NYOLC

Az Apotekarion az Armageddon óvó, páncélozott gyomrának mélyén bújt meg, s itt, a csatahajó legjobban őrzött helyiségében, ebben a jókora, félhomályos csarnokban, leplombált, steril tartályokban őrizték azon Vérhollók sarjmirigyeit, akik a Szalamiszon estek el.

Amint visszatérnek az Omnis Arcanumra, ezeket a tartályokat átadják az Első Apotekáriusnak, s ő fogja felügyelni a mirigyek eltávolítását, és újbóli beültetését.

Még az is meglehet, hogy azok közül az újoncok közül, akiket a Calderisen toboroztak, valamelyik épp ezek közül kap egyet, s benne él tovább az egyik testvér, aki a Szalamiszon adta az életét a Császárért és a Birodalomért.

Ahogy az Apotekáriusok Krédójában is áll: „Míg a mag, melyből új élet sarjadhat, visszatalál a Káptalanhoz, egyetlen testvér sem hal meg teljesen.” Gordiant azonban jelen pillanatban sokkal inkább Thule életben maradása foglalkoztatta. A kapitányt – akit már csak a gépek és az akaratereje tartott életben – nem sok választotta el attól, hogy az ő sarjmirigye is a lezárt tartályok egyikében végezze.

A csarnok körüli alkóvokból Gordian egy gombnyomással szervitorok tucatjait hívta elő, s ahogy a félig ember, félig gép szolgálók felsorakoztak előtte, a kapitány felé biccentett.

– Itt az idő – mondta a primér szervitornak. – Készítsétek elő a szarkofágot!

Aramusz őrmester az Armageddon parancsnoki hídján állt, s a kapitány széke mellől figyelte a szervitorok és a szolgálók sürgését.

Százak dolgoztak azon, hogy a cirkáló mihamarabb maga mögött hagyja a Calderis-rendszert, bár az úti céljukról egyelőre senki nem tudott semmit.

– Uram – állt meg az emelvény előtt alázatos pózban egy szolgáló. – Üzenet érkezett a flottától. Az admirális üdvözletét küldi, és a további úti célunkról érdeklődik.

Az őrmester eddig nem sok időt töltött a parancsnoki hídon, s a szolgálókkal sem akadt sok dolga. Ez itt… alázatosan, lehajtott fejjel, szemlesütve meri csak megszólítani, pedig valószínűleg már akkor a cirkálón szolgált, amikor ő még meg sem született.

Ha annak idején nem teljesített volna annyira jól a Vérpróbán, vagy az egészségügyi tesztek bármiféle rendellenességet vagy inkompatibilitást mutatnak ki a szervezetében, valószínűleg most ő is így szolgálná a Káptalant.

Vajon… milyen érzés lenne? Nyilván kevésbé lenne büszke, de a kötelességtudást tőle is megkövetelnék. Ugyanakkor… szerencsére soha nem fogja megtudni. Az első perctől kezdve, hogy a Rend befogadta, űrgárdistának nevelték, így el sem tudta képzelni, milyen lehetne másnak lenni.

Az már nem ő volna, hanem egy másik ember, így felesleges is ezen rágódnia.

A jelen problémákról nem fogja tudni ezzel elterelni a figyelmét, s a szolgáló – akárcsak a legénység többi tagja – most tőle vár határozott döntést.

– Informáld az admirálist, hogy még nem határoztunk a következő úti cél felől – mondta lassan. – Bármiféle változásról e téren azonnal értesíteni fogjuk.

A szolgáló mélyen meghajolt, s azonnal indult, hogy teljesítse Aramusz parancsát.

Merrik halott, Thule talán megmarad… a Vérhollók törvényei szerint az Armageddon parancsnoki posztja a rangidős taktikai szakasz parancsnokára szállt. Figyelembe véve, hogy jelenleg összesen két taktikai szakasz volt a fedélzeten – az egyes és a hármas, s az egyes szakaszt ideiglenesen Nord testvér vezette a rangsorban a hármas szakasz parancsnoka következett. Míg Thule kapitány állapota nem javul, s nem térhet vissza a posztjára, mindenki Aramusz őrmestert tekintette fedélzetmesternek.

Persze korábban ő is – akárcsak a kadétok többsége – álmodozott róla, hogy egy napon kapitányi rangra emelkedik, csatatestvéreket és egy cirkálót bíznak rá, de azzal is tisztában volt, hogy ezért nagyon sokat kell tennie.

