PROLÓGUS

A Prosperon halott világ volt.

Már jóval Aramusz csatatestvér érkezése előtt is az volt, ez hamar egyértelművé vált. De akárcsak a Vérhollók Ötödik Hadtestének többi űrgárdistája, akiket erre a világra vezényeltek, Aramusz is parancsot kapott, amit akár az élete árán is teljesítenie kellett.

Birodalmi relikviákat kellett felkutatniuk és biztonságba helyezniük, még mielőtt a tyranida horda, ami már a bolygó keleti hemiszféráját elfoglalta, az egész világot maga alá gyűri.

Több szakasz összehangolt, egyidejű missziója volt ez, bár mind más-más célpontot kapott. Az, amelyikben Aramusz is szolgált, tíz csatatestvérből állt, s ezenfelül velük tartott a Hadtest rangidős apotekáriusa, Gordian testvér is. Néhány órával ezelőtt dobták le őket a Prosperon nyugati féltekéjét uraló őserdő szívében, azzal a céllal, hogy szerezzenek meg az itt álló birodalmi szentélyből, a Templum Incarnatumból egy ősi kegytárgyat.

Amikor az Ötödik Hadtest hetekkel korábban megindult a Prosperon-rendszer felé, még volt némi remény, hogy sikerül a tyranida inváziót megállítani. Most azonban elég volt egy pillantást vetniük a keleti horizont fölött örvénylő spórafelhőre, hogy biztosra vegyék, az idegen fertőzés már a bolygó szívét rágja.

A Prosperon fölött lebegő tyranida flotta rettentő árnyékot vetett a valóság és a hipertér minden szintjén, lehetetlenné téve a kommunikáció szinte minden formáját, de biztosra vehették, hogy a többi csatatestvér is ugyanazt érzi, mint ők: gombák, penész és a lassú rothadás bűzét – egy haldokló világ utolsó, dögszagú leheletét, amit a tyranidák hamarosan teljes egészében a saját képükre formálnak.

A Prosperon lakóinak – a bolygó ezredév óta az Impérium része volt – elviselhetetlen kín volt látni, hogy emészti föl otthonukat a Mindent Fölfaló Ellenség. Akiknek módjukban állt, már elmenekültek, akiknek pedig nem volt rá lehetőségük vagy pénzük, már nem tehettek mást, mint a házaik mélyén, egymásba kapaszkodva, a Császárhoz fohászkodva várták az elkerülhetetlen véget.

Az Ötödik Hadtest űrgárdistáinak azonban még akadt itt némi dolguk.

Forrin őrmester esett el elsőként.

Hormagauntok rohanták le, s puszta súlyukkal gyűrték maguk alá a veterán csatatestvért. Az őrmester lánckardja és villámvetője véres rendet vágott köztük, de a tyranidák borotvaéles csontkasza karjai végül utat találtak az űrgárdista keramitvértezetén át a testébe, s darabokra szaggatták.

A szakasz arcvonala túl széles volt ahhoz, hogy a sűrű aljnövényzeten át idejében az őrmester segítségére siethessenek. A csatatestvérek, akik a különösen veszélyes küldetésre való tekintettel pokoltűz lövedékeket használtak, súlyos villámvetőikkel pillanatok alatt lekaszálták a hormagauntokat, s az idegenekből csupán füstölgő kitinváz és véres nyálka maradt.

Forrin halálával Vela testvér lett a rangidős, s a harcosok továbbra is tették a dolgukat, mint egy olajozottan működő, kilencfejű, egy akarat irányította gépezet. Gyorsan, céltudatosan vágtak át a dzsungelen, s egy pillanatra sem álltak meg az őrmestert gyászolni. Míg élt, tette a kötelességét, de most már halott volt.

A halottakkal pedig az apotekárius foglalkozott.

Gordian testvér letérdelt az őrmester szétroncsolt teste mellé, s előkészítette a reduktort.

A hormagauntok dióhéjként roppantották össze Forrin vértezetét, acélkeménységű bordáiról leszaggatták a húst, de úgy tűnt, a sarjmirigye nem sérült meg.

