TIZENHÉT

Martellusz a parancsnoki pulpitus lépcsőjén ült, s a szervitorok bináris üzeneteit hallgatta. Ugyanolyan jól értette őket, mint az emberi szót, de még az efféle kommunikáció is fárasztotta. Legszívesebben most is a gépházban időzött volna, hogy a hajó rendszereit ellenőrizze, vagy a romboló végtelenül bonyolult és kifinomult felépítését tanulmányozza.

De újfent az ő kötelessége volt a parancsnoki hídról ügyelni a cirkálóra, hisz Gordiant leszámítva minden testvére odalent volt, a Meridiánon.

Jól emlékezett még azokra az időkre, amikor ő maga is fegyverrel a kézben szolgálta a Császárt és a Káptalant. Ez azelőtt volt, hogy a Gépek Mestere kiválasztotta, s a Marsra küldte, hogy az Adeptus Mechanicus technopapjaitól sajátítsa el a tudomány titkos művészetét.

S bár annak ellenére, hogy visszatérte óta a gépben lakozó szellemet felügyelte, fegyvereket, vérteket és gépezeteket tartott karban, valahol még mindig harcos volt, akinek nehezére esett távol maradni a csata forgatagától.

Martellusz azonban két urat szolgált egyszerre – a Rendet és a Gépistent –, s ha a harc kedvéért elhagyná a posztját, és hanyagolná a kötelességét, mindkettőre szégyent hozna.

Teljesítette hát a rárótt kötelezettséget, annak ellenére, hogy a gépházban vagy a harctéren sokkal több hasznát vették volna. Tudta magáról, hogy a szolgálat jobban illik hozzá, mint a parancsok osztogatása, s míg a hajóhídon volt, a gépszellemre senki nem ügyelt. Szinte hallotta, hogy a hajó gyomrába zárt romboló őt szólongatja, s komoly erőfeszítésébe került, hogy a helyén maradjon.

Vetett még egy gyors pillantást a monitorra, s bezárta az Armageddon környezetszabályozó rendszerének állapotjelentését tartalmazó fájlokat. Ezt akár a parancsnoki szék adatkonzolján is el tudta volna olvasni, de úgy döntött, amíg övé a híd, abba a székbe senki nem ül.

Épp elég nyűg volt számára, hogy itt kellett lennie, s ha már választhatott, inkább a szervitorok közelében maradt, akik a gépi implantjaikkal és mechanikus gondolkodásukkal legalább elviselhetővé tették számára a jelenlegi feladatát. Igyekezett kizárni a tudatából a hídon szolgálatot teljesítő szolgálók csöndes beszélgetését, s egy hosszú pillanatra önfeledten merült el a szervitorok bináris információcseréjének egyszerű szépségében.

– Martellusz testvér! Van már hírünk a felszínről?

Niven volt az, s a nyomában, akár egy engedelmes házőrző, Konan loholt.

– A legutóbbi rádióüzenetében Aramusz őrmester azt mondta, hogy a hármas szakasznak sikerült felkutatni és megsemmisíteni a tyranida elővédet irányító zoantrópokat. Remélem, ezzel a csillagközi kommunikáció is helyreáll, s a testvéreknek nem kell tovább szinapszislényekre vadászniuk.

Alig látható mosoly ült a könyvtáros szája szegletében.

– Nem kell. A testvérek erőfeszítéseit siker koronázta, s alig néhány perccel ezelőtt a Lexicanium és jómagam sikerrel léptünk kapcsolatba egy Vérholló flottillával.

– Melyik hadtest?

– A Harmadik. A zászlóshajó maga a Harag Litániája, amit Gabriel Angelosz kapitány kommandíroz.

A Harag Litániája valójában nem csupán a Harmadik, hanem a Kilencedik Hadtest otthonául is szolgált – ez utóbbi, elsősorban Pusztítókból álló alakulatot Ulantusz kapitány vezette. A Tartarosz és az utána következő sötét időszak őket is megtépázta, s még ők sem tudták maradéktalanul feltölteni a soraikat, de így is csatatestvérek százai, páncélosok, harci gépek és szinte korlátlan lőszerutánpótlás állt a rendelkezésükre. A csatahajóról és az azt kísérő cirkálókról nem is beszélve –, ami most mind jól jött volna a Meridiánon harcoló csonka szakaszoknak.

