NÉGY

– Ez esetben az eligazításnak vége. A Császár vigyázzon mindannyiunkra!

Előbb a vad orkok bűze csapott le Thaddeusz embereire, majd maguk az áradatként hömpölygő fenevadak.

A rohamosztagosok kapták a feladatot, hogy tisztítsák meg a déli városrészbe vezető utat, ahol – az Armageddonról beérkező adatok alapján – még mindig rejtőzött egy kisebb embercsoport. Ha azonban nem sikerül felkutatni és biztonságos helyre kísérni őket, könnyen potenciális aspiránsokat veszthetnek.

A villámvetőkkel, lánckardokkal és háti rakétákkal felszerelt hetedik szakasz volt a legmobilisabb, így őket jelölték ki erre a misszióra. A belső város falán gyülekeztek, majd Thaddeusz utasítására bekapcsolták a háti rakétáikat, s szinte egyszerre szökkentek a magasba – s onnan a falakat rohamozó fenevadak közé.

– Balra! – kiáltotta az őrmester a rádióba, miközben lánckardja felberregett, s a legközelebbi ork nyakába metszett.

A bestia, mely a leghamarabb fogta föl, hogy a levegőből támadtak rájuk, jókora, fűrészfogas kardot szorongatott a mancsában, s majdnem kettéhasította vele a legközelebb landoló űrgárdistát. A csatatestvért csak Thaddeusz közbeavatkozása mentette meg, de még így is alig tudott eltáncolni a fogazott penge útjából.

Az óriás termetű szörnyeteg megtántorodott, s a nyakához kapott. Thaddeusz oldalt lépett, s mélyen belevágott a rém combhajlatába. Az ork elbődült, s visszakézből akkora ütést mért a Vérholló sisakjára, hogy az majdnem felbukott. Csak a legutolsó pillanatban sikerült maga elé kapni a lánckardját, hogy hárítsa az ork következő csapását.

Úgy tűnt, az, hogy a nyakán jókora vágás tátong, s a fél combja leszakadt, csak még jobban felbőszítette a fenevadat, s őrjöngve vetette magát az űrgárdistára.

Egy felnőtt, kifejlett ork legyűréséhez jóval több kellett, mint néhány mély seb, fájdalom és vérveszteség. A hetes szakaszt azonban éppen a vad, brutális kézitusákra képezték ki, így cseppet sem riasztotta őket az ellenfél kegyetlen vadsága.

– Őrmester! – üvöltötte Loew testvér. – Jobbra!

Thaddeusz hátrahőkölt, s Loew lövése a jobb vállvédője előtt villant. Az ork, aki oldalról akart nekirontani, felbukott, s a mellkasában jókora füstölgő kráter tátongott. Ennek ellenére megpróbált feltápászkodni, s habzó szájjal üvöltötte világgá dühét és kínját.

Aztán újabb üvöltés harsant, erősebb és vérszomjasabb, mint amit Thaddeusz orktól valaha is hallott. A zöldbőrű, akivel eddig hadakozott, kihasználva a pillanatnyi figyelemelterelődést, felfelé rántotta kardját. Az őrmester lebukott, s félfordulatból átmetszette a bestia lábinát. A lánckard egészen a csontig hatolt, zöldesfekete húscsomókat és csontszilánkokat tépve ki a sebből, s az ork egyensúlyát vesztve roskadt össze. Thaddeusz azonnal a bestia mellkasába nyomta villámvetőjét, és szétrobbantotta az ork felsőtestét s a nyakában viselt, agyarakból fűzött láncot. Aztán a levegőbe szökkent, majd csontrepesztő erővel érkezett vissza, egyenest az ork mellkasára. Az egyik csizmás lábával a még mindig hörgő fenevad nyakára taposott, s egy csapással levágta a fejét.

Loew sorozata a háta mögött csapódott valamibe, s bűzös vér fröccsent Thaddeusz páncéljára. Az őrmester megperdült – és az emberiség egyik legősibb rémálmával nézett farkasszemet.

