TÍZ

Thaddeusz és a hetes szakasz már mérföldekre járt a falutól, s úgy haladtak az ősöreg faóriások között, mint egy csapat vörös páncélos kísértet. Az egymásba kapaszkodó ágak fölött szinte egybefüggő lombkorona szűrte meg a nap fényét, s a zöld félhomály szinte még az űrgárdisták tökéletes látásán, és a sisakjaik szenzorain is kifogott.

Az őrmester azt kívánta, bár náluk lennének a háti rakétáik – annak ellenére, hogy a dzsungelben nem sok hasznukat vették volna, ezért az egyik Viharmadár fedélzetén hagyták őket. Vagy ha már nem repülhetnek, legalább egy páncélozott csapatszállító vagy tank lenne mellettük.

Thaddeusz ugyanolyan bátor és kemény harcos volt, mint bármelyik csatatestvére, de amióta tiszti rangot kapott – s különösen a Prosperon óta, ahol annyi bajtársa veszett oda sokkal körültekintőbben viselkedett. Már a tyranida név hallatán ugrásra készen feszültek meg az izmai, s míg a Vérhollók általában nem használtak annyi nehézfegyvert és harci gépet, mint a legtöbb Űrgárdista Rend, most sokért nem adta volna, ha néhány Ragadozó harckocsi áll a rendelkezésükre. Tíz centiméter adamantium köztük és az idegenek agyarai és karmai közt sokkal magabiztosabbá és nyugodtabbá tette volna.

Eddig nyomukat sem látták a tyranidáknak. Se a mozgásdetektorok, se a nagy hatósugarú szenzorok nem mutattak semmit – ami természetesen egy olyan helyen, ahol ennyi életjel okozott interferenciát, nem sokat jelentett.

Az idegenek jó eséllyel itt vannak valahol, és meg fogják találni őket. Thule kapitány élete előrébb való az óvatos megfontolásoknál.

De… amikor megtalálják őket, egy Ragadozó tank azért kétségtelenül jól jönne.

Amint a himnuszok végeláthatatlan sora végül csak lezárult, az elöljáró a tér közepére sietett, s intésére fiatal fiúk sorjáztak elő a házak közül. Mivel már jócskán benne jártak az estében, a helyiek fáklyákat gyújtottak, s Niven és a káplán ezek fényénél vették szemügyre a fiatalokat.

Aramusz maga is a lehetséges aspiránsokat mustrálta, s közben időről időre udvariasan visszautasította a felkínált párnákat, ételt és italt.

– Talán az ajándékaink szegényes mivolta sért benneteket, Égi Atya nemes fiai? – kérdezte az elöljáró, amint a harmadik tálca ételt is érintetlenül küldték vissza.

– Szó sincs róla – rázta meg a fejét az őrmester.

Mint minden Adeptus Astartes, a Vérhollók is hosszú ideig bírták étlen-szomjan, s jelen pillanatban Aramusznak nem is igen volt kedve falatozni.

– Akkor talán attól tartasz, hogy az ételeink nem ízlenének? – mosolyodott el az öregember, s a tálcák felé intett. – Hallottam már róla, hogy a külvilágiak a mi fűszereinket eleinte nagyon… erősnek találják.

– Nem erről van szó. Távol álljon tőlünk, hogy megbántsunk, de nem eszünk idegenek előtt.

Már a gondolat is abszurd volt, hogy egy űrgárdistának a gyomorégéstől kellene tartania. Az egyik implantátumuk, a preomnor, egyfajta előgyomor szerepét töltötte be, ami előemésztette és megszűrte a szervezetbe került tápanyagot. Ugyanolyan könnyen boldogult a mérgekkel, mint az emészthetetlen anyagokkal, és ha Aramusznak kedve szottyan, akár az emelvényt is megehetné párnástul, anélkül, hogy bármi baja lenne tőle. Leszámítva talán néhány szálkát a nyelvében.

S ha netalán mégis olyan anyaggal találkozna a szervezete, amivel még a preomnor sem boldogul, a gégefő közelébe ültetett neuroglottis idejében jelezné a veszélyt, hogy kiköphesse az étket.

– Nem vesszük sértésnek – emelte föl a kezét mosolyogva az elöljáró, s Aramusz mellé állva, ünnepélyes ábrázattal figyelte, ahogy a könyvtáros és a káplán a falu fiataljait vizsgálják. – A gyerekek minálunk abban a tudatban nőnek föl, hogy ha istenfélők és kötelességtudók, akkor egy nap lehetőséget kaphatnak arra, hogy hozzátok hasonlóan ők is az Égi Atyát szolgálhassák. Nagy megtiszteltetés ez mindannyiunknak!

– Ahogy mondod – bólintott az őrmester. – Ugyanakkor... nem kerülte el a figyelmemet, hogy bár nem lepett meg benneteket az érkezésünk, ellenben az, hogy újoncokért jöttünk, annál inkább.

Az öregember arca egy árnyalattal még sápadtabbnak tűnt, s zavartan sunyta le a fejét.

– Mondd csak – folytatta Aramusz –, mit gondoltatok, miért jövünk ide?

Az elöljáró egy darabig csak idegesen topogott, s amikor válaszolt, eddig magabiztos hangja sírós nyöszörgésbe fordult.

– Azt gondoltuk, Égi Atya nemes fia, hogy… az egyik olyan égi hajó miatt jöttetek, amik az elmúlt holdhónapok során látogattak el hozzánk.

– Hajók? – hajolt lassan közelebb a gárdista. – Birodalmiak?

– Talán – húzta össze magát még jobban az idős férfi. – Nem tudjuk biztosan. A végtelen erdőben szálltak le, és nem látogatták meg a falvainkat, de… mivel az égből szálltak alá, azt gondoltuk, hogy… hogy az Égi Atya küldte őket, és esetleg láttak… dolgokat, amiket nem kellett volna…

Egy pillanatra elhallgatott, de ahogy a szeme sarkából látta, hogyan sötétül el Aramusz arca, azon nyomban folytatta is.

– Olyan dolgokat, amik talán… nem nyerték el a tetszésüket, és… amiért büntetés jár.

A pillantása végigsiklott az ájtatos orrhangon éneklő falusiakon, s a középen ácsorgó fiúkon állapodott meg.

– Csak remélni tudtuk, hogy az istenfélő viselkedés talán lecsillapítja az Égi Atya dühét, s amikor kiderült, hogy nem büntetni érkeztetek…

Aramusz hagyta, hadd nyúljon kényelmetlenül hosszúvá a csönd, hátha az öreg magától is kiböki, miért rettegték a Császár haragját.

– De… ha ti nem is azért jöttetek, hogy kirójátok ránk az Atya büntetését, az erdő szellemeinek látogatása épp elég büntetés lesz.

– Az erdő szellemei? – húzta föl a szemöldökét Aramusz.

Avitusz a Pusztítók élén tört előre a sűrű aljnövényzetben. Egyenletes sebességgel haladtak már órák óta, s az idő múlását a sisakjaikba épített kronométereiken kívül csak az árnyékok lassú vándorlása jelezte.

Ahogy a nap a nyugati láthatár mögé süllyedt, a zöld félhomályból lassan nyúlós, fénytelen sötétség lett – de a kilences szakasz harcosai csak meneteltek tovább, megállíthatatlanul.

Olyan szélesre nyújtották az arcvonalukat, amennyire az taktikailag még ésszerűnek tűnt, hogy a lehető legnagyobb területet vizsgálhassák át.

A toronymagas fákat kígyóként vonagló indák és sűrű, zöld szakállként burjánzó moha fojtogatta, s meglepően fürge léggyökerek nyúltak páncélcsizmáik után.

A csillagok halovány, távoli fénye száz meg száz éhes szempárban tükröződött vissza, de a sűrűben lapuló vadállatok meg sem próbáltak közelebb lopakodni a betolakodókhoz, akiket fém, tűz, füst és a halál szaga vett körül.

A tyranidáknak viszont nyomát sem látták.

– Barrabas? – kapcsolta be rádióját az őrmester.

– Csak sár és rothadó növények, uram – morogta a csatárlánc előtt haladó harcos, akire a felderítő szerepét osztották.

– Uram!

A Philetuszt jelző, zöld fénnyel izzó rúna pislákolt fel Avitusz vizorán.

– Igen?

– Találtam valamit, amit szerintem látnia kellene, uram!

– Tyranida? – emelte meg nehéz villámszóróját a harcos.

– Nem, uram. Ez… nem is tudom, hogy mi ez.

– Kilences szakasz! Gyülekező Philetusz testvér pozíciójánál!

A Pusztítók egy tisztáson gyűltek össze, aminek a közepén egy fadarabokból összerótt, elnagyolt piramisra hajazó szerkezet állt.

– Valami… kultista dolog? – kérdezte Barrabas, miközben a fegyverlámpák fénypászmái minden oldalról megvilágították a rácsos alkotmányt.

A ketrecforma eszköz belsejében, egy deszkalapon, amit a legvérmesebb erdei állat mancsa sem ért volna el kívülről, étellel megrakott tálcák, itallal teli cserépkorsók, kések, balták, finom szövettakarók és mázas tálak sorakoztak.

– Nem hinném – csóválta meg a fejét Philetusz, és az egyik rácsba vésett jelekre bökött. – Fogalmam sincs, hogy azok mik, de mivel a látványuktól nem akar széthasadni a fejem, felteszem, nem Káosszimbólumok.

– Valószínűleg nem is eretnek holmi – bólintott Avitusz. – Ehhez hasonlóval legalábbis még nem találkoztam eddig.

– Valamiféle… áldozati ajándéknak vagy felajánlásnak tűnik – vont vállat Barrabas. – De kinek?

– Vagy minek? – tette hozzá Philetusz.

– Nem számít – zárta le a vitát az őrmester. – A tyranidák miatt vagyunk itt. A helyiek esetleges hitbéli elhajlása jelenleg nem a mi dolgunk.

A Pusztítók kényelmetlenül hallgattak, de tudták, hogy úgysem számít, ha nem értenek egyet az őrmesterrel. Ő volt a kilences szakasz parancsnoka, s úgy irányította őket, ahogy a legjobbnak látta. Az egyetlen, amit tehettek, hogy szó nélkül engedelmeskedtek.

– Felégetjük a helyet – intett végül a ketrec felé Avitusz.

– Aztán továbbmegyünk.

– Tudod, nemes harcos – folytatta az idős férfi kelletlenül –, sok-sok nemzedékkel ezelőtt, amikor a misszionáriusok leszálltak az égből, és elhozták magukkal az örömhírt az Égi Atya csillagok közti birodalmáról, megtiltották, hogy továbbra is kövessük őseink hitét. Ne légyen nektek más istenetek az Égi Atya előtt! Ezt mondták, és mi így is tettünk. Csak Őt tiszteltük, s nem akartuk a fejünkre vonni az Ő haragját. Ugyanakkor mindig is akadtak olyanok, akik azt állították, hogy az erdő szellemei, akiket eleink tiszteltek, még mindig a dzsungelben lakoznak, s egy napon előjönnek a nagy zöld rengetegből, hogy bosszút álljanak rajtunk, akik elhagytuk őseink hitét.

Elhalkult a hangja, s a tekintete a fáklyák imbolygó lángjába révedt.

– Aztán – mondta nagysokára – az elmúlt holdhónapok során megtalált minket a bosszújuk.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Aramusz.

Az idős férfi nagyot sóhajtott, s megroskadtak a vállai.

– Szellemek járják a sötétlő rengeteget, ezt mindig is tudtuk. Számos nemzedék óta nem láttuk őket, de most ismét itt vannak. Ugyanakkor már távolról sem emlékeztetnek őseink legendáinak segítőkész lényeire. Ezek vad, vérszomjas teremtmények, s mindenkit, aki volt olyan ostoba, hogy a kelleténél messzebb merészkedett a falu határától, elnyelt az erdő. Ki tudja, mi történt velük, de… félek, a lehető legrosszabb.

A többi falusi még mindig a Császárt dicsőítő zsoltárokat énekelte, s nem hallhatták elöljárójuk keserű szavait.

– Próbáltuk ajándékokkal kiengesztelni őket, de mindhiába. Úgy látszik, végtelen haragjukban mindannyiunkat el akarnak taposni, akár a férgeket.

Az egyes szakasz tyranidákat ugyan nem talált, de azt már biztosra vehették, hogy nemrégiben idegenek látogattak a bolygóra. A falutól délre nyújtózó ködös lápvidéket fésülték át, ahol a fák már nem nőttek az égig, a nyomaikat pillanatok alatt nyálkás talajvíz töltötte föl, s éji rovarok fejhangú, méltatlankodó dünnyögése kísérte minden léptüket.

Az egyik tágas tisztáson kiégett aljnövényzet és szilárddá kérgesedett talaj fogadta őket – utánégetők és hajtóművek nyomai. A sötétség némileg megnehezítette a nyomok tanulmányozását, de végül arra a következtetésre jutottak, hogy nem egy, hanem két hajó szállt le itt. Az egyik a nyomok szerint birodalmi volt, a másik feltehetően elda.

Az, hogy az eldák mit kerestek a Tüphón Primarison – egy olyan eldugott sárgolyón, amivel a jogos urai is alig törődtek – rejtély volt, de a hamuban kirajzolódó lábnyomok kétségtelenül nem embertől származtak.

Nehéz volt megbecsülni, hogy a két hajó mikor járhatott itt, de egyik sem tűnt néhány hónapnál régebbinek. S mivel sem a birodalmiaknak, sem az eldáknak színét se látták, feljegyezték az LZ helyét, és folytatták az útjukat.

– Úgy hittük, hogy a külvilágiak felfedezték a szent helyeket, ahová az erdő szellemeit kiengesztelő adományokat tettük, s visszatértek az Égi Atyához, hogy elmondják neki, hogy visszatértünk őseink hitéhez, s már nem tiszteljük Őt kellőképp. Hogy… eretnekek lettünk az Ő szemében, s azt gondoltuk, hogy benneteket küldött szent haragjában, hogy megbüntessetek minket.