Miközben munkához látott, Gordian egyfolytában az Apotekárius Krédó fogadalmi litániájának szavait ismételgette. Már régóta szolgált az Ötödik Hadosztályban, s a Krédó szavai segítették, hogy még ennyi év után is hibátlanul végezze a feladatát.

– Azt, ki még harcolhat, gyógyítsd!

A reduktor segítségével néhány gyors mozdulattal eltávolította a sarjmirigyet Forrin lágyékából. Az őrmester sérülései olyan súlyosak voltak, hogy Gordian – bár a hátára erősített narthecium orvosi felszerelést is tartalmazott – sem lett volna képes megmenteni. Ilyen körülmények között, ilyen eszközökkel semmiképp. Ha a tyranidák karmai nem végeznek Forrinnal, ő maga lett volna kénytelen a Császár Kegyelmében részesíteni a csatatestvérét, mielőtt kioperálja a mirigyet.

– Kinek teste megtöretett, annak kínját enyhítsd!

Gordian már számtalanszor végzett ilyen beavatkozást – többször, mint amire bölcs dolog lett volna visszaemlékezni de a litánia szavai mindig segítettek, hogy kizárja tudatából a zavaró dolgokat, és csak a feladatra összpontosítson. Mert ez feladat volt, szent kötelesség, s nem holmi véres mészárosmunka, amit bárki képes lett volna elvégezni.

A mirigyet egy krómedénybe helyezte, s miután egy antibakteriális oldat segítségével óvatosan letisztogatta, a narthecium tíz, henger alakú tartályának egyikébe helyezte.

– S a holtak végül visszaadják, ami a Káptalané!

Úgy tekintett a sarjmirigyre, mint szent eszközre, ami az újoncból a beavatás során emberfölötti harcost teremtett, s amit élete végeztével visszaadott a Káptalannak. A sarjmirigy génjei nélkül nem lenne mód új űrgárdisták létrehozására, s ha túl sok vész el, az idővel a Káptalan bukását is magában hordozhatja. Űrgárdisták nélkül pedig a Birodalom is védtelenebbé válik.

Miközben megigazította a narthecium hevedereit, zajt hallott a háta mögül. Abban a pillanatban a földre ejtette a reduktort, s miközben felragadta a villámvetőjét, megperdült.

Egy génorzó száguldott felé szemkápráztató sebességgel, karmai, s a nyitott pofájából kivillanó agyarai az apotekárius torkát keresték.

Gordian azonnal tüzet nyitott. A pokoltűz lövedékek átszakították a tyranida páncélját, s a bennük tárolt mutagén sav belülről emésztette el a teremtményt.

A génorzó felüvöltött – fájdalom, düh és csalódottság keveredett a fültépő hangban –, s az űrgárdista lába elé zuhant.

Az apotekárius fejbe lőtte a vergődő bestiát, majd felkapta a reduktort, s a szakasza után indult.

Még kilenc üres tartály van nála – szükség esetén minden csatatestvérnek egy.

A Császár ne adja, hogy mindet használnia kelljen!

Vela volt a következő.

A templom még több órányi járóföldre volt, amikor a dzsungel sűrűjéből egy lictor rontott elő. A rangidős testvérnek sikerült ellőnie a lény hasi oldalon sorakozó végtagjait – az olvasztárfegyver egyszerűen leperzselte az ízelt lábakat –, de a tyranida súlya és lendülete a földre döntötte, s már nem maradt ideje egy második lövésre.

A lény egyik karmos végtagja – csak maga a karom elérte egy felnőtt ember testhosszát – átütötte Vela mellvértjét, s a hátán bukkant elő. A lictor hátralépett, s a magasba lódította a csatatestvért, aki úgy lógott a rettentő csontkarmon, mint egy zsinórját vesztett marionettbábu. Aztán a tyranida megrázta magát, s megpróbált megszabadulni Vela szétroncsolt testétől.

Aramusz ebben a pillanatban emelte célra a villámvetőjét. Kétséges volt, hogy meg tudják-e állítani a lictort, mielőtt még valakit magával visz, de a csatatestvér tudta, hogy a taktikai visszavonulás nem jöhet szóba. Még ők sem lettek volna képesek lefutni a tyranidát.

