6. Kényszerű fuvar

Óva­to­san, de gyors ütem­ben vág­tak át a vá­ro­son. Út­köz­ben si­ke­rült két iga­zol­ta­tást is ki­ke­rül­ni­ük. Már az al­só­vá­ros­ban jár­tak, ami­kor az utca vé­gén két rend­őr ár­nyé­ka je­lent meg. Gyor­san mel­lék­ut­cá­ba for­dul­tak.

– Állj!

– Fu­tás – ki­ál­tot­ta Túr, és ka­ron ra­gad­ta az or­vost.

Két perc után meg­áll­tak hall­ga­tóz­ni. Mö­göt­tük csend volt. Úgy lát­szott, si­ke­rült egér­utat nyer­ni­ük.

Né­hány lé­pés­sel előt­tük egy kocs­ma aj­ta­ja vi­lá­gí­tott. A jár­da mel­lett kis sze­mély­gép­ko­csi állt, be­gyúj­tott mo­tor­ral.

– Tud au­tót ve­zet­ni? – kér­dez­te Lász­ló az or­vost, de Vrá­bel a fe­jét ráz­ta.

Túr gyor­san a ko­csi­hoz lé­pett. Nem ült bent sen­ki. Be­né­zett a kocs­ma­aj­tón. A pult­nál egy jól öl­tö­zött fér­fi állt, hát­tal az ajtó felé, és ép­pen fi­ze­tett.

– Ül­jön be gyor­san a ko­csi­ba – súg­ta a dok­tor­nak, és az ajtó mel­lé hú­zó­dott.

*

Má­nyai szá­za­dos nem bír­ta ide­gek­kel a rend­őr­sé­gen fo­lyó ki­hall­ga­tá­so­kat. Az egész ügy csak köz­vet­ve ér­de­kel­te. Túr még sza­ba­don van! A tü­rel­met­len­ség az ut­cá­ra haj­tot­ta. El­hagy­ta a rend­őr­ség épü­le­tét, és az au­tó­já­ba ug­rott. A pa­rancs­nok­sá­gon mel­lé­adott kí­sé­rő ez al­ka­lom­mal el­ma­radt nyo­má­ból: a déli zsí­ros ebéd vá­rat­la­nul fel­gyor­sí­tot­ta bél­mű­kö­dé­sét, és a csend­őr­sé­gi re­te­rát kör­nyé­ké­hez kö­töt­te. A szá­za­dos maga ve­zet­te a gép­ko­csit. Leg­szí­ve­seb­ben min­den ut­cai iga­zol­ta­tás­nál je­len lett vol­na. A vá­ros ki­já­ra­ta­it le­zá­ró csend­őr­őr­sze­met jár­ta vé­gig. Itt vet­te ész­re, hogy el­fo­gyott a ci­ga­ret­tá­ja. Sze­ren­csé­jé­re nyit­va ta­lál­ta ezt a kocs­mát. Meg­ivott egy ször­pöt, fi­ze­tett, és ki­lé­pett az ut­cá­ra. Keze még a ki­lin­csen volt, ami­kor a he­te­dik ér­zé­ke azt súg­ta, hogy nincs va­la­mi rend­ben.

De eb­ben a pil­la­nat­ban pisz­toly­cső nyo­mó­dott a bor­dái közé.

– Ül­jön be gyor­san a ko­csi­ba, és in­dít­son. Nem aján­lom, hogy okos­kod­jon – súg­ta fü­lé­be egy ha­tá­ro­zott hang, és a pisz­toly­cső az autó felé te­rel­te.

Még a ko­csi­hoz sem ér­tek, ami­kor lé­pé­sek do­bog­tak az utca vé­gén.

– Állj!

Má­nyai meg­tor­pant.

– Gyor­sab­ban! – pa­ran­csol­ta az is­me­ret­len, és csep­pet sem ud­va­ri­a­san na­gyot lö­kött raj­ta.

A szá­za­dos a vo­lán mögé ült, és Túr is be­ug­rott a ko­csi­ba. A hát­só ülés­re, Vrá­bel mel­lé.

– Állj, vagy lö­vök!

– In­dít­son, ha ked­ves az éle­te! – hal­lot­ta Má­nyai a fe­nye­ge­tő han­got, és meg­ér­tet­te, hogy en­ge­del­mes­ked­nie kell.

A ko­csi nagy zök­ke­nés­sel elő­re­len­dült. Mö­göt­tük lö­vés csat­tant, és Vrá­bel fel­nyö­gött.

– El­ta­lál­ták?

– Igen…

Túr össze­szo­rí­tot­ta a szá­ját, és elő­re fi­gyelt.

– Hajt­son ki a pé­csi útra! Olyan gyor­san, ahogy csak bír.

