2. Az ultiparti
A pedellus éppen be akarta zárni az iskola kapuját a távozó igazgató után, amikor néhány diák robogott le a lépcsőn. Kipirult arcuk és izgalomtól csillogó szemük arról árulkodott, hogy a délutáni vita az önképzőkör ülése után is folytatódott.
– Várjon még, Varga bácsi, nem akarjuk itt tölteni az éjszakát! – kiáltotta az egyik.
– Mit csináltok itt ilyen késő este? Ráadásul szombaton! – dohogott a pedellus. A karjánál fogva visszatartotta az egyