EGY

A nap a keleti láthatáron tornyosuló hegyek szeszélyes árnyékát rajzolta a szélfútta sivatagra, s ahol a fény megérintette a talajt, az árnyéktócsákkal együtt az éj hűvös lehelete is semmivé foszlott. Mire delelőre hág, ádáz nyilai néhány óra alatt végeznek a legerősebbekkel is.

Davian Thule kapitánynak nem különösebben kellett aggódnia a déli hőség vagy épp az éjszaka hidege miatt. Még a vérvörös erőpáncélja nélkül is képes lett volna életben maradni szinte bármilyen környezetben, a legmostohább körülmények között is. De azóta, hogy egy hónapja a Calderisre lépett, egyszer sem vált meg a vértezetétől.

Sivatagos világ volt, csupa kő és tűzforró homok, s az elszórt települések mind a keleti láthatáron nyújtózó hegyláncon innen voltak. Azon túl, a nyugati féltekén vad orkok éltek, de a tucatnyi nomád törzsnek – az ezredéve itt élő birodalmi telepesek leszármazottainak – eddig még nem sokszor gyűlt meg velük a bajuk.

Nem sokan jártak az Aurelia szubszektorba, s azon kevesek, akik mégis, általában nem vették a fáradságot, hogy ellátogassanak a Calderisre, ami valóban nem sok érdekességet tartogatott.

Ezek egyike volt az a tény, hogy a Vérhollók évszázadok óta toboroztak innen újoncokat a Vérpróbán, melynek ideje lassan ismét eljött.

– Megtaláltad, őrmester testvér?

Thule a mellette álló Küroszhoz fordult, aki – annak ellenére, hogy csak a felderítők könnyített vértezetét viselte, s nem a gárdisták nehéz erőpáncélját – teljes jogú csatatestvér volt. Több mint egy évszázada ő képezte ki a Káptalan újoncait, és mindent elkövetett, hogy a neofitákból kiölje a becsvágyat, s helyette olyan dolgokra okítsa őket, ami segíthet egy űrgárdistának életben maradni egy ellenséges univerzumban.

– Nem – vette el szeme elől a távcsövet a felderítő. – Észak felé azonban mozgást és hőnyomokat észleltem. Akár a suk is lehet.

Más világokon, ahonnan rendszeresen toboroztak, kolostor-erődjeik álltak, s a helyi lakosság számára nem volt ismeretlen az Űrgárdista Rend jelenléte és szokásai.

Amikor ezeken a világokon elérkezett a Vérpróba ideje – a viadalé, mely során az aspiránsok a megtiszteltetésért harcoltak, hogy felvételt nyerhessenek a Rendbe –, küldöttek érkeztek az Omnis Arcanumról, a Vérhollók hatalmas erődhajójáról, hogy felügyeljék azt.

Egy olyan világon, mint a Calderis, a próba sokkal időigényesebb műveletnek bizonyult. A lakosok túlnyomó része folyton vándorló, nomád törzsekben élt, s köztük fellelni a megfelelő regrutákat, heteket – néha hónapokat – vett igénybe.

Volt ugyan néhány állandó település – mint például a nagy, központi sivatag szívében álló Argus városa –, de ezektől eltekintve a helyiek java bárhol lehetett a keleti féltekén.

Egyedül az nyújtott némi segítséget a gárdistáknak, hogy a törzsek minden évben ekkortájt gyűltek össze azokon a helyeken, amiket a saját, erősen eltorzított alsógót dialektusukban suknak neveztek. A hagyomány diktálta, hogy az év során megszerzett javakat itt cseréljék el. Ekkortájt köttettek a házasságok, s ezalatt az idő alatt járult mindenki a templomokba, hogy a távoli Terrán élő urakhoz, az Istencsászárhoz fohászkodjanak.

A gárdisták egy héttel ezelőtt masíroztak ki Argusból, hogy bejárják ezt a vidéket, de az itteni sukra még mindig nem sikerült rábukkanniuk. Márpedig eddig alig egy maroknyi újoncot sikerült összeszedniük, s a jövő hónapra tervezett Vérpróbát ennyi aspiránssal képtelenség lesz megtartani.

Enélkül azonban nem tudják kiválogatni a rátermetteket, akik testileg és lelkileg is képesnek tűnnek arra, hogy feltöltsék velük a Vérhollók megfogyatkozott sorait.

– Szedd össze az embereidet! – utasította Küroszt a kapitány, s lassan az egyik sziklatömb árnyékában várakozó Rinok csapatszállítók felé indult. – Bízom a megérzésedben. Mi is északnak indulunk.

