkeznek a segítségünkre – fanyalgott, és hitetlenkedve csóválta meg a fejét az őrmester hosszú haja és kopott vértezete láttán.

– Hol a parancsnokuk?

Kürosz keze egy pillanatra ökölbe szorult, de a tapasztalat és a kiképzés megtanította rá, hogy ilyenkor még véletlenül se mondja ki azt, ami először eszébe jut.

– Kürosz őrmester vagyok, a Vérhollók Ötödik Hadtestének első zászlóaljából, a tízes szakasz parancsnoka. A felettesem jelenleg Aramusz őrmester. A felderítőimmel mi kaptuk a feladatot, hogy működjünk együtt a Bolygóvédelmi Erőkkel, és segítsünk a főváros védelmének kialakításában.

– Ugyan kérem! – legyintett Vandis, mintha csak egy legyet próbálna elhessegetni. – Én űrgárdistákat kértem, nem felderítőket!

Rosszallóan nézett vissza a válla fölött a sarkában loholó hivatalnokokra, akiknek egy része buzgón bólogatott, bármit is mondott a kormányzó, de a többiek nyugtalanul méregették a felderítőket.

Kürosz megállt, kihúzta magát, s úgy mérte végig Vandist, akár egy felnőtt a szemtelen kamaszt.

– Az Adeptus Astartes teljes jogú csatatestvére vagyok, kegyelmes uram, és közel két évszázada szolgálom már a Császárt és a Rendet! Ők itt a Vérhollók neofitái, akik már nemegyszer bizonyítottak harcban, és mind kiválóan képzettek a stratégia művészetében, beleértve a bolygóvédelmet is. Úgyhogy igenis jár nekik az udvarias hang és megbecsülés!

Vandis elsápadt, és zavartan nézett föl a nála két fejjel magasabb harcosra.

– Én… de… de hát…

– Most megyünk, és ellenőrizzük a főváros védelmi rendszerét – húzta össze a szemét fenyegetően Kürosz. – Mire visszajövünk, a BV vezérkara legyen itt, megfelelően eligazítva!

– De… – hápogta a kormányzó, de az őrmester már nem vele foglalkozott.

– Watral, te velem jössz! Mi ellenőrizzük a nyugati és északi védműveket. Tubaché és Murené a déli falszakasz, Jutan és Xenakisz a keletihez megy! Jegyezzetek föl minden jól védhető falszakaszt, lőállást, gyenge pontot, és az olyan helyeket, ahol potenciálisan lelassítható vagy megállítható egy roham! Folyamatos rádiókapcsolatban leszünk, s ugyanitt találkozunk helyi idő szerinti 18.00-kor. Kérdés? Nincs? Rendben. Indulás!

Azzal a hat Vérholló faképnél hagyta a kormányzót és a sleppjét.

– Panasszal fogok élni! – sziszegte Vandis, s dühtől vöröslő arccal indult a kormányzói palota felé. – Mérget vehetnek rá!

A bürokraták majd egymás lábára tapostak nagy igyekezetükben, hogy tartsák vele a lépést, de közben ideges pillantásokat váltottak.

A leszállóhajók vörös ragadozó madarakként suhantak el Zenit tornyai fölött. Valahol odalent, mélyen a felszín alatt, a nyirkos, sötét alagutak szintjén volt az Alsóváros – az a hely, ahol annak idején Thaddeusz felnőtt.

Az alsóvárosi 40-es körzet lázadóival lógott, és már tizenegy éves kora előtt embert ölt. Igaz, hogy önvédelem volt, de attól még gyilkosságnak számított.

Ennyi idő távlatából azonban már a halott arcára sem emlékezett, s egyre nehezebb volt az olyan dolgokat felidéznie, amik a Vérpróba előtti időkhöz kapcsolódtak.

Az anyja hangja. A kerítésszaggató bűze, amit az apja ivott. A hely, ahol éltek.

De minden csatatestvérre emlékezett, akikkel valaha is együtt szolgált. Minden ráncra, forradásra, apró jellegzetességre.

Különösen azok esetében, akik az ő keze alatt szolgáltak, s harcban estek el.

A Vérhollók eidetikus memóriája, a mindenre emlékezés áldott-átkozott adománya nem hagyta, hogy bárkit vagy bármit is elfelejtsen űrgárdista létéből, de az azt megelőző idők egyre inkább kifakultak. S ahogy most elnézte a valaha ismerős épületeket, a táj azokra a dolgokra hívta föl a figyelmét, amikre már soha nem emlékezhet, és persze azokra, amiket soha nem feledhet.

Elfordult az ablaktól, és megpróbált a feladatra összpontosítani.

Alig néhány perce tették le Kürosz őrmestert és az embereit a kormányzói palota tetején, s míg ők a főváros védelmének megerősítésén dolgoznak, a többi szakasz megpróbál időt nyerni nekik.

A hosszúsági és szélességi körök metszéspontjában épült fővárosban egyelőre nyomát sem látták az idegeneknek, de a bolygó túlsó feléről folyamatosan érkeztek az egyre komorabb hírek. Aramusz és a hármas szakasz már ott volt, s megpróbálták megtalálni a baj forrását, ami elvágta a Meridiánt a külvilágtól.

A tyranidák – a Vérhollók legderűlátóbb becslései szerint is – már több mint a felét elfoglalták a keleti féltekének, s gyárnegyedek, lakóbolyok és középületek mélyére vették be magukat. Hacsak nem tesznek ez ellen valamit nagyon gyorsan, a rémek hamarosan már a főváros alatt járnak.

Megállítani talán nem tudják őket, de lelassítani mindenképp. S Avitusz Pusztítói mellett ez a feladat a hetes szakasz rohamosztagosaira várt.

