TIZENNÉGY

Aramusz őrmester egyedül állt a gyakorlótér közepén.

Nem viselt mást, csak egy könnyű khitónt, s lehunyt szemmel, lassan, minden mozdulatot gondos precizitással hajtva végre, nekilátott a szokásos napi közelharci gyakorlatának.

Ütés, hárítás, ütés, rúgás, hárítás, ütés, hárítás. Nem is annyira a képzeletében rárontó ellenfelekre figyelt, mint a mozdulatok kirobbanó erejére, s az izmok játékára.

Még egy óra volt hátra a reggeli imáig. Amint Palmariusz előtt megerősítik az esküiket, amik a Császárhoz és a Rendhez kötötték őket, következik az eligazítás, amit ez alkalommal nem a kapitány, hanem a fedélzetmester fog megtartani. Az ő tisztsége most, hogy minden hírt közöljön velük, s ha bárki bármiféle fegyelmi vétség miatt büntetést érdemel – lett légyen az csatatestvér, neofita vagy aspiráns –, azt is az ő kötelessége kiróni.

Befejezte a támadást, aztán egy percre védekező pozícióba merevedett – mielőtt egy újabb formagyakorlatba kezdett volna.

Az imádság, az eskük megerősítése és az eligazítás után a testvérek a fegyvertárba mennek majd, ahol a szükséges szertartások elvégzése után nekilátnak a reggeli lőgyakorlatnak, majd a közelharci gyakorlat következik.

S utána már a Meridián-rendszerben járnak.

Újabb támadást indított, ezúttal olyat, amivel szükség esetén több ellenfelet is távol tudott volna tartani. Lassan, fokozatosan növelte a tempót, s szinte érezte a körülötte kavargó árnyakat, amik az életére törnek.

Miközben a teste rutinosan folytatta az ezerszer elismételt mozdulatokat, az elméje az aspiránsok körül járt. Tizenöten voltak jelenleg a cirkáló fedélzetén, s egyelőre nem sokat tudott velük kezdeni.

A Rend szabályzata e tekintetben is rendkívül rigorózus volt. Az aspiránsok csak az esetben léphetnek a felkészítésük következő fázisába, ha előbb kiállják – és túlélik – a Vérpróbát.

Az orkok és a tyranidák azonban lehetetlenné tették a próba megtartását, így az aspiránsok még mindig nem voltak igazi újoncok, hisz egyikük sem bizonyított harc közben.

A szabályzat igazából még azt sem tette volna lehetővé, hogy az Armageddon fedélzetén tartsák meg a próbát, de talán e tekintetben engednie kellene a káplánnak, s a lőgyakorlat után ide kellene hozatnia a tizenöt kamaszt és kisgyereket, pengéket adni nekik, és itt levezényelni a Vérpróbát.

Persze lehet, hogy jelenleg a sokkal égetőbb problémákra kellene fókuszálni, és a próbával várni mindaddig, míg ismét csatlakoznak a flottához.

Ugyanakkor az elmúlt időszakban olyan sok testvérük veszett oda, hogy az újoncok kiképzésének megkezdésével akár csak egy napot is várni… szinte eretnek gondolatnak tűnt. Annak ellenére, hogy ezekből a kölykökből még évek múlva is legfeljebb felderítő lesz.

A zárszerkezet szisszenése zökkentette ki a ritmusból.

– Jól aludtál, testvér? – kérdezte Thaddeusz.

Aramusz befejezte a mozdulatsort, s még mindig csukott szemmel elmosolyodott.

– Aludtam valamennyit. De nem sokat.

A küzdőtér közepére vonuló Thaddeusz ugyanúgy csak egy vörös khitónt viselt, mint Aramusz.

– Én se – csóválta meg a fejét. – A Calderis óta legalábbis.

A katalepszia-lebenynek köszönhetően az űrgárdisták soha nem kellett, hogy teljesen inaktívak legyenek, ennek ellenére még az Adeptus Astartes harcosainak is szükségük volt időnként alvásra, hogy a testük és elméjük pihenjen és felfrissüljön. A napi négy óra több mint elég volt számukra, de úgy aludni, hogy közben az elméjük nem pihen, cseppet sem volt egészséges.