Thule már hosszú évek óta vezette az Ötödik Hadtestet – az Elátkozottakat, ahogy a többi csatatestvér hívta őket –, s volt idő, amikor egy ilyen jelentéktelen misszióval kapcsolatban fel sem merülhetett volna a neve. Győzelmet győzelemre halmozott, minden feladatot körültekintően, és minimális emberveszteséggel hajtott végre… aztán egy évvel ezelőtt a Kronusra vezényelték őket.

Embereket öltek. Embereket, a Birodalom polgárait, akik még csak nem is voltak eretnekek, csak… félrevezették őket. És annak ellenére, hogy ezt a feladatot is sikerrel teljesítette, folt esett a becsületükön – az övén, s az egész Vérholló Rendén egyaránt.

Ezután már nem őt kegyelték a Rend titkos vezetői, s bár nyíltan soha nem kritizálták, attól a naptól kezdve már csak apró, jelentéktelen feladatokkal bízták meg az Ötödik Hadtestet. S ez a calderisi újonctoborzás volt mindennek az alja.

Korábban véres ütközetekben vettek részt, seregekkel mérkőztek, most meg… egy kiégett világ romjain bóklásznak már hetek óta, s egy maroknyi nomádot hajkurásznak, remélve, hogy akad köztük olyan, akit besorozhatnak.

Lehet-e ennél mélyebbre süllyedni?

Lesz még idő – nem is olyan sokára amikor Davian Thule kapitány elátkozza a saját ostobaságát, amiért egyáltalán feltette magának ezt a kérdést. De csak azután, hogy ráébred, mindig lehet mélyebbre süllyedni.

Míg Kürosz összegyűjtötte a nomádok nyomait kutató felderítőit, a kapitány odaballagott a csapatszállítókhoz. Féltucat szervitor tüsténkedett a Rinók körül, s a Rend szolgálóinak felügyelete alatt ellenőrizték a két páncélos állapotát.

A Rinók mellett, a felkelő napot bámulva, Palmariusz káplán állt. Az Ötödik Hadtest spirituális vezetője tapasztalt, hallgatag férfiú volt, aki szinte mindig ezüstös halálfőt mintázó maszkja mögé rejtette érzéseit.

Szénfekete páncélján – a rosariuson – tisztítójelek, fegyverövére erősítve szent szövegekkel teleírt szalagok, s a kezében a crozius arcanum, a hosszú pálca volt, melynek csúcsdísze egy kitárt szárnyú birodalmi sast formázott. A káplán vértezete, és a nyakában függő hollóforma medál mind a Rend és az Ecclesiarchia közötti szent köteléket volt hivatott jelképezni.

– A Császár áldása rád, kapitány testvér! – bólintott, amikor Thule megállt mellette, s a pálca csúcsdíszével a sas jelét vetette a parancsnokra.

– Káplán – mosolyodott el a kapitány. – Remélem, jó egészségben talál az új nap!

– Mondjuk – vont vállat Palmariusz. – De jobb szeretnék már túl lenni a Vérpróbán. Az elmúlt néhány évben számos testvérünk esett el, s a legsúlyosabb csapások az Ötödik Hadtestet érték!

– Eddig csak egy maroknyi aspiránst sikerült összegyűjtenünk – intett Thule a közelebbi csapatszállító árnyékában ácsorgó tízegynéhány fiú felé, akikre két csatatestvér vigyázott. – Gondolom, egyetértesz velem abban, hogy bölcsebb még egy kicsit keresgélni a sivatagban, mint üres kézzel kullogni haza.

– Üres kézzel, és szégyenszemre – jegyezte meg valaki a hátuk mögött.

Niven, a könyvtáros állt mögöttük. Kezében erőpálcát tartott, s keskeny arcát halvány, kékes derengéssel ölelte körül a pszi-csuklya.

– Ahogy mondod – bólintott kimérten Thule.

– Ha megbocsátotok – lépett odébb a káplán –, még akad egy kis dolgom. Indulás előtt még van néhány szent textus, melyet fel kell olvassak. Ahogy a liturgia megköveteli.

Miután sikerült kióvakodnia a kapitány és a könyvtáros közötti ütközőzónából, gyorsan odébb is állt, magára hagyva a két tisztet.

– Niven könyvtáros – mondta a kapitány hűvösen.

Soha nem szívlelte különösebben a Librarium tanítványait.