Marad hát a harc, és a vele járó veszteségek.

– Öljétek… meg…

Mind hallották Vela suttogását a rádióban. Tudta, hogy neki már vége, hogy gyakorlatilag halott, s jelezni akarta nekik, hogy már nem kell tekintettel lenniük rá. Ideje a Káptalan és a Császár jogos haragját a szörnyetegre zúdítani, még mielőtt újabb áldozatot szed!

A Vérhollók elhátráltak, Aramusz pedig lecsatolt egy repeszgránátot a fegyverövéről, kibiztosította, s a tyranida felé hajította.

Ahogy a lény feléjük fordult, a gránát a hasának csapódott, épp a csonka végtagjai között, s azonnal felrobbant.

A detonáció mindent letarolt egy tízméteres sugarú körben, s mire az űrgárdisták előbújtak a toronymagas fák fedezékéből, a lictorból már csak füstölgő, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott húspép maradt.

Vela sem volt már magánál, bár a teste még küzdött a repeszgránát és a csontkarom tépte sebekkel. Eldönteni, hogy életben marad-e, az apotekárius testvér feladata lesz, bár Aramusz még senkit nem látott, aki ilyen rettentő sérülésekből felépült volna.

Már két testvérük odaveszett, pedig még órákra voltak a céltól. Vela után Durio volt a rangidős, így ő állt az élre, s percnyi késlekedés nélkül ismét útnak indította a szakaszt.

Aramusz szomorú pillantást vetett a saját, kiontott vérében haldokló Velára, majd újratárazta fegyverét, s a többiek nyomába eredt.

Gordian egy pillanat alatt felmérte, hogy Vela testvér immáron menthetetlen. A teste még harcolt a sokk és a vérveszteség ellen, félelmetes gyorsasággal regenerálva a roncsolt szöveteket, s a sus-an membrán csupán a túléléshez feltétlenül szükséges létfunkciók működését nem csökkentette minimumra. A test egyfajta mesterséges hibernációba, regeneráló mélyálomba merült – nem tudván, hogy ezeket a sebeket már nem lehet meggyógyítani.

Már halott volt, csak a teste – az emberfölötti képességekkel rendelkező űrgárdista test – ezt még nem volt hajlandó elfogadni.

– A Császár adjon könnyű álmot, testvér! – térdelt le mellé Gordian. – A neved bejegyzik a Becsület Könyvébe, s minden alkalommal, amikor a Lelkek Harangja megkondul, rád is emlékezünk majd.

Tudta, hogy Vela nem hallhatja, de a haldoklók vigasztalása hozzátartozott az apotekáriusok feladatához. Szomorú kötelesség s gesztus volt ez, mellyel minden testvérének tartozott.

– És most… visszaveszem, ami a Káptalant illeti, Vela testvér.

Nekilátott, hogy kitágítsa a még mindig regenerálódó sebet, s hogy eltávolítsa a sarjmirigyet. Egy csatatestvér halála rettentő veszteség, de így, a mirigyet megmentve legalább van rá esély, hogy egy újabb nemzedék nő föl, s lép a nyomdokaikba.

– S amint végzek, elhozom neked a Császár békéjét – suttogta.

Még nyolc üres tartály volt a nartheciumban.

Miliusz testvér volt a harmadik, de mielőtt meghalt, tucatnyi tyranida harcossal végzett. Néhány percre rá Qao testvér is követte, aki egy hatalmas termetű idegent, s a nyomában loholó, fél tucat génorzót ölt meg, mire a falkavezér savas nyála és rettentő állkapcsa legyűrte.

Kraal testvér egy szerves aknára lépett, ami a páncéljában ugyan nem sok kárt tudott tenni, de a belélegzett spórák olyan töménységű méreggel árasztották el a szervezetét, amivel az oolitikus veséje sem boldogult, s rettentő görcsök között szenvedett ki.

Javier testvér négy tyranidát ölt meg – hármat a villámvetőjével lőtt cafatokra, egyet a lánckardjával darabolt föl –, de az ötödik hosszú, pengeéles csontkarmai eltörték a gerincét, s a harcos eltűnt a falánk bestiák forgatagában.