– Akkor még van esély.

A mosolykezdemény egy villanás alatt szertefoszlott, s Niven komoran csóválta meg a fejét.

– Félek, korai még a győzelmünket ünnepelni. Angelosz kapitány biztosított, hogy a lehető legnagyobb sebességgel haladnak, de még így is messze járnak az Aurélia szubszektortól. A navigátora becslése szerint egy hétnél is több, mire ideérnek.

– Több, mint egy hét? – kérdezett vissza megütközve Martellusz.

– Csak remélni merem, hogy kitartanak az erőink a Meridiánon, míg Angelosz kapitány ideér!

– Egy hét – emelte gépi szemeit a Meridián szürke korongjára a technogárdista. – Vagy még annál is több. Miközben a testvéreik odalent három napig, ha kihúzzák élve.

Valamit muszáj lesz tenni, hogy javítsanak az esélyeiken!

Ahogy a Cultus Mechanicus Tizenötödik Univerzális Törvénye kimondta: a hús gyenge és múlandó, de az általa végzett szertartások a gépszellemet dicsérik.

Talán… a Gépistenhez intézett fohászokban és az Ő szent rítusaiban megleli a választ.

Hisz, ahogy a Nyolcadik Univerzális Törvényben is állt: az Omnissiah mindent tud, mindent ért.

Fényévekkel odébb, egy másik világ körül keringő másik hajón hasonló problémák vetődtek fel. Vajon meg lehet-e menteni egy egész világot a végromlástól, s ha van rá mód, s van hozzá elég idő, elegendő-e vajon hozzá az elszántság?

A bolygó zöld volt, akár egy csillogó smaragd, de szinte a szemük láttára vált sárgává, s fonnyadt el, ahogy az élet önmaga csúf karikatúrájává torzult odalent.

– Tarkusz őrmester! – mondta Forbes admirális, s bár a háta mögött összekulcsolt kezű póz erőt sugárzott, úgy nézett föl a harcosra, ahogy egy kislány les föl egy felnőttre. – Minden embere biztonságban visszatért a Tüphón Primarisról?

A Vérholló szeme egy pillanatra elkerekedett attól, hogy a nő egyszerűen embereknek nevezi az Adeptus Astartes harcosait, de inkább lenyelte a kikívánkozó választ.

– Igen, admirális – bólintott kimérten. – Élők és holtak egyaránt.

Az admirális arckifejezéséből egyértelműen látszott, hogy nagyon is jól tudja, milyen katonákat veszteni a harcban.

– Hány embere esett el, őrmester?

– Mettiusz, Eumenész és Proklusz testvérek már a Császár színe előtt állnak, de az, ahogy küzdöttek, örök dicsőséget szerzett mind nekik, mind a Rendnek. Nevüket soha nem feledjük, míg a Lelkek Harangja szól. A Mindent Felfaló Ellenség ma rettentő árat fizetett azért, hogy bekebelezhesse ezt a világot.

– Sajnálom, hogy jó harcosok vesztek oda – mondta szomorúan Forbes.

– Felesleges őket sajnálni – mondta az őrmester, aki úgy állt a nyüzsgő hajóhíd közepén, akár egy kőszikla. – Tudták, mire vállalkoznak, jól harcoltak, és becsülettel teljesítették a kötelességüket. Azok, akik odalent maradtak… a helybéliek… ők inkább megérdemlik a szánakozást.

– Annyi embert menekítettünk ki, amennyit csak tudtunk – mondta Forbes hűvösen.

– Ezreket – bólintott Tarkusz.

– Egész pontosan háromezer-kétszázöt embert.

Az, hogy fejből tudta a számot, mutatta leginkább, hogy ez a mentőakció mennyire fontos volt neki, s ezek az emberek mennyivel többek a számára, mint pusztán számok. Ezzel Tarkusz is tisztában volt, ahogy azzal is, hogy a Haditengerészet legtöbb tisztje bele se fogott volna a mentőakcióba.

– Akkor a testvéreim odalent mégsem haltak meg hiába.

Mitchels sündörgött oda hozzájuk, a kezében egy adattáblával.