– Kapitány, szerettem volna megjegyezni, hogy…

Tűnődve hallgatott el, s megdörzsölte az állát.

– Igen? Talán valami készülődik… mondjuk holnap?

Bár nem kedvelte őket, azzal a kapitány is tisztában volt, hogy a könyvtárosok számos különleges képességének egyike, hogy bele tudtak pillantani a jövőbe. Bár az Ötödik Hadtestben szolgálóknak e téren – egynémely régi, balvégzetű esemény miatt – kevesebb tapasztalata volt, mint a Vérhollók bármely más alakulatának.

– Mit sem tudok az elkövetkező napok eseményeiről – rázta meg a fejét Niven. – Ennek ellenére van egy igen… kellemetlen érzésem. Balsejtelem gyötör.

A kettejük közti ellentét szerfölött eltérő személyiségükben gyökerezett. Bár mindketten csiszolt elmével bírtak, Thule elsősorban harcos volt, aki nem tudott gyanakvás nélkül tekinteni a könyvtárosokra, akik majd három évezrede az Ötödik Hadtest pusztulását okozták. Azóta nem ok nélkül nevezték az újjászervezett alakulatot Elátkozottaknak. Elődeik kevélységének átkát nyögték, a könyvtárosokét, akikből más hadtestekben szép számmal akadt – az Elsőben két olyan szakasz is volt, ami kizárólag könyvtárosokból állt, amire egyetlen más Rendnél sem volt példa, de az Ötödikben alig maroknyian szolgáltak.

Köztük Niven.

– Balsejtelem, könyvtáros? – húzta föl a szemöldökét Thule, mely fölött, a bőrébe ütve, két aranypecek csillogott.

Niven nagy levegőt vett, mielőtt belekezdett volna.

– Amint azt te is tudod, kapitány, csupán nemrégiben épültem föl a Kronuson szerzett sérüléseimből, s bár a testem ép, van, hogy úgy érzem, a szellemem… még nem teljesen az.

– Te most a lelked egészségi állapotáról akarsz diskurálni, Niven testvér? – húzta vértelen csíkká az ajkait Thule. – És a többi könyvtáros, akik szintén megsérültek? Phraiusz? Akiosz? Nox?

A könyvtáros dühösen húzta ki magát, mint akit már a nevek említése is sért, de idejében visszanyelte haragját. Megrázta a fejét, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

– Szükségtelen a hogylétem miatt aggódnod, kapitány! Alig néhány hete vizsgált meg utoljára az Első Könyvtáros testvér, s úgy találta, hogy a lelkem makulátlan, s alkalmas vagyok a további szolgálatra.

Thule is tudta, hogy a Vérhollók minden könyvtárosát árgus szemekkel figyelte a Librarium, rontás és erkölcsi romlás nyomait keresve. A pszikre a Sötétség Erőin kívül is ezernyi más veszély leselkedett.

– Ennek ellenére nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami… rosszindulatú dolog ólálkodik körülöttünk. Olyan ez, mintha csak a szemem sarkából látnám, de amint megpróbálok utánanyúlni… eltűnik. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a veszély valós.

A kapitány egy darabig a hallottakat mérlegelte. Mindkét szemöldöke fölött két-két kurta aranyrúd ült a bőrében, s mindegyik egy évszázadnyi hűséges szolgálatot jelképezett. Ez idő alatt ugyan nem sok dolga akadt könyvtárosokkal, de nem maradhatott volna ilyen hosszú ideig életben, ha figyelmen kívül hagyja a tanácsaikat. S ha az ötödik pecket is szeretné megkapni, azt elsősorban úgy érheti meg, hogy minden rendelkezésére álló információt felhasznál.

A tudás hatalom.

Nem ok nélkül volt épp ez a Vérhollók jelmondata.

– Megfontolom az elhangzottakat, könyvtáros testvér – mondta nagysokára. – És amennyiben ez a… balsejtelem kézzelfoghatóbb formát öltene… nyilván arról is beszámolsz majd.

Niven izmai megfeszültek, s az arckifejezése merev maszkká dermedt. Az, hogy nem tudott többet mondani az előérzetéről, kezdte olyan színben feltüntetni, mint aki még mindig nem teljesen alkalmas a szolgálatra.

– Mint Vérholló, én is teszem a kötelességem, kapitány – mondta fagyos udvariassággal.

– Ez a legkevesebb, könyvtáros.

Újabb nap múlt el, mire a felderítők végre rábukkantak a sukra. A hely – alig néhány tucat sátor egy aprócska oázis körül – minden várakozásukat alulmúlta.

