HÚSZ

– Vissza! – üvöltötte Avitusz a rádióba, miközben a tyranidák úgy másztak át az elégett fajtársaik tetemén, mint a temetőbogarak. – Vissza!

Utoljára pillantott a véres tumultus felé, ahol Gagan testvér eltűnt a tyrannust kísérő rémek páncélos teste alatt, kilőtt még egy sorozatot az őrjöngő idegenekre, majd lassan, visszavonuló testvéreit fedezve a következő felégetett földsáv felé vette az irányt.

A felperzselt föld taktikája valóban lelassította a tyranidákat, de korántsem annyira, mint remélték. Közel két napba telt nekik, mire kétórányi távot megtettek, de a Pusztítóknak ennél jóval több időt kellett volna nyerniük.

– Őrmester! – kiáltotta Pontius. – Három óránál!

Avitusz azonnal balra lépett, majd jobb felé lendítette a villámszórója csövét, s egy rövid sorozattal leterítette a feléje rohanó liktort.

– Elon! – szólt a rádióba az őrmester. – A jobbszárny a magáé! Ügyeljen a szaggatókra!

A kilences szakasz egyik felperzselt területtől a másikig vonult vissza – az elmúlt nap során háromszor is –, s ma még egyszer, utoljára.

– Közeledünk, Kürosz őrmester! – morogta a rádióba Avitusz. – Mi a pozíciótok?

Egy gargoyle húzott el a feje fölött, s az őrmester automatikusan megeresztett egy sorozatot, amivel leszakította a lény bal szárnyát. Ahogy elhaladt a vergődő, üvöltő tyranida mellett, egy gyors lövéssel elhallgattatta.

– Kelet felől már lezártuk a belvárost – jött a válasz.

– A nyugati negyedekkel addigra végzünk, mire ideértek.

– Kiváló. Öt percen belül ott vagyunk.

– Vettem. Kürosz kilép.

A Pusztítók futólépésben vágtak át a romtengeren, ami néhány nappal ezelőtt még egy kereskedőnegyed volt, ahol a felsőváros nemesei és a szektor gazdag ficsúrjai vásároltak. Ékszerre, vésett csecsebecsékre, drága fűszerekre és selymekre alkudtak ott, ahol most ez a holdbéli tájra hasonlító harci zóna terült el.

Az épületek egy részét még a BV-sek semmisítették meg, amikor először csaptak össze a tyranidák felderítőivel, s a pusztítást a Vérhollók fejezték be.

Az utolsó előtti felégetett földnyelv egész délelőtt kitartott – míg a tyrannus, és a nyomában vonuló horda meg nem érkezett.

Aramusz parancsa úgy szólt, hogy minden egyes védvonalat addig tartsanak, míg csak mód van rá, a lehető legtöbb időt adva ezzel a Zenit belvárosát megerősítő csapatoknak. Hasonló taktikát alkalmaztak, mint a Pusztítók – a belváros körül mindent felégettek és felrobbantottak, míg a nyugat-keleti irányba futó tűzfüggöny lassan vissza nem kanyarodott, hogy lángoló kígyóként a saját farkába harapjon.

Hamarosan már ezen a felperzselt senki földjén jártak, az utolsó védművön, amit a Mindent Felfaló Ellenség vérszomjas fattyai ellen emeltek. Amint elérik a belvárost, az őrszemek ezt is újra felgyújtják.

– Akna! – süvöltötte Barrabas, amint észrevette a lövedéket, amit az egyik rom mögül előbukkanó biovóra okádott rájuk.

Avitusz egy faldarab mögé húzódott be, s amint a savas köpet a túloldalon csattant, már elő is bújt, s rohant tovább a belváros felé.

Az lesz az ellenállás utolsó menedéke, ahol az emberek még egyszer megvetik a lábukat, s szembeszállnak az idegenekkel. Aki nem jut el odáig, aki a védműveken kívül reked, ahhoz a Császár legyen irgalmas!

A BV-s erők, az életben maradt Vérhollók, és a menekültek milliói már mind a belváros szívében, az astartesek kolostor-erődjében voltak, s amint Avitusz és a Pusztítók is elérik a legbelső védőgyűrűt, már csak Thaddeusz őrmester hetes szakasza lesz kint.

Zafír testvér érte el elsőnek a belső védművet, s azonnal megfordult, hogy fedezettüzet adjon a bajtársainak. Még néhány perc, és a felderítők ismét felgyújtják a rommezőt.