A hirtelen rászakadt felelősség, és a rájuk váró feladat súlya nem hagyta pihenni Aramuszt, így alvás helyett inkább úgy döntött, lejön a küzdőtérre, hogy hasznosan töltse a pihenésre szánt időt, s enyhítse a benne halmozódó feszültséget.

Odasétált az ajtó melletti tartóhoz, levett róla egy törölközőt, s elkezdett megszárítkozni. Egy perc sem kellett hozzá, s a pulzusa ismét normális tempóra lassult.

– Mi bánt, testvér?

Miközben Aramusz megtörölközött, Thaddeusz nyújtógyakorlatokkal kezdett bemelegíteni.

– Nem mondanám, hogy bánt, inkább… kísért.

– Kísért? – tette le a törölközőt lassan Aramusz.

– Amikor behunyom a szemem, Renzo arcát látom magam előtt. Meg Loew-ét. Meg Sharét és Davitét. És mindazokét, akiket azóta vesztettem el, hogy a hetes szakaszt irányítom. A Szalamiszon négy testvér maradt ott, s ennyit a hetes még soha nem vesztett egyetlen bevetés során. Legalábbis amióta én vezetem. S emiatt úgy érzem, mintha ez most az én hibám lenne. És lehet, hogy az is. Ha én vezetem őket, nekem kell előre látnom a veszélyt. Ha csak egy kicsit előrelátóbb vagy óvatosabb vagyok, lehet, hogy nem halnak meg ennyien. Lehet, hogy egyikük sem halt volna meg.

– Gyakran eszembe jut valami, amit Thule kapitány mondott, amikor őrmesteri rangra emelt – mondta Aramusz csöndesen. – Azt mondta, hogy a parancsnoki poszt nem kitüntetés, hanem egyfajta újabb teher, amit az ember a nyakába vesz. Bízz a Császárban, a Rendben és a saját erődben, s életed és halálod értelmet nyer! Ha ez igaz ránk – és úgy hiszem, hogy az –, akkor nem látom, miért ne lenne igaz azokra is, akiket vezetünk.

– Igazad van, tudom – bólintott Thaddeusz. – Mégis… nehéz elfogadnom, hogy elvesztettem őket.

A formagyakorlat alapállásába helyezkedett, támadásra készen.

– Mikorra várható, hogy elérjük a Meridián-rendszert?

– A navigátor szerint estére kilépünk a hipertérből – akasztotta nyakába a törölközőt Aramusz. – Úgyhogy holnap délre. Legkésőbb.

Thaddeusz nyitott tenyérrel sújtott le a képzelt ellenségre, majd egy fordulórúgással röpítette messze.

– Fura, nem? – morogta.

– Micsoda?

– Hát… hogy visszatérünk a Meridiánra.

Aramusz mély levegőt vett, s megpróbált visszaemlékezni a helyre, ahol született.

A sors furcsa fintora volt, hogy a Vérhollók minden apróságra emlékeztek, ami a beavatásuk óta történt velük, de az azelőtti idők java homályba veszett. Meglehet, mégis igaz a pletyka a katalepszia-lebenyük elváltozásáról, melynek a tökéletes emlékezetüket is köszönhették. S mint mindennek ebben az univerzumban, ennek is megvolt az ára, s az új emlékek a régiek helyét foglalták el.

Aramusz mindig is szimbolikus jelentőségűnek tekintette a dolgot, egyfajta párhuzamnak önmaguk és a Rendjük között. A Vérhollók múltját elfeledték, s bármilyen eretnekségnek tűnt is a gondolat, lehet, hogy Vidya, az Alapító Atya is csupán egy könyvtáros volt – az első, akinek a neve megmaradt a legrégibb feljegyzésekben.

Az, hogy a beavatás során az űrgárdisták múltja is feledésbe merül, akárcsak a Rendé, mely – annak ellenére, hogy minden tudását aprólékos gonddal rögzítette – maga sem emlékezett a gyökereire… kozmikus igazságszolgáltatásnak tűnt, mely egyensúlyban tartotta a mérleg nyelvét.

– Valóban fura – bólintott végül Aramusz.

A Vérpróbájuk óta egyikük sem járt a Meridiánon, s ennek immáron jó húsz esztendeje. S annak ellenére, hogy más-más közegből származtak – Aramusz a felsőboly egy nemesi famíliájából, míg Thaddeusz egy alsóvárosi bandából –, az elmúlt két évtized folyamán olyan szoros kapocs alakult ki közöttük, amit a legtöbb vér szerinti testvér sem mondhatott el magáról.