A tizenegy űrgárdistából, akik aznap reggel kiléptek a leszállóegységből, csupán öt érte el az őserdő mélyén megbúvó templomot. Az apró, ősrégi épületet senki nem őrizte, de – ahogy arra hamar ráébredtek – sajna, nem ők voltak az elsők, akik megtalálták.

– Csatárláncba! – sziszegte Durio testvér, amint elérték a tisztást, ahol a Templum Incarnatum állt.

A csonka kúpra hajazó épület homlokzatát rézfríz futotta körbe, rajta a birodalmi sas ismétlődő motívuma, s az egyetlen bejárat balkézre esett attól a helytől, ahol a Vérhollók gyülekeztek. A cél alig harminc méterre volt tőlük.

Karnyújtásnyira – ehhez azonban nagyon hosszú, nagyon erősen páncélozott karra lett volna szükség.

Az űrgárdisták és az épület között, a tisztáson egy hat méternél is magasabb, rémálomba illő teremtmény várakozott. Csupa csonttaraj és agyar, kaszakarmokban végződő karok, s a középső pár végtagjához erősítve egy bizarr kinézetű, szerves fegyver, egy bioplazmavető, amiről az emberi nevét is kapta.

Egy sikoltó gyilkos volt.

Egy carnifex.

A tyranida, vaskos hátsó végtagjaira támaszkodva, mozdulatlanul ült a templom előtt, s a Vérhollók túl keveset tudtak a fajtájáról ahhoz, hogy el tudják dönteni, vajon alszik-e, pihen, vagy vár valamire. Egy olyan teremtmény esetében, ami csak azért létezett, hogy mindent elpusztítson és felzabáljon, nem lett volna bölcs dolog találgatásokba bocsátkozni.

Ha sikerülne meglepni, akkor talán…

Magas, sivító hangra kapták föl a fejüket, s a carnifex egy pillanat alatt mozgásba lendült.

– Gordian, hátra! – csattant föl Durio. – Siano, Quinzi, jobbra! Aramusz, utánam!

Bal kéz felé indult, öles léptekkel, s villámvetőjéből kegyetlenül megszórta a tyranidát. A lény ennek ellenére jobbra fordult, s szimbiótafegyvere zöld plazmacsóvát okádott a harcosokra. Ketten kétfelé ugrottak, így csak Siano testvért találta el a lövedék.

Az űrgárdista a környező fákkal együtt lobbant lángra, s elevenen égett el a páncéljában. Halálordítása – csupa düh és fájdalom – még percek múlva is ott visszhangzott mindannyiuk fülében.

Aramusz egy jókora ugrással érte utol Durio testvért, aki folyamatosan úgy mozgott, hogy a carnifex bal oldalán maradjon.

– Quinzi! – bömbölte a rangidős harcos. – Páncéltörő gránátot!

A gránát, amit eredetileg páncélozott harci gépek és bunkerek ellen használtak, ugyanolyan jól bevált a tyranidák kőkemény kitinváza ellen is.

Már ha elég közel robbant fel.

– Aramusz! – kiáltotta Durio, s maga is lecsatolt egy gránátot az övéről. – Hozd az ereklyét!

Aramusz kivárt egy pillanatot, míg a carnifex Durio felé fordult, s rohanvást indult a templom felé. Emberfeletti gyorsasággal futott, de a tyranida hosszú, csonttüskés farka így is csak egy hajszálnyira hibázta el.

Még húsz méter… még tíz… még öt…

A carnifex szimbiótafegyvere ismét felsivított, aztán Durio üvöltése töltötte be az étert:

– Most!

A robbanásoktól megremegett a föld, s a detonációk robaja összekeveredett a bioplazmát öklendező fegyver fültépő crescendójával. Aramusz elrugaszkodott a legalsó lépcsőfokról, s egy ugrással a templom kapujánál termett.

Az összecsapás ugyanolyan rövid volt, mint amilyen halálos, s mire Gordian testvér előmászott a lángoló faóriások mögül, már véget is ért.

