HAT

– Idegen – bólintott Thule, aki a ládában talált tojást vizsgálta. – Kétség sem férhet hozzá.

Aramusz a kapitány jobbján állt, a kezében kibiztosított villámvetővel, készen arra, hogy lelőjön bármit, ami előbújik a raktár valamelyik sötét zugából.

– Tyranidának tűnik – morogta.

– Igen – értett egyet a kapitány komoran. – Tehát a te szakaszod bukkant rá, miközben lehetséges újoncokat kerestek.

– Igen, kapitány. A többiek még mindig a környező épületeket fésülik át, de úgy gondoltam, hogy ezzel nem kellene a vizsgálat végéig várni.

– És mégis, hogy a fenébe kerülhetett ez ide?! – csóválta meg a fejét Thule hitetlenkedve. – Egy konténerben?

Amint Tarkusz, és a harmadik szakasz többi harcosa befejezte a házak átvizsgálását, a kapitány azonnal kiadta a visszavonulási parancsot. Az életben maradt Vérhollók a csillagkikötőnél gyülekeztek, s lassan a Viharmadarak hajtóművei is újra életre keltek.

A masszív városfalak sem voltak képesek eléggé tompítani a kinti csatazajt, s az odakint tomboló ütközet moraja úgy hatott, mintha folyton az óceán hullámai ostromolták volna a sziklákat.

Hajtóművek dübörgése ellenpontozta a csatazajt – az utolsó kereskedő- és szállítóhajók szálltak föl épp, fedélzetükön azokkal, akiknek még volt egy kis összekuporgatott pénzük.

Aramusz még mindig a láda oldalára ragasztott, apróbetűs cetlit bogarászta.

– Eszerint a konténert az Aurélia szubszektor egy másik világáról, a szomszédos rendszerben található Tüphón Primarisról hozták a Calderisre.

– A Typhon Primarisról hozták ide – ismételte meg Thule hitetlenkedve. – A Calderisre.

A pillantása a ládáról lassan a tojásra, majd Aramuszra vándorolt.

– Miféle elmebeteg hozhat egy idegen életformát egy lakott világra?!

Az őrmester megvonta a vállát, bár a vállvértje miatt ebből nem sok látszott.

– Fogalmam sincs, kapitány testvér. Viszont, amikor láttam, hogy ez a dolog… kikelt, úgy gondoltam, jobb, ha te is tudsz róla.

– Jól gondoltad, őrmester – biccentett Thule, s a pillantása a raktár sötét zugait fürkészte. – Az elmúlt hetekben csak az orkokra koncentráltunk, s arra, hogy a falakon kívül tartsuk őket. Legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy esetleg ilyen veszéllyel kell szembenéznünk a falakon belül.

– A helyiek esetleg nem utaltak rá, hogy… valami idegen dolgot láttak volna?

Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, kaparászó zajra lettek figyelmesek, s felborult egy láda. A Vérhollók azonnal fegyvert rántottak – s két holtsápadt emberrel találták szemben magukat, akik a villámvető és az energiakard láttán rögtön magasba emelték a kezüket.

– Kérem, ne lőjenek! – kiáltotta kétségbeesetten az egyikük, aki a ruházata alapján tehetős helyi nemesnek tűnt.

Hímzett öve méretes pocakra simult – íme, egy ember, aki akkor is bőségesen étkezik, amikor mások majd éhen halnak.

– Nemes űrgárdisták! – igyekezett megőrizni a higgadtságát a másik. – Semmiféle veszélyt nem jelentünk.

Õ még a nemesnél is díszesebben öltözött – akár egy brokát felöltőt, hosszú szárú csizmát és széles selyemövet viselő páva. A csípőjére csatolt tokban díszes pisztoly pihent, s a bal szemét drága implantátum helyettesítette. Messziről lerítt róla, hogy nem helybéli, sokkal inkább valamelyik szabad kereskedőhajó kapitánya, amolyan űrcsavargó privatér.

– Ne mozduljanak! – szegezte a mellkasuknak a kardot Thule. – Mit keresnek itt?

A calderisi zavartan vonogatta a vállát, s láthatóan szörnyű zavarban volt.

– Ez itt az enyém… – nyöszörögte.

– Jól táplált barátom arra próbált utalni, büszke harcos – vette át a szót a privatér –, hogy ez a raktár az ő tulajdonát képezi.

Thule szemmel láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét, így Aramusz – bár vétett vele az etikett ellen – vette kezébe a dolgok irányítását.

– Ugye, van hajója? – kérdezte a szabad kalmártól.

– Valóban – bólintott udvariasan a privatér. – Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam.