Csatatestvérek lettek – akik most hazatérnek.

– És még furább visszajönni ide ilyen időkben – hümmögött Thaddeusz. – A Rend és a Császár szolgálatában számtalan világon jártam már, s tudtam, hogy bármelyik odaveszhet a háború tüzében, de… hogy a saját szülővilágomon induljak csatába… tudván, hogy ha elbukunk, akkor mindenki, akit valaha is ismertünk és szerettünk, család, barátok… mindenki meghal…

– Súlyos teher, nem igaz? – kérdezte Aramusz, s már nem furcsállotta annyira Tarkusz kérését, hogy a Tüphón Primarison maradhasson, hogy – ha jelképesen is – megbosszulhassa elveszett szülővilágát, az Eriniát.

Ha a Meridián is elveszne… ők vajon képesek lennének elviselni?

– De… ahogy a kapitány is mondta… mi a beavatásunktól kezdve súlyos terhet cipelünk. Mi vagyunk az Elátkozottak.

Egy pillanatra elhallgatott, majd komoran elmosolyodott.

– Még egy kis plusz terhet föl se vesz az ember.

A lövészgyakorlat még be sem fejeződött, amikor a hajótesten végigfutó remegés, és a múló rosszullét jelezte, hogy az Armageddon visszatért az immatériumból a valós űrbe.

Niven könyvtáros nem sokkal ezután már a hajóhídon volt, ahol elszánt ábrázattal várt a fedélzetmesterre. Amikor a cirkáló kilépett a hipertérből, épp az aspiránsokkal beszélt, s az érzés, hogy mi vár rájuk a valós űrben, pörölyként csapott le a tudatára.

A rosszindulatú jelenlét, ami már a Calderisen megérintette a tudatát – s amit néhány nappal ezelőtt a tyranida kaptártudatként azonosított –, itt sokkal erősebbnek tűnt.

Amit már csak azért is szerfölött nyugtalanítónak talált, mert térben valószínűleg semmivel nem voltak közelebb a tyranidákhoz, mint korábban. Nem értette, hogyan lehet itt ennyivel erősebb az idegen közös tudat hatása.

A híd egyik turbóliftjének ajtaja kinyílt, s Aramusz tűnt föl a panorámaablakhoz vezető rámpán. Teljes erőpáncélt viselt, az oldalán villámvetőt.

Niven elébe sietetett, s nem vesztegette az időt formális udvariaskodásra.

– A tyranida flotta árnyéka az Aurélia szubszektorra vetült – kezdte nagy elánnal. – Sem én, sem Konan nem vagyunk képesek telepatikus kapcsolatba lépni a Hadriánusz Kardjával, vagy a helyi haderők bármely asztropatájával. Valamilyen, egyelőre számomra is ismeretlen oknál fogva az árnyék, amit a tyranidák a hipertérben vetnek, sokkal erősebb zavart kelt itt, mint bárhol másutt a szubszektorban. Annak ellenére, hogy térben semmivel nem vagyunk közelebb a kaptárflottához.

– Ami hol is található? – kérdezte Aramusz.

– Röstellem beismerni, de pontos koordinátákkal még nem szolgálhatok – hajtotta le fejét a könyvtáros. – De biztosíthatlak, hogy nem nyugszom addig, míg kielégítő választ nem adhatok!

– Értem – bólintott az őrmester. – Köszönöm, könyvtáros. Néhány órán belül elérjük a Meridiánt. Ott talán megleled a választ.

Fény alatti sebességnél majd fél napba telt, mire elérték a Meridiánt, így Aramusz is csak az esti imádság után tartott eligazítást a szakaszparancsnokoknak.

A szervitorokat felügyelő szolgálók jelentették, hamarosan már elég közel érnek a bolygóhoz, hogy rádiókapcsolatot létesíthessenek.

Tíz perc sem telt bele, amikor az egyik szolgáló udvariasan közölte az összegyűlt tisztekkel, hogy a Meridián és az egész szubszektor irányítója, Vandis kormányzó szeretne velük beszélni.