A carnifex az oldalán feküdt, s újra meg újra nekiveselkedett, hogy fölálljon, annak ellenére, hogy az egyik hátsó végtagja a második ízülettől lefelé teljesen leszakadt. Az egyik kaszakarmos mancsa is hiányzott, de a szimbiótafegyver sértetlenül vészelte át az összecsapást. Ha sikerül úgy fordulnia, hogy használhassa a plazmavetőt…

Valamivel odébb Siano és Quinzi testvér hevert a kiégett talajon, összetörve, mozdulatlanul. Duriónak nyoma sem volt, s az apotekárius a legrosszabbtól tartott.

Odarohant a halottakhoz, és a reduktorral kezdte fölnyitni a páncélzatukat. Siano elevenen égett el, de volt rá némi esély, hogy az elszenesedett test mélyén még épségben találja a sarjmirigyet. Igyekezett kizárni tudatából a vergődő carnifexet, és munkához látott. Elég messze volt a rémtől, hogy az emberhosszúságú karmok ne érhessék el, s talán van még néhány perce, mielőtt a biofegyver sivítása jelzi, hogy ismét működőképes.

Ha a Császár is úgy akarja.

Az, amiért ennyi életet áldoztak, végül lényegtelen apróságnak bizonyult. Hengeres tárgy volt, formára és méretre akár egy emberi kar, s valami fekete, üvegszerű anyagból készült. Mindkét végét szent szövegekkel vésett, aranyozott lap zárta le, s egy tisztítópecsét, melyről időtől megbarnult papírdarabok csüngtek.

Aramusz nem tudta, mit tartalmaz a relikvia. Talán valami sztázishenger, azoknak a szarkofágoknak a miniatűr mása, melyekbe a súlyosan sérült, de még megmenthető csatatestvérek testét helyezték. Az ilyen harcosokat – ha mód és lehetőség volt rá – az a kitüntetés érte, hogy egy rombolóban létezhettek tovább, s a harci gép masszív páncélzata lett új, szinte elpusztíthatatlan testük.

De… ha ez egy létfenntartó rendszer… vajon mi lehet benne? Talán valami rég elfeledett szent ujjperce? Maroknyi por, amit a Császár lába érintett, amikor még halandóként járta a világot? Esetleg egy ősi tudást tartalmazó, szent tekercs?

Tulajdonképpen mindegy volt. Egyedül az számított, hogy megszerezték, s ezzel teljesítették a kapott parancsot.

Egy ütésálló tokba csúsztatta a hengert, ellenőrizte a villámvetőjét, s kilépett a templomból.

Gordian már Quinzi sarjmirigyét távolította el, amikor a carnifexnek sikerült felállnia. A kezében tartott szimbióta-plazmafegyver úgy sikoltott, mint egy elkárhozott lélek.

Most, hogy Quinzi testvért ágyékig felnyitotta, s a sarjmirigy napvilágra került, Gordian már nem merte megkockáztatni, hogy otthagyja a halottat. Addig semmiképp, amíg az értékes szervet biztonságba nem helyezte.

Lehajtotta a fejét, s igyekezett még gyorsabban dolgozni, kizárva tudatából az elviselhetetlenségig erősödő sikolyt.

Aramusz látta, ahogy a tyranida imbolyogva feláll, s célba veszi az apotekáriust. Tudta, hogy Gordian nem fogja otthagyni az elesett testvéreket, amíg a sarjmirigyeket biztonságban nem tudja. A becses szervek az életénél is többet értek.

Bármelyikük életénél.

Aramusz leugrott a lépcsőről, s üvöltve nyitott tüzet, remélve, hogy – ha csak egy rövid időre is – magára vonhatja a carnifex figyelmét, elegendő időt adva ezzel Gordian-nak, hogy befejezze az operációt.

Úgy tűnt, a terve bevált – ahogy az első pokoltűz lövedékek a tyranida kőkemény páncélzatába csapódtak, a lény az űrgárdista felé fordult.

– Gordian! – üvöltötte Aramusz, miközben lassan az épület felé hátrált. – Igyekezz! Megpróbálom feltartani!

