HÉT

Még Aramusz páncélszervóival megtámogatott, emberfölötti ereje is szinte kevésnek bizonyult, hogy leemelje a kapitányról a tyranida élettelen tetemét.

Igaz, a kapitányban is épp hogy csak pislákolt az élet, s bár Aramusz nem rendelkezett egy apotekárius ismereteivel, annyit azért tudott mind az űrgárdisták fiziológiájáról, mind a sebekről, hogy a tyranida karma valószínűleg több belső szervet, a zsigereket, a gyomorfalat, és legalább két fontos implantátumot szétroncsolt. Megfelelő orvosi beavatkozás nélkül még a kapitány sem lesz képes megbirkózni egy ilyen sérüléssel.

Ha Gordian pontosan követte Thule parancsát, akkor már valószínűleg az űrkikötőnél van, s a többi csatatestvérrel együtt csak arra vár, hogy mikor hagyhatja végre maga mögött a Calderist.

Jó lenne idehívni, de csak az idejüket vesztegetnék vele, hiszen a kapitány testét mindenképp meg kell mozdítaniuk. Itt helyben pedig képtelenség lenne ellátni a sebeit – ahhoz feltétlenül az Armageddon műtőjére lesz szükség.

Tudta, hogy sietnie kell, de egy percet még így is rászánt, hogy gyorsan körbejárja a raktárt, s megkeresse a Bölcsességet. Tudta, hogy valahol a felborogatott ládák közt hever, de ilyen rövid idő alatt képtelen volt megtalálni. Lemondóan rázta meg a fejét, majd eltette a villámvetőjét, a vállára vette a kapitányt, s a kikötő felé indult.

Az első és hetedik szakasz maradékát mintha lassan elnyelné az orkok áradata, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogják tudni időben elérni a kikötőt.

Halott orkok százai hevertek szerte a csatatéren, testüket lánckardok, villámvetők és nehéz energiafegyverek tépték szét. Az űrgárdisták Gorgrim arcvonalán is átverekedték magukat, de most, a két ork sereg közt, harapófogóba kerültek.

Ha csak a rohamosztagosai vannak vele, Thaddeusz már rég kiadta volna a parancsot a háti rakéták használatára, s mostanra talán már a kikötőt is elérik. Az egyes szakasz csatatestvéreit azonban nem tudták volna magukkal vinni, s ez egyet jelentett volna Merrik elárvult harcosainak halálos ítéletével. Thaddeusz azonban szentül megfogadta, hogy senkit nem hagynak hátra, így a gyors visszavonulás lehetősége szóba sem jöhetett.

Az útjukat álló vad orkok tömege annyira lelassította az űrgárdistákat, hogy Gorgrim nyomukban loholó harcosai már majdnem utolérték őket, s még csúcstechnológiájú fegyverrendszereik és emberfölötti képességeik is kevésnek bizonyultak, hogy egyszerre mindenfelé figyeljenek. Egyedül a sokéves harci tapasztalatnak és a fegyelemnek köszönhették, hogy eddig is életben maradtak.

– A hátad mögött, őrmester! – üvöltötte Loew, a hátvédet adó csatatestvér.

Thaddeusz lecsapta a torkának ugró ork balját, s egy jól irányzott lövéssel szétrobbantotta a lény koponyáját. Aztán, ahogy a zöldbőrű eldőlt, volt egy kis ideje hátralesni a válla fölött.

Épp időben, hogy lássa a feléje robogó, inkább gép, mint ork kreatúrát, Gorgrim egyik rohamosztagosát. A lény páncélozott koponyájában vörösen izzó, gépi szemek ültek, s gigászi vállaihoz bionikus karokat kapcsoltak, amik jókora energiakarmokban végződtek.

Már túl közel volt, hogy Thaddeusz kitérjen az útjából, s épp hogy csak maga elé tudta kapni a lánckardját, hogy hárítsa a lény brutális erejű csapásait.

Aztán, mielőtt a kiborg újra lesújthatott volna, egy Vérholló ugrott neki, s elsodorta az őrmester közeléből.

– Gondoltam, elkel a segítség! – kiáltotta Loew, miközben közvetlen közelről sorozta meg az orkot, s Thaddeusz szinte látta a csatatestvér arcán az önelégült vigyort.

