2. Az ultiparti

A pe­del­lus ép­pen be akar­ta zár­ni az is­ko­la ka­pu­ját a tá­vo­zó igaz­ga­tó után, ami­kor né­hány diák ro­bo­gott le a lép­csőn. Ki­pi­rult ar­cuk és iz­ga­lom­tól csil­lo­gó sze­mük ar­ról árul­ko­dott, hogy a dél­utá­ni vita az ön­kép­ző­kör ülé­se után is foly­ta­tó­dott.

– Vár­jon még, Var­ga bá­csi, nem akar­juk itt töl­te­ni az éj­sza­kát! – ki­ál­tot­ta az egyik.

– Mit csi­nál­tok itt ilyen késő este? Rá­adá­sul szom­ba­ton! – do­ho­gott a pe­del­lus. A kar­já­nál fog­va vissza­tar­tot­ta az egyik di­á­kot. – Szép kis rum­lit ren­dez­te­tek már megint! Érett­sé­gi előtt jó lesz óva­to­sabb­nak len­ni…

A diák vál­lat vont.

– Nem hagy­juk ma­gunk­ba foj­ta­ni a szót, Var­ga bá­csi!

– A for­ró­fe­jű­ség nem ve­zet sem­mi jóra. In­kább azon igye­kez­ze­tek, hogy a gyű­lés jól si­ke­rül­jön.

– Ne fél­jen, Var­ga bá­csi, min­den rend­ben lesz.

– A ta­ní­tó­kép­ző­sök­kel be­szél­te­tek már?

– Be­szél­tünk. Ott lesz­nek.

– De csak oko­san! Nem kell nagy­dob­ra ver­ni – fi­gyel­mez­tet­te még egy­szer Var­ga. – Apád­nak pe­dig mondd meg, hogy ma este nem tu­dok át­men­ni hoz­zá, de hol­nap fel­ke­re­sem. No, in­du­lás ha­za­fe­lé!

Be­zár­ta a ka­put, az­u­tán vé­gig­jár­ta a fo­lyo­só­kat, el­ol­tott egy-két égve fe­lej­tett lám­pát, ke­resz­tül­bal­la­gott az ud­va­ron. A gim­ná­zi­um eme­le­tes épü­le­té­hez ra­gaszt­va la­pult meg a kis ház, a pe­del­lus szol­gá­la­ti la­ká­sa. Var­ga bá­csi egye­dül élt itt a fe­le­sé­gé­vel, fiuk még a há­bo­rú első hó­nap­já­ban esett el Szer­bi­á­ban.

Va­cso­ra után az öreg elő­vet­te a Nép­sza­vát, amit a fe­le­sé­ge vá­sá­rolt dél­utá­non­ként a vas­úti ál­lo­má­son. Az is­ko­la cí­mé­re nem volt aján­la­tos ezt a la­pot já­rat­ni.

Var­ga fel­tet­te a pá­pa­sze­mét, maga elé te­rí­tet­te az új­sá­got a kony­ha­asz­tal­ra, de se­hogy sem volt tü­rel­me ol­vas­ni.

Mind­un­ta­lan a fa­li­órá­ra pil­lan­tott. A fe­le­sé­ge ész­re­vet­te, hogy az öreg­nek még nem ért vé­get a szom­ba­ti nap.

– Megint el­mégy va­la­ho­vá?

A fér­je za­var­tan krá­ko­gott.

– Egy kis ul­tipar­tit be­szél­tünk meg ma es­té­re…

Az asszony na­gyot só­haj­tott, de nem szólt sem­mit. A pe­del­lus fel­állt, oda­lé­pett hoz­zá, és meg­si­mo­gat­ta a ha­ját.

Biz­to­sít­va maga szá­má­ra a csa­lá­di bé­kes­sé­get, Var­ga vet­te a ka­bát­ját, és el­in­dult. A vá­ros már csen­des volt. Jó tíz per­cet ko­co­gott az öreg a sö­tét és ki­halt ut­cá­kon, ami­kor las­sí­ta­ni kezd­te a lép­te­it. Meg­állt az egyik mel­lék­ut­ca sar­kán, és óva­to­san hát­ra­pil­lan­tott. Né­hány lé­pés­sel mö­göt­te egy fér­fi kö­ze­le­dett. Az öreg pi­pát vett elő, és úgy tett, mint­ha rá akar­na gyúj­ta­ni. Köz­ben a sze­me sar­ká­ból fi­gyel­te a kö­ze­le­dő fér­fit. A má­sik ugyan­csak las­sí­tott, lát­ha­tó­an té­to­vá­zott. Az­u­tán fel­haj­tot­ta a gal­lér­ját, és a fal ár­nyé­ká­ban igye­ke­zett el­ha­lad­ni mel­let­te.