Még az őrmesteri rangot sem szokta meg teljesen, s most szinte irtózva tekintett az akaratán kívül rátestált hatalomra és felelősségre. Egy szakasz vezetésével már elég jól elboldogult, de hogy egy egész cirkálóéval?

Alig húsz éve volt űrgárdista, s máris közel negyven csatatestvér és felderítő életéről kellett döntenie. Nem is beszélve a tucatnyi lehetséges újoncról, a szolgálók százairól és a szervitorok ezreiről, akik-amik nélkül nem boldogulnának.

– Őrmester!

Gordian mászta meg az emelvény lépcsőit, s amint felért, udvarias biccentéssel köszöntötték egymást.

– Hogy van a kapitány, apotekárius testvér?

– Nem valami jól – csóválta meg a fejét Gordian.

– A sebei… halálosak? – kérdezte Aramusz, s úgy érezte, mintha mázsás súly nehezedne a mellkasára.

– Igen… és nem – ingatta a fejét az apotekárius. – Számos zúzódást és törést szenvedett, de az igazi gondot a belső szervek visszafordíthatatlan károsodása jelenti. A kapitány oolitikus veséje roncsolódott a legsúlyosabban, és nem képes kiszűrni a vérébe jutott tyranida mérget.

– Tehát a kapitány meg fog halni – mondta tompán Aramusz.

– Igen… és nem. Ha az oolitikus veséje működne, a szervezete idővel valószínűleg legyőzné a mérget, de enélkül nincs sok esélye. Létfenntartó szarkofágba tettük a testét, ami majdnem korlátlan ideig képes fenntartani a jelenlegi állapotot.

– De mi végre? – húzta el a száját keserűen Aramusz. – A sztázisban a szervei sem lesznek képesek regenerálódni.

– Valóban – bólintott ünnepélyesen Gordian, mint aki elégedett a laikus felállította anamnézissel. – De ha sikerülne semlegesíteni a szervezetébe jutott mérget, akkor már volna rá mód, hogy helyrehozzuk a sérült szerveit. Ehhez már csak megfelelő ellenanyagot kell kikísérleteznem.

– Akkor mire fel a késlekedés? – kérdezte Aramusz türelmetlenül.

– Ehhez tiszta biotoxinra lesz szükségem – mondta az apotekárius halkan. – Annak a tyranida alfajnak – vagy egy hozzá nagyon hasonlónak – a mérgére, ami a kapitányt is megtámadta.

– De a Calderisen csak egyetlen tyranidát találtunk – intett a panorámaablakon túl terpeszkedő sivatagbolygó felé az őrmester. – Honnan szerzünk egy másikat?

– Ha sikerülne kinyomozni, honnét került a lény a Calderisre, tudnánk, hová kellene mennünk – vont vállat Gordian.

Aramusz szótlanul méregette az elhangzott érvek súlyát, s felidézte magában mindazt, amit abban a félhomályos raktárépületben látott és hallott.

Úgy tűnt hát, a sors és a szükség kijelölte számukra a következő úti célt.

A parancsnoki hídon várta a szakaszvezetőket, és Forbes admirálist – a nő, miután tájékoztatták a Calderisen történtekről, maga kérte, hogy átszállhasson az Armageddonra, s személyesen tárgyalhasson a rangidős csatatestvérrel.

– Látni kívántál?

Tarkusz őrmester volt az, s Aramusz a veterán elé sietett.

Tekintettel arra, hogy a Calderisen kétfelé osztották a hármas szakaszt – hogy minél hatékonyabban fésülhessék át a várost –, nem sok lehetőségük volt beszélni egymással, és Aramusz úgy érezte, hogy ezt még azelőtt pótolniuk kell, mielőtt a többi szakaszparancsnok megérkezik.

– A taktikai szakaszok beosztásáról szeretnék veled beszélni, Tarkusz testvér – mondta udvariasan, s ő is a panorámaablak elé állt.

A veterán egy bólintással nyugtázta a dolgot, de az arca továbbra is kifejezéstelen maradt.

Mivel a hármas szakasz nem igazán kellett, hogy kivegye részét a lenti harcokból, veszteségeik sem voltak. Ugyanakkor a Szalamisz óta sem sikerült feltölteniük a soraikat, s még mindig csak hét csatatestvér szolgált az alakulatban.