Aramusz kelletlenül húzta el a száját. Köztudott volt, hogy a birodalmi kultuszt minden kultúra némileg másként értelmezte, ahogy az is, hogy az Inkvizíció és a Ministorum ügynökei árgus szemekkel figyeltek, s már az eretnekség leghalványabb gyanúja, a birodalmi hittől való legapróbb eltérés elég volt, hogy rémítő kegyetlenséggel sújtsanak le. S tették ezt azért, mert tisztában voltak vele, hogy az efféle elhajlások könnyen romláshoz, elfajzáshoz és a Sötétség Ártó Erőinek imádásához vezethetnek.

– Az engesztelő ajándékokat sem fogadták el – folytatta szomorúan az elöljáró. – És most már a falu sem jelent igazi menedéket. Az elmúlt héten három falu néptelenedett el a közelben, s az ott élőket mintha maga a dzsungel nyelte volna el.

Pillantását a sötétségbe burkolózó vadonra emelte, ami úgy lapult a tűz fénykörén túl, mint egy türelmes, örökké éhes fenevad.

– Ha ti nem is, ők azért jöttek, hogy bosszút álljanak.

Thaddeusz őrmester unatkozott. Már vagy századszor ellenőrizte a vizora kijelzőjét, mert a kronométere nélkül talán nem is lett volna képes számon tartani az idő múlását. Az ősvadonban napfénynél sem volt könnyű eligazodni, éjjel pedig szinte lehetetlen feladatnak bizonyult.

Egyre inkább úgy érezte, hogy egyfolytában körbe-körbe járnak, s még az is meglehet, hogy teljesen felesleges volt erre az elátkozott helyre jönniük. Könnyen elképzelhető, hogy a pillanat hevében a kapitány és Aramusz félreolvasták annak az ominózus konténernek az adatait, vagy épp a fuvarlevél volt hamis, s ezen a rothadó növényekkel és bűzös posvánnyal teli helyen soha nem is járt még tyranida.

S ha ez igaz, ha az idegen tojás nem innen került a Calderisre, akkor nem sokat tehetnek Thule kapitányért. Nagy kár érte, mert az Ötödik Hadtestnek rég nem volt már ilyen kiváló parancsnoka.

Mi a fenét csinálok? – kapta föl Thaddeusz a fejét. – Múlt időben gondolok rá? Máris gyászolom?

Persze idővel minden űrgárdista sorsa a halál volt. A többségük harcban esett el, vagy a csatában szerzett sebek vitték el őket. Nem is hallott még olyan űrgárdistáról, aki végelgyengülésben halt volna meg. S az Ötödik Hadtest – az Elátkozottak – harcosai mintha még a nagy átlagnál is gyakrabban vesztek volna oda az ütközetek véres forgatagában.

Nem mintha kevesebb dicsőség övezte volna a nevüket, vagy kevesebb diadalt arattak volna, de a győzelmeikért mindig súlyos árat fizettek. A gúnynév, melyet más okból kaptak, keserűen találónak bizonyult.

Nem ok nélkül viselték hát a páncéljaikra erősített tisztítójeleket és óvó pecséteket, a gyász és bűnbánat jeleit. A szégyent, melyet immáron több mint kétezer éve cipeltek rettentő teherként, csak vérrel lehetett lemosni. Az ellenség kiontott vérével, és a sajátjukéval, mellyel minden kivívott diadalért fizettek. S csak abban bízhattak, hogy a töméntelen kiontott vér egy napon végleg elmossa a múlt bűneit, s dicsőbb napok várnak rájuk.

Végtére is, maga a Vérholló Rend is elfeledett napok töredékes emlékeire épült. S ahogy mindazt, ami a nagy Azariah Vidya előtti időkben történt, homály fedte, egy napon talán azokra az eseményekre sem emlékszik már majd senki, ami miatt az Elátkozottak a nevüket kapták.

Õ talán már nem éri meg, ennek ellenére a gondolat megnyugtató volt. S akkor az a rengeteg vér, a szenvedés, a fájdalom és halál mind értelmet nyer, és azon a távoli, jövőbeli napon már senki nem fogja őket a gúnynevükön szólítani, és egyiküknek sem kell majd a szégyen és megbánás jeleit viselni.

Ezért a jövőért harcoltak, és ezért adták oly sokan az életüket.

Annak ellenére, hogy a gondolatai máshol jártak, agyának egy része most is éberen figyelt minden hangra, szagra, az árnyak minden moccanására.

S még így is majdnem meglepték őket a lombok közül a nyakukba ugró, agyaras-karmos, csupa tüske és csonttaraj lények.

Tyranidák.