Ha meghal, a küldetésük is kudarcba fullad, de… inkább ez, mint, hogy az apotekáriussal együtt a sarjmirigyek is odavesszenek. Hisz egy napon talán épp ezek segítségével születik meg az a harcos, aki visszatér ide, s befejezi, amit ők elkezdtek.

– Aramusz!

Durio volt az, aki mintha a síron túlról szólt volna hozzá.

– Megszerezted?!

Amikor a rangidős csatatestvér elősántikált az égő fák közül, látszott, hogy a bal lábát alig húzza. Amikor a carnifex plazmacsóvája végzett Quinzivel, s a gránátok felrobbantak, Durio is eltűnt a sistergő lángtengerben – de szemmel láthatóan megúszta néhány súlyos sebbel.

– Parancs teljesítve – mormolta Aramusz a sisakrádiójába, miközben folyamatos tűz alatt tartotta a tyranidát.

– Vidd az apotekáriust és a relikviát biztonságos helyre! – mordult rá Durio, s lecsatolta övéről az utolsó páncéltörő gránátját. – Ezzel a túlméretezett bogárral majd én foglalkozom!

A szimbiótafegyver sivítása úgy marta a hallóidegeiket, akár a tömény sav, s tudták, hogy bármelyik pillanatban újabb adag bioplazmát öklendezhet rájuk.

Durio belépett a tisztásra, s úgy tartotta a gránátot, hogy a carnifex is lássa. Talán van olyan értelmes, hogy megértse az összefüggést a sebei és az űrgárdisták fegyverei között.

Ahogy a hatalmas lény figyelme Durio testvér felé fordult, Aramusz is nekilódult, és néhány ugrással Gordian mellett termett.

– Kész? – vakkantotta.

Az apotekárius lezárta a nyolcadik tartályt is, s a nartheciumba csúsztatta őket.

– Kész, testvér – bólintott, s kibiztosította a villámvetőjét.

– Akkor gyerünk! – intett Aramusz, és berohant az erdőbe.

– Ne rájuk figyelj, szörnyeteg – sziszegte Durio –, hanem énrám!

Miközben eszelős tempóban vágtak át az erdőn, az éteren át még hallották Durio szavait.

– Ezt a harcot velem vívod meg…

A szimbiótafegyver sikolyát még mérföldekkel odébb is hallották, aztán egy pillanatra rá megrázkódott a föld, ahogy a gránát felrobbant, s az erdő zöld lángtengerré változott.

Útban a találkozási pont felé, ahol a különböző feladatokkal megbízott szakaszok gyülekeztek, nem sok ellenállásba ütköztek. Egyszer fél tucat denevérszárnyú gargoyle csapott le rájuk, de az űrgárdisták villámvetői gyorsan szétzavarták őket.

Kétszer tyranida harcosok ütöttek rajtuk, de a pokoltűz lövedékek elevenen marták szét az idegenek testét. Egyikük sem takarékoskodott már a lőszerrel – a célhoz ily közel elbukni mindennél keserűbb lett volna.

Úgy tűnt, elesett testvéreik vérével váltották meg az életüket, s maga a Császár is úgy akarja, hogy ők ketten – a relikvia és a sarjmirigyek hordozói – életben maradjanak.

A találkozási ponton egy Viharmadár várt rájuk, s a néhány csatatestvér – a kiküldött szakaszok zord túlélői. Mind súlyos veszteségeket szenvedtek, bár ők, Forrin utolsó, életben maradt testvérei a legsúlyosabbakat.

Amikor megérkeztek, a harcosok alkotta kör közepén Davian Thule kapitány épp a szakaszvezetők beszámolóit hallgatta.

– Aramusz testvér – bólintott a kapitány, s most látszott csak, milyen mély árkokat véstek arcára az évek. – Jelentést!

Aramusz lecsatolta övéről az ereklyét tartalmazó tokot, és Thule felé nyújtotta.

– A céltárgy, kapitány testvér!

A kapitány egy biccentéssel nyugtázta a szavait, majd átvette tőle a tokot, és odaadta a szárnysegédjének.

– És a szakasz többi tagja?

Aramusz az apotekáriusra sandított, mire Gordian leszegte a fejét.