A másik taktikai szakasz – az egyes – ugyanakkor három embert vesztett a Calderisen, beleértve Merrik őrmestert is, s most csak hat harcosuk volt.

– Áthelyezlek az egyes szakaszba, Tarkusz testvér, és szakaszparancsnokká nevezlek ki.

A veterán zavartan pislogott néhányat, s egy pillanatra lefoszlott róla a rendíthetetlen nyugalom maszkja.

– Tessék?

– Te vagy a legjobb választás erre a posztra, testvér, és nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, legfőbb ideje, hogy saját alakulatot vezess.

– A Rend szabályzata teljesen egyértelmű e tekintetben, Aramusz – mondta Tarkusz nagysokára. – Ha egy szakaszparancsnok harcban esik el, a posztját az alakulat következő rangidősének kell betöltenie. Ha ez valamiért nem kivitelezhető, akkor a rangsorban utána következőt kell kinevezni. Jog és törvény szerint neked kellene az egyes szakasz élére állnod, Aramusz testvér – már ha úgy érzed, hogy Nord testvér nem alkalmas ennek a posztnak a betöltésére –, nekem pedig a hármas szakasz irányítását kellene átvennem ideiglenesen.

– Nem – rázta meg a fejét a fiatalabb űrgárdista. – Elesett a parancsnokuk, elesett a parancsnokhelyettes, Xiao testvér is, így az egyes szakaszt sürgősen át kell szervezni. Engem egyelőre bőségesen ellát teendővel a fedélzetmesteri feladatkör, s bár Nord testvér remekül bevált, mint ideiglenes szakaszparancsnok, egyelőre nem gondolom, hogy rábíznék egy teljes alakulatot.

– Legyen hát – húzta össze a szemét Tarkusz. – Elfogadom a kinevezést, de csak amíg visszatérünk a Scientia et Potentiára, és nálam alkalmasabb embert találnak az egyes szakasz élére. És szeretném, ha a jelentésedben megemlítenéd, hogy én a Rend szabályzata szerint akartam eljárni, és nem támogattam a kinevezésemet!

– Tudomásul vettem, és elfogadom – bólintott Aramusz mosolyogva. – És most, Tarkusz testvér, szeretném, ha mint szakaszparancsnok, elmondanád a véleményed a további terveinkkel kapcsolatban.

Sejs Niven könyvtáros a sötétben ült, és meditált.

Most, hogy végre sikerült meggyőznie Gordiant, hogy minden látszat ellenére teljesen felépült a hosszan tartó testi és mentális hibernációból, végre egyedül lehetett egy kicsit. Szüksége is volt rá, hogy egyedül legyen, és rendezze a gondolatait. Elvégezte a tisztító rituálékat, hogy felvértezze magát a Sötét Erők ártó szándékával szemben, s nekilátott, hogy átgondolja mindazt, ami az elmúlt bő egy hónap során történt.

Újonc kora óta – amit már több mint egy évszázada maga mögött hagyott –, miután kiválasztották a neofiták közül, hogy a könyvtárosok sorait erősítse, Niven fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy megacélozza az akaratát. Egy űrgárdista könyvtáros számára, aki egyben pszi is volt, a lelki erő talán még a fizikainál is nagyobb jelentőséggel bírt, hiszen a Vérhollók talán minden más Rendnél nagyobb számban és gyakrabban vetették be őket a hipertér szennye, és az idegen fenyegetés elleni harcban.

Hosszú élete során Niven soha nem hátrált meg, s a kapott parancsot mindig teljesítette. S bármikor ellenőrizték is a felettesei – a kódexmesterek és a levéltár őrei még a tanoncévei során, vagy később maga az Első Könyvtáros –, a lelkét mindig makulátlanul tisztának és romlatlannak találták.

Tökéletesen alkalmas volt a szolgálatra, míg a kronusi offenzíva során súlyos sebet nem kapott. Annak ellenére, hogy felépült, azóta szünet nélkül úgy érezte, hogy… valami nincs rendben. S mióta a Calderisre lépett – sőt már azóta, hogy az Armageddon megérkezett az Aurélia szubszektorba – Niven úgy érezte, hogy valami idegen és rosszindulatú les rá. Ahányszor megpróbált erre az érzésre fókuszálni, az minduntalan kicsúszott a markából – csak hogy újult erővel csapjon le rá, miután visszatért a sztázisból.

