TIZENKILENC

– Állapotjelentést! – csattant föl Forbes.

Körülötte birodalmi tisztek, kadétok és szervitorok igyekeztek a dolgukra, vagy meredtek a kogitátorok és a holografikus térképek kijelzőire.

A csata sűrűjében voltak, s a harc a Hadriánusz Kardját sem kímélte.

– A jobb oldali kettes üteget elvesztettük, uram! – jelentette a fedélzetmester. – A pajzsok kitartanak, a burkolat sérülései minimálisak, de kigyulladt a húszas fedélzet.

A tyranidák savas lövedékei a legundorítóbb fegyverek közé tartoztak, amiről valaha is hallott – vagy amivel találkozott. Olyan termokémiai reakciókat produkáltak, amivel a rakétákhoz és lézerágyúkhoz szokott Birodalmi Haditengerészet nem igazán tudott mit kezdeni.

– Biztonságtechnikaiakat a húszas fedélzetre! – mondta Forbes, s nagyon igyekezett, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Zárják le a szintet, aztán nyissák ki a zsilipkapukat! Majd a vákuum elintézi a tüzet.

– Igenis! – biccentett a fedélzetmester, s máris továbbította a parancsot a belső hírközlőn.

A parancsnoki híd panorámaablakát támadó sebességgel közeledő, csupa tüske tyranida hajóóriás töltötte be.

– Orrütegek tüzelésre készen! – mondta Mitchels, s Forbes úgy szorította a széke karfáját, hogy belefehéredtek az ujjpercei.

Még egy kicsit közelebb… gyere még egy kicsit közelebb, te szuka – csikorgatta a fogait.

– Admirális! – jelzett egy hadnagy a bal oldali, taktikai monitorok mellől. – A vadászaik bioplazmával bombáznak minket!

– Növeljék a bal oldali nulltér-pajzsok integritását, és ahogy fordulóba kezdenek, a hasi ütegekkel lőjék őket!

– Örömmel! – sziszegte a hadnagy.

– A tyranida hajó csápok kilövésére készül! – mutatott a holografikus képen tekergő nyúlványokra Mitchels.

– Tűz! – kiáltotta Forbes.

Nagyerejű, koherens fénysugarak nyúltak az idegen hajó felé, ami úgy festett, mint valami ősvilági, tüskés hal, s a bizarr kreatúra megrázkódott, ahogy a lézersugarak mélyen a testébe martak.

– Pontos találat – bólintott a parancsnok. – A csápokat viszont nem húzta vissza.

Sav, mérgező spórák, gáz, bioplazma, csápok… ezekhez képest még az orkok is civilizáltnak tűntek. Forbes sokért nem adta volna, ha most egy ork csatahajóval kellene harcolniuk.

– Jobb oldali lőállások! – kapcsolta be a széke karfájába épített, belső hírközlő konzolt. – Amint a tyranida hajó közelebb ér, a sínágyúkkal vegyék tűz alá!

Két év óta nem vettek részt valódi csatában, de a legénysége így is kiválóan teljesített. Úgy tűnt, bár Vandis kormányzó másként gondolta, mégsem volt hiábavaló idő és pénzpocsékolás az elmúlt évek során tartott számtalan hadgyakorlat.

A zászlóshajó eddig csak minimális sérüléseket szenvedett, de ugyanezt sajna nem mondhatta el a flottilla – már az elnevezés is merő eufémizmus volt, tekintve, hogy mindössze három cirkálóról volt szó – másik kísérőhajójáról, a Pretoriánusról.

– A Traiánusz Pajzsa minimális sérülést jelent, admirális – mondta a hírközlő tiszt. – Grieve kapitány üdvözletét küldi, és új parancsra vár.

Forbes el tudta képzelni, hogy a Pretoriánus pusztulását látva, Grieve üdvözlete hogy hangozhatott valójában, de nem hibáztatta érte. A kapitány az első pillanattól fogva a frontális támadás ellen volt, s a másik cirkáló pusztulásával sok jó embert vesztettek. Többek között Voronin kapitányt, Grieve régi barátját.

– Tudassa a Traiánusz Pajzsával, hogy számítottunk veszteségekre, és hogy továbbra is az eredeti tervet követjük!

– Igen, uram!

Mintha már ezer éve történt volna, hogy a Pretoriánus orrát leszakította egy tyranida hajó, ami az ősi legendák krakenjére hasonlított. Voronin és a híd személyzete valószínűleg pillanatok alatt meghalt a vákuumban, a legénység többi tagjával pedig az élő hajószörny végzett – irdatlan csápjait a cirkáló köré fonta, s tapadókorongjaiból savas váladékot fecskendezett a széthasadt hajótörzsbe. Ahogy a mérgező, levegőn lángra lobbanó sav elárasztotta a hadihajót, Forbes minden reménye elszállt, hogy bárkit is élve menekíthetnek ki a roncsból.

A tüskés hajóóriás és a Hadriánusz Kardja sortüzet sortűz után zúdított egymásra, de az admirális eltökélte, hogy addig löveti a tyranida hajót, míg az darabokra nem szakad. Nem hagyhatnak maguk mögött egy sérült, de potenciálisan ugyanolyan veszélyes ellenséget.

Forbes gyakorlott stratéga és kiválóan képzett tiszt volt, s maga sem értette, hogyan került erre a Császár háta mögötti posztra. Talán – akaratán kívül – megsértett valakit, s ezért vezényelték az Aurélia szubszektorba.

Eleinte úgy gondolta, hogy majd az ő feladata lesz a kormányzó kordában tartása, de mint kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A parancsa úgy szólt, hogy míg más utasítást nem kap, mindenben álljon Vandis szolgálatára.

Az elmúlt két évben ez annyit tett, hogy küldöncként, futárként, és járőrként szolgált a kormányzó flottillája élén.

Még hogy flottilla! – húzta el a száját megvetően.

Az ellenség azonban, amivel ma összemérhetik a tudásukat, s erejüket, kárpótolta őket a kétévnyi unalomért és tétlenségért.

– Ráálltunk a vezérhajóra, uram! – jelentette az egyik taktikai tiszt. – Egy órán belül lőtávolba érünk.

– Folyamatos tájékoztatást kérek, zászlós! – bólintott Forbes. – Azt is tudni akarom, ha csak egy centimétert módosít a pályáján!

Végül szinte nevetségesen egyszerűnek bizonyult a kaptárflotta megtalálása. Egy hajóval évekig tartott volna, de három cirkálóval szinte gyerekjáték volt – bár nem vett volna rá mérget, hogy a flottilla asztropatái is osztják a véleményét.

A Birodalmi Haditengerészet tisztjei már évek óta tisztában voltak vele, hogy a tyranida kaptárflották eltorzítják maguk körül a Hiperteret, méretüktől függően akár több fényévnyi sugarú körben. Ennek következtében a tyranida hajók közelében egyre kiszámíthatatlanabbá vált a hipertérben való utazás, csakúgy, mint az asztropatikus kommunikáció. Volt, hogy egyszerűen csak lehetetlenné tette az utazást és az üzenetek továbbítását, s volt olyan, hogy az asztropaták megőrültek, s a hajók örökre eltűntek az immatériumban.

Ez a különös vakfolt azonban most olyan volt, mint egy fárosz, ami vakító fényével jelezte a cirkálóknak, hogy hol van a kaptárflotta.

Amikor a három hadihajó az Aurélia szubszektor túlfelén visszatért a valós űrbe, nagyfelbontású érzékelőik azonnal jelezték a tyranida hajókat. Ilyen közel a kaptárflottához viszont valóban ostobaság lett volna megkockáztatni, hogy az utat lerövidítendő újfent belépjenek a hipertérbe, így fény alatti sebességgel haladtak tovább, s felkészítették a hajókat az összecsapásra.

Ahogy látótávolságon belül értek, megkönnyebbülten konstatálták, hogy nem egy igazi armadával van dolguk, mint mondjuk a gigantikus Behemót- vagy Leviatán-flotta, csupán egy néhány hajóból álló csoporttal, mely valószínűleg valamelyik nagyobb seregről szakadt le.

Ennek ellenére veszélyes lett volna alábecsülni őket, hiszen a hatalmas kaptárhajót ezernyi tyranida kísérte. Apró, villámgyors vadászok, amik szúnyogként cikáztak a cirkáló méretű, csupa tüske és taraj óriások körül; csúf szörnyek – kisebbek és nagyobbak, amik démoni anyjukat rajzották körül.

Forbes tisztában volt vele, hogy a terve csak úgy működhet, ha áttörnek a töredék flotta külső védvonalán, s megtámadják a kaptárhajót, ahol a noma királynőt és a tyranidákat – űrjárókat csakúgy, mint a bolygókat lerohanó szárazföldi lényeket – összekötő, közös tudat tanyázott.

– A tüskés dögöt elimináltuk – jelentette Mitchels, ahogy a sínágyúk darabokra tépték a tyranida hajót.

– Újabb raj vadász közeledik – szólt hátra az egyik bal oldali, taktikai konzol mellől egy tiszt.

– Tartsák őket a cirkáló bal oldalán! – utasította az admirális. – Mitchels parancsnok! Támadó sebességre gyorsítani! Az új irány egy-négy-kettő. Cél a tyranida kaptárhajó!

– Igenis! – bólintott Mitchels, s máris nekilátott továbbítani a szükséges parancsokat a gépházba, a kormányosnak és a navigátornak.

Ha kitart a szerencséjük, s a Császár is úgy akarja, hamarosan lőtávolságon belül lesznek. Akkor útnak indíthatják azt a bizonyos torpedót.

S onnantól kezdve már minden Tarkusz őrmesteren és az emberein múlik.

Mire Aramusz elérte a helyet, ahol a kormányzó kompja csúf, véres krátert tépett az egyik utca kövébe, a hármas szakasz két másik, életben maradt tagja, Siddig és Cirrac testvérek már ott tüsténkedtek. Tűzoltó készülékekkel próbálták elfojtani a lángokat, mielőtt azok elérik a hajtómű prométeumtartályait, s a levegőbe röpítik ezt, s a környező három-négy utcát is.

Szerencsére a komp egy széttört vízvezetéken hevert, s a sugárban lövellő víz valamelyest lehűtötte a hajó burkolatát. A roncs körül felismerhetetlenségig összeégett testek hevertek, de Aramusz biztosra vette, hogy ha nincs ez a vízvezeték, jóval többen haltak volna meg a robbanásban.

Kérdés az, hogy a hajó utasai is ilyen szerencsések voltak-e.

– Ahogy a lángok kialszanak, felnyitjuk! – állt meg Aramusz a buzgár közepén gőzölgő komp mellett.

Siddig még egy adag habot fújt a roncsra, majd feltartott hüvelykujjal jelzett az őrmesternek. Aramusz megragadta a behorpadt fedélzeti nyílás szélét, és maga felé rántotta. Emberfölötti ereje – amit a vértezet szervói többszörösére növeltek – bőven elég volt ahhoz, hogy puszta kézzel tépje fel az ajtót, s a fémlap szörnyű csikorgással engedett.

Abban a pillanatban mindaz, amit az oldalára dőlt kompban csak az ajtó tartott a helyén, a vízzel borított utcakőre hullott. Egy áttetsző kristályból csiszolt henger épp Aramusz lába előtt csobbant a vízbe, s az őrmester automatikusan utánanyúlt.

Tárolónak tűnt, amiben hosszúkás, csiszolt kődarab pihent, nem hosszabb egy emberi ujjnál. Az őrmester látott már effélét korábban is – egy elda harcos nyakában.

– Úgy néz ki, mint egy… lélekkő – motyogta hitetlenkedve.

Nem sokat tudott az eldák eretnek vallásáról, de abban biztos volt, hogy nem akad köztük olyan, aki szabad akaratából emberkézbe adna egy lélekkövet.

Leguggolt, és most már tüzetesen szemügyre vette a lába elé hullott tárolókat. Akadt köztük kisebb és nagyobb, az egyikben egy ork agyarat talált, a másikban egy riasztóan bonyolult áramkört, tau jelekkel az egyik oldalán, s volt köztük egy olyan is, amiben egy Káosz-jelekkel telerótt korongot lelt, aminek már a látványától megfájdult a feje.

S akadt ott pár adattábla és kristály is, holokocka, metszet, meg néhány könyv – igazi, nyomtatott könyv –, s szinte mindegyikről lerítt, hogy idegen vagy eretnek holmi. Az egyik könyv egyenesen démonokkal foglalkozó grimórumnak tűnt.

Csupa tiltott dolog, szentségtelen textusok, idegen tárgyak – s szemmel láthatóan mindegyik Vandis kormányzó tulajdona.

– Én… meg tudom magyarázni! – nyöszörögte a kormányzó, aki négykézláb mászott elő a roncsból. – Ez egyáltalán nem az, aminek látszik!

Aramusz válaszra sem méltatta, egyszerűen csak kivette Vandis kezéből a majd emberméretű tokot.

– Kérem! – motyogta a kormányzó, de amint megpróbált kikecmeregni a kompból, arccal előre a vízbe zuhant.

– Ezek csak… csak a… gyűjteményem darabjai. Prüszkölve, csuromvizesen kelt föl a földről, s zavartan sandított a szótlan űrgárdistákra. – Én… én csupán gyűjtő vagyok. Igen! Ez az! Gyűjtő. Mecénás. De semmi több.

Szaporán pislogott, s a pupillája kitágult a félelemtől, ahogy Aramusz kinyitotta a kezében tartott tokot.

– Ne… kérem! – rimánkodott Vandis. – Ezt… ezt… ezt csak úgy kaptam…

Az őrmester valami olyasmire bukkant a tokban, amiről úgy gondolta, hogy soha többé nem látja. Óvatosan végigsimította a markolatot, s maga elé emelte a pengét.

– Ez itt a Bölcsesség – mondta lassan, ünnepélyesen, mintha egy szent nevét recitálná.

Az energiakardot, ami olyan ősi és megbecsült fegyver volt, hogy a Vérhollók külön nevet is adtak neki, évezredek óta a Rend bajnokai forgatták. Legutóbb maga Davian Thule kapitány, mígnem a Calderisen, ahol tyranida méreg áldozatául esett, elveszett a kard.

Aramusz nem hitte volna, hogy a sors – vagy a Császár – akarata folytán ismét előkerül, s íme, mégis itt volt, ennek a perverz alaknak a szentségtelen gyűjteményében.

– Ajándék volt… – hebegte Vandis. – Én… én nem tudtam, hogy a maguké… Én tudok… fizetni. Igen! Hívják büntetésnek, vagy kompenzációnak, ha tetszik, de…

Aramusz aktiválta a kardot, s elgyönyörködött a pengén végigkúszó, tisztán ragyogó energiában. Úgy látszik, még ennek a féregnek az érintése sem tudta teljesen beszennyezni.

– Kérem! – Vandis most már szabályosan nyüszített, s esdeklően emelte az ég felé a kezét. – Kérjenek bármit! Kérem! Sajnálom! Én igazán sa…

Aramusz egy csapással vágta le a kezeit, és a fejét.