Ezen a világon az emberek gyalog, vagy legfeljebb lóháton jártak, így teljesen érthető volt, hogy a suk déli végében gyülekező helyiek félelemmel vegyes csodálattal bámulták a páncélozott csapatszállítókat. S ez csak fokozódott, amikor Thule lemászott az egyik, fölébük tornyosuló Rinóról.

– Azért jöttünk, hogy harcosokat toborozzunk a Vérpróbára – mondta a kapitány, minden fölös bevezető vagy udvariaskodás nélkül.

A Vérhollók több mint egy nemzedékkel ezelőtt jártak utoljára toborozni a Calderisen, de a legöregebb helybéliek még emlékeztek a mindenkinél magasabb, szálas harcosokra, és a Vérpróbára. A legfiatalabbak pedig az ő történeteiken nőttek föl – a Terra Aranytrónusán ülő, mindenható Istencsászárén, és az égből jött, óriás harcosokén, akik ezernyi ellenségétől védelmezték a Birodalmat.

Egy idősebbekből álló küldöttség fogadta a kapitányt, alsógót nyelven – bár erős akcentussal – köszöntötték, s miután tanúságot tettek hitük mellett néhány zsoltár eléneklésével, meghívták az űrgárdistákat a víz megosztásának rítusára.

Ezen a sivár, haldokló világon, ahol a sivatag ezredéve formálta az udvariasságra és vendégjogra vonatkozó szokásokat, egyetlen helyiben sem merült föl a gondolat, hogy ne kínálná meg vízzel a táborukba érkező utazókat.

Thule a Császár nevében, és a Vérhollók köszönetével elfogadta a vizet. Emberfeletti teste ugyan hosszú időn át képes volt meglenni nélküle, de az udvariasság úgy diktálta, hogy fogadja el a felkínált ajándékot.

A vizet az oázis közepén álló kútból merítették, a szikes talajtól keserű volt, s enyhén sós, de még épp fogyasztható. Thule oolitikus veséje – az egyik olyan implantátuma, mely emberfölötti űrgárdistává változtatta – természetesen villámgyorsan lebontott bármilyen, a szervezetébe került mérget vagy toxint, de a víz ízével még ez sem tudott mit kezdeni.

– És most – adta vissza a poharat az egyik idősebb férfinak Thule – hívjatok ide minden idősebb fiút és fiatal férfit, hogy felmérhessük a rátermettségüket!

A fák árnyékában álló szülők riadtan néztek össze, de a tagbaszakadt, páncélos idegenek jelenlétében nem mertek tiltakozni.

Semmihez sem mérhető megtiszteltetés volt kiválasztottnak lenni, akit félisteni lénnyé formál valamelyik Űrgárdista Rend, hogy emberfölötti harci gépezetként szolgálja a Császárt és az Impériumot, úgy, ahogy arra egyetlen közönséges halandó sem lenne képes. Thule tisztában volt ezzel, de az egybeterelt fiatalok szemmel láthatóan nem.

– Nem – rázta meg a fejét a könyvtáros, és a kezével elbocsátó mozdulatot tett az előtte álló szipogó kölyök láttán. – Ez itt túl együgyű. Nem lenne képes megfelelően szolgálni.

– Egyetértek – bólintott a koponyamaszkot viselő Palmariusz, aki alig néhány perce fejezte be a fiú intelligenciájának felmérését a Császárra, a Birodalomra, és az emberiségnek az univerzumban betöltött helyére vonatkozó kérdéseivel. – Alkalmatlan.

A kölyök egy pillanatig még az orrát törölgette, majd, amikor eljutott a tudatáig, hogy elbocsátották, hálatelt – és megkönnyebbült – szipogással rohant vissza a szüleihez.

Az űrgárdisták enyhe undorral figyelték. Az ostoba suhanc úgy viselkedett, mint egy kisegér, akinek megengedte a kígyó, hogy kimásszon a szájából, mielőtt lenyelné.

Amikor belekezdtek a lehetséges aspiránsok kiválogatásába, még több mint egy tucatnyi fiatal férfi és kamasz fiú állt a kút melletti apró téren. Mostanra már majd mindannyiukat kikérdezték, de egy alkalmasat sem találtak köztük, aki visszatérhetett volna velük Argusba, s megvívhatott volna a Vérpróbán.