Ami valószínűleg pillanatok alatt lehervadt róla, amint a robbanó lövedékek gellert kapva pattantak le az ork páncélzatáról, s a kiborg csikorogva fölállt, hogy szembenézzen a támadójával. Félig gép teste megdöbbentő sebességre gyorsult, s egy villanással elmarta Loew mindkét karját.

A Vérholló dühödt vicsorral próbálta magát kitépni az ork csontrepesztő szorításából, de ahogy az energiakarmok lassan összezárultak a könyöke fölött, s a keramit páncéllemezek berepedtek, a dacból fájdalmas üvöltés lett.

Thaddeusz két kézre fogta lánckardját, félretaszított egy orkot az útjából, s markolatig döfte a fegyvert a kiborg hátába. Olaj és vér ömlött a sebből, ahogy a kard húst és mechanikus alkatrészeket egyaránt széthasított, s a zárlatos implantátumokból dőlt a füst.

– A tudás hatalom! – rikoltotta az őrmester, majd kirántotta a sebből a pengét, s minden erejét összeszedve az ork vállára sújtott le vele, oda, ahol a bionikus kar ízesült.

Az ork elhajította Loew-ét, s őrjöngve fordult az ember ellen, aki olyan fájdalmat okozott neki, mint már régóta senki. Kiberoptikája rőtvörösen izzott, s ahogy Thaddeusz felé kapott, agyarait kivillantva, habos nyálat fröcsögve eldőlt.

– Tudom, csúnyán fest – nyögte Loew, s összezúzott karjai élettelenül csüngtek az oldala mellett. – De látnád csak az ellenfelemet!

Thaddeusz felhorkant, s elugrott a füstöt és vért okádó lény útjából, ami összeroskadt, s merev, mechanikus mozdulatokkal csapkodva zúzott szét maga körül mindent és mindenkit.

– A kezeid úgysem értek valami sokat – morogta a rádióba, bár a hangját majdnem teljesen elnyomta a csatazaj. – Amikor öklöztünk, mindig úgy ütöttél, mint egy lány!

– Amikor meggyógyulnak – suttogta Loew rekedten – lenyomom a torkodon a gúnyos szavaidat, őrmester!

– Lehet – morogta Thaddeusz. – De ne gondold, hogy addig is kesztyűs kézzel bánok majd veled!

Azzal kieresztette a hangját, s elbődült, mint egy sebesült vadállat:

– Gyerünk, Vérhollók! Nincs időnk egész nap itt szórakozni !

Az első és hetedik szakasz harcosai a csontjaikban érezték, hogy nem fognak időben a kikötőhöz érni, de túl büszkék és makacsak voltak hozzá, hogy ez az apróság megtörje a lendületüket.

– Uram! – sietett oda az őrmesterhez Xenakisz, az egyik felderítő. – Jutan szerint tíz percen belül felszállhatunk a Viharmadár Hármassal.

Kürosz a kikötő salakká szenesedett, kormos talaján állt, s a keletre elterülő Argust figyelte. Ott, ahol az orkok gyújtóbombái rést találtak, fekete füst gomolygott az égre, s a tűz lassan kezdett aggasztó méreteket ölteni.

– Az aspiránsok? – kérdezte az őrmester, továbbra is a várost szemlélve.

– Muren mind a tizenkettőt a Viharmadár Ketteshez kísérte.

Egy tucatnyi aspiráns. Az elmúlt hetek harcai, a sok kiontott vér, az elesett csatatestvérek, egy egész felprédált bolygó – és összesen tizenkét lehetséges jelölt. S ez még távolról sem garancia arra, hogy bármelyikük is túléli a Vérpróbát vagy az utána következő műtéteket és a beavatást.

Tizenkét lehetséges jelölt – és milyen áron? Tíz felderítőt hozott magával a Calderisre, akik közül most már csak öt él. Öten odavesztek, pedig nem kellett volna sok hozzá, hogy teljes jogú csatatestvérré avassák őket.

Kürosz akaratlanul is elvicsorodott.

– Wartal felkészítette már a Viharmadár Egyest?

– Igen uram.

– Mondd meg neki, lehet, hogy változik egy kicsit a terv, és álljon készen, hogy innentől kezdve bármikor felszállási parancsot kaphat!

Némi vigaszt jelentett, hogy az öt életben maradt felderítő tapasztaltabb lett mindattól, amit a Calderisen átélt. Megmérettettek, és életképesnek bizonyultak. És persze szerencsésebbnek is, mint a bajtársaik, akik ezen a haldokló, közömbös világon estek el. Csatatestvérként csak erősebbek és bölcsebbek lesznek mindattól, amit itt tapasztaltak, s ez csak még jobb harcossá teszi majd őket.

És nagyon remélte, hogy azt sem fogják elfeledni, amit tőle tanultak. Ő maga már közel kétszáz éve képezett ki felderítőket, s mindent elkövetett, hogy kilúgozza belőlük a büszkeséget és a dicsvágyat, s a harci tudáson és a testi-lelki szívósságon kívül megtanítsa nekik az egyik legfontosabb dolgot, amitől egy kegyetlen univerzum elit harcosaivá válhatnak – a csapatszellemet.

Elvégre nem a páncél, a fegyverek és az implantátumok tették emberfölöttivé az Adeptus Astartes harcosait, hanem a taktikai ismereteik, és a fizikai és szellemi felkészültségük. Ezért is döntött úgy, hogy a más alakulatokban szolgáló felderítőkkel ellentétben ő nem visel teljes vértezetet, csupán egy jóval könnyebb testpáncélt. Hogy megmutassa a neofitáknak, mi is az, ami igazán számít a harcban.

– Lelépni! – mordult rá Xenakiszra, aztán az űrkikötőt vette szemügyre.

A Haditengerészet legutolsó hajója már órákkal ezelőtt fölszállt, akárcsak a legtöbb civil szállítóhajó, s a három Viharmadártól eltekintve már csupán egy jármű várakozott indulásra készen. Két férfi épp ekkor szállt be a bárkába – az egyik gazdagon hímzett kaftánt viselt, a másik hosszú kabátot, s az egyik szeme helyén egy gépi protézist. Valami hosszú, szövetdarabbal letakart holmit cipeltek magukkal, s látszott rajtuk az erőfeszítés, hogy még csak véletlenül se pillantsanak a felderítők felé.

Küroszt hidegen hagyta, hogy a privatér és az utasa nem akarnak üres udvariaskodásba bonyolódni. Argus hamarosan elesik, s ők ezreket lesznek kénytelenek hátrahagyni, akik az orkok kezei közt lelik halálukat. Ehhez képest némi udvariatlanság már fel se tűnt.

Mindig azt tanította a rábízott újoncoknak, hogy a háborúnak megvannak a maga keserű igazságai és törvényei, amiket a legnagyobb erőfeszítések árán sem tud megmásítani az ember. Ekkora túlerővel szemben képtelenség lenne kitartani, s a saját életük feláldozásával is csupán egy kicsivel lennének képesek meghosszabbítani a menekültekét. Olyan tény volt ez is, amit – még ha emberfölötti ember is valaki – nem képes megváltoztatni, legfeljebb elfogadni.

A bölcs harcost pedig épp az különbözteti meg az ostobától, hogy tudja, mik azok a dolgok, amiken képes változtatni, s a figyelmét ezekre összpontosítja.

E pillanatban épp egy ilyen lehetőség járt az eszében. Valami, amin változtathat.

Valami, amihez szüksége lesz a Viharmadár Egyesre, s amivel közben megszegi Thule kapitány parancsát. Két évszázad alatt azonban megtanulta a parancs szellemét annak betűje elé helyezni, s az utasításokat és a Codex Astartes reguláit kellő rugalmassággal kezelni. Míg hűen szolgálta a Császárt és a Káptalant, addig a parancstól való apróbb eltérések fölött akár szemet is lehetett hunyni.

Azt azonban csak remélni tudta, hogy amikor mindennek vége, a felettesei is így gondolják majd.

Avitusz őrmester még egy utolsó sorozatot lőtt nehéz villámszórójából a városfal alatt nyüzsgő orkok közé, mielőtt kiadta volna a visszavonulási parancsot.

– Barrabas, Philetusz! – utasította a két őrvezetőt. – Kezdjék meg a visszavonulást a kikötő irányába!