– Akkor hogy lehet, hogy még mindig itt van?! – intett Aramusz, a mozdulatba belefoglalva nemcsak a raktárt, de az egész várost. – Miért nem menekült még el?

– Üzletfelem – biccentett a nemes felé a kalmár – azért fogadott a szolgálatába, hogy biztonságos helyre juttassam a Calderisről, de előtte – és e tekintetben hajthatatlannak bizonyult – mindenképp el szeretett volna jönni ide, hogy elvigyen ebből a raktárból néhány tárgyat, melyekhez anyagi, s egyben érzelmi szálak fűzik.

– Ha maga a tulajdonos, akkor magáé a felelősség is mindenért, amit itt őriznek – lépett közelebb fenyegetően Thule.

Nem kérdés volt, bár a nemes megpróbálta ekként értelmezni.

– Hogy érti, hogy…

– Arról mit tud? – intett a fejével a kapitány a konténer felé, amiben az idegen tojást találták.

Azok ketten lopva összenéztek, de egyiküknek sem akaródzott válaszolni.

– Hallgatom! – lépett egészen közel a nemeshez Thule.

– Én… én…

– Magának mi köze ehhez az egészhez? – mérte végig a privatért a kapitány.

– Nos, nemes astartes – próbálta nagyon körültekintően megválogatni szavait a kalmár –, én csupán nemrégiben érkeztem a Calderisre, így nyilván nem valószínű, hogy én…

Mielőtt befejezhette volna a magyarázkodást, valami fémesen csikordult a raktár hátsó traktusában, s megelevenedett a sötétség.

A tyranida harcos ezt a pillanatot választotta a támadásra.

Thaddeusz látta, ahogy Merrik elesik, de túl messze volt, hogy a segítségére siethessen. Pedig már a visszavonulási parancsot is megkapták, s a gyülekezőhely is majdnem látótávolságon belül volt.

Az űrjáró orkok sokkal keményebb ellenfélnek bizonyultak vad fajtársaiknál. Míg csak a vadakkal volt dolguk, Thaddeusz szinte biztosra vette, hogy minden csatatestvér megússza komolyabb sérülés nélkül az összecsapást. A zöldbőrűek mindenféle terv nélkül, ügyetlenül harcoltak, s a nyers testi erő sem ellensúlyozhatta az erőpáncélt, és a több évtizedes harci tapasztalatot.

Egyedül a lándzsákra szerelt primitív robbanószereik jelenthettek némi veszélyt az űrgárdistákra nézve, de amíg volt mozgástere, Thaddeusz ezektől sem tartott különösebben. Ha pedig túlerővel próbálták maguk alá gyűrni, egyszerűen bekapcsolta a háti rakétáját, és egy látványos ugrással máris vagy húsz méterrel odébb járt.

A nyílt terepen azonban, ahol Gorgrim hordájával kellett szembenézniük, már hatványozottan több dologra kellett egyszerre odafigyelni. Már nemcsak azokra az orkokra kellett ügyelniük, akik elég közel férkőztek hozzájuk, hogy kézitusába bonyolódjanak velük, hanem plazma- és energiafegyverekre is, s így már bármelyik pillanatban és bárhonnan érhette őket találat. S még csak a háti rakétájukat sem volt tanácsos használni, hiszen a levegőbe emelkedve – Renzo testvérhez hasonlóan – tökéletes célpontot nyújtottak volna az ork tüzérségnek.

Így hát a visszavonulás sokkal lassabb és nehézkesebb volt, mint amire számítottak. Tizennégy csatatestvér állta még a sarat, s Thaddeusz megfogadta, hogy egyet sem hagy ezen az átkozott, poros helyen meghalni. S ha erre nem képes, hát legalább valami magasztos célért adja az életét.

Avitusz és a Pusztítók védték a falakat. Az őrmester ugyan sokkal szívesebben lett volna odalent, a csatatéren, hogy összemérje az erejét az űrjáró orkokkal, de tartotta magát a kapott parancshoz.

Ez nem kevés erőfeszítésébe került, hisz ugyan mit számítottak neki Argus szánalmasan vinnyogó lakói? Nagyon is jól tudta, hogy a helyiek egy percig sem haboznának koncként odalökni az orkoknak a várost, sőt az űrgárdistákat is, még akkor is, ha ez csupán néhány perccel hosszabbítaná meg az életüket. Annak idején a Kronuson megtanulta, milyenek is a Birodalom mintapolgárai, s nem hagyta, hogy a hétköznapi emberek viselkedése még egyszer megtévessze.