Egy hatalmas vadkan volt az – akkora, mint egy katonai csapatszállító –, agyarai akár egy felnőtt férfi karja, s torz pofájából megállás nélkül csörgött a nyál. A hátán egy ork ült, durva bőrdarabokból összerótt páncélján fogakból fűzött láncok, a fején egy másik ork koponyájából készült sisak. Sonkányi mancsában pedig egy gerely, amihez robbanótölteteket erősítettek, s a hátára szíjazott tokban még vagy fél tucat hasonló zörgött.

– Ezt már jobban szeretem! – vigyorodott el a sisak alatt Thaddeusz, s meglendítette a lánckardját. – Már kezdtem aggódni, hogy minden túl egyszerűen megy.

– Voire, fedezz!

Aramusz az északi külvárosba vezető utcácskák egyikén haladt, ami békeidőben bizonyára árusoktól és vevőktől nyüzsgött, de a kapuk fölé kifeszített ponyvák árnyékában most mást se találtak, csak fülledt, száraz meleget.

Alig néhány hónappal ezelőtt itt még pezsgő élet folyt, mindenre alkudtak – háztartási eszközöktől a sivatag homokjából kibányászott, ősi tárgyakig –, adták, vették, cserélték, s alkalomadtán lopták is őket.

Argus volt a Calderis legnagyobb, állandó sukja, s a város alapjait egy évezrede rakták le a telepesek, válaszul a vándorló, nomád életmódra, s azóta is egyszerre volt lakóhely, szakrális és kereskedelmi központ. Sokan egyenesen azt állították, hogy ha olyasmiről van szó, amit nem lehet megkapni Argusban, akkor az nincs is a Calderisen.

Ilyen volt a város még az ork invázió előtt. Mostanra azonban minden megváltozott.

– A többiek két csoportban fésülik át a környező utcákat – mondta az őt kísérő öt csatatestvérnek Aramusz. – Az egyiket Tarkusz testvér vezeti, a másikat Cirrac testvér. Tarkusz őrmesterék a következő elágazásnál balra indulnak, a másik csapat jobbra. Az északi falnál találkozunk, s onnan megint együtt haladunk tovább.

A városból az elmúlt egy hónapban háborús övezet lett. A magas falakat – amiket úgy építettek, hogy a legvadabb sivatagi szelet is megtörje – még az Armageddon érkezése előtt megerősítették, s mindenhol űrgárdisták vigyázták a gyilokjárókat, a rendelkezésükre álló legnagyobb tűzerejű fegyverekkel. A helyi segédcsapatokkal együtt – akik kénytelenek voltak nagyon gyorsan elsajátítani a plazma- és olvasztárfegyverek működését – egyelőre minden támadást visszavertek, úgy, hogy közben csupán minimális veszteségeket szenvedtek.

Közelebbről megnézve azonban itt is, ott is lyukak tátongtak a falakon, s ha az orkok csak egy kicsit is összehangolják a támadásaikat, könnyedén áttörhetnek valamelyik gyenge ponton.

Argus immáron menekültekkel volt tele, nomádok és városlakók ezrei szorongtak együtt egy olyan helyen, amit nem ekkora tömeg elszállásolására terveztek.

Az élelem napok óta egyre égetőbb problémát jelentett, s lassan az ivóvízkészleteiket is kimerítették. A Vérhollók jelenléte egyelőre elejét vette a pániknak, de akadtak, akik lassan kezdték megérteni, hogy az űrgárdisták is csak elodázni tudják az elkerülhetetlen véget, megakadályozni nem. S amint az orkok bejutnak a városba, Argusnak – a lakóival együtt – vége.

– Ott! – mutatott előre Voire.

Helybéliek kuporogtak egy düledező istálló árnyékában – egy idős nő, s néhány férfi és asszony, akik gyerekeket pesztráltak. Talán egy nagycsalád, vagy egy sivatagi törzs maradéka, akik kétségbeesetten ragaszkodtak egymáshoz, miközben az ismerőseik és rokonaik java odaveszett a menekülés közben.

Voire egy fiúra mutatott. Tízéves, ha lehetett, karcsú volt, s a korához képest magas. S bár ő is alultápláltnak tűnt, a többiekkel ellentétben az éhezés még nem kezdte ki a testét.