Argus végóráján, amikor csak ő és a kilencedik szakasz hét csatatestvére állta útját az ork inváziónak, Avitusz kénytelen volt két négyfős szakaszra bontani az alakulatát, s mindkettőnek részleges autonómiát biztosítani. Az egyik az északkeleti, a másik a délkeleti falszakaszt védte, s eddig – a Császárnak hála – egy embert sem vesztettek.

Avitusz villámszórója kezdett túlhevülni az órák óta tartó harcban, s egyedül az vigasztalta az őrmestert, hogy hamarosan már úgyis vége.

– Értettem – nyugtázta Barrabas.

– Máris mennünk kell? – kérdezte Philetusz vidáman.

– Csöndet! – reccsent rájuk az őrmester. – Rádióforgalmat minimumra!

– Értettem, uram – tűnt el egy villanás alatt Philetusz hangjából a jókedv.

Avitusz tudta, hogy később, amikor már az Armageddon fedélzetén lesznek – már ha mindketten élve hagyják el ezt a helyet –, beszélnie kell Philetusz testvérrel.

Tisztában volt vele, hogy a szakaszvezetők engedtek bizonyos szabadságot a saját embereiknek, mi több, volt olyan is – Thaddeusz példának okáért –, aki egyenesen bátorította a mértéktartó vidámságot.

Avitusz azonban nem tartozott közéjük. Számára a harc komoly és zord feladat volt, s feleslegesnek és veszélyesnek tekintett mindent, ami elterelte a gárdisták figyelmét arról, hogy a halál bármikor és bárhonnan lecsaphat rájuk.

Ha az alá beosztott csatatestvérek tréfálkozással akarják eltölteni a szabadidejüket, az az ő dolguk – bár ezt még ilyenkor sem bátorította –, de harc közben semmi efféle lazaságot nem tűrt el.

A vizorán zölden izzó rúnák mutatták, hogy a szakasza egyelőre sértetlen, s a mozgásérzékelője jelezte, hogy a Pusztítók elkezdtek nyugat felé visszavonulni.

Õ maga is lemászott a paliszádról, hosszú sorozatokkal fedezve minden egyes lépését. A szemfülesebb orkoknak már feltűnt, hogy a folyamatos pergőtűznek vége, s még vadabb elszántsággal kúsztak egyre följebb az ostromlétrákon és a hullahalmokon. A hevenyészett katapultok is egyre-másra lőtték élő bombáikat a falakon belülre, s a kilencedik szakasz lövészei nélkül néhány már túl is élte a becsapódást.

Legfőbb ideje volt, hogy kövesse az embereit. Most, hogy a harcosok elhagyták a lőállásaikat, már senki és semmi nem fogja visszatartani a zöldbőrűeket.

Bár ez a legkevésbé sem izgatta az őrmestert. Megkapta a parancsot, és végre is hajtotta. Az, hogy ezután mi történik a civilekkel, már nem rá tartozott.

Még egy utolsó sorozatot lőtt az orkok felé, akik elsőként jutottak át Argus falain, aztán egy ugrással lent termett az utcán, és sietősen az emberei után eredt. Hamarosan elérik a gyülekezőhelyet, aztán beszállnak a Viharmadarakba, és itt hagyják ezt a halott világot.

Még épp idejében – de egy perccel sem korábban a szükségesnél.

– A Mindent Felfaló Ellenség közeleg! – zsolozsmázta Niven vég nélkül. – Fel kell készülnünk!

Gordian kísérte ki a könyvtárost a leszállópályára, s egy csöppet sem csodálkozott Niven furcsa viselkedésén. A diszorientáció és a zavart viselkedés gyakori kísérő tünete volt a hosszabb ideig tartó sztázisnak. Egy űrgárdista elméje becses eszköz volt, olyan, amit ezernyi veszély és borzalom edzett ellenállóvá, de egyben olyan, amire nagyon kellett ügyelni, hogy megfelelően működjön. A katalepszia-lebeny – a tizenkilenc implantátum egyike – szabályozta az elméjük bizonyos funkcióit, s gondoskodott róla, hogy miközben egyes agyi területek pihennek, mások továbbra is működjenek. Nem helyettesítette az alvást – erre időről időre még az űrgárdistáknak is szükségük volt –, de lehetővé tette, hogy a harcosok huzamosabb időn keresztül éberek maradjanak bármilyen ellenséges környezetben.