– Az én bűnöm, de nem tudtam megmenekíteni Durio testvér sarjmirigyét. A többieké – érintette meg finoman a nartheciumot – biztonságban.

Thule kapitány ismét bólintott, s újfent Aramusz felé fordult.

– Az elmúlt idők vállalkozásaiért súlyos árat fizettünk, s ez alól a mai sem volt kivétel. Elesett testvéreink neve soha nem merül feledésbe, s vigasztaljon minket a tudat, hogy ők már a Császár fényében sütkéreznek! Ugyanakkor az ő haláluk egyben azt is jelenti, hogy az Ötödik Hadtest jelenleg nem bővelkedik szakaszparancsnokokban. Aramusz testvér… elismerésem a mai teljesítményedért! Az ilyet meg kell jutalmazni.

– Ha engem ér a kitüntetés – húzta ki magát az űrgárdista –, csak remélni merem, hogy érdemes vagyok rá.

Thule komoran elmosolyodott, s megütögette a bűnbánat és vezeklés pecsétjeit, amit az Ötödik Hadtest minden csatatestvére viselt.

– Már így is nagy teher, hogy az Elátkozottak közt szolgálsz, Aramusz testvér. A parancsnoki felelősség csak egy újabb adag ebből, amit a nyakadba veszel. A becsülethez és a kitüntetéshez… nem sok köze van. De amíg hiszel a Császárban, a Káptalanban és a saját képességeidben, az életed és halálod értelmet nyer!

Még egyszer megveregette Aramusz vállát, majd a többi csatatestvérhez fordult, akik ugrásra készen figyelték az ellenségesen hallgató ősrengeteget.

– Vérhollók! Mindenki a fedélzetre! Ideje, hogy végre magunk mögött tudjuk ezt az elátkozott helyet!

Aramusz és az apotekárius is becsatolta az ülései masszív hevedereit, s ahogy a Viharmadár hajtóművei életre keltek, egyre erősödő remegés futott végig az utastér falain.

– Gordian testvér! – mondta halkan Aramusz, és tekintetét a nartheciumra szegezte. – Az elesett bajtársaink…

Egy pillanatra elhallgatott, mint akinek nehezére esik a kérdését szavakba önteni. – A tetteink súlya… az ár, amit fizettünk… szóval, érezted már valaha úgy, hogy…

– Hogy elviselhetetlen a teher, amit hordozok? – húzta föl a szemöldökét az apotekárius. – Hogy amikor egy testvér élete fonala elszakad, az én kötelességem, hogy elvegyem tőle azt, ami tulajdonképp… az élet szikrája?

Aramusz kényelmetlenül bólintott.

– Kötelesség és teher – mondta végül az apotekárius. – De egyben dicsőség is. Olyan teher, amit az ember büszkén hordoz. Mert, ahogy a Krédóban is áll: „Míg a mag, melyből új élet sarjadhat, visszatalál a Káptalanhoz, egyetlen testvér sem hal meg teljesen.” Ha innen nézed, akkor nem az életet veszem el tőlük, hanem épp a halhatatlanságukról gondoskodom.

– De – hezitált Aramusz, s az ajkait keskeny csíkká préselte. – Durio testvér esetében…

Gordian elkomorodott, s kelletlenül bólintott.

– Durio testvér esetében én sem tehetek mást, minthogy csatlakozom a gyászolókhoz, és emlékezem rá, amikor legközelebb megkondítják a Lelkek Harangját. Ezért… ezért olyan fontos, hogy mindenáron megmentsük a sarjmirigyeket. Mert akkor csak mi, harcosok, barátok és csatatestvérek gyászolunk, nem az egész Rend.

– Remélem, az én… halhatatlanságomról nem kell egyhamar gondoskodnod! – mosolygott keserűen Aramusz, mire a másik csak szomorúan megcsóválta a fejét.

– Én is remélem, testvér – mondta halkan, s a szavait majdnem teljesen elnyelte a Viharmadár hajtóműveinek dübörgése, ahogy maguk mögött hagyták a Prosperon halott világát. – Már ha az efféle remények valamit is számítanak.