Nem tartotta valószínűnek, hogy csupán a Calderisen talált tyranida miatt tört rá ismét ez az érzés. Könnyen meglehet, hogy valami más… valami nagyobb és sokkal veszedelmesebb les rájuk, ami még egy képzett pszi elől is képes rejtve maradni.

A könyvtáros meditációját Konan Lexicanium érkezése zavarta meg. Az ifjú asztropata egyszerű, dísztelen köntöst viselt, s lesütött szemmel, a köntöse ujjába dugott kézzel járult az elöljárója elé.

– Volna egy perced, mester? – kérdezte halkan.

A Vérhollók könyvtárosainak erejét mi sem példázta jobban, mint hogy egy egyszerű Lexicanium asztropataként szolgálhatott egy űrgárdista csatacirkálón. Más rendeknél az volt a szokás, hogy erre a posztra csak olyan könyvtárost nevezhettek ki, aki legalább a levéltár őre címmel büszkélkedett. Más könyvtárosoknak jóval több idő kellett, hogy a Lélekkötés fájdalmas rituáléja nélkül is képesek legyenek elméjükkel üzeneteket továbbítani, akár a hipertéren keresztül is – a Vérhollóknál ez a tudásszint és erő jóval hamarabb manifesztálódott.

Niven gyakran eltűnődött rajta, vajon hogyan lehetséges ez. Nyilván azért vannak ilyen erős könyvtárosaik, mert előszeretettel soroztak be tehetséges psziket, ugyanakkor erős könyvtárosok nélkül nem is tudnák ezeket az embereket felkutatni és besorozni. Önmagába visszatérő logikai kör volt ez, olyasféle, mint a tyúk és a tojás paradigmája, de ami igazán számított benne, az a végeredmény volt.

– Hogyne – bólintott. – Mi nyugtalanít?

– Próbáltam kapcsolatba lépni a Vérholló flottával, mester, de ezeddig nem jártam sikerrel. Olyan, mintha…

Elhallgatott, mint aki nem találja a megfelelő szót.

– Milyen?

– Mintha… valami megakadályozná, hogy az elmémmel átnyúljak a hipertéren.

Niven egy pillanatig a fiatalember arcát fürkészte, aztán – Konan legnagyobb meglepetésére – hellyel kínálta.

– Mesélj még erről a… zavarról, testvér! Minden részlet érdekel.

Ott sorakozott az összes tiszt előtte: Tarkusz, Thaddeusz, Avitusz és Kürosz, valamivel odébb, kicsit félrehúzódva Niven és Palmariusz. S ott volt – a testvérei gyanakvó és néhány esetben helytelenítő pillantása ellenére – Laren Forbes admirális is.

A nő mereven, kifejezéstelen arccal állt a toronymagas, tagbaszakadt harcosok árnyékában, s az egyenruhája hajtókájára hulló, rakoncátlan, barna tincsektől eltekintve még a legfinnyásabb szemlélő sem találhatott volna kivetnivalót a megjelenésében.

Alig néhány perce érkezett a Hadriánusz Kardjáról, s Aramusz ezt a rövid időt is igyekezett kihasználni, hogy legalább felületesen beavassa az admirálist az elmúlt időszak eseményeibe.

Tarkusz és Avitusz formálisan is protestáltak, mondván, a kapitány állapota és az űrgárdisták parancsnoki hierarchiájára vonatkozó részletek nem tartoznak kívülállókra, de a többiek – legalábbis úgy tűnt – egyetértettek Aramusszal. Szorította őket az idő, s ha már egyszer valamiféle magyarázatot kellett adniuk a szektor katonai parancsnokának a jelenlétükre, akkor ezt célszerű volt mihamarabb megtenni, hogy a lehető leggyorsabban ismét útra kelhessenek.

Kürosz volt az egyetlen, akit mintha teljesen hidegen hagyott volna a dolog. Meglehet, elég torzsalkodás szem-és fültanúja volt már, hogy tudja, bármit is mond, a végső döntés a rangidősé – s ez jelen esetben a fedélzetmester volt.