– Minden állomástól zöldjelzést kaptunk, admirális. Készen állunk az indulásra.

– Köszönöm, parancsnok – bólintott Forbes, bár az adattáblára egy pillantásnál többet nem vesztegetett.

– A Meridián a cél? – kérdezte Tarkusz.

– Tulajdonképpen… már szerettem volna önnel beszélni erről – billentette félre a fejét Forbes. – Tudom, úgy egyeztünk meg Aramusz őrmesterrel, hogy amint a mentőakciónknak vége, mi is a Meridiánra megyünk, de… az elmúlt napok során megváltozott a helyzet, és szeretnék egy lehetséges… alternatívát felvázolni.

– Megváltozott a helyzet? – húzta össze a szemöldökét Tarkusz.

– Amint ön is tudja, az elmúlt napok során a rádiócsönd telepatikus megfelelőjével küzdöttek az asztropatáink. Valamiféle árnyék a hipertérben – ezek az ő szavaik, nem az enyémek –, amit a tyranidák okoztak, lehetetlenné tette, hogy az üzeneteink elérjék az Aurélia szubszektor más területeit. Ez az árnyék azonban két órával ezelőtt eltűnt, vagy legalábbis nem akadályozza a kommunikációt annyira, mint korábban. Ismét sikerült kapcsolatba lépni az Armageddonnal, ami arra enged következtetni, hogy Aramusz őrmester és a testvérei jól teszik a dolgukat.

Tarkusz büszkén hallgatta. Még nagyon is jól emlékezett rá, amikor Aramusz, az újonc, a Vérhollók közé került. Zöldfülű volt, tapasztalatlan, és semmit nem tudott arról, hogyan vezessen egy alakulatot.

Lám csak, mivé nőtte ki magát húsz év alatt!

– Ezenfelül az Aurélia-flottilla másik két hajójával is sikerült ismét felvennünk a kapcsolatot – folytatta a nő. – A Calderisről a Meridiánra tartó útjuk a hipertéren keresztül jóval hosszabbnak bizonyult a vártnál, s csak néhány órával ezelőtt tértek vissza a valós űrbe, a Meridián-rendszer peremén. Azonnal informáltam őket a tyranida invázióról, s utasítást adtam, hogy álljanak új pályára, s a korábbi tervvel ellentétben ne a Meridián felé haladjanak tovább, hanem azon a koordinátán találkozzanak velük, ahol az asztropaták becslése szerint a kaptárflotta jelenleg tartózkodik.

– A szakaszommal a Meridián védelmi erőinek segítségére szeretnénk sietni – dörzsölte meg az állát Tarkusz. – A testvéreink ott harcolnak, s a mi helyünk is ott van mellettük.

– Megértem – bólintott Forbes –, de tartok tőle, hogy túl sok időt emésztene föl, míg a szakaszával együtt a Meridiánra szállítanánk. Ezalatt az idő alatt akár a kaptárflottát – és vele együtt a tyranida kaptártudatot – is megtámadhatnánk.

Úgy csapta össze a kezét, mint akinek szüksége van efféle teátrális fogásokra, hogy felvezesse a mondanivalóját.

– Íme a javaslatom, Tarkusz őrmester. Az alternatíva, amit már említettem. Elvihetjük önöket a Meridiánra, vagy velünk tarthatnak. Kérem, ne vegye sértésnek, de tartok tőle, hogy négy űrgárdista önmagában nem képvisel akkora erőt, hogy egy perc alatt megfordítsa a harc menetét a Meridiánon. Ugyanakkor ugyanez a négy űrgárdista nagyon is jelentős erőt képviselhet, mint egy vákuumban is harcképes rohamosztag. Az embereim – mutatott körbe a hajóhídon – jól képzettek, s bár az elmúlt évek során nem sok valós összecsapásban volt részük, biztosan tudom, hogy a flottillánk bármiféle, hasonló méretű erővel felveszi a versenyt. Viszont nem rendelkezünk olyan alakulatokkal, amik képesek az űrben is harcolni, s szükség esetén behatolni az ellenséges űrhajókba. Olyan harcmodor ez, amiben ugyanakkor az űrgárdisták fölöttébb képzettek.

– Vannak rohamtorpedóik? – vakarta meg ismét az állát az őrmester.