Má­nyai agya lá­za­san dol­go­zott. Sej­tet­te, hogy az az em­ber ül mö­göt­te a ko­csi­ban, akit hosszú he­tek óta ke­res.

A csend­őr­nyo­mo­zó nem volt gyá­va em­ber, de min­dig csal­ha­tat­la­nul meg­érez­te, mi­kor mennyit le­het koc­káz­tat­ni. Tisz­tá­ban volt vele, hogy ez az em­ber nem te­ke­tó­ri­á­zik. Ki kell vár­ni a ked­ve­ző al­kal­mat a cse­lek­vés­re.

Ki­ér­tek a vá­ros szé­lé­re. Az ut­cán két csend­őr tűnt fel a lám­pa alatt. Az egyik fel­emel­te a ke­zét, és „állj”-t in­tett.

– Las­sít­son, mint­ha meg akar­na áll­ni. Ami­kor mel­lé­jük érünk, tel­jes gáz­zal elő­re – hang­zott az uta­sí­tás.

Má­nyai las­sí­tott. Az autó lám­pa fé­nyé­be ért. Ek­kor meg­le­pő do­log tör­tént. A csend­őr egy pil­lan­tást ve­tett a ko­csi rend­szám­táb­lá­já­ra, fél­re­állt és tisz­tel­gett. Má­nyai lába a fé­ken volt, de tar­kó­ján érez­te a pisz­toly csö­vé­nek hi­deg érin­té­sét. Nem mert meg­áll­ni, gázt adott és to­vább­haj­tott.

– Úgy lá­tom, ma­gá­nak nagy te­kin­té­lye van a ka­kas­tol­la­sok előtt – hal­lot­ta a gú­nyos han­got. Uta­sa ki­ta­lál­ta, mi­lyen ko­csi­ban ül.

Nem vá­la­szolt. A vá­ros el­ma­radt mö­göt­tük, a nyílt or­szág­úton ro­bog­tak.

– Hogy van? – súg­ta Túr a dok­tor felé.

– Nem ve­szé­lyes – vá­la­szol­ta Vrá­bel, de a fáj­da­lom össze­szo­rí­tot­ta a mel­lét.

Má­nyai jobb ke­zé­vel el­eresz­tet­te a vo­lánt, és las­san a zse­be felé nyúlt.

– Tart­sa mind a két ke­zét a kor­má­nyon – ve­zé­nyelt Túr.

A szá­za­dos en­ge­del­mes­ke­dett, de köz­ben lá­za­san ke­res­te a le­he­tő­sé­get, hogy ke­re­ked­het­ne felül. A leg­kö­ze­leb­bi csend­őr­őrs né­hány ki­lo­mé­ter­re volt in­nen, de hogy oda el­jus­son, rö­vi­de­sen le kel­le­ne tér­nie a fő­út­ról. Köz­ben meg­eredt az eső. Túr nyug­ta­la­nul fi­gyel­te a dok­tort.

– Hol ta­lál­ták el?

Vrá­bel a mel­lé­re mu­ta­tott, és össze­szo­rí­tot­ta a fo­ga­it.

– Or­vos­hoz kell vin­nem ma­gát.

– Mi­ért nem egye­ne­sen a bör­tön­be?! – szi­szeg­te a dok­tor.

– Az élet fon­to­sabb!

– Ne vi­tat­koz­zon ve­lem. Én va­gyok az or­vos – mond­ta nagy erő­fe­szí­tés­sel Vrá­bel.

A ko­csi egy­re me­re­de­kebb emel­ke­dő­kön ka­pasz­ko­dott fel. Az eső sűrű csep­pek­ben bo­rí­tot­ta el a szél­vé­dő üve­gét. Má­nyai fe­szül­ten fi­gyel­te az utat és a háta mö­gött fo­lyó be­szél­ge­tést. Kö­ze­le­dett az út­ke­resz­te­ző­dés, ahol jobb­ra kel­le­ne tér­nie. Ta­lán most nem fi­gyel­nek ide. Tá­vol­ról már ho­má­lyo­san lát­szott az út­jel­ző táb­la. Gör­csö­sen szo­rí­tot­ta a kor­mányt, és ész­re­vét­le­nül las­sí­tott.

– Aján­lom, hogy ne tör­je a fe­jét sem­mi hun­cut­sá­gon!

Má­nyai az aj­ká­ba ha­ra­pott. Gon­do­lat­ol­va­só ez a fic­kó, vagy mi az ör­dög?! Az út­jel­ző táb­la el­su­hant mel­let­tük. Nem mert be­for­dul­ni. Vrá­bel már nem bír­ta tar­ta­ni ma­gát, las­san ol­dalt dőlt az ülé­sen. Lász­ló óva­to­san meg­tá­masz­tot­ta.