– Megfontolván Gordian apotekárius szavait, mely szerint a kapitány felépüléséhez elengedhetetlen a tyranida méregből nyert minta, úgy döntöttem, hogy a lehető leghamarabb a szomszédos Tüphón Primaris rendszer felé vesszük az irányt. Ez az a hely, ahonnan a tyranida a Calderisre került. Utasítottam Konan Lexicaniumot, hogy tolmácsolja a tervünk részleteit a Scientia et Potentiának, számoljon be Thule kapitány állapotáról, s arról, amit a Calderisen végeztünk.

– Megjegyezném – emelte föl a kezét Niven, jelezvén, hogy szót kér –, a Lexicanium jelentette nekem, hogy…

Jelentőségteljesen elhallgatott egy pillanatra, a csönddel hangsúlyozván a tényt, hogy bár Konan az Armageddon asztropatája volt, így a fedélzetmester parancsolt neki, de mint a Vérhollók Librariumának tagja, Niven könyvtáros alá tartozott a hierarchiában.

– Tehát jelentette nekem, hogy nehézségei támadtak, amikor az Aurélia szubszektorral próbált kapcsolatot létesíteni. És egyelőre még abban sem lehetünk biztosak, hogy az üzenet elérte a Rendet.

– Utasíthatom a Hadriánusz Kardján szolgáló asztropatákat, hogy továbbítsák az üzenetet a Haditengerészet csatornáin is – jegyezte meg Forbes halkan. – Ők talán több szerencsével járnak.

Niven olyan arcot vágott, mint akinek már a kívülálló jelenléte is sok, majd az admirálishoz fordult.

– Biztosra veszem, hogy erre semmi szükség – mondta mereven.

– Nagyra értékeljük a segítő szándékát, admirális – biccentett Aramusz. – A Lexicanium majd továbbítja az önök asztropatáinak az üzenetet, még mielőtt elhagynánk a rendszert.

Nivennek nem kevés erőfeszítésébe került, hogy beleegyezően bólintson. Mint minden Vérholló, ő is tisztában volt vele, hogy egy kívülálló előtt egyetlen Vérholló sem kérdőjelezheti meg a parancsnoka utasításait.

– Martellusz jelentette, hogy a hajó készen áll az indulásra, amint a navigátorok kiszámítják a hipertéren átvezető röppályát – folytatta Aramusz. – Kérdés?

Thaddeusz jelezte, hogy szólni kíván.

– Azért megyünk a Tüphón Primarisra, hogy felkutassuk a tyranidákat. A Calderishez hasonlóan csak elszigetelt jelenségre számíthatunk, vagy egy fertőzött bolygóra?

– Ha megengedi, őrmester – előzte meg Forbes a válasszal Aramuszt, s bár Thaddeuszhoz beszélt, a szavait mindannyiukhoz intézte. – A Vandis kormányzótól kapott információk alapján kijelenthetem, hogy voltak már hírek a Calderis-rendszerben megjelenő idegenekről, de ezek egyike sem nyert még megerősítést.

– Itt van hát a válaszod, Thaddeusz – vonta meg a vállát Aramusz. – Röviden: nem tudjuk.

– Ha az egész világot megfertőzték, az elég nagy falatnak bizonyulhat – mondta csöndesen Tarkusz. – Csupán egy cirkálónk van, és egy maroknyi harcosunk.

– Ez esetben talán jól jöhet egy Rettenthetetlen-osztályú könnyű cirkáló segítsége – mosolyodott el Forbes.

– Tessék? – húzta föl a szemöldökét a fedélzetmester.

– A flotta többi hajója, a kormányzó utasításának megfelelően, a Meridiánra szállítja a calderisi menekülteket, de a Hadriánusz Kardját az önök rendelkezésére bocsátom ennek a missziónak az idejére – mondta ünnepélyes komolysággal az admirális, majd elmosolyodott. – Az Adeptus Astartes nemes harcosainak, úgy hiszem, nem kell ilyesféle lehetőségektől tartaniuk, de én, aki két éve már mást sem teszek, mint a szubszektor kormányzójának rokonait és mecénásait szállítom egyik helyről a másikra, nos… én unatkozom. S annak, hogy valódi akcióban vehetek részt, már a gondolata is ellenállhatatlanul csábító.

Az űrgárdisták ritkán mutatták ki az érzéseiket kívülállók előtt, de Aramusz most megengedett magának egy gyors mosolyt.

– Ez esetben elfogadjuk az ajánlatát, admirális. És amennyiben nincs több kérdés… végeztem.