– Mozgás, őrmester! – jelent meg Zafír oldalán Kürosz, és mesterlövész puskájával két, Avitusz nyomában loholó liktort is kilőtt.

Zafír után Pontius, Barrabas és Elon is befutottak, s már csak Avituszra vártak. Az őrmester – a nyomában tyranidák tucatjaival – úgy dübörgött végig a romos utcán, mint egy tank. A belső védmű tetején BV-s katonák és a Vérhollók felderítői álltak, kezükben lángszóróval, s azonnal felgyújtották a fal előtt kanyargó, széles, robbanószerrel teleszórt árkot, amint Avitusz átjutott rajta.

A mögötte száguldó idegeneket darabokra szaggatták a repeszek, s úgy kaptak lángra, akár egy darab papír.

Avituszt az emberei segítették fel a falra, s Kürosz – rá egyáltalán nem jellemző módon – széles mosollyal fogadta.

– Szép csörte volt, testvér!

A Pusztítók őrmestere levette a sisakját, s – rá szintén nem jellemző módon – elvigyorodott.

A hetes szakasz már olyan régóta volt a város beleiben, hogy a páncélzatuk kronométerei nélkül teljesen elvesztették volna az időérzéküket.

A gerillataktika tökéletesen bevált, s mostanra már ötvennél is több tyranida harcossal végeztek, de az idegenek seregét még ennyi szinapszislény kiiktatása is csupán lelassította, de nem tudta föltartóztatni.

Thaddeusz már azt tervezte, hogy amint az utolsó harcossal is végeztek, hogyan keresnek utat a csatornák és szervizalagutak útvesztőjében – ami még mélyebbre viszi őket a tyranidák által elfoglalt területek szívébe –, amikor Avitusz őrmester rádióüzenete utolérte.

– Testvérek! – állt meg Thaddeusz. – Parancsot kaptunk, hogy vonuljunk vissza a belvárosba!

– Megfutamodjunk? – húzta el a száját Brandt.

Annak ellenére, hogy a Vérhollók nem mindenben ragaszkodtak a Codex Astartes betűjéhez, annak szellemisége ugyanúgy az övék is volt. Meghátrálni és megfutamodni számukra ugyanolyan visszásnak tűnt, mint bármely más, a Rendben harcoló űrgárdistának.

– Baj van a füleddel, testvér? – mordult rá Thaddeusz. – Visszavonulunk. Ez a parancs. Aramusz őrmester úgy tájékoztatott, hogy a tyranidák lassan minden oldalról körülzárják a belvárost, és túl sokan vannak, hogy bármiféle frontális támadással, vagy beszivárgó akcióval nagyobb kárt okozhassunk nekik. Minden szakaszt visszarendelt Zenitbe, hogy segítsünk megvédeni a kolostor-erődöt.

– Ostrom? – kérdezte Takayo.

– Nincs nagyon más választásunk – vonta meg a vállát az őrmester.

A Vérhollók komoran mérlegelték parancsnokuk szavait. Mindannyian járatosak voltak a háború művészetének finomságaiban, s tisztában voltak vele, mennyi esélyük van egy elhúzódó ostromra ilyen túlerővel szemben.

Az efféle ellenség nem próbálkozik kiéheztetéssel, nem épít a demoralizálásra, árulásra, vagy ravasz cselvetésekre. A tyranidák addig jönnek, addig harcolnak és gyilkolnak, míg minden ellenállást meg nem törnek, s mindenkit fel nem falnak.

Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy Thaddeusz-nak igaza van. Nincs nagyon más választásuk. Az űrgárdisták egy része esetleg túlélne egy frontális támadást, s talán még hetekig zaklathatná rajtaütésekkel az idegeneket, de itt és most fegyvertelen civileket védelmeztek, s megpróbálták a lehető legtovább elodázni a tyranoformálást. Ha egy helyre gyűlnek, s a tyranidák bekerítik őket, mindenképp halálra vannak ítélve, de talán kitarthatnak addig, míg a Harmadik Hadtest csapatai ideérnek. S akkor legalább a lakosság egy töredéke megmenekülhet.

– Uram – szólalt meg Phaeton, félve, hogy esetleg megzavarta az őrmester töprengését. – A testvérem és én… éhesek vagyunk.

A két fiú ezeddig egyszer sem panaszkodott éhségre, fáradtságra vagy félelemre, s az elmúlt nap során mindent megtettek, hogy tartsák a lépést a Vérhollókkal. De annak ellenére, hogy az alsóvárosban nőttek föl, ahol az élet az első perctől az utolsóig kemény volt, gyerekek voltak.