A bevett protokoll felrúgása volt ez minden tekintetben, hiszen a birodalmi bürokraták – különösen azok, akiknek ennyire felvitte a Császár a dolgát – betegesen ragaszkodtak az etikett diktálta formaságokhoz. Vagy ez a Vandis volt más, mint az eddig megismert hivatalnokok, akik pókként ültek törvényekből és paragrafusokból szőtt hálójuk közepén, vagy olyan körülmények kényszerítették a szokásjog semmibe vételére, amik még egy birodalmi kormányzót is megriasztottak.

– Űrgárdista cirkáló, itt az Aurélia szubszektor birodalmi kormányzója, Vandis beszél!

Kürosz arcáról szokás szerint semmit nem lehetett leolvasni, Thaddeusz érdeklődve figyelt, míg Avitusz leplezetlen undorral hallgatott.

– Itt Aramusz fedélzetmester beszél, a Vérhollók Ötödik Hadtestének őrmestere. Azért jöttünk, hogy…

– Tudtuk, hogy eljönnek, de álmodni sem mertem volna, hogy ilyen gyorsan ideérnek! – szakította félbe a kormányzó. – Én tudtam, hogy eljönnek, de egynémely senkiházi a környezetemben azt merte állítani, hogy az üzeneteink nem jutottak célba. De mindez már nem számít. Mit gondol, mennyi idő alatt végeznek?

– Végzünk? – szaladt föl Aramusz szemöldöke. – Mivel? És már megbocsásson, de mit értett azalatt, hogy számítottak ránk?

Vajon tisztában van vele a kormányzó, hogy az űrgárdisták, akikkel beszél, egyedül a Rendjüknek és a Császárnak tartoznak elszámolással? Aramusz nem emlékezett rá, hogy a beavatása óta bárki is ilyen hangot mert volna megütni vele.

– Nos hát… segítségért üzentem, és íme, már itt is vannak.

– Miféle segítséget kért? – hajolt közelebb a rádiókonzolhoz az őrmester.

– Mifélét! – sóhajtott föl a kormányzó, mint akit fáraszt, hogy nehéz felfogású gyerekekkel beszélget. – Hathatósat!

– De miért?

– Hát a tyranidák miatt.

Eltartott egy darabig, de Aramusznak végül sikerült a kormányzó arrogáns és nárcisztikus megjegyzéseiből viszonylag pontos képet összeraknia a bolygón történő eseményekről.

Kiderült, hogy a planéta túlfelén tyranida spórák hullanak az égből, ki tudja, hogy már mióta. Néhány napja a lakosság már idegen lények támadásáról szóló beszámolókkal bombázta a kormányzatot, bár ezeket eleinte senki nem vette komolyan.

Aztán, ahogy a helyzet kezdett súlyosabbra fordulni, megpróbálták beazonosítani a vész forrását. Eleinte kultistákra és a Káosz erőire gyanakodtak, de fölmerült az is, hogy egy teljesen idegen fajjal állnak szemben. Aztán, amikor végre kivezényelték a BV egy teljes zászlóalját, kiderült, hogy tyranidákkal van dolguk. Igaz, hogy már magában ez a felfedezés a teljes zászlóalj életébe került.

A kormányzó végre szükségállapotot hirdetett, és parancsba adta az asztropatáinak, hogy küldjenek segélykérő üzenetet minden, a szektoron belül található birodalmi fegyveres alakulatnak.

Az elég hamar kiderült, hogy a szektor hadiflottájának egyetlen hajóját sem sikerül elérniük, ami azt sugallta, hogy a calderisi nemességgel és gazdag kereskedőkkel teli cirkálókat valami baj érhette a Meridián felé haladtukban.

Hogy vajon az űrjáró orkok csaptak le rájuk, a tyranidák, vagy a hipertér nyelte el őket, senki nem tudta megmondani, amitől Vandis többször is szabályos dührohamot kapott.

Aramusz háromszor is nekifutott, mire sikerült megértetnie a kormányzóval, hogy az asztropatáinak igaza volt, és jelenleg nincs rá mód, hogy üzenetet küldjenek a szubszektoron kívülre. Azt pedig, hogy a tyranidák milyen léptékű veszélyt jelentenek, egyszerűen nem volt képes elmagyarázni neki.

Vandis tipikusan az a fajta ember volt, aki természetesen hallott az Impériumot fenyegető ezernyi veszedelemről, de a birodalmi bürokrácia óvó kebelén felnőve ezekből semmit nem tapasztalt.