– Nézzük meg! – biccentett Aramusz, s az istálló felé indult.

Az árnyékban lapulók egy kivételével azonnal lesütötték szemüket a teljes csatapáncélt viselő űrgárdisták láttán. Az öregasszony volt az egyetlen, aki felszegett fejjel, s büszkén nézett az istenharcosok sisak takarta arcába.

– Aramusz őrmester vagyok a Vérhollók Rendjéből, és újoncokat keresek.

A gyerekek szipogni kezdtek, s a gárdistának úgy tűnt, legalább annyira félnek tőlük, mint a falakat ostromló orkoktól.

Aramusz nem is tudta hibáztatni őket érte. Megpróbálta felidézni, milyen volt felnézni egy űrgárdistára, amikor még ő maga is csupán közönséges ember volt, de csak homályos emlékképei voltak róla.

Annál jobban emlékezett a Kronusra és a Sötét Hadjáratra, mely során a Vérhollók rákényszerültek, hogy a becsapott és félrevezetett polgári lakosság ellen harcoljanak.

Az általuk okozott károkat azóta helyreállították, de vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak be.

– A sivatagjáró törzseknek – szólalt meg az öregasszony rekedt, homokszáraz hangon – van egy szava az olyanokra, akik szívességet kérnek, de az arcukat közben eltakarják. Cuffarnak hívjuk őket.

Alsógót nyelven beszélt, de a szavait néha alig lehetett érteni az erős akcentustól.

– Cuffar az, aki semmibe veszi a vendégjogot. Akár úgy, hogy megtagadja, akár úgy, hogy nem mutat érte hálát. Te talán az vagy, aki népünk utolsó fiainak életére alkudsz?

Aramusz egyelőre nem válaszolt. Az űrgárdisták többségéhez hasonlóan neki sem volt erőssége a diplomácia, s nem is volt ebben semmi meglepő. Harcos volt, harcosként élt, gondolkodott, s egy napon harcosként távozik majd ebből a világból. Ez volt, mert ennek nevelték.

Az esetek többségében a civilekkel folytatott kommunikációja kimerült a sebtében odavakkantott parancsokban, miközben folyt az evakuáció. Szinte mindig így találkozott velük, az ellentétes irányba rohanva, készen arra, hogy megütközzön azzal, ami elől amazok menekültek.

Páncélozott öklének egyetlen ütésével képes lett volna véres péppé zúzni az öregasszonyt, de ez valahogy nem tűnt sem diplomatikus megoldásnak, sem helyénvalónak. Hisz végül is mit nyerne az Impérium, ha megölné? Nem ez az idős, törékeny asszony volt az ellenség. Nem ő, aki még a halál küszöbén is dacosan a sajátjait védelmezi, s próbál az ősi hagyományokhoz ragaszkodni, mert az életén kívül egyebe már nemigen maradt.

Nem mutatott kellő tiszteletet az Adeptus Astartes egy harcosával szemben?

És akkor mi van?

Hisz az ő szemében épp Aramusz volt az, aki nem mutatott kellő tiszteletet egy család vagy törzs matriarchájával szemben.

Az őrmester lecsatolta sisakját, s hagyta, hogy a forró szél végigsimítsa nyakát és az arcát. Aztán hűvösen végigmérte az öregasszonyt, és fejet hajtott.

– Aramusz őrmester vagyok, a Vérhollók Rendjéből – mondta jóval udvariasabban. – Azért jöttem, hogy a Káptalanunk számára újoncokat toborozzak.

Az idős asszony elégedetten bólintott, s széttárta a kezeit.

– És melyik gyermekünk keltette föl az érdeklődésedet?

Aramusz arra a fiúra mutatott, akire Voire is felhívta a figyelmét.

– Ha veled megy, olyanná válik, mint te? – kérdezte az asszony, s csontos ujjával Aramuszra bökött. – Melik-a-sayf lesz belőle? A Császár Kardja?

– Lehet. Ha túléli a Vérpróbát, és az azt követő beavatást.

– És ha nem? – húzta össze a szemét gyanakodva az öregasszony. – Akkor meghal?

