TIZENNYOLC

Gordian testvér a műtőoltáron heverő testet figyelte. Ha nem emelkedett és süllyedt volna a kapitány beesett mellkasa, könnyedén összetéveszthették volna egy halottal. S az életnek még ez a parányi szikrája is pillanatok alatt kihunyt volna a Thule testébe vezetett tucatnyi cső, tubus és katéter nélkül, amik folyamatosan keringették a vérét, tápanyaggal látták el a szöveteit, és kiürítették a szervezetéből a salakanyagot.

Az apotekárius minden erőfeszítése ellenére Thule még mindig élet és halál közt lebegett. Az ellenméreg sikeresen semlegesítette a kapitány testébe jutott toxint, de a szervi károsodással nem tudott mit kezdeni.

Az implantátumainak egy része oly mértékben roncsolódott, hogy azzal még a legmodernebb orvosi felszereléssel, és tucatnyi orvosi szervitorral rendelkező Gordian sem tudott mit kezdeni.

A sérült Larraman-Szerv annyira kevés antitestet juttatott a véráramba, hogy csak a kapitány legapróbb sebei – zúzódások és néhány nem túl mély vágás – gyógyult be, s mivel sem a preomnor sem az oolitikus vese nem működött kielégítően, a nyílt sebek lassan üszkösödni kezdtek.

A rothadás bűze lassan facsarni kezdte az apotekárius orrát is.

Mesterséges táplálással, gyógyszerekkel, és a gépi keringetéssel szinte korlátlan ideig életben tudnák tartani a kapitányt, de Gordian azzal is tisztában volt, hogy az üszkösödés, s a sérült és lassan működésképtelen implantátumok miatt Thule soha nem fogja teljesen visszanyerni az egészségét. S minél tovább tartják mesterséges kómában, annál valószínűbb, hogy nem csupán az izmai sorvadnak el, és a belső szervei roncsolódnak, hanem az agya is visszafordíthatatlan károsodást szenved. Lehet, hogy örökre véglényként vegetál majd, vagy fel se lehet ébreszteni, s míg él, az ébrenlét és az álom határán fog egyensúlyozni.

Önkéntelenül is a Krédó szavai ötlöttek az eszébe, amit általában úgy használt, akár egy összpontosítást segítő mantrát, de amióta kiemelte a kapitány megtört testét a létfenntartó szarkofágból, a szavak más színezetet kaptak.

– Azt, ki még harcolhat, gyógyítsd! – suttogta maga elé.

Lassan körbejárta a sebesültet, s tüzetesen szemügyre vette a levedző, gennyes tályogokat, a fel nem szívódott vérömlenyeket, a töréseket, és a lassan elfeketedő, fekélyes, nyílt sebeket.

– Kinek teste megtöretett, annak kínját enyhítsd!

Egyre kevesebb esélyt látott rá, hogy Thule valaha is talpra álljon, s arra, hogy harcba menjen, szinte semmit. A legtöbb, amit tehet, hogy életben tartja, s csapdába ejti a kapitány elméjét szétroncsolt testében.

– S a holtak végül visszaadják, ami a Káptalané!

A narthecium tetejére fektetett reduktor felé sandított. Lassan eljön az a pillanat, amikor már nem tehet mást, mint hogy elhozza a kapitánynak a Császár békéjét.

Csupán néhány percre lesz szüksége, hogy eltávolítsa a sarjmirigyeket. Nem többre, mint a halott és haldokló testvérek esetében, akiket az elmúlt órák során szállítottak ide a Meridiánról.

Ha mellettük van odalent, egy részüket megmenthette volna, de így, hogy csupán egyetlen csatatestvérrel foglalkozott – még ha ez történetesen a kapitánya volt is –, úgy érezte, csúfot űzött apotekáriusi fogadalmából.

Vajon egy kapitány ennyivel fontosabb, mint az alá beosztott harcosok? Vagy… ez csupán az ő hiúsága volt? A szakmai gőg, ami – akár egy testetlen hang – azt suttogta a fülébe, hogy ő, igen, egyedül ő lehet képes megmenteni a kapitányt?

Annyi éven át osztogatta a Császár békéjét, és vette vissza a Káptalan jussát, hogy ez egyszer úgy döntött, nem engedi át a sebesültet a halálnak? Hogy ez élni fog, mert ő, Gordian testvér képes dacolni a sorssal?