Ahogy a nap lassan delelőre hágott, a település bűze is kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Belsőségek, veríték és mosdatlan testek szaga volt ez, s persze az állatoké, melyek egy részét pusztulásig dolgoztatták, egy részük pedig a helyi viszonyokhoz mérten bőségben élt – míg meg nem hízott annyira, hogy levágják.

Thule csak nehezen tudta legyűrni a késztetést, hogy feltegye a sisakját. A bűzhöz képest még a páncélzata saját, ezerszer recirkulált levegőtartaléka is csábítónak tűnt. De ahogy megfordult a széljárás, valami új… valami riasztóan ismerős szag csapta meg az orrát.

– Kürosz őrmester! – intette magához a felderítők parancsnokát, amint a könyvtáros és a káplán nekiláttak a következő lehetséges újonc felmérésének.

– Kapitány?

Kürosz – a csatatestvérek többségével ellentétben – hosszúra növesztette a haját, amibe minduntalan belekapott a szél.

– Találtál már magyarázatot azokra az azonosítatlan hőnyomokra?

Az őrmester kelletlenül rázta meg a fejét, s lerítt róla, személyes kudarcként éli meg, hogy a távcsöve és a mozgásérzékelője lepipálta.

– Még nem. Lehet, hogy egy jel árnyéka volt csupán, amit… valami homokvihar vert vissza. Még az sem kizárt, hogy… a saját, visszavert jeleink voltak.

– De valójában nem így gondolod, ugye?

– Nem igazán – mondta Kürosz óvatosan. – Én hiszem, hogy van odakint valami a sivatagban. Talán egy karaván, talán pár ló, amik elszöktek a gazdájuk méneséből, s most étlen-szomjan kószálnak… vagy valami más, amivel eddig még nem találkoztunk.

– Egyet kell, hogy értsek – szagolt bele ismét a levegőbe Thule, s a válla fölött Niven felé lesett.

A könyvtáros arcán trónoló kifejezés minden szónál ékesebben beszélt. Nagyon úgy festett, hogy még mindig semmi.

– Küldj ki néhány felderítőt, őrmester, és keressenek…

Mielőtt befejezhette volna, valaki felüvöltött a suk túloldalán, aztán a felbolydult tömegből egy riadt kinézetű, idősebb férfi vált ki.

– Ifriti! – kiáltotta kétségbeesetten, s miközben Thule felé rohant, az ég felé emelte mindkét kezét. – Ifriti!

Kürosz, aki már le is kanyarította hátáról mesterlövész puskáját, kérdőn nézett a kapitányra.

– Ez egy helyi szó – mondta Thule, miközben felcsatolta a sisakját, és öles léptekkel indult az öregember elé.

Útközben előhúzta villámvetőjét, s ellenőrizte a tárat. Most már tudta, honnan volt olyan ismerős ez az új szag, s mi lehetett az a jel a mozgásérzékelőn, ami kifogott Küroszon.

– Azt jelenti, hogy szörnyeteg – mondta komoran.

Az északi láthatárt porfelhő sötétítette el, s mintha valóban vihar közelegne, mennydörgés hullámzott végig a sivatagon. De az űrgárdisták szeme átlátott a porfelhőn, s megpillantották azt, ami egyelőre még rejtve maradt a nomádok előtt.

A port és homokot száz meg száz láb verte föl, a mennydörgés pedig a közeledők vadállati üvöltése volt.

– Vérhollók! – kapcsolta be a rádióját Thule. – Harci alakzatba!

Az aspiránsok várhatnak. Mi több, még az is meglehet, hogy magát a Vérpróbát is kénytelenek lesznek elhalasztani. Mert a dolgok jelenlegi állása szerint sokkal égetőbb gondjuk akadt.

Orkok masíroztak a suk felé, mosdatlan, rongyokba öltözött, öles termetű fenevadak. A külsejük azonban egyetlen gárdistát sem tévesztett meg. Attól, hogy nem rendelkeztek modern fegyverekkel, még semmivel sem voltak kevésbé vérszomjasak vagy veszélyesek.

Thule célba vette az elővédet, s leszedte az élen haladó orkok egyikét. Pompás lövés volt, ennek ellenére nem érzett semmiféle elégedettséget. Csupán egy cseppet mert ki az idegen horda zöld hullámaiból.

– A tudás hatalom! – kiáltotta, s aktiválta az energiakardját. – Őrizzük hát jól!

Az első orkot, ami a közelébe ért, fejbe lőtte, elhajolt egy kőfejű pöröly elől, s a kardjával ágyékig felhasította a támadóját.

Aztán a horda lassan körbefogta őket, s a sukot elnyelte a porfelleg.