Ennek következtében az űrgárdisták elméje soha nem pihent teljesen, s így, amikor sztázisba kerültek, s az életfunkciókat majdnem teljesen felfüggesztette a sus-an membrán, az elméjüket gyakorlatilag szinte semmilyen impulzus nem érte. Nem érzékeltek, nem gondolkodtak, nem álmodtak, és nem emlékeztek. Aztán, amikor kikerültek a sztázisból, mindez egyszerre zúdult rájuk, és ez egy olyan képzett harcos esetében, mint Niven – aki psziként jóval többet érzékelt a világból, mint bajtársai –, még nehezebbé tette a valósághoz való visszatalálást.

Ennek ellenére nyugtalanító volt, hogy egyfolytában a Mindent Felfaló Ellenségről beszélt. Gordian is hallotta a kapitány üzenetét a tyranidáról, amit az egyik raktárban fedeztek fel, s nem sokkal később Aramusz őrmester hívta, aki a sebesült Thule-t cipelte az űrkikötőbe, s előre tájékoztatni akarta az apotekáriust.

Mindenek ellenére úgy tűnt, hogy csupán egyetlen tyranida akadt Argus városában – s talán az egész Calderisen –, ami egy olyan tojásból kelt ki, amit egyelőre ismeretlen okokból hoztak ide egy másik világról.

Természetesen egyetlen tyranida harcos is rettentő veszélyt jelentett – amit a kapitány sebei is bizonyítanak –, de nem adott okot pánikra. Olyanra semmiképp, mint amilyet Niven szemében látott.

De… arról sem feledkezhet meg, hogy a pszik közül sokan belepillanthatnak a jövő szerteágazó ösvényeibe, s a könyvtáros ezt egy ilyen instabil pszichés állapotban talán akaratlanul is megtette. A veszedelem, amiről magyaráz, talán nem is a jelenben, hanem egy lehetséges jövőben les rájuk.

A leszállópályán várakozó két Viharmadár előtt a Vérhollók felderítői álltak őrt. Az egyik hajón – a gyorsulási hevederek s a harmadik szakasz védelme alatt – már ott ültek az aspiránsok, és már csak Aramuszra és a kapitányra vártak.

Palmariusz is velük volt a fedélzeten, s a helyzethez illő himnuszokkal és zsoltárokkal igyekezett bátorítani őket.

Miközben Gordian a harmadik szakasz harcosaira bízta Nivent, rádióüzenetet kaptak Aramusztól.

Voire a Viharmadárhoz kísérte a könyvtárost, miközben Cirrac és Gordian a leszállópálya bejáratához siettek. Egy perc se telt bele, s a harmadik szakasz őrmestere is feltűnt, vállán a magatehetetlen kapitánnyal.

– Utánam! – intett az apotekárius, és futólépésben indult feléjük.

– Él, de súlyosak a sebei – nyögte Aramusz, miután lesegítették válláról a kapitányt. – Mihamarabb el kell látni őket!

Gordian nem fárasztotta magát azzal, hogy elmagyarázza az őrmesternek, ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy mit kell tennie, de amíg nem érnek vissza az Armageddonra, legjobb esetben is csak stabilizálni tudja Thule állapotát. Egyszerűen egy bólintással nyugtázta a dolgot.

– Hol a harmadik hajó? – kérdezte Aramusz hirtelen.

– Kürosz őrmester vitte el. Azt mondta, tudja, hogy megszegi a kapitány parancsát, de vállalja a felelősséget. A tettei majd magukért beszélnek.

Mielőtt Aramusz bármit is kérdezhetett volna, a Pusztítók is feltűntek a kikötő bejáratánál.

– Üres a város – mordult föl Avitusz, akit szemmel láthatóan nem érdekelt a hátrahagyott ezrek sorsa, s Thule szörnyű sebeire is csak egy komor pillantást szánt. – Mehetünk.

Thaddeusz és az emberei már több mint egy órája harcoltak, s annak ellenére, hogy orkok százaival végeztek, lassan ők is az erejük végére éltek. Elérkezett a felszállás kitűzött időpontja, s a kikötőbe vezető útnak még a felét sem tették meg.