Kürosz őrmester és a felderítők kapták a feladatot, hogy megvédelmezzék az aspiránsokat, míg vissza nem érnek az Armageddonra. Mostanra valószínűleg már elérték a kikötőt, s feltehetően épp felkészítik a Viharmadarakat az indulásra.

Amikor Aramusz elhívta a kapitányt, mert az egyik raktárban talált valami érdekeset, Avitusznak komoly erőfeszítésébe került megmaradni a helyén. De a parancs akkor is parancs, ha nem ért vele egyet, így egyelőre nem vonta vissza az embereit. Thule utasítására várt, hogy megtudja, vonuljanak-e vissza az űrkikötőhöz, vagy csatlakozzanak az odalent harcolókhoz.

Villámszóróval leszedni a falakra felkúszó vad orkokat semmiféle kihívást nem jelentett, s úgy érezte, szinte méltatlan hozzájuk, hogy ilyesmire pazarolják a lőszert és az idejüket.

Aztán végre a kapitány is bejelentkezett az éterbe, de amit mondott, még a legharcedzettebb veteránokat is meglepte. Csupán egyetlen szó volt, de épp elégnek bizonyult, hogy felidézze azt a pillanatot, amikor a noma királynő kitépte a torkát.

– Tyranidák!

A kapitány elegáns mozdulattal csapta félre a tyranida harcos karmos mancsát, s a pengén végigfutó energia belemart az idegen gyémántkeménységű páncéljába.

– Balra! – kiáltotta a gárdista, s ahogy Thule kikerült a tűzvonalból, egész sor robbanólövedéket pumpált a rovarszerű lény testébe.

A tyranidák páncélzatában – még ha az nem is volt teljesen kifejlett példány – a robbanó lövedékek csupán minimális kárt tehettek, s mivel a harcosok úgy készültek, hogy a Calderisen orkokkal fognak összecsapni, nem hoztak magukkal mutagén savval teli pokoltűz lövedékeket.

– A Császárért! – üvöltötte Thule, s újra lesújtott az idegenre.

A tyranida – a hátán pulzáló adrenalinmirigyeknek köszönhetően – szemkápráztató sebességgel mozgott, s miközben elhajolt a kard elől, gyémántkeménységű csonttüskéket lőtt a kapitányra.

Annak ellenére, hogy még nem volt teljesen kifejlett példány, máris félelmetes ellenfélnek számított. Ez itt valószínűleg már napok óta Argus sötét zugaiban bujkált, ahol senki nem zavarta, míg a kitines váza megkeményedett. Eleinte biztosan kóbor állatokat falt fel, így már olyan nagyra nőtt, hogy képes volt elkapni egy menekültet is.

Hiszen kinek is tűnne fel néhány ember hiánya, mikor menekültek ezrei voltak összezsúfolva a város utcáin, s néha még az egy törzsbe vagy családba tartozók is elszakadtak egymástól?

És ha mégis észrevette valaki, ugyan kinek jelenthette volna? A vezetőik és politikusaik már rég elhagyták a Calderist, s a Vérhollók is elsősorban a saját dolgukkal törődtek.

– Aramusz! – üvöltötte a kapitány. – Fedezz!

Az űrgárdista nem várta meg, míg az ő páncélját is telepumpálja az idegen mérgező tüskékkel, hanem leakasztott az övéről egy repeszgránátot. Jobban örült volna egy pokoltűz lövedékekkel teli tárnak, vagy néhány páncéltörő gránátnak, de tudta, hogy egyelőre a rendelkezésükre álló eszközökkel kell boldogulniuk.

Úgy tűnt, a nemes és a privatér abban a pillanatban felszívódott, ahogy a tyranida megjelent. Aramusz nagyon remélte, hogy épségben kijutottak, s nem terítették le őket az idegen mérgező tüskéi – vagy egy eltévedt robbanólövedék. Talán, ha a szerencséjük kitart, még a kikötőt is elérik.

Nem mintha mintapolgárok lennének, de nem örült volna annak, ha épp egy tyranida végez velük. Ezt a sorsot senkinek nem kívánta.

Thule elugrott az idegen lecsapó karmai útjából, s Aramusz abban a pillanatban már el is hajította a repeszgránátot. A robbanás a lény alsótestét és hátsó lábait kapta telibe, s a srapnelek néhol elég mélyre hatoltak, hogy átszakítsák a tyranida páncélját. Komoly sebet ugyan nem ejtettek rajta, de itt-ott bűzös, zöld nyálka szivárgott a repedésekből.

És ami vérzik, azt bizony meg is lehet ölni.