Amikor túl fáradtak voltak, hogy tovább gyalogoljanak, a csatatestvérek cipelték őket felváltva. S az, hogy a harc hevében is képesek voltak elaludni, amikor a fejük fölött fegyverek dörögtek, s lánckardok sivítása keveredett a haldokló idegenek üvöltésével, még az űrgárdistákat is lenyűgözte.

A gárdisták csak egy kevés vizet hoztak magukkal, de élelmet nem – egy Vérholló napokig is képes volt maximális hatékonysággal harcolni, anélkül hogy táplálékot vett volna magához –, így a gyerekek sem ettek semmit már vagy két napja.

– Bírjátok ki még egy kicsit! – kérte őket Thaddeusz. – Hamarosan biztonságos helyre érünk, ahol van étel is. Gyerünk!

Annak ellenére, hogy már közel két napja járták a fénytelen alagutak útvesztőjét, sikerült meglepően gyorsan elérniük a felszínt. Néhány percre meglapultak egy ciszterna takarásában, s elejtették az egyik, még mindig a nyomukban loholó tyranidát, majd egy lakóboly dohos pincéjén keresztül felóvakodtak a napvilágra.

Most, hogy a tyranida erők java már a belváros felé igyekezett, a hátvédet alkotó apró falkákkal jóval ritkábban futottak össze. Ezek is főleg szaggatók voltak, amik szemkápráztató sebességgel faltak föl minden szervest, s továbbítottak a kapilláristornyokba, amik máris elkezdtek az ég felé nyújtózni.

Amint a többi tyranidához képest viszonylag apró termetű szaggatók ráébredtek, hogy új, élő zsákmány tűnt föl a színen, otthagyták az utcákon heverő halottakat, s a Vérhollók után vetették magukat.

Thaddeusz és Kell felkapták a két gyereket, s az űrgárdisták azzal a lendülettel már a magasban is voltak.

– Nyugatra, testvérek! – kiáltotta az őrmester. – A Mindent Felzabáló Ellenség pedig kinyalhatja!

A gárdisták vigyorogva konstatálták, hogy azért maradt még egy kevés a jó öreg, pimasz Thaddeuszból.

– A város belsejében is lesznek szörnyek? – kérdezte Phoebusz két ugrás között, amikor nem kellett megpróbálnia túlüvölteni a szelet és a háti rakéta sivítását.

– Biztosan. De lesznek ott hősök is.

Aramusz az ég felé emelte a Bölcsességet, hogy mindenki láthassa a csillogó pengét, és elüvöltötte magát:

– A tudás hatalom!

Most, hogy a rohamosztagosok kivételével már minden csatatestvér a belső védőgyűrűn belül volt, végre minden figyelmüket a vészes gyorsasággal közeledő tyranidákra összpontosíthatták.

Az első hormagauntokat – amik átugráltak a tűzbe veszett fajtársaik tetemén – lézersugarak és pokoltűz lövedékek zápora fogadta. Ennek ellenére nem egy még a kolostor-erőd falaira is felkúszott, s a Vérhollók épp azelőtt lőtték le őket, hogy a bent összeterelt civilek közé vetették volna magukat. Avitusz és a Pusztítók Kürosz és a felderítők mellett küzdöttek, s az erődön kívül, a BV-sek barikádjait segítettek megtartani. Az őrjöngő tyranidákat a tűz sem tartotta vissza, de a villámszóróknak, s a plazma- és olvasztárfegyvereknek még a legvastagabb kitinpáncél sem bírt ellenállni.

A civileket a helyi katonaság próbálta kordában tartani, több-kevesebb sikerrel. Sokuk iszonyodva bámulta az üvöltve rohamozó idegeneket, amiket egyedül a gyilkolás vágya hajtott, mások egyre közelebb sodródtak a tébolyult pánikhoz.

Palmariusz – kezében a kéken ragyogó crozius arcanummal – vezette a tizenöt aspiránst, akik a fegyvereik és a káplán lelkesítő szavai ellenére is majd kiugrottak a bőrükből félelmükben.

Feladatuk szerint arra kellett ügyelniük, nehogy egyetlen olyan tyranida is – ami esetleg átjut a tűzön és a barikádokon – elérje a menekülteket. A civilek ott voltak mindenhol, s ennyi ember már szinte csak akadályozta a katonákat.

Niven a kolostor-erőd egyik nyugati gyilokjáróján állt, s telepatikus képességei segítségével igyekezett kifürkészni a közeledő tyranida falkák mozgását. A Viharmadarak ennek megfelelően csaptak le a levegőből, lézerágyúkkal, nehéz villámszórókkal és rakétákkal ritkítva az idegenek sorait.

Aramusz a mozgásdetektora és az elektronikus távcsöve segítségével kísérte figyelemmel az ostromot, s egyre inkább az volt az érzése, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem fognak tudni már sokáig kitartani.

Szíve szerint nem húzódott volna a falak mögé, ahol a túlerő mindenképp legyűri, de a civilek védelmét nem hagyhatta teljes egészében a BV-sekre. Bölcsebb lett volna a levegőből támadni a tyranidákra, jobban kihasználni a három Viharmadár biztosította előnyt, de ez egyet jelentett volna a polgári lakosság feláldozásával, és erre – mondjon bármit is Avitusz – nem volt hajlandó.

A tűz és a barikádok tyranidák százaival végeztek, de mindig volt néhány, ami átjutott. S bár a védők mindent megtettek, hogy időben kiiktassák őket, ez nemegyszer csak súlyos vérveszteségek árán sikerült.

Lexicanium Konan folyamatosan próbált más Vérholló-alakulatokkal is kapcsolatba lépni telepatikusan, de eddig egyedül Angelosz kapitány harcosaival sikerült. Így ők maradtak a Meridián utolsó és egyedüli reménysugara, bár ez a fény egyre távolabbinak és egyre bizonytalanabbnak tűnt.

– Aramusz őrmester! – harsant Kürosz hangja az éterben.

– Jutan felderítő jelentette, hogy az északnyugati védmű átszakadt, és egy nagyobb tyranida egység máris bejutott.

– Rajta vagyunk! – mondta Aramusz, s intett a hármas szakasz két megmaradt harcosának, hogy kövessék.

S valóban, az idegenek máris megvetették a lábukat az északnyugati szektorban. Egy tyrannus vezette őket, s a nyomában járó harcosok és liktorok rettentő pusztítást végeztek a BV-sek soraiban. A sikoltozva menekülő civilek között is aratott a halál – a tyranidák szétszaggatták, eltaposták, elevenen falták föl őket.

Aramusz lecsapta egy liktor lábait, majd a csatatestvéreivel – Siddiggel és Cirrackel – együtt tüzet nyitottak a tyrannusra.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy kevesen lesznek ahhoz, hogy ennyi idegent feltartóztassanak – vagy ha sikerül is, addigra civilek százait mészárolják le a rovarlények.

Más lehetőségük nem lévén, Aramusz elérkezettnek látta az időt a holtágmanőverre.

– Az északnyugati szektor elveszett – kapcsolt a védők által használt közös frekvenciára. – Mindenki vonuljon vissza az erődhöz! Viharmadarak! Holtágmanőver! Cél a jelenlegi pozícióm!

Kivárt egy pillanatig – a feléjük rohanó csupa agyar és karom lényeket elnézve egy igen hosszú pillanatig –, majd jelzett a mellette harcoló két csatatestvémek.

Cirrac repeszgránátokat hajított a tyranidákra, Siddig páncéltörőket, majd megperdültek, s ők is futásnak eredtek.

– Most! – üvöltötte Aramusz.

Két Viharmadár robbant be a látóterébe – egy északkeletről, egy északnyugatról –, lézerágyúkkal, gyújtólövedékekkel és örvényrakétákkal pusztítva el mindent, ami az útjukba került.

A gyilkos tűzív, formára, akár egy járom, vagy egy folyó holtága, félkörívben perzselte föl a romokkal és holtakkal teleszórt talajt. A taktika gyakorlatilag ugyanaz volt, mint amit a Pusztítók használtak korábban, de a lángoló földdarab most már az utolsó védvonaluk újabb – még szűkebb – határát jelezte.

Kétségbeesett lépés volt, hiszen minden egyes ilyen elvesztett földdarabbal csökkent a manőverezésre alkalmas hely, s hamarosan már nem lesz hová visszavonulniuk.

Egyelőre azonban még mindig vonzóbb lehetőségnek tűnt, mint makacsul megvetni a lábukat, s értelmetlenül eldobni maguktól az életet.

A Viharmadarak tettek még egy kört, majd magasabbra emelkedtek, ahonnan ismét lecsaphattak az idegenekre.

A BV-sek és a Vérhollók, akik alig néhány perce vonultak vissza, máris új lőállásokat kerestek, számítottak arra, hogy hamarosan ismét feltűnnek a lángfal túloldalán a tyranidák.

A fejük fölött – bár az acélszürke felhőktől nem láthatták – ott lebegett az Armageddon, ami még mindig próbált segítséget hívni, bár egy ideje már a Harmadik Hadtest és az Aurélia-flottilla is hallgatott.

Forbes admirális vakmerőn harcba bocsátkozott a kaptárflottával, s Aramusz kezdett a legrosszabbtól tartani.

– A Császár nevére! – suttogta Tarkusz, ahogy egyre mélyebbre hatoltak a fenevad gyomrába.

A lábuk alatt nyálkásan cuppogott a folyosó padlója, s a falak egy irdatlan szív ritmusára lüktettek.

– Őrmester! – nézett föl a falakra Horatius, s bár az űrgárdisták nem szoktak félni, a harcos hangja egy pillanatra elcsuklott. – Merre tovább?

Két folyosó kereszteződésénél álltak, bár a hengeres falú járatok akár erek vagy belek is lehettek ebben a lázálomba illő, irdatlan méretű élő hajóban. Az egymásba futó járatokat porcos sövények választották el egymástól, s nem fotocellás ajtók, a falakat bioelektromosság világította meg, nem lámpák, s bár a funkciók java logikus és ismerős volt, mégis mind úgy érezték, hogy ez a hely testesíti meg a legtökéletesebben azt, mik is a tyranidák.

Idegenek.

Mielőtt Tarkusz válaszolhatott volna, újabb falkára való maró tűnt fel a folyosókanyarulatban, s a padló és a falak nyálkás felszínén csúszkálva közeledtek szemkápráztató sebességgel.

Kényszer szülte név volt, de találó – a lények alig voltak többek, mint egy-egy hatalmas, szelvényezett kígyótesten ülő, fogakkal teli állkapocs –, s tökéletesen jellemezte a rájuk rontó tyranidákat.

– Tűz! – csattant föl Tarkusz, s a Vérhollók villámvetői felugattak.

Először a torpedónál találkoztak a marókkal, ott, ahol sikerült átütniük a kaptárhajó burkát. Alig ereszkedtek mélyebbre a gigantikus fenevad belső traktusaiba, máris ott voltak a szemek és végtagok nélküli, csupa száj, csupa agyar lények, hogy darabokra szaggassák őket.

Miután az első tucattal végeztek, megálltak néhány percre, s ezalatt Tane felnyitotta az egyik dögöt a rohamkésével. Tanulságos néhány perc volt, s a boncolás végeztével egy olyan meglepő teóriával állt elő, ami Tarkusz érdeklődését is felkeltette.

– Ezek olyanok lehetnek, mint a mi testünkben a Larraman-sejtek, amiket a szervezet vérárammal azonnal a sebhez küld. Befedik a sérült felületet, hogy gyorsabban megkezdődhessen a gyógyulás. Ezek a maró… akármicsodák lehetnek az antitestek tyranida megfelelői. A seb köré sereglenek, felfalják a betolakodókat, s valószínűleg az elfogyasztott biomasszából képzett anyaggal zárják le a sérült részt.

– Pazar! – bólintott Tarkusz, s arrafelé mutatott, amerről a marók jöttek. – Abból az irányból jöttek, így lehet ott valami, amit érdemes szemügyre vennünk.

Mind tisztában voltak vele, hogy a hajó, amit megtorpedóztak, valójában egy élőlény, de csak most kezdték valóban látni, hogy ez mit is jelent. Erekben és belekben jártak, a szív felé haladtukban antitestekkel küzdöttek, s itt, ebben az élő testben ők voltak a betolakodó idegenek.

Bizonyos szempontból ez a hajó volt a tyranida anyaöl, ami a világra hozta bolygókat felfaló gyermekeit, hogy hódítsanak és sokasodjanak. Óceánokat ivott ki, atmoszférákat szippantott fel, fajokat emésztett meg s alakított át valami mássá, ami jobban megfelelt a céljainak. S a világokból, amiket asszimilált, új élet sarjadt – olyasféle, aminek már a gondolatától is felfordult Tarkusz gyomra.

Bűzös légmozgásra kapták fel a fejüket, s a padlón végigfutó remegést érezve lassan célra emelték a villámvetőket. Újabb marókra számítottak, de a szemközti falon gyomorszájként feltáruló nyílásból valami egész más bújt elő.

Féltucat tyranida, amik leginkább a liktorokra emlékeztettek, bár mindegyik közel kétszer akkora volt, mint egy űrgárdista.

– Tudjátok a dolgotokat! – mordult föl az őrmester, azzal tüzet nyitott.