TIZENHAT

Gordian testvér lassan elhátrált a műtőoltártól, s lélegzetvisszafojtva várt.

A szervitorok már beadták az utolsó adag ellenanyagot, de a tyranida méreg már annyi mindent szétroncsolt a kapitány testében, hogy a szarkofág és a részlegesen működő önregeneráció ellenére is úgy festett, mint egy haldokló, akit már csak a gépek tartanak életben.

– Jelentést!

Az alfa egészségügyi szervitor, ami eddig végig a kapitányt felügyelő ezernyi szondát és detektort figyelte, közelebb lépett.

Az Omega-ötös sorszámú szérum volt az utolsó, amit eddig még nem próbáltak. Ha ez sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, az apotekárius kénytelen lesz visszahelyeztetni a kapitányt a szarkofágba, míg nem sikerül új ellenanyagot kikísérletezniük.

És ez akár heteket vagy hónapokat is igénybe vehet.

Az, hogy egy űrgárdistát huzamosabb időn keresztül létfenntartó berendezések tartottak életben, nem volt szokatlan jelenség. Ahogy az az Apocrypha Azariah: Vidya Megpróbáltatásaiban is állt, maga az Alapító Atya is rettentő sebeket szenvedett a szentségtelen erőkkel vívott harc során, s évtizedekig egy létfenntartó szarkofág menedékébe zárva sodródott a végtelen űrön át, mígnem az Őrség cirkálója, a Vad Lidérc meg nem találta.

De még az Alapító Atya sem kapott ilyen rettentő sebeket, s az oolitikus veséje sem sérült meg annyira, ami lehetetlenné tette volna, hogy kiszűrje a szervezetébe került mérgeket.

Most azonban… a szervitor mintha olyasmit mondott volna, amit… amit még maga a tapasztalt apotekárius sem akart elhinni.

– Ismételd meg! – utasította a szervitort, s az adatok hallatán nehezére esett megállni, hogy hálaimára ne hajtsa a térdét.

A méreg lassan kezdett lebomlani Thule szervezetében, s így volt még remény a kapitány számára. Talán még meg tudja magát gyógyítani a szervezet.

Talán.

Mert a sérülései – a méreg roncsoló hatása nélkül is – rettentőek voltak, s meglehet, a gépek és az akarat is kevés már, hogy életben tartsák a kapitányt.

Így nem maradt hát más, mint várni, és fohászkodni.

A hetes szakasz harcosai óvatosan vágtak át a széles utcán, minden árnyékos zugban tyranidákat keresve. A fölébük tornyosuló üveg- és vasbeton épületek árnyéka majd minden fényt elnyelt, s csak az út közepén világított meg egyetlen sávot a kobaltszürke égen izzó nap.

Valahol előttük – nem is olyan messze – húzódott a képzeletbeli frontvonal, ami a rohanvást közeledő tyranidákkal együtt mind közelebb és közelebb ért.

Az élen biztosan most is a liktorok haladnak, amik felkutatják az ellenállás fészkeit, és az életformákat, amiket a nyomukban loholó szaggatók pillanatok alatt darabokra téphetnek.

Mögöttük valószínűleg ott lesznek a kígyóként tekergő, feneketlen étvágyú kaszások; a pokoli denevérekre hajazó gargoyle-ok; a hatalmas biovórák, amik a testükben hordják a spórákat tartalmazó tokokat; s a sereghajtók feltehetően most is a tanknyi méretű rémek lesznek, a tyrannusok és a carnifexek.

De a szaggatók rajaitól egészen a carnifexekig szinte mindegyikükhöz a zoantrópokon keresztüljutottak el a kaptártudat parancsai. Az idegenek soraiban nem sok olyan akadt, ami nem egy másik fajtársa révén kapcsolódott a tyranida közös tudathoz, s ha az efféle lények elpusztultak, a kapocs is megszűnt, s az idegenek félelmetes serege rövid idő alatt primitív vadállatok vérengző hordájává vált.

Elég valószínűtlennek tűnt, hogy a hetes szakasz rögtön az első kanyarban egy zoantrópra bukkan, bár a parancsuk épp úgy szólt, hogy addig nyomuljanak előre, egyre mélyebbre az ellenség megszállta területre, míg sikerül felkutatniuk és megsemmisíteniük a tyranida ármádiát összetartó szinapszislényeket.

Thaddeusz, aki régen pimasz mosollyal az ajkán indult csatába, most ugyanolyan komor volt, mint az árnyékba borult utca, amin épp átvágtak.

Ebben a küldetésben nem volt semmi örömteli – még akkor sem, ha a hetes szakasz minden várakozáson felül teljesít, valóban sikerül az összes zoantróppal végezniük, s ezzel megtörni a Meridiánra zúduló idegen horda gerincét. Mert azok, amik saját akarattal bírtak – mint a harcosok vagy a tyrannusok –, még a szinapszislények halála után is olyan sokan lesznek, hogy játszi könnyedséggel söpörhetik el az ellenük felsorakozó néhány Vérhollót.

Csak abban az esetben, ha a többi szakasz is sikerrel jár, remélhetik, hogy a Meridián megmenekül, s ez a reménysugár igencsak halovány volt.

A lakóbolyok éjsötét árnyékában megmozdult valami, és éles, cserregő hangot hallatva indult feléjük.

Thaddeusz azonnal megállt, és feltartotta a kezét.

– Brandt! Marr! Légi felderítés! A következő útkereszteződésnél ne menjetek messzebb!

A két csatatestvért jelző rúnák zölden villantak föl a vizorán, s azzal mindketten bekapcsolták a háti rakétájukat, és a levegőbe szökkentek.

– Skander! Takayo! Tiétek az út bal oldala. Kell! Te engem biztosítasz.

A két felderítő ekkor érte el a kereszteződést, s egy újabb százméteres szökkenéssel kerülték meg a legközelebbi lakóbolyt.

– Előre! – intett a lánckardjával Thaddeusz, s a rohamosztagosok élén, futólépésben indult utánuk.

Brandt ebben a pillanatban nyitott tüzet.

– Liktorok – mondta higgadtan.

– És szaggatók! – tette hozzá Marr izgatottan, s egy szívdobbanás múlva ő is bekapcsolódott a harcba.

Az útkereszteződésben tyranidák tucatjai fogadták az űrgárdistákat, nyáltól csillogó agyarakkal, kaszakarmokkal, hústépő csonttövisekkel és tüskékkel.

Liktorok és szaggatók, de sehol egy zoantróp.

Kezdetnek, mondjuk, ez is megteszi.

A Zenit védelmére felsorakozott BV-sek csodálattal vegyes félelemmel lesték a soraik előtt elvonuló űrgárdisták minden rezdülését. A saját kis álomvilágában élő kormányzó talán vak a világot fenyegető veszedelemre, de a bolygóvédelmisek nagyon is tisztában voltak vele, hogy mivel kell szembenézniük, ahogy azzal is, mennyire nincsenek erre felkészülve.

– Egy ideális univerzumban – állt meg a katonákkal szemben Kürosz – maguk mind pokoltűz lövedékekkel lennének fölszerelve. Ez az univerzum azonban távolról sem ideális.

Katonák ezrei hallgatták tiszteletteljes csöndben, mintha ezen múlna az életük. Aztán az egyikük – a rangjelzése alapján egy hadnagy – tétován emelte föl a kezét.

– Pokoltűz lövedékek, uram?

– Azok – biccentett az őrmester. – Olyan speciális lőszerfajta, amit a Tyranida Háborúk kezdeti időszakában fejlesztettek ki. Páncéltörő robbanólövedékek, a belsejükben mutagén savval teli fiolákkal, ami belülről marja szét a célpontot.

A katonák elismerően bólogattak, ahogy maguk elé képzelték a pusztítást, amit egy efféle lőszer okozhat. Valahogy megnyugtató volt a tudat, hogy az űrgárdisták rendelkeznek olyan fegyverrel, ami valóban hatékony a Meridiánt lerohanó idegenekkel szemben.

– Amint azt már említettem, egy ideális univerzumban ilyen lőszert használnának – folytatta Kürosz. – Sajna, a mi készleteink is jelentősen megcsappantak a Tüphón Primarison vívott harcokban, és jelenleg se idő, se megfelelő eszközök nem állnak rendelkezésünkre, hogy átalakítsuk a maguk nehézfegyvereit efféle lőszer használatára. Így kénytelenek leszünk arra támaszkodni, amink van.

A katonák kezdeti optimizmusa egy pillanat alatt szertefoszlott, de az őrmester nem látta értelmét, hogy jelen helyzetben hamis reményekkel bolondítsa el őket.

– A többségük standard, hármas típusú, birodalmi lézerkarabéllyal van fölszerelve. Egyetlen lövés egy ilyen fegyverből nem sok kárt tesz egy tyranidában, de a hosszú, koncentrált energianyalábok, és a szilárd magvas lőszert használó nehézfegyverek már annál inkább.

Egy pillanatra elhallgatott, s a BV-sek lélegzetvisszafojtva várták, hogy folytassa. Most már biztosra vehették, hogy sokuk élete valóban az őrmester szavain múlik majd.

– Az Adeptus Astartes egész könyvtárat töltött meg a tyranidák elleni stratégiával foglalkozó írásokkal, de ha ezek lényegét egyetlen mondatba szeretném sűríteni, azt mondanám, hogy a nagyokat kell kilőni. Az idegenek többsége ostoba ösztönlény, amiket a nagyobb tyranidák nagyobb agya irányít. Ha sikerül egy ilyet megölni, a többiek valószínűleg egymásnak esnek, és máris sokkal jobbak a túlélési esélyeink. Azt viszont soha nem szabad elfelejteni, hogy távolról kell elkapni őket, mert közelharcban szinte legyőzhetetlenek.

Várt egy kicsit, hogy legyen idejük megemészteni a hallottakat, s csak utána engedett szabad folyást a kérdéseknek.

Kezek százai emelkedtek a magasba, s Kürosz fáradtan sóhajtott föl.

Egy neofitának a végtelen, gyakorlatozással töltött órák ellenére is évekbe telt, mire elsajátította a megfelelő manővereket, és begyűjtötte a kellő harci és taktikai tapasztalatot. Ennél többet ezektől a katonáktól sem várhat – sőt.

Ezek itt eddig legfeljebb dögvészbandákkal harcoltak, és levertek néhány éhséglázadást, de hogy a tyranidákkal szemben megállják a helyüket… ezt senki nem várhatja el tőlük.

Igyekezett minden kérdésükre a lehető legpontosabb és legkimerítőbb választ adni, hiszen a tudás hatalom, és ebben az esetben jelentősen megnövelheti az életben maradásuk esélyét. Ha emlékeznek a szavaira, és képesek az ő taktikai javaslatai szerint harcolni, egy részük még túl is élheti a tyranidákkal való összecsapás első percét.

– Jól van – mondta végtelen türelemmel. – Vegyük át még egyszer, az elejétől…

A hármas szakasz alkonyattájt még mindig az óriási park fái közt bolyongott. A Viharmadár kora reggel tette le őket, s azóta már a hely közel kétharmadát átfésülték. Eddig csak buja, zöld rengeteget találtak, s ezernyi szervitort, amik a növényeket gondozták, de tyranidát egyet sem.

A nyomaik azonban mindenhol ott voltak.

– Ott is egy! – mutatta Cirrac testvér, és agyonlőtte az apró, szőrös lényt.

A Meridiánon őshonos állatok már évezredekkel ezelőtt kipusztultak – még akkortájt, amikor az emberiség először kolonizálta ezt a világot. A parkokat látogató nemesek azonban a természet sajátos illúziója után sóvárogtak, s különféle madarakat, emlősöket, gyíkokat és halakat hozattak ide a rendszer kevésbé civilizált világairól, hogy élő dekorációként szolgáljanak.

Ahogy mind mélyebbre hatoltak a parkban, egyre több állattal találkoztak – a legtöbbel már végzett a spóraméreg, vagy halálos görcsökben fetrengtek a fák között, amiket már teljesen elborítottak a növények tyranida megfelelői: húsos, vörös indák, nyálkás moha, és klórszín gombatelepek.

Ötéves korában a szülei egyszer elhozták Aramuszt ide, vagy egy ehhez hasonló parkba – a gyermekkori emlékei már annyira megkoptak, hogy mindkettő elképzelhetetlennek tűnt.

Arra viszont tisztán emlékezett, hogy a felsőváros steril tisztasága után mennyire lenyűgözték az itteni színek és illatok. Először itt látott egy helyen három-négy növénynél többet, s a látogatásuk idejére mintha maga mögött hagyta volna a valóságot egy pazar mesevilág kedvéért.

Bár tisztában volt vele, hogy ez csupán egy park, amit adamantiummal megerősített vasbeton falak óvtak, szárnyaló képzelete feledtette vele a tényt. Végtelen őserdőt képzelt a helyükbe, ahol a fák között dicső harcosok mérkőztek förtelmes szörnyekkel.

Az a hangulat néha még most is kísértette – egy egyszerűbb világé, ahol volt helye a kalandnak és izgalomnak.

Most, felnőtt fejjel, húsz év szolgálattal a háta mögött a Vérhollók őrmestere már nagyon másként látta a dolgokat. A fák között lopakodó harcosok már nem a dicsőséget szomjazták, s a szörnyek… a szörnyek sokkal rémisztőbbek voltak bárminél, ami egy kisgyerek képzeletében megfoganhat.

A kezében tartott mozgásdetektor jelzése rántotta vissza a jelenbe.

Valami volt előttük a fák között, ami tömege és a mozgása alapján nem lehetett szervitor – vagy mérgezett egér.

– Felzárkózni! – sziszegte Aramusz, majd a fasor felé intett, ami mögött a detektor a mozgást észlelte. – Zach, te mégy előre!

A csatatestvér hétrét görnyedve közelítette meg a fasort, s néhány méterre a legszélső faóriástól megállt.

– Látom őket – sziszegte a sisakrádiójába. – A növényzet takarásában vannak, de… biztos, hogy tyranidák.

– Vettem – bólintott az őrmester, majd a többi csatatestvér felé fordult. – Voire, Siddig, ti balra kerültök. Cirrac és Isek jobbra. Én haladok középen, és Zach biztosít. Amikor jelt adok, bemegyünk a fák közé, és elkapjuk a tyranidákat. Indulás!

A féltucat űrgárdista félkörbe rendeződve indult meg a fasor felé, készen arra, hogy szembeszálljanak bármivel.

A pagony mélyén, egy apró tisztáson három idegenre bukkantak. Satnya testükhöz képest aránytalanul nagy fejük volt, s mivel csökevényes lábaik talán nem is tartották volna meg őket, a talaj fölött lebegtek.

A pszi-használó tyranidák folyamatos szemkontaktusban voltak, s úgy tűnt, nem is figyeltek föl az emberekre.

A levegő folyamatosan vibrált körülöttük, s úgy zúgott, mint egy raj dühös méh. Az erők, amiket uraltak, eltorzították a valóságot, s ugyanúgy hatással voltak az emberekre, mint az idegenekre.

Vérszomj és gyilkos düh hullámai csaptak át rajtuk, s már azzal sem törődtek, hogy felkutassák és eliminálják a zoantrópok őreit.

Csak ahogy a tisztásra értek – a földet vérvörös fűféle borította, ami már rég felfalta a többi növényt –, lépett működésbe a sokéves gyakorlatozással beléjük égetett gyanakvás.

Hol vannak az őrök?

De ekkor már túl késő volt.

– Szaggatók! – üvöltötte Isek testvér, ahogy a magasra nőtt idegen fűből tyranidák rajzottak elő.

– Fedezettüzet! – bömbölte Aramusz, s a szárnyakat biztosító két páros azonnal belevetette magát a harcba.

Tudták jól, hogy nem gyűrhetik le az összes idegent, de ha a zoantrópokkal végeznek, a többiek jó eséllyel egymásnak esnek.

Az őrmester igyekezett kizárni a tudatából Zach halálsikolyát, miközben a szinapszislények túlméretezett koponyáját vette célba. Ez most nem a gyász ideje.

– Repeszgránát! – kiáltotta, majd letépett egyet a fegyverövéről, és az idegenek közé hajította.

A detonáció robaja sem tudta elnyomni Voire sikolyát, ahogy a tyranidák agyarai és karmai átszakították a páncélját. Közvetlen közelről sorozta meg őket, minden lövésével halált osztva, de túl sokan voltak, s lassan maguk alá temették.

A zoantrópokra zúduló össztűz végül megtette a magáét, s az egyik lény feje egyszerűen szétrobbant.

Isek felüvöltött, amikor egy hormagaunt kaszakarma átszakította a hátvértjét, s a mellkasán bukkant elő.

Amint az első zoantróp elpusztult, a kapocs, ami a fajtársaihoz és a kaptártudathoz fűzte, elpattant. A tyranidák mozgása lelassult, s tétován meg-megálltak, nem tudván, hogy most mit tegyenek. Az őket irányító elme pusztulása olyan mentális sokként érte őket, melynek feldolgozásához idő kellett.

S ez az idő épp elég volt a három űrgárdistának, hogy gránátokkal és pokoltűz lövedékekkel szórják meg a két másik szinapszislényt, s rövid úton végezzenek velük.

A tyranidák egyik pillanatról a másikra egymásra rontottak, s a parttalan haragot és vérszomjat, amit a zoantrópok eddig kordában tartottak és irányítottak, most egymáson élték ki. Acsarogva hasították fel egymás kitines testét hosszú karmaikkal, s csillogó agyaraikkal végtagokat szakítottak le.

Aramusz kézjelekkel utasította a két életben maradt testvért, hogy vonuljanak vissza a ligeten túlra. Kivárják, míg az idegenek végeznek egymással, s majd azután térnek vissza az elesett bajtársaik holttestéért.

Az őrmester csak remélni merte, hogy közel-távol ezek voltak az egyedüli szinapszislények, s a pusztulásukkal – amiért három testvére élete volt az ár – felszakadozik a hipertérre borított mentális fátyol. S akkor az Armageddon végre kapcsolatba léphet az Aurélia szubszektoron kívüli területekkel is, erősítést kérhetnek, s a mérleg nyelve végre a Vérhollók felé mozdul.

Mert ha nem… abba nem szívesen gondolt volna bele.