– Félre az útból! – üvöltötte Thule, s pengéjével a tyranida felé kaszált.

A Bölcsesség mintha életre kelt volna a kapitány kezében, s Aramusz önkéntelenül is csodálattal adózott parancsnoka villámgyors támadásainak.

Amikor az idegen lecsapott rájuk, Aramusz azonnal rádiókapcsolatot létesített a többi Vérhollóval, azonban a kapitány ragaszkodott hozzá, hogy pusztán informálja őket, de segítséget ne hívjon. Négy testvérük már így is elesett a harcban, s Thule úgy gondolta, minden emberre szükség van, ha épségben el akarják juttatni az aspiránsokat az Armageddonra. Ha ezért ő és Aramusz az életével fizet – ám legyen.

Ahogy a másik legapróbb rezdüléseire is ügyelve egymást kerülgették – ember és idegen, rafinált gyilkos mindkettő –, a mozgásukkal felkavarták a raktár állott levegőjét. A ládák és konténerek alkotta apró arénában nem sok helyük volt ravasz cselekre, bár azzal Thule is tisztában volt, hogy egy tyranidával szemben a gyorsaság és ügyesség minden vívótudásánál többet ér.

Ha megfelelő fegyverzettel rendelkeznének, ez az idegen nem jelentett volna igazi kihívást kettejüknek – néhány páncéltörő gránát, pokoltűz lövedékek, pár pontos lövés, és a szörnyetegnek esélye sem lett volna ellenük. A Tyranida Háborúk hosszú évei alatt az Adeptus Astartes igencsak kitanulta az idegenek elleni hadviselést.

A lény hangos rikoltással ugrott Thule felé, s bár az energiakard lemetszette az egyik mellső végtagjának karmos ujjait, egy másik egy faltörő kos erejével csapódott az űrgárdista mellkasának.

Thule megtántorodott, s mire visszanyerte az egyensúlyát, a tyranida egyik tüskés végtagja elkapta a kardot tartó kezét, s olyan erővel szorította le, mint egy fémszálas kábel. A karból karmos kacsok sarjadtak, szemkápráztató sebességgel fonva be a harcost, béklyóba verve a karját, lábát, s hurokként csúszva a nyakára.

– Kapitány! – hallotta távolról Aramusz üvöltését, s olybá tűnt, minél inkább próbálja kifacsarni a végtagjait, hogy kardját a bestiába döfhesse, annál inkább belegabalyodik a kacsok fogazott pókhálójába.

A lény egyik elülső végtagjából újabb gyémántkemény tüskéket lőtt ki rá, amik ilyen közelről mind Thule gyomrába fúródtak. A többségük mélyen beette magát a keramit-vértezetbe, s ezekből is indázó kacsok sarjadtak, átszőve a kapitány páncélját, megpróbálva szétroppantani azt.

Aramusz újra és újra rálőtt a bestiára, de Thule a sisakját körbefonó csápoktól már a torkolattüzeket is csak egyre homályosabban látta. Aztán a tyranida harcos a földhöz vágta Thule-t, s pengeéles karmaival a hasi páncélzatnak esett neki, amit a kacsok már kellően meggyengítettek. Újra meg újra lesújtott, mire az egyik csapás átszakította a vértet, s a kaszakarom mélyen a kapitány gyomrába fúródott.

Gyilkos ölelésben fonódtak össze, s Thule egészen közelről látta a lény ragyaverte, agyarakkal teli pofáját. Ha meg tudná mozdítani a kezét… ha csak egy kicsit is… ha lendületet tudna venni…

Thule minden erejét összeszedte, s addig csavarta a testét, míg a balját sikerült kihúznia a kacsok béklyójából. A gyomrát átütő karom minden moccanását érezte, s végül már ez tartotta meg, különben összeroskadt volna a fájdalomtól. Lassan átvette baljába a kardot, s még jobban ráhúzta magát a kaszapengére. Az őrjítő fájdalom ellenére diadalmasan elvigyorodott, s vért köpött a tyranida pofájába.

– Ha meghalok – csikorogta –, te is velem jössz!

Azzal, egy pillanatra legyűrve a testében keringő mérgeket, és a gyomrát átfúró, vaskos kitinkarmot, belekapaszkodott a tyranidába, s a Bölcsességet markolatig döfte a törzsébe – oda, ahol a gránátok megrepesztették a lény páncélját.

A tyranida úgy rázta le magáról az űrgárdistát, mintha papírból lett volna, s csontrepesztő erejű ütése kiverte a kapitány kezéből a kardot. Aztán fülsértő hangon felrikoltott, s holtan zuhant prédája mozdulatlan testére.