– Az is lehet. De ha csak a beavatáson bukik el, és túléli, még mindig szolgálhatja a Rendet. Ilyen is akad.

– Akkor vidd! – intett a fiú felé az asszony. – A remény halvány árnyéka is több, mint ami rá vár, ha itt marad.

– Tűz! – bömbölte Avitusz, majdnem olyan hangosan, mint a falakra felkúszó vad orkok, s a kilencedik szakasz harcosai gyilkos össztüzet zúdítottak a zöldbőrűekre.

Nehéz villámszórók, olvasztárfegyverek és lángszórók ontották magukból a halált, s egy pillanatra úgy tűnt, sikerül megtisztítaniuk a keleti falat a zöldbőrűektől.

Thule azért küldte épp ide a Pusztítókat, mert az elmúlt hetek során itt gyengültek meg leginkább a falak, s félő volt, hogy először itt sikerül majd áttörnie az ellenségnek.

Egy gyújtóbomba csattant a mellvértjén, s a következő pillanatban zöld lángnyelvek borították be tetőtől talpig, de Avitusz nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Az orkok szemmel láthatóan nem rendelkeztek olyan távolsági fegyverekkel, amelyek komolyabb kárt tehetett volna egy erőpáncélos csatatestvérben.

– Őrmester! – kiáltotta Barrabas, s Avitusz a jelzett irányba nézett.

Az orkok az egyre növekvő hullahegyet is arra használták, hogy feljebb kússzanak – míg Barrabas repeszgránátja le nem söpörte őket a mélybe.

– Találékonyak!

Avitusz felmordult, és egy újabb sorozattal fél tucat zöldbőrű testét szaggatta szét. Nem volt miért csodálni a vad orkok ravaszságát, tekintve, hogy alig különböztek ragadozó őseiktől. Ezek itt még inkább állatok voltak, mint bármilyen szempontból is értelmesnek tekinthető lények, bár a tudósok egy része gyakran inkább a gombákhoz hasonlította őket.

Sokan úgy tartották, hogy a zöld színüket a vérükben tenyésző algaszerű lényektől kapják, s valahogy úgy szaporodhatnak, mint a spórát szétszóró növények – a megfelelő körülmények közé került magvak kikelnek, s jó eséllyel hamarosan kifejlett orkként léteznek tovább.

Avitusz soha nem tanulmányozta ezeket a teóriákat, bár az őt is elgondolkodtatta, vajon hogy kerülhettek az orkok a Calderisre. Talán valaha lezuhant egy ork hajó – mondjuk egy cirkáló, ami leszakadt egy sodródó űrbehemótról – valahol a bolygó túlsó felén, s az orkok az elmúlt évszázadok során – tegyék azt akárhogy is – csak szaporodtak és sokasodtak, mígnem pestisként lepték el a nyugati féltekét, s megindultak meghódítani a bolygót.

De ezek nem olyan orkok voltak, akik-amik már képesek lennének kimerészkedni a csillagok közé. Ezek a bestiák még állatokon lovagló állatok voltak, igazi lőfegyverek és harci járművek nélkül, kezdetleges robbanószerekkel és még kezdetlegesebb stratégiával.

Kellő távolságból bárki könnyedén végezhetett velük egy jól irányzott lövéssel, s bár a testük talán még egy űrgárdistáénál is több fájdalmat és fáradtságot volt képes elviselni, fegyelem és taktika híján olyan eszetlen gyilkológépek voltak csupán, amikből egy csatatestvér tízzel is felért.

Az elsődleges gondot épp ezért a túlerejük jelentette. Thule-nak még az erősítéssel együtt is körülbelül negyven embere volt, míg velük szemben orkok ezrei acsarogtak a falak előtt. Olyan orkok, amik nem sokat törődtek a saját testi épségükkel, a fajtársaikéval meg egyenesen semmit.

– Lángszórósok! – bődült el Avitusz. – Tüzet nekik!