Felmarkolta a reduktort, és a műtőoltár felé indult.

– Míg a mag, melyből új élet sarjadhat, visszatalál a Káptalanhoz, egyetlen testvér sem hal meg teljesen – állt meg Thule fonnyadt teste mellett, s lehunyt szemmel recitálta a Krédó szavait. – S halál nélkül a fájdalom is jelentőségét veszti.

– Várj!

Martellusz állt az Apotekarion ajtajában, s vörösen izzó, gépi szemeivel Gordiant méregette.

– Milyen a kapitány állapota? – kérdezte halkan, miközben a műtőoltárhoz lépett.

– A méreg túl sokat falt föl belőle ahhoz, hogy megmenthessem – rázta meg a fejét komoran Gordian. – Úgyhogy eljött az ideje, hogy visszavegyem, ami a Káptalant illeti.

– Talán – állt meg vele szemben, a gépek által életben tartott harcos másik oldalán a technogárdista – mégsem lesz rá szükség…

Alant, a Meridián lángoló poklában, Avitusz a mellett a sebhely mellett állt, amit ő és a Pusztítói égettek a tájba. A kilométer széles tűzfal túloldalán tyranidák százai gyülekeztek.

– Parancs, őrmester? – kérdezte Barrabas testvér.

Avitusz az idegeneket figyelte, a gyilkolni készülő rémeket, amiket a kaptártudat parancsa tartott féken. A tűz a masszív páncéljuk ellenére is végzett volna a tyranidákkal, így egyelőre várták, hogy kihunyjanak a lángok.

Az őrmester levette sisakját, és megdörzsölte az arcát, ott, ahol a hús és az implantátum egybekapcsolódott. Tudta, hogy a fém nem viszkethet – az érzet csak az agyában létezett –, de valahogy megnyugtatta a mozdulat.

Olyan tisztán emlékezett még a napra, amikor ezt a sebet kapta, mintha csak tegnap lett volna. A lángokban álló tyranida hajóra, s a noma királynőre, ami összezúzta a mellkasát, feltépte a nyakát, és leszakította az állkapcsát. A sebek egy része meggyógyult, de egy részükkel az apotekáriusok sem tudtak mit kezdeni.

A viszketésből lassan fájdalmas lüktetés lett, ahogy az emlékek gonosz manókként vigyorogtak rá a tudata sötét zugaiból.

– Készüljenek! – tette vissza a sisakját. – A tűz egy darabig feltartóztatja, de megállítani nem fogja őket. A parancsunk pedig úgy szól, hogy amíg lehet, tartsuk sakkban az idegen csürhét, majd vonuljunk vissza a következő felperzselt zónáig.

Avitusz, Barrabas, Gagan és Zafír maradtak az első tűzfal mögött, míg Dow, Elon és Pontius azonnal nekiláttak, hogy néhány kilométerrel odébb újabb tüzes billogot nyomjanak a Meridián megkínzott testébe.

A terv szerint a szakasz egyik fele feltartóztatja az ellenséget, míg a másik újabb területet perzsel föl, s bár a lassú visszavonulás közben folyamatosan teret engednek az idegeneknek, eközben a tyranidák előrenyomulását is lelassítják.

Aki időt nyer, életet nyer. Tudták, hogy Angelosz kapitány hadihajói leghamarabb is csak három nap múlva érnek ide, s így minden egyes óra, amit a tűz nyer nekik, növeli a túlélésük esélyét.

A lángok azonban csak a szárazföldön mozgó tyranidákat tartották vissza, a többi bestiát nem.

– Spórák! – üvöltötte Zafír, ahogy a lángok fölött egy szerves akna száguldott feléjük.

A tűz túloldalán kuporgó biovórok öklendezték ki magukból ezeket az undorító lövedékeket, folyamatos tűz alatt tartva a birodalmiakat.

Gagan az utolsó pillanatban ugrott félre, s a spóraakna ezernyi borotvaéles szilánkra robbant szét ott, ahol az előbb állt.

Egy pontos találat a keramitvértezete ellenére szétroncsolhatta volna a testét, s a szervezetébejutó méreg az űrgárdisták legendás öngyógyító képessége dacára is rövid úton végzett volna vele.

– Itt jönnek! – intett a tüzes infemó felé Avitusz, s a következő pillanatban a lángok fölött denevérszárnyú gargoyle-ok röppentek át.