Forbes odabiccentett a parancsnoki emelvény mellett várakozó Mitchelsnek, aki azonnal ott termett.

– Kifejezetten rohamtorpedóink nincsenek – magyarázta nagy elánnal –, de a fedélzeten tartózkodó magos technicus már nekilátott átalakítani egy hagyományos torpedót, s fölszereli létfenntartó egységekkel, és manuális irányítórendszerrel is.

– Nem lesz szükség külön létfenntartó rendszerre – ütögette meg a keramit mellvértjét Tarkusz. – A páncélzatunkba épített tökéletesen megteszi. A lényeg, hogy tudjuk irányítani a kilőtt torpedót.

– Meglesz, uram.

– Rendben van, admirális – bólintott az őrmester. – Megvan a rohamcsapata.

A Meridián gigantikus toronyházai közt megbúvó vasbeton kanyonok mélyén a hetes szakasz már második napja csapott össze újra meg újra a tyranidákkal, s úgy tűnt, a gerillataktikával vívott harcnak egyhamar nem is lesz vége.

Amikor belekezdtek a gyilkos bújócskába, a szakasz még hat csatatestvért számlált. Mostanra már csak négyen voltak.

Skander testvért az előző éjjel féltucat kaszás ragadta el, s mielőtt a segítségére siethettek volna, a páncéljával együtt tépték ízekre, s falták föl. A másik Marr volt, aki hajnalban egy szemétkupac alatt megbúvó szerves aknára lépett, s a vértezetet is átégető tyranida sav pillanatok alatt a húst is lerágta a harcos csontjairól.

Az utcákat a menekülők eldobált holmija borította, s a szeméthalmok között, az elhagyott járművek árnyékában ott hevertek azok tetemei is, akiket a megvadult tömeg taposott halálra.

Thaddeusz szakasza is azt a feladatot kapta, hogy felkutassa és megsemmisítse a szinapszislényeket. Elsősorban zoantrópokra vadásztak, de minden olyan idegen célpontnak számított – a tyrannusok, a harcosok, a falkavezérek –, amik képesek voltak önállóan kapcsolatot teremteni a kaptártudattal.

Eddig még egy zoantrópot sem találtak, s a többi is főleg olyan volt – liktorok, szaggatók és kaszások –, amik veszedelmesek voltak ugyan, de nem bírtak stratégiai jelentőséggel.

Most, a második nap éjjelén úgy tűnt, végre melléjük szegődik a szerencse.

Közel egy napja lassan, de folyamatosan kelet felé haladtak, mind mélyebbre hatolva az idegenek által elfoglalt területekre.

A kifejezés persze pontatlan volt, hiszen még az orkok is megszálltak egy területet, fosztogattak, és néha még foglyokat is ejtettek – de nem így a tyranidák. A rovarszerű lények lerohantak egy világot, megfertőzték, felzabálták, míg végül nem maradt már más belőle, mint egy halott szikladarab. S miközben a Vérhollók keletnek tartottak, a tyranidák szédítő sebességgel nyomultak nyugat felé.

Így történt hát, hogy alkonyattájt, miután végeztek egy kisebb hormagaunt rajjal, a támadók új hullámába botlottak, amit tyranida harcosok vezettek. Olyan tyranidák, amik uralták a náluk gyengébb fajtársaik akaratát, s így maguk is szinapszislénynek számítottak.

Tyranida harcosok százai száguldottak feléjük, ölni és zabálni készen, s a láttukra a legkeményebb űrgárdista is megremegett.

– El kell tűnnünk az utcáról – mondta Thaddeusz komoran, s a szeme máris lehetséges fedezék után kutatott.

Nyílt terepen, a lemészárolt hormagauntok füstölgő tetemei között állva, szemernyi esélyük sem lehetett a tyranidákkal szemben, ezzel mind tisztában voltak. Talán két tucattal, ha sikerülne végezniük, mielőtt a túlerő lebírja őket, de két tucat harcos sem volt sokkal több a kaptártudat számára, mint csepp a tengerben.

Ellenben, ha sikerül jól védhető helyet találniuk, ahol egyszerre csak kevesen férhetnek hozzájuk, akkor egyesével-kettesével elkaphatják a tyranida harcosokat.