A zöldbőrűek lassan körülzárták őket, s egyre inkább esélytelennek tűnt, hogy bármerre is kitörjenek. Thaddeusz körben állította föl az embereit, s középre a sebesült Loew-t fektette.

– Küzdjetek! – kiáltotta az őrmester, s fenyegetőn mutatott az acsargó orkokra, akiknek nem akaródzott belépni a lánckard ütéstávolságán belülre. – Bármi is lesz a vége, a nevetek bekerül a Becsület Könyvébe! S ha elesnénk, örökké emlékezni fognak ránk, amikor megszólal a Lelkek Harangja!

Az orkok egyre közelebb nyomakodtak – a vadak és Gorgrim harcosai vállt vállnak vetve –, energiakarmokkal, primitív robbanószerekkel, lángszórókkal és lándzsákkal, kardokkal és lézerfegyverekkel támadva a Vérhollókra.

Ahogy a vérszomjasan üvöltő, őrjöngő horda rohamra indult, éles, kék energianyaláb söpört végig az első sorokon, s tucatnyi zöldbőrűt hamvasztott el.

A következő pillanatban repeszlövedékek kezdtek az orkokra záporozni, megbontva az űrgárdistákat körülvevő gyűrűt.

Egy Viharmadár húzott el a fejük fölött, s újabb sortüzet zúdított a zöldbőrűekre.

– Kürosz a Vérhollóknak! – sistergett az őrmester hangja az éterben. – Gondoltam, elkelne egy kis segítség.

– Jól gondoltad! – vigyorodott el Thaddeusz, aztán kieresztette a hangját. – Vérhollók! Csináljunk egy kis helyet a madárkának!

Az űrgárdisták össztüze újabb orkokat kaszált le, aztán a Viharmadár még lejjebb ereszkedett, s a hajtóműveivel égette el azokat a bestiákat, amik nem húzódtak kellő távolságba az űrgárdistáktól.

Az orkok habzó szájjal üvöltöttek, s az öklüket rázták a hajó felé, de még az ő parányi, vad elméjükbe is befészkelte magát a félelem. A masszívan páncélozott Viharmadár elnyelte a birodalmiakat, leadott még néhány sortüzet, s mire Gorgrim nehézfegyverzetű harcosai odaértek, már lőtávolon kívül ért.

Apró győzelem volt – de győzelem.

Mire a Viharmadár Egyes ismét a levegőben volt, a másik két csapatszállító is elhagyta Argus űrkikötőjét, fedélzetükön minden életben maradt űrgárdistával.

Mire eddig eljutottak, négy csatatestvér és öt felderítő veszett oda, s legalább féltucatnyian kaptak olyan sebeket – köztük Thule kapitány –, amelyek nem gyógyulnak meg egyhamar.

Miközben elhagyni készültek a bolygót, Aramusz vetett még egy pillantást a szemközti falon levő monitorra, amin a lángoló, gyorsan apróvá zsugorodó Argus látszott.

Most, hogy felszálltak, már senki nem védelmezte a várost. Akadtak néhányan, akik fegyvert fogtak, mert képtelenek voltak harc nélkül odadobni az életüket, de nyilvánvaló volt, hogy nem jelentenek komoly kihívást az orkoknak.

Egy órán belül mindenkivel végeznek a város falain belül, de a sivatagban rejtőző embereket hónapokig tart majd felkutatni és megölni.

Ennek ellenére a Calderis elveszett, s hamarosan már egyetlen élő ember sem lesz odalent.

Aramusz az egyetlen dolgot tette, amit ilyen helyzetben tehetett – a Császárhoz fohászkodott, hogy az odalent maradtaknak legalább a lelkét óvja meg.

Önkéntelenül is Kürosz szavai jutottak az eszébe, aki annak idején őt és Thaddeuszt is kiképezte.

Van, amin senki nem változtathat. Még a legképzettebb, legelszántabb, és legjobban felszerelt űrgárdista sem. Ezért hát minden testvér egyik legalapvetőbb és legnehezebb feladata éppen az, hogy ebben a sötét és kegyetlen univerzumban megtanulják megkeményíteni a szívüket, s tenni, amit tenniük kell.

A kötelességüket.