– Nem kellett volna átadnunk az Inkvizíciónak? – kérdezte Siddig testvér. – Lehet, hogy szerették volna kikérdezni, hogy megtudják, honnan szerezte… mindezt.

Az őrmester deaktiválta a kardot, s a tokjába csúsztatta, mielőtt válaszolt volna.

– Jelenleg nincs időnk azzal foglalkozni, hogy az Inkvizíció mit szeretne. Ez itt – nézett le a véres vízben heverő csonka testre – eretnek holmikat rejtegetett, s ezzel megpecsételte a sorsát.

– Mi legyen a… gyűjteményével? – piszkálta meg lábával a hengert Cirrac, amiben Káosz-jelekkel teleírt korong volt.

– Égessétek el őket! – mondta Aramusz undorodva.

– Mindet!

Tarkusz őrmester a torpedó orrában kuporgott, páncélkesztyűs kezei a sebtében beépített irányítópult kapcsolóin pihentek. A hely egy teljes erőpáncélt viselő űrgárdista számára is szűk volt, nemhogy négynek.

– Közeledünk a célhoz – hallották Mitchels hangját a sisakrádióikban. – Perceken belül lőtávolba érünk.

– Vettem – mondta Tarkusz kimérten.

Mögötte az első szakasz életben maradt harcosai – Nord, Tane és Horatius – épp a villámvetőiket, s a fegyverövükre akasztott gránátokat ellenőrizték.

– Készüljetek! – szólt hátra a válla fölött az őrmester. – Egy percen belül indulunk, és amikor célba érünk, senkire nem akarok várni!

A Hadriánusz Kardján szolgáló magos technicus kiváló munkát végzett, ezt el kellett hogy ismerjék. Az átalakított torpedó nem volt valami kényelmes – a tervezői valószínűleg nem gondoltak űrgárdistákra –, de a célnak tökéletesen megfelelt.

– Jobban örülnék, ha több lőszerünk lenne – morogta Tané.

– Én meg annak, ha egy egész hadosztály jönne velünk – vont vállat Tarkusz. – De azzal gazdálkodunk, amink van.

Miután az űrgárdisták bemásztak a torpedóba, a cirkáló legénysége hermetikusan lezárta a lövedéket. Aztán, amint lőtávolba érnek, az egyik torpedóvetővel lövik ki őket.

És itt jön a képbe a kézi vezérlés.

– Vajon hogy boldogulnak a többiek a Meridiánon? – tűnődött Horatius hangosan.

– Teszik a kötelességüket – mondta az őrmester, olyan hangon, ami elejét vette minden további fecsegésnek.

A kaptárflotta jelenléte lehetetlenné tette a telepatikus kommunikációt, de a legutóbbi hírek szerint Angelosz hadihajói már az Aurélia szubszektor felé tartottak. Ha időben odaérnek, talán még meg is tudják menteni a Meridiánt.

Már, ha a terv – amit Forbes ötlött ki, s az egyes szakasz fog kivitelezni – sikerrel jár.

– Lőtávolban vagyunk! – hallották Mitchelst. – Készüljenek a kilövésre!

– Vettem – mondta Tarkusz, majd a válla fölött a testvéreire pillantott. – Indulunk!

A torpedóvetőt a kaptárhajó törzsére irányították, s az előzetes számítások szerint olyan erővel fognak becsapódni, hogy a lövedék átszakítja a tyranida hajó burkát. S akkor a Vérhollók épp ott lesznek, ahol lenniük kell – karnyújtásnyira az ellenség szívétől.

– Kettes torpedóvető… tűz!

Az űrgárdistákra nehezedő gyorsulási erő azonnal végzett volna egy közönséges emberrel, de az Adeptus Astartes harcosai fogcsikorgatva tűrték a kínt. Tudták, hogy mi a feladatuk, s hogy ez mivel jár.

A tudás célt ad, s megtanít legyőzni a félelmet és a fájdalmat.

A tudás hatalom.