A Pusztítók azon nyomban pokoltűz lövedékekkel és olvasztárfegyverekkel sorozták meg őket, tucatnyi idegent szedve le a füstös égről, de a tyranidák egyre csak jöttek.

Egyik-másik szimbióta-fegyvert szorongatott karmos mancsában, s azonnal viszonozta is a rájuk zúduló zárótüzet.

Az egyik rémség olyan közel húzott el Barrabas feje fölött, hogy csonttüskékkel borított farkával majdnem eltalálta a csatatestvért. Aztán Avitusz – bár a röpképes idegenek olyan ügyesen manővereztek, hogy nehéz volt pontosan meglőni őket – elkaszálta a szárnyát, s a gargoyle szörnyű sikollyal zuhant a lángok közé.

Annak ellenére, hogy több tucattal végeztek, háromszor ennyi repült el fölöttük, egyenesen a város szíve felé.

– Tartsák a sort! – bődült el Avitusz. – Hamarosan megindulnak, de drágán megfizetnek érte!

Kilométerekkel keletebbre, egy elhagyatott lakóboly alatti szervizalagút sötétjében Tarkusz és a hetes szakasz életben maradt csatatestvérei mind mélyebbre csalták a nyomukban járó tyranidákat a város beleibe.

Az idegenek sokszoros túlerőben voltak, de a szűk helyen nem sok előnyük származott belőle. Az űrgárdisták ügyeltek rá, hogy soha ne engedjék ötven méternél közelebb a tyranida harcosokat, amik közül egy is képes lett volna végezni bármelyikükkel, ugyanakkor ne is távolodjanak el tőlük annyira, hogy azok esetleg felhagyjanak az üldözésükkel.

Kegyetlen macska-egér játék volt ez, de ez esetben az egérnek olyan fogai voltak, amivel ölni is képes volt. Egyik harcost a másik után ejtették el, s a gerillataktika működni látszott.

A vasbeton falak, amik megakadályozták, hogy a tyranidák egyszerre rohanhassák le őket, sajnos az idegeneknek is segítettek. Egyenetlen felszínükre könnyedén felkúsztak a harcosok, s a Vérhollóknak már nemcsak a padlóra, de a falakra, s a plafonra is ügyelniük kellett.

S a két gyerek csak nehezítette a dolgukat.

– Már megbocsáss, őrmester testvér – mondta Kell halkan –, de lehet, hogy a sorsukra kellene hagynunk őket.

A kisfiúk igyekeztek tartani velük a lépést, s meg se mukkantak az idegenek láttán, de hiányzott belőlük az űrgárdisták – vagy épp a nyomukban loholó idegenek – emberfeletti szívóssága. Hamarosan elfáradnak, és akkor cipelni kell őket, ami lelassítja, és sebezhetőbbé teszi a gárdistákat. S akkor…

– Egyedül úgysem boldogulnának, de ha hátrahagyjuk őket csalinak…

Volt idő, amikor Thaddeusz egy legyintéssel, vagy dühös mordulással intézte volna el a dolgot, de ez itt a Meridián volt, s ez a két sírós szemű kis kölyök olyan volt, mintha egy avítt, régi tükörbe nézett volna, ami a múltat mutatja.

A lánckardját úgy lendítette oldalra, hogy alig egy hüvelykkel állt meg Kell torka előtt.

– Senkit nem hagyunk hátra! – sziszegte. – Legfeljebb azt, aki legközelebb ilyesmit javasol. És akkor meglátjuk, ő vajon hogy boldogul egyedül, mint csali, a tyranidákkal szemben! Értve vagyok?!

A csatatestvéreket jelző rúnák zölden villantak föl a vizorán.

– Helyes – bólintott az őrmester, s ismét megszaporázta lépteit.

Egy újabb folyosó keresztezte azt, amin eddig haladtak, s ezúttal nyugatnak fordultak. A járatok végtelennek tűnő útvesztője egyre messzebb és mélyebbre vitte őket a város alatti örök éjszakába, amit csak a tízméterenként pislákoló, apró lámpák fénye világított be.

Órák óta rohantak már az idegenek elől, húsznál is több tyranida harcossal végezve közben, s úgy tűnt, bár eredetileg csak ideiglenes menedéket kerestek a föld mélyén, egy darabig nem is fognak tudni visszajutni a felszínre. A tyranidák szemmel láthatóan eltökélték, hogy utolérik és megölik őket, bármekkora árat is kell, hogy fizessenek érte.