Számára a veszély csupán egy elvont fogalom volt, ami mindig máshol és másra leselkedett, így a tökéletes biztonság hamis illúziójából olyan falat emelt maga köré, amin most az igazságot is kívül rekesztette.

Hamar kiderült Aramusz számára, hogy Vandisnak fogalma sincs a világát fenyegető veszély valódi súlyáról. Bár a tyranida fertőzés talán már hetekkel ezelőtt elérte a bolygót, jó darabig senki nem vette komolyan. A Meridián még nem volt halott világ, de a legjobb úton haladt felé.

Már csak idő kérdése.

Miközben a szervitorok felkészítették a Viharmadarakat az indulásra, Aramusz még egy mustrát tartott. Ahogy a leszállóhajók készen állnak, a csatatestvérek máris útra kelhetnek az alant keringő Meridián felé.

Az elmúlt órákat a domborzati térképek, az űrből készített felvételek, és a légkörbe küldött szondák méréseinek elemzésével töltötte. Igyekezett a kormányzótól kapott, népsűrűségre vonatkozó adatokat összevetni a tyranidák mozgási vektoraival – az idegenek támadásai először mindig a sűrűn lakott, szerves anyagban gazdag területeket célozták s ezek tükrében próbált olyan stratégiát kidolgozni, mely során a rendelkezésükre álló, szűkös készleteket a lehető legnagyobb hatásfokkal tudják majd használni.

A többi tiszt – Kürosszal az élen – nem rejtette véka alá a véleményét az aspiránsokra vonatkozó terve hallatán. A tizenöt fiatal még most is Palmariusz testvérrel tanult, de hamarosan nyugovóra térnek. De amint eljön a reggel, rá fognak jönni, hogy egy minden eddiginél veszedelmesebb próbatétel előtt állnak.

Avitusz kelt ki leghangosabban a fedélzetmester terve ellen.

– Lőszer- és emberpocsékolás, nem több! – mondta dacosan felszegett állal, s kihívóan nézett Aramusz szemébe.

– Avitusz őrmester véleménye meghallgattatott – bólintott Aramusz kimérten.

– De meg nem értetett! – mordult föl a Pusztítók parancsnoka. – Uram!

– Szolgálati tapasztalata és érdemei elismeréseként módot adok, hogy kifejtse a véleményét, őrmester – mondta lassan, érzelemmentes hangon a fedélzetmester.

– Már megbocsásson, uram – mosolyodott el Avitusz hűvösen, amitől a bocsánatkérés inkább sértésnek hatott –, de újra csak önmagamat ismételhetem, amikor azt mondom, hogy nem kellene ennyire aggódnunk a civil lakosság miatt. Járulékos veszteség.

– Érdekes eufémizmus – billentette félre a fejét a fiatalabb tiszt. – Miért nem mondja ki nyíltan, hogy gyorsabban és hatékonyabban végezhetnénk a tyranidákkal, ha közben néhány millió civilt is megölnénk?!

– Nem nagy ár, ha ezzel megtörhetjük a kaptárflotta gerincét! – vágta rá Avitusz gondolkodás nélkül.

– De… ha nem védelmezzük a civil lakosságot – emelte föl a kezét Thaddeusz békítőleg akkor… akkor mit vagy kit védelmezünk?

– A Birodalmat! – vicsorodott el Avitusz, aki már alig tudta féken tartani a dühét. – Mi a Császárt szolgáljuk, nem ezeket a tudatlan férgeket!

– Elég! – csattant föl Avitusz, és a két őrmester közé állt, akik hajszál híján ölre mentek. – Nos, én nem vagyok hajlandó ezeket az embereket a sorsukra hagyni odalent. Igaz, a Birodalmat szolgáljuk, de vele együtt a lakóit is. Ami azt jelenti, hogy maradunk, és harcolunk.

– Ha több testvér lenne velünk… – kezdte Kürosz, de a fedélzetmester leintette.

– De nincs. És nem is lesz, míg a tyranida flotta ilyen hosszú árnyékot vet a hipertérre. Magunkra maradtunk.

– Akkor talán mégis inkább a kaptárflotta ellen kellene…

– Még az is meglehet – szakította félbe őket Niven, aki eddig a tisztektől félrevonulva, a hangár ajtaja mellett támasztotta a falat –, hogy ez nem feltétlenül igaz.