A tyranidák java primitív, csökevényes akarattal rendelkező lény volt, s csupán a kaptártudat ereje és befolyása vezérelte őket. Azok a lények, amik a közös tudat gondolatait és akaratát kivetítették, és rákényszerítették a többi tyranidára, olyanok voltak, mint az agyat a test többi részével összekapcsoló szinapszisok. Nélkülük a többi idegen csupán esztelen, vérengző vadállat lenne, híján minden ravaszságnak és szervezettségnek.

A lények, amiket Thaddeusz és az emberei kerestek, zoantrópok voltak, olyasféle lények, amik a hipertér leárnyékolásáról is gondoskodtak. Ezek azonban nem csupán nagy, lebegő agyak voltak, amik a többi idegent irányították a kaptártudat akaratának megfelelően, hanem egyben agyarakkal, karmokkal és félelmetes pszi-képességekkel bíró fenevadak is, amik szükség esetén képesek voltak megvédeni magukat.

– Leszállás két perc múlva, őrmester! – szólt hátra a pilótafülkéből Takayo.

– Mindenki hallotta! – mordult föl Thaddeusz, és ellenőrizte a villámvetőjét. – Készüljetek!

Ellenőrizték a saját fegyverzetüket, majd a többi csatatestvérét is, s végül a háti rakétákat, amik segítségével sokkal hamarabb lesznek lent, mintha a Viharmadárnak le kellene szállnia velük.

– A tudás hatalom… – mondta Thaddeusz csöndesen, bár magában azt kívánta, bár képes lenne feledni.

– A tudás hatalom! – üvöltötte Avitusz, miközben az olvasztárfegyver lövései újabb épületeket lobbantottak lángra.

Ha valaki, hát ők igazán tudták, hogyan kell pusztítani. Kilométer széles sávban, míg csak a szem ellátott, elfolyt épületek, üvegessé olvasztott talaj és lángoló romok mutatták a brutális kegyetlenséggel meghúzott határvonalat, amin egy darabig semmiféle tyranida nem kel majd át.

A bombák, robbanótöltetek és nehézfegyverek rettentő pusztítást végeztek, de Avitusz így sem volt elégedett a rombolás ütemével.

– Azokat az épületeket vegye célba, Dow! – utasította a közeli raktár tetején álló harcost az őrmester, amit a csatatestvér gyors biccentéssel nyugtázott.

A következő pillanatban vakító, lángoló plazmacsóvák kapták telibe a kijelölt célpontot, s az épületek izzó salakká olvadtak.

Nyomukat sem látták még az idegeneknek, s ez lassan kezdett az őrmester agyára menni. Az, hogy várakozás közben néhány száz négyzetkilométernyi ipamegyedet is elpusztítanak, alig valamicskét javított a hangulatán.

A légi felvételek szerint száz kilométeren belül egyetlen tyranida sem volt, bár keletről folyamatosan közeledett egy jókora raj, s ha továbbra is abban a tempóban haladnak, ahogy eddig, holnap ilyenkorra már itt is lehetnek.

A helyiek java, akik mostanra már tudták, hogy idegenek támadták meg a Meridiánt, nyugatra menekült, a főváros felé. Az üresen tátongó lakóbolyokban már csak a legvérmesebb fosztogatók kutattak még mindig a hátrahagyott holmik között, de az őrmester biztosra vette, hogy ők sem sokáig.

Az első zóna, amit a kilences szakasz felperzselt, mezőgazdasági terület volt. Az itteni élelmiszergyárakban algát tenyésztettek, amiből enzimek segítségével szerves alapú táplálékhelyettesítőket állítottak elő. Ezt fogyasztották azok az alsóvárosiak, akik nem tudták megengedni maguknak a külvilágból importált drága ételeket.

A hatalmas algakádakban tenyésző, orrfacsaróan büdös telepek irdatlan mennyiségű szerves alapanyagot biztosítottak volna a tyranidáknak, így a Pusztítók ezekkel a tartályokkal kezdték. Utána pedig minden mást is megsemmisítettek – kilométernél is szélesebb sávban, a láthatár egyik peremétől a másikig. A felperzselt föld taktikája nem fogja megállítani az idegeneket, de lelassítja őket, és megfosztja a kaptárflottát a biomassza javától, amiért jöttek.

Azok a civilek, akik még nem menekültek el, vadul tiltakoztak az ellen, hogy épp az őket védelmező birodalmi erők semmisítik meg az otthonaikat és munkahelyeiket. Nem voltak hajlandóak belátni, hogy az, amit az űrgárdisták tesznek, szükséges, és az életük sokkal többet ér a házaiknál.

Avitusz szíves-örömest darabokra tépett volna néhányat közülük, csak a miheztartás végett, de ezt Aramusz egyértelműen megtiltotta.

A Pusztítók őrmestere pedig – bárki bármit is tartott felőle – mindig engedelmeskedett a kapott parancsnak, így nem bántotta a civileket. Egyszerűen közölte velük, hogy folyamatosan haladnak tovább, s az épületekkel együtt lakóikat is megsemmisítik, ha nem hagyják el azokat időben.

Egyelőre nem volt ellenség a közelben, akikkel harcolhattak volna, így Avitusznak is be kellett érnie az üres épületekkel, amiken kitölthette a dühét.

– A tudás hatalom! – harsogta elégedetten, a rombolás e pazar orgiájában gyönyörködve. – Őrizd hát jól!

Az algakádak és salakká hamvadó lakóbolyok olthatatlan lánggal égtek, s bár Avitusz a csontjaiban érezte, hogy a jelmondat eredetileg nem a pusztításban rejlő tudás hatalmára utalt, ez sem tudta lehervasztani arcáról a mosolyt.