Thaddeusz – tekintve, hogy eredetileg is szinapszislények levadászására küldték őket, s a harcosok épp azok voltak – nem bosszankodott a dolgok ilyetén fordulata miatt. Annyi idegent ölnek meg idelent, amennyit csak lehet, s amint kiérnek a felszínre… ott ugyanezt folytatják majd.

Csali… igen, élő csalik voltak, de ezt a szerepet ők választották. Maradhattak volna odafönt, a felszínen, addig harcolva, míg a túlerő mindannyiukkal nem végez. A gyerekeknek azonban nem volt választásuk.

– Őrmester úr!

– Igen, Phoibosz?

A fiúk két évvel voltak idősebbek, mint amennyinek Thaddeusz eredetileg gondolta őket – az öregebbik tizenkettő, a fiatalabbik majd tíz. Az éhezéstől voltak ilyen soványak és alacsonyak, bár az őrmester maga sem volt sokkal nagyobb, amikor késsel a kezében kilépett a küzdőtérre, ahol annak idején a Vérpróbát tartották.

– Az anyánk… meghalt. Igaz?

Thaddeusz szívesen hazudott volna valami hihetőt, csak, hogy megpróbálja megóvni a gyerekeket a veszteség fájdalmától, de elég volt a fiú szemébe néznie, hogy lássa, bölcsebb lesz megmondani az igazat.

– Hacsak nem sikerült elmenekülnie a többi lakóval együtt, akkor valószínűleg igen.

Phoibosz arckifejezése nem változott, s úgy hallgatta a nyomukban lopakodó tyranidák karmainak csikorgását, mintha a világ legtermészetesebb hangja lenne.

– Ugye ezek a szörnyek ölték meg?

A sötétben töltött órák alatt nemegyszer bukkantak olyanokra, akik – a két fiúhoz hasonlóan – idelent próbáltak elbújni. De a tyranidák mindig hamarabb értek oda, s a Vérhollók már csak darabokra tépett tetemeket találtak. Lehet, hogy ezek egyike volt a gyerekek édesanyja, megcsonkítva, a felismerhetetlenségig szétroncsolva. Lehet, hogy valóban elmenekült a többi lakóval együtt, de akár az is lehet, hogy tényleg lejött a gyerekei után kutatva az alagutak és csatornák mélyére, de nem talált idelent mást, csak a halált.

– Igen – bólintott az őrmester. – Ezek.

A kisfiú néma bólintással nyugtázta a hallottakat, míg a bátyja fölszegte az állát, s lángoló szemekkel sziszegte:

– Akkor mi meg majd őket öljük meg!

Thaddeusz nem sokszor látott ilyen félelmetesen céltudatos gyerekeket, s azokat is csak a Vérpróbán. Elvesztették az anyjukat, órák óta menekülnek a tyranidák elől a sötétben, s mégsem törtek meg. A Császár a megmondhatója, az ilyenekből lesznek a valóban kiváló csatatestvérek.

– Egyelőre hagyd ránk az ölést! – mondta komolyan, minden irónia nélkül.

– De egy napon ugye mi is harcolhatunk ellenük?? – szorult ökölbe a fiú keze.

A sisak ugyan takarta az arcát, de az őrmester egy pillanatra elmosolyodott. Úgy, ahogy rég, amikor még pimasz vigyorral ment csatába.

– Talán. Ha méltók lesztek rá, hogy ti is magatokra öltsétek a Vérhollók páncélját – kocogtatta meg a villámvetője markolatával a mellvértjét. – Mert akkor ilyen fegyverekkel állhattok bosszút minden átkozott idegenen!

– Akkor azok leszünk! – vágta rá a két kölyök, szinte egyszerre.

Kinek mi a Vérpróba – futott át Thaddeusz agyán a gondolat. – Ami a hozzáállásukat illeti, ez a kettő valóban alkalmasnak tűnik. Amikor élve kijutnak innen, maga gondoskodik róla, hogy…

– Előttünk! – rikoltotta Takayo, aki azonnal tüzet nyitott a fejük fölötti csatornanyílásból előrontó tyranidára.

Ha élve kijutnak – helyesbített Thaddeusz.

Aramusz őrmester a belváros megerősítési munkálatait, és a BV-s erők készültségét részletező jelentéseket olvasta, s távolról sem volt elégedett.

A Zenit szívében álló Vérholló kolostor-erődben alakította ki a főhadiszállásukat – ugyanazon a helyen, ahol évtizedekkel korábban Thaddeusszal együtt részt vettek a Vérpróbán. Annak idején ők ketten maradtak talpon a legtovább, s az amfiteátrumból egyenest ide, az erődbe hozták őket.

Szemközt egy oltár állt, amit az emberiség halhatatlan urának, a Császárnak szenteltek, mögötte festmények és karcolatok díszítették a falat. Volt köztük olyan, ami történelmi eseményeket dolgozott föl, volt, ami egy legendát, s akadt, amin e kettő keveredett.

Az egyik festmény Elizurt és Shedeurt ábrázolta – a Vérhollók híres misszionáriusait –, akik épp egy hegycsúcsra tűzték ki a Rend lobogóját. Világok tucatjaira vitték el a Császár igéjét, s a fáma szerint ők alapították az első kolostor-erődöket is.

S ott voltak a múlt nagy könyvtáros atyái, a nagymesterek, s maga az Alapító Atya, Azariah Vidya is, akit először említettek név szerint a Vérholló-krónikák.

A Rendet most már névtelen és arctalan Titkos Nagymesterek vezették, akiket a legtapasztaltabb káplánok, kapitányok és könyvtárosok közül választottak titokban. Évezredes hagyomány volt ez, s volt benne némi irónia.

Más űrgárdista rendek büszkén kürtölték világgá a vezetőik nevét, míg a Vérhollók, akik váltig állították, hogy a tudás hatalom, igyekeztek ezt mindig titokban tartani.

Ugyanakkor, amennyiben a tudás valóban hatalom, akkor ügyelni kell rá és óvni, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön. Ezért is volt, hogy a Vérhollók őrizték a tudást, nem megosztották.

Aramusz nem tudta biztosan, mihez kezdenének a Rend ellenségei, ha sikerülne felfedniük a Titkos Nagymesterek kilétét, de el tudta képzelni. Ő maga is hallott pletykákat az Omnis Arcanumon, a Librarium Sanctorumban őrzött tudásról, s az olyan kötetekről – a Grimoire Hereticusról, vagy a Tactica Adeptus Chaoticáról –, amiket egyenesen a Vérhollók őrzésére bíztak, nehogy valaha is illetéktelen kezekbe jussanak. S ha az efféle szóbeszédnek csak egy töredéke is igaz, a Vérhollók nagyon is bölcsen járnak el, hogy megtartják maguknak a titkaikat. Az univerzumban szép számmal akadtak olyan erők és hatalmak, amik rettentő dolgokat műveltek volna az ilyen tudásért – és által.

– Uram! – sietett be a terembe Xenakisz felderítő.

– Igen? – nézett föl az egyik jelentésből Aramusz.

– A tyranidák megkezdték a város ostromát, uram.

– Utánam! – indult az ajtó felé az őrmester, bár sejtette, hogy odakint mi vár rá.

Avitusz legutóbbi jelentése szerint a tyranidák legközelebbi előőrsei is több száz kilométerre innen, keletre voltak. A nap folyamán már várható volt, hogy átkelnek a felperzselt zónákon, de ez minden számítás szerint nagy véráldozatot követel majd a részükről, s jelentősen lelassítja az előrenyomulásuk ütemét.

Ennek tükrében ilyen hamar semmiképp nem érhették volna el a fővárost.

A szárazföldön legalábbis.

Odafönt, az acélszürke égbolton denevérszárnyú gargoyle-ok keringtek, s vérszomjas rikoltozásuk félelmet csempészett a legbátrabbak szívébe is.

– Az idióta! – harsant Kürosz hangja a rádió adó-vevőben.

– Kicsoda? – kérdezte Aramusz, de közben a tyranidákat figyelte, s a mozgásuk mintázatából próbálta kikövetkeztetni, várhatóan hol fognak lecsapni.

– A kormányzó, hogy a Császár rogyassza rá az eget! Minden észérv lepereg róla!