Tőlük jobbra is, balra is hegynyi épületek emelkedtek, vasbeton felszínükön bevarrt szemek és szájak, a fém rácsozattal védett ajtók és ablakok. A jobb oldalin, a földszint magasságában keskeny ajtónyílást találtak, amit valószínűleg a javításokat végző szervitorok használtak – bár az ajtó előtt a porban száz meg száz lábnyom tanúsította, hogy az invázió kezdete óta bizony a lakók is szép számmal vették igénybe.

Az ajtónyílás olyan keskeny volt, hogy a háti rakétás rohamosztagosok csak oldalvást fértek be. Azonban ott, ahol ők is alig fértek át, a tyranidák sem fognak könnyen boldogulni.

Elsőnek Takayo hatolt be az épületbe. A háti rakétája majdnem elakadt, s a mell- és hátvértje szikrát hányt a fém ajtókereten, de nagy nehezen sikerült bepréselnie magát.

– Bent vagyok! – kapcsolta be a rádióját. – Üresnek tűnik.

Brandt és Kell következett, s a sort az őrmester zárta.

Abban a pillanatban bújt át a szűk nyíláson, amint az első tyranida harcos beérte őket.

Az idegen kaszakarmaival kapott a rohamosztagos után, s ő maga is megpróbált átnyomakodni az ajtón. Thaddeusz két lépés távolságból lőtte agyon, s a savmarta tetem kizuhant az utcára.

Valamiféle szervizalagútban voltak, ami jobbra és balra is mélyen benyúlt az épület alá.

– Őrmester! – szólt hátra Takayo, aki már nekilátott felderíteni a helyet. – Van itt valami, amit látnia kellene!

Thaddeusz lelőtte a következő, túl közel merészkedő tyranida harcost is, majd jelzett Brandtnek és Kellnek, hogy tartsák a bejáratot.

Gyorsan Takayo után eredt, s ahogy rábukkant, értetlenül torpant meg.

– Ez meg mi?!

– Phaeton vagyok – motyogta a kisfiú, a fegyverlámpák fényétől vaksin pislogva, s a mögötte álló, még fiatalabb gyerek felé bökött. – Ez meg itt az öcsém, Phoibosz. Eltévedtünk.

Torokhangú, helyi dialektusban beszélte az alsógótot, s az, ahogy a szavait formálta, rég elfeledettnek hitt emlékeket ébresztett Thaddeuszban.

Mindkét gyerek a feje búbjáig szutykos volt, s egyedül a szemük fehérje világított szurtos arcukban. Folt hátán folt ruhájuk és nyűtt cipőjük volt, amik talán soha nem láttak jobb napokat.

Ugyanolyan alsóvárosi kölykök voltak, mint egykor rég maga Thaddeusz is.

– Mindenki más elfutott, de mi nem találtuk az anyukánkat – mondta halkan a fiatalabbik. – Úgyhogy maradtunk, hogy megkeressük. Nem látták őt, uram?

Thaddeusz, aki annyi éven át pimasz mosollyal az ajkán ment csatába, komoran hajtotta le a fejét. Nem bírt a gyerekek szemébe nézni, akik épp olyanok voltak, mint egykor ő maga.

– Bátorság! – tette páncélkesztyűs kezét óvatosan az idősebbik fiú vállára. – Majd együtt megkeressük.

– Ezzel megsértjük a Káptalan protokollját – mondta Kürosz őrmester, immáron vagy tizedszer.

– Hallottam, és tudomásul vettem – bólintott Aramusz, de közben fél szemmel a Viharmadarat figyelte, ami leszállni készült a kormányzói palota tetején.

Alig három óra telt el azóta, hogy a Viharmadár Egyes visszahozta őt és a hármas szakasz életben maradt tagjait a fővárosba, s a Viharmadár Kettes megérkeztével a sebtében kiötlött hadművelet utolsó fázisa is kezdetét vette.

– Őszintén szólva, nem tetszik ez nekem… – csóválta meg a fejét Kürosz.

Aramusz úgy perdült feléje, mint akit kígyó csípett meg.

– Senki nem kéri, hogy tetsszen! – mondta dühösen. – Értékelem az aggodalmad, Kürosz őrmester, de az efféle helyzetekben a szükség törvényt bont!