Az orkok nem rendelkeztek túl sok mechanikai ismerettel, s a haditechnikáról sem volt konkrét elképzelésük, így valóban kénytelenek voltak a saját halottaikból emelt piramisokon felmászni. A hullahalmok javát halott és haldokló orkok adták, de akadt olyan is, aki a nagy tüsténkedés közepette egyszerűen a fajtársai csizmái alatt kötött ki, s megtiport, véres teste ugyanúgy az egyre magasabbra tornyosuló halmokba került.

Avitusz a maga másfél évszázados szolgálata alatt már számos alkalommal harcolt orkokkal, de azok szinte kivétel nélkül a csillagok közt utazó, technikát használó bestiák voltak.

Az élet értéke persze nekik sem jelentett többet egy marék homoknál, s ugyanúgy nagy tömegben harcoltak, mint vad rokonaik, de velük ellentétben előszeretettel használtak lőfegyvereket.

Az Argus falait ostromló orkokat már pusztán a létszámfölényük miatt sem lehetett volna legyőzni, de a haditechnika hiánya elég időt adott a Vérhollóknak, hogy megpróbálják végrehajtani a kapitány parancsát, s befejezzék a toborzást, még mielőtt visszatérnének az Armageddonra.

Ha űrjáró orkokkal lenne dolguk, valószínűleg egy Vérholló sem hagyná el élve a Calderist.

Egy tűzben edzett hegyű fadárda pattant le Avitusz sisakjáról, s az őrmester egy pillanatra megszédült az ütés erejétől.

– Dárda? – kérdezte Avitusz hitetlenkedve, aztán torz mosoly ül ki az arcára, s egy pontos lövéssel lerobbantotta a zöldbőrű karját. – Dárdával ellenünk?!

Szinte sértve érezte magát.

– Felzárkózni! – recsegte a rádióba Thaddeusz, miközben újratárazta villámvetőjét. – Alakzatba!

A hetes szakasz megállíthatatlanul tört dél felé, véres ösvényt vágva az ork hordába, s az őrmester mozgásérzékelője azt jelezte, hogy hamarosan elérik ennek a zöld, karmos-agyaras tengernek a túlsó felét.

A sisakvizorán zöld rúnák jelezték a szakasza többi nyolc harcosát, s elégedetten konstatálta, hogy még mind harcképesek. Volt egy-egy pillanat, amikor elvesztették szem elől egymást, s néha nem sokon múlt, hogy a vad orkok tömege maga alá gyűrte az egyedül hadakozókat, de egyelőre még mindig sikerült kiverekedniük magukat a zöldbőrűek gyűrűjéből, s csatlakozni a zárt alakzathoz.

Ahogy elérik az ork sereg szélét, jön a küldetésük következő fázisa. A zöldbőrűek legutolsó rohama ismét szétzilálta az alakzatukat, de egyedül Renzo testvér volt az, aki még mindig nem tudta utolérni őket.

– Renzo! – kocogtatta meg a sisakrádióját Thaddeusz. – Ideje kilépni egy kicsit! Háti rakétát be, irány dél!

– Értettem! – hallották mind Renzo testvért. – Elnézést a késlekedésemért, őrmester!

– Szerintem meg direkt csináltad, testvér, hogy végre használhasd a háti rakétád, és elsőként juss az orkok háta mögé! – vigyorgott az éterbe Thaddeusz.

– Pontosan, őrmester!

– Amint fönt vagy, már el is kezdhetsz jelenteni!

Miközben átverekedték magukat a hordán, Thaddeusz időről időre felküldött valakit, hogy navigálja őket, de eddig csak mocskos idegeneket láttak mindenfelé. Most viszont, hogy lassan elérték a sereg szélét, az őrmester tudni akarta, mi vár rájuk az orkok tömegén túl.

A parancsuk úgy szólt, hogy keressenek meg egy menekültekből álló csoportot, akik ebből az irányból próbálták megközelíteni Argust, és kísérjék őket biztonságban a városba. Ha ez nem megoldható, mérjék föl, hogy akad-e köztük alkalmas regruta, s ha igen, legalább őt juttassák el élve a falakon belülre.

Thaddeusznak nem tetszett a gondolat, hogy egy csapat fegyvertelen embert esetleg magára kell hagynia, de tudta, hogy a Káptalan elsődleges célja az újonctoborzás. Ha ezért a többi helybélinek kínhalált kell halnia, az szomorú, de elfogadható járulékos veszteség.

– Fönt vagyok! – morogta Renzo a rádióba. – Már látom az ork sereg szélét, és… a Császárra!

Egy vad ork rontott Thaddeuszra, de az őrmester egy elegáns mozdulattal félrelépett, s fordulatból lecsapta a bestia koponyájának tetejét. Az orkot még néhány lépésig vitte tovább a lendülete, mire a teste felfogta, hogy halott. Az őrmesternek csak ezután volt ideje felnézni az égre, s látta, hogy Renzo néhány száz méterrel odébb már elkezdett ereszkedni.

– Mit láttál, Renzo?! – kiabált a sisakrádiójába, s futásra váltott. – Vétel!

– Ezek nemcsak vad orkok! – üvöltötte a rohamosztagos. – Mögöttük ott van…

Fülsiketítő robaj hallatszott, s Renzo váratlanul elhallgatott.

– Ez nehézfegyvernek hangzott! – hördült föl Thaddeusz, de a gárdista nem válaszolt.

Az őrmester nem akarta megkockáztatni, hogy felröppenjen, míg nem tudja, mi szedte le az égből az emberét. Egy orkot fejbe lőtt, egyet váll-lappal lökött félre, félfordulatból elvágta a torkát, s hagyta, hogy a mögötte rohanók végezzenek a feléjük nyomakodó bestiákkal.

Mit jelenthettek Renzo utolsó szavai? Mit értett azalatt, hogy nemcsak vad orkok? Mi más…

Aztán, ahogy elérte az ork sereg szélét, megkapta a választ.

A horda mögött a nyílt sivatag terpeszkedett, s az egyik homokdűne oldalában, mint egy zsinórját vesztett marionettbáb, ott hevert Renzo testvér. Mögötte pedig azok, akik egyszer s mindenkorra visszarántották a földre.

Orkok. Ezernyi zöldbőrű fenevad.

Bionikus implantátumokat látott, fém csontvázakra hajazó masszív csatapáncélokat, harci motorokat, dűnejárókat, lángszórókat, rakétavetőket, energiafegyvereket. Harci gépeket, csapatszállítókat és hatalmas, kétlábú masinákat, amik leginkább az űrgárdisták rombolóira hasonlítottak. Azokon túl pedig megszámlálhatatlanul sok gyalogost.

És ezek már nem vad orkok voltak, hanem a más fajoktól zsákmányolt technikát használó, űrjáró rokonaik. Egyelőre még nem bocsátkoztak harcba, csupán az Argust rohamozó vadakat figyelték. S a majdnem emberi fegyelmezettséggel várakozó sereg közepén, egy masszív harckocsi tetején tagbaszakadt ork állt, egyik kezében egy irdatlan löveggel, a másikban egy akkora bárddal, amivel egy embert egy csapással ketté lehetett volna hasítani. Tüskés páncélján trófeák tucatjai, arca vérrel összekent, vörös rémpofa. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az orkok harci főnöke az.

Egy pillanatra meglepődött, hogy a vad orkok seregéből egy újabb vörös páncélos harcos bukkan elő, s az első sorokban állók vadul gesztikulálva, torokhangú nyelvükön kezdtek vitatkozni.

Thaddeusz legalább ennyire meglepődött az állig felfegyverzett, megfelelő haditechnikával felszerelt ork sereg láttán – különösen egy olyan világon, ahol korábban vad orkkal is csak elvétve találkoztak.

A vezér vérben forgó szemekkel bámult a Vérhollóra, majd feléje mutatott a bárdjával, és elbődült. A következő pillanatban már páncélba bújtatott, zöldbőrű fenevadak tucatjai rohantak az őrmester felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy mindegyikük elsőként végezzen vele.

– Ennyit arról, hogy túl egyszerű a feladat – morogta Thaddeusz, s miközben tüzet nyitott, megpróbálta túlüvölteni a csatazajt. – Hetes szakasz! Felzárkózni! Társaságot kaptunk.