A kolostor-erőd és a kormányzói palota gőgös tornyai között menekültek áradata hömpölygött az utcákon. Azok a kétségbeesett milliók, akik itt szerettek volna menedékre lelni – most, hogy a tyranidák megjelentek a fejük fölött –, őrjöngve, egymáson taposva próbáltak mihamarabb védett helyre jutni.

Az idegenek egyelőre nem támadtak, s úgy köröztek a tömeg fölött, mint a nyájat kerülgető ragadozók, amik épp most választják ki a prédájukat.

Aramusznak elég volt egy gyors pillantással felmérni a szűk utcákon összetorlódott tömeget, s biztosra vette, hogy amint az első tyranida lecsap, elszabadul a pokol. Az emberek egymást fogják agyontaposni, s a félelem és a csordaszellem százszor annyi menekülttel végez majd, mint maguk az idegenek.

– Lőj a tyranidák közé! – intett a felderítőnek Aramusz.

– Lássuk, sikerül-e megugrasztani őket!

– Igen, uram! – bólintott Xenakisz, s máris lekanyarította válláról a mesterlövész puskáját.

– És most – kapcsolta be újfent a rádióját az őrmester –, Kürosz testvér, hadd halljam, mi a probléma a kormányzóval!

Tulajdonképpen nem lepte meg a hír, s szinte már számított is valami hasonlóra.

Ahogy a tyranidák egyre közelebb értek a fővároshoz, úgy kezdett tudatosulni Vandisban is, hogy mekkora bajban van. S miután a kezdeti lelkesedése, és vak meggyőződése, hogy az űrgárdisták egy villanás alatt rendezik a helyzetet, semmivé foszlott, teljes pánik lett rajta úrrá.

Azt követelte, hogy a Vérhollók mindenek előtt az ő biztonságáról gondoskodjanak, s Kürosz őrmesternek magának kellett elzavarnia a kolostor-erőd ajtaja elől a kormányzó embereit, akik bebocsátást és menedéket követeltek. Aramusz úgy okoskodott, hogy ha Kürosz személyesen hallgatja meg Vandist, azzal időlegesen lecsillapíthatja a kormányzót, s az egy darabig megint csöndben marad.

Olybá tűnt azonban, hogy hiú reményeket táplált.

– Megpróbáltam megállítani, de… felszállt.

– Hogy mit csinált?!

A kormányzói palota tetején fekvő leszállópályáról ebben a pillanatban emelkedett a magasba egy űrkomp.

– Kétségbeesett, amikor megtudta, nem azért vagyunk itt, hogy őt oltalmazzuk, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy elárultuk, eltávolítottuk a közeléből a csatahajóit, és semmit nem teszünk, hogy megvédjük a várost. Összeesküvésről üvöltözött, meg arról, most már csak idő kérdése, hogy a tyranidák elfoglalják Zenitet.

– Átok rá! – vicsorodott el Aramusz. – És most hová tart?

– Valami privatérral akar kapcsolatba lépni, hogy vegye föl a hajójára, és menekítse ki a rendszerből. Gondolom, telepakolta a kompját mindenféle értékes holmival, hogy legyen mivel megfizetnie a kalmár szolgálatait.

A komp hirtelen megbillent – a pilóta talán csak most eszmélt rá, hogy körülötte százával rajzanak az idegenek –, s meredek szögben próbált kitérni.

Plazmacsóvák vágódtak a jármű oldalába, leszakítva az egyik szárnyat, s a komp irányíthatatlanul pörögve zuhant a mélybe.

– Tartsd továbbra is tűz alatt őket! – mordult Xenakisz-ra az őrmester, majd felcsatolta a sisakját, s hármasával szedve a lépcsőket, a kolostor-erőd főkapuja felé indult. Tudta, hogy mihamarabb oda kell érnie a komphoz, mert már eddig is ezrek haltak meg, s a fejvesztett, parttalan rettegés újabb ezrek életébe kerül majd, amikor a megvadult tömeg ráeszmél, hogy a vezetője cserbenhagyta. S amikor a komp földet ér…

A kormányzó járműve fülsiketítő robajjal csapódott be, lángba borítva az utcát, százakat törve véres péppé, százakat égetve el elevenen. A heringként egymáshoz préselődött emberek szinte mozdulni se bírtak, s akkor se tudtak volna elmenekülni, ha lett volna rá idejük.

S ha nem szedik le az égről a gargoyle-okat, rövid idő alatt nagyon sokan követik majd őket a halálba.