Bal­ról erdő sö­tét­lett az út mel­lett. Ide­je volt le­tér­ni­ük a fő­út­ról, a ko­csi­ká­zás már kez­dett ve­szé­lyes­sé vál­ni.

– Las­sít­son!

Má­nyai nem ér­tet­te, hogy ez mit je­lent, de en­ge­del­mes­ke­dett. Túr az er­dőt fi­gyel­te. A ko­csi már egé­szen las­san ha­ladt, újabb út­el­ága­zás kö­vet­ke­zett.

– For­dul­jon be bal­ra.

Fel­ázott er­dei útra fu­tot­tak. A kis ko­csi alig bírt elő­re­ha­lad­ni a sár­ban. Má­nyai ide­gei a pat­ta­ná­sig fe­szül­tek. Sej­tet­te, hogy el­jött a dön­tő pil­la­nat. Va­ló­szí­nű­leg le akar­ja ütni, és az­u­tán to­vább­áll­ni. Ezt nem sza­bad meg­vár­nia.

Már egy ki­lo­mé­tert ha­lad­tak az er­dő­ben, ami­kor Túr ész­re­vet­te, hogy az út­tól jobb­ra mély, bok­rok­kal be­nőtt víz­mo­sás hú­zó­dik.

– Áll­jon meg! – pa­ran­csol­ta.

Má­nyai rá­lé­pett a fék­re, de mi­előtt még a ko­csi meg­állt vol­na, fel­tép­te az aj­tót, és ki­ve­tet­te ma­gát az ülés­ből. Ug­rás köz­ben rán­tot­ta elő pisz­to­lyát.

Csak­nem egy­szer­re lőt­tek. A szá­za­dos hát­ra­tán­to­ro­dott, és vé­gig­dőlt a sár­ban.

Túr ki­szállt a ko­csi­ból, zseb­re vág­ta Má­nyai pisz­to­lyát, és meg­néz­te az iga­zol­vá­nyát. Hal­kan füttyen­tett. Az­u­tán fel­emel­te a tes­tet, és vissza­nyom­ta a ko­csi­ba.

A dok­tor moz­du­lat­la­nul fe­küdt a hát­só ülé­sen, de esz­mé­let­nél volt. Or­vo­si tás­ká­ját sze­ren­csé­re a me­ne­kü­lés köz­ben sem hagy­ta el. Túr most óva­to­san le­fej­tet­te róla a fel­öl­tő­jét és a ka­bát­ját. A bal vál­lát már egé­szen át­itat­ta a vér.

– Lát­ja, dok­tor, sze­re­pet cse­rél­tünk – pró­bált tré­fál­koz­ni a fi­a­tal­em­ber, de hang­já­ból hi­ány­zott a régi jó­kedv.

Vrá­bel uta­sí­tá­sai sze­rint kö­tést tett a seb­re.

– Is­me­rős ezen a kör­nyé­ken? – kér­dez­te, ami­kor vissza­se­gí­tet­te a se­be­sült­re ka­bát­ját.

A dok­tor bó­lin­tott, és erőt­le­nül emel­te fel a ke­zét.

– Arra kell men­nünk…

Túr óva­to­san alá­nyúlt, ki­emel­te a ko­csi­ból, és le­ül­tet­te a ned­ves avar­ra. Még egy­szer meg­néz­te a csend­őr­szá­za­dost, már nem volt ben­ne élet. Be­csap­ta a ko­csi aj­ta­ját, mö­gé­je ke­rült, és a vál­lá­val na­gyot ta­szí­tott raj­ta. A la­tya­kos sár­ban az autó csúsz­ni kez­dett a víz­mo­sás felé. majd hir­te­len buk­fenc­cel el­tűnt a sö­tét­ben. Az árok mé­lyén a bok­rok re­cseg­tek. Be­le­te­lik egy-két nap, amíg meg­ta­lál­ják. Az eső egy órán be­lül el­mos­sa a nyo­mo­kat.

A fi­a­tal­em­ber fel­se­gí­tet­te a föld­ről a dok­tort. Vrá­bel meg­pró­bált né­hány lé­pést ten­ni, de nyil­ván­va­ló volt, hogy az eről­kö­dé­se ér­tel­met­len. Ek­kor tár­sa elő­re­ha­jolt, a há­tá­ra csúsz­tat­ta az or­vost és fel­emel­te.

– Ka­pasz­kod­jon a nya­kam­ba – szólt hát­ra, de Vrá­bel nem vá­la­szolt.

Túr óva­tos lép­tek­kel meg­in­dult a csú­szós, sá­ros úton.

– Fáj? – kér­dez­te né­hány lé­pés után.

– Ne tö­rőd­jön vele – szi­szeg­te Vrá­bel, és össze­szo­rí­tot­ta a fo­ga­it.