– De még nem állnak készen, Aramusz! – mondta halkan a felderítők parancsnoka, azon a hangon, amit a neofitákkal szemben szokott használni. – Esélyük sem lesz, hogy túléljék.

Aramusz makacsul szorította össze a száját, ahogy a leszállótalpait kieresztő Viharmadarat figyelte.

– Ugyanannyi esélyük van, mint bármelyik aspiránsnak, aki részt vesz a Vérpróbán. Vagy túlélik, vagy nem.

A leszállóhajó fedélzeti nyílásában Palmariusz jelent meg. A holdfényben kísértetiesen csillogó koponyamaszkjával, s a vértjéhez rögzített tisztítójelekkel úgy festett, mint egy sírból kikelt, ősi hadúr. Lesétált a rámpán, s a crozius arcanummal háromszor is a vasbetonjárdára koppantott.

Erre a jelre a vele utazók is elősereglettek a hajóból, s engedelmesen felsorakoztak előtte.

Ott voltak mind a tizenöten – bár a legmagasabb se ért még a káplán derekáig sem –, vérvörös testkesztyűben, megszeppenten. Mind fegyvert szorongattak a kezükben – lézerkarabclyokat, automata pisztolyokat, az idősebbek ismétlőpuskákat –, amik nevetségesen nagynak tűntek hozzájuk képest.

– Az aspiránsok harcra készen állnak előtted, Aramusz testvér! – intett feléjük Palmariusz, s bár az arckifejezését elrejtette a maszk, a hangján lehetett érezni, hogy legalább annyira helyteleníti a dolgot, mint Kürosz.

– És fognak is harcolni! – lépett eléjük Aramusz, s a fiúk, bármennyire is próbálták, nem tudták leplezni a félelmüket. – Még nem vagytok Vérhollók, sem újoncok, de akkor is büszkeséggel tölti el a szívemet, ha rátok pillantok!

A fiúkat jól tartották az Armageddonon, s az elmúlt napokban a közelharc és a stratégia alapjaival ismerkedtek, de abban mind a káplán, mind a felderítők őrmestere egyetértett, hogy ez valós harci helyzetben édeskevés. S itt nem csupán a Káptalan szabályzatáról volt szó, hanem arról, mit diktál a józan ész.

Ezek a fiúk még nem kaptak megfelelő kiképzést, nem volt harci tapasztalatuk, s nem rendelkeztek azokkal a testi előnyökkel, amiket az implantátumok biztosítottak az űrgárdistáknak.

Aramusz azonban váltig állította, hogy ezeknél sokkal fontosabb az elszántság és a bátorság – no meg a bizonyítani akarás.

– Mindannyiótokat azért választottuk ki, hogy bizonyíthassatok a Vérpróbán, s elnyerhessétek a jogot a Vérholló Rendbe való felvételhez – folytatta érces hangon. – A körülmények nem tették lehetővé a próba megtartását, így eddig még nem volt rá módotok, hogy bizonyíthassátok, mit értek. Ott, keleten, a sötétségben tyranidák hordái gyülekeznek, s azzal fenyegetnek, hogy lerohanják ezt a világot, elpusztítva rajta minden élőt. Legyen hát ez a ti Vérpróbátok! Ahelyett, hogy egymás ellen harcolnátok, a tyranida veszedelemmel fogtok megküzdeni, méghozzá együtt!

A fiúk zavartan néztek össze, miközben Aramusz már Küroszhoz beszélt.

– Tartalékos szakasz lesztek, Palmariusz káplán irányítása alatt. Ideális körülmények között csupán védelmi feladatotok lesz, de az is előfordulhat, hogy valóban harcolnotok kell majd.

Kürosz lehajtotta a fejét, de csöndben maradt.

– Nem titok, hogy ezernyi veszély les majd rátok – szőtte tovább a szót Aramusz. – De tudnotok kell azt is, aki életben marad, az már bizonyította, érdemes arra, hogy magunk közé fogadjuk!

Már ha lesz olyan, aki életben marad közülük – tette hozzá magában. – Akár aspiráns, akár csatatestvér. Mert ha Angelosz kapitány hajói csak egy hét múlva érnek ide, lehet, hogy már nem lesz kinek segítséget nyújtaniuk.