– Mi az, Dá­ni­el szom­széd – szó­lí­tot­ta meg Var­ga ke­dé­lye­sen –, egy­mást ijeszt­get­jük?

A fér­fi meg­tor­pant.

– Te vagy az? – nyúj­tott ke­zet. – Jobb lett vol­na kü­lön ér­kez­ni, de most már mind­egy. Leg­alább csak egy­szer fo­gunk csön­get­ni.

Be­for­dul­tak az ut­cá­ba.

– A dok­tor? – kér­dez­te Var­ga.

– Nincs ott­hon, vi­dék­re uta­zott. Le­het, hogy csak reg­gel jön meg.

Meg­áll­tak egy ma­gas desz­ka­ka­pu előtt. Dá­ni­el meg­rán­tot­ta a csen­gőt. Egy perc sem telt bele, és meg­zör­rent a kulcs a zár­ban. Fi­a­tal, csi­nos nő nyi­tott ka­put.

– Jó es­tét, An­nács­ka. Min­den rend­ben van?

– Igen. Jöj­je­nek be.

Ke­resz­tül­si­et­tek az ud­va­ron, és be­lép­tek a föld­szin­tes ház­ba. Az asszony a szo­bá­ba ve­zet­te őket.

– Vá­runk még va­la­kit?

– Nem.

Anna ki­si­e­tett, és kis­vár­tat­va egy ala­csony, vé­kony, szem­üve­ges fér­fi­val tért vissza. A fér­fi fá­radt ar­cán nyug­ta­lan­ság tük­rö­ző­dött. Gyors pil­lan­tás­sal mér­te vé­gig Dá­ni­elt és Var­gát. Anna mu­tat­ta be az is­me­ret­lent.

– Sós elv­társ, Pest­ről.

– Ne­ve­ket fe­les­le­ges em­lí­te­ni – je­gyez­te meg Sós.

Dá­ni­el elő­re­lé­pett, és ke­zet nyúj­tott.

– Mi már ta­lál­koz­tunk. Jó es­tét.

Mi­köz­ben ke­zet fo­gott Dá­ni­el­lel, Sós is­mét ide­ge­sen pil­lan­tott Var­gá­ra.

– Ar­ról volt szó, hogy csak ma­gá­val ta­lál­ko­zom…

Dá­ni­el fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Fon­tos dol­gok­ról kell tár­gyal­nunk, úgy gon­dol­tam, hogy he­lyes lesz, ha nem én egye­dül…

– Rosszul gon­dol­ta, elv­társ – vá­gott köz­be Sós. – Job­ban tet­te vol­na, ha asze­rint jár el, ahogy meg­üzen­tük.

Dá­ni­el fel­for­tyant a rend­re­uta­sí­tó hang­ra.

– Úgy lá­tom, az elv­társ túl­sá­go­san ide­ges!

– Min­den okom meg­van rá! – vá­gott vissza az össze­kö­tő. – Nap­ról nap­ra drá­ga árat fi­ze­tünk meg­gon­do­lat­lan lé­pé­se­in­kért.

Var­ga egy­re ké­nyel­met­le­neb­bül érez­te ma­gát.

– Ha úgy gon­dol­ják, ta­lán én el is men­nék…

Sós hang­ja meg­eny­hült.

– Most már mind­egy. Én is is­me­rem ma­gát, maga is meg­is­mert en­gem – mond­ta, és az asz­tal­hoz lé­pett. – Sen­kit sem akar­tam meg­bán­ta­ni. Itt nem bi­zal­mat­lan­ság­ról van szó, ha­nem ar­ról, hogy az il­le­gá­lis mun­ká­nak meg­van­nak a maga vas­tör­vé­nyei. Ül­jünk le, elv­tár­sak, és tér­jünk a tárgy­ra.

Le­ül­tek az asz­tal köré, és vá­ra­ko­zás­sal néz­tek a kis, fá­radt em­ber­re. Sós le­vet­te szem­üve­gét, meg­tö­röl­get­te, és gon­dos moz­du­lat­tal tet­te vissza a sze­mé­re. Egy­sze­rű­en, halk han­gon kez­dett be­szél­ni.

– Fon­tos fel­ada­tot hoz­tam, elv­tár­sak. Is­mét át kell jut­tat­nunk egy cso­por­tot a ju­go­szláv ha­tá­ron…

– Spa­nyol­or­szág­ba? – kér­dez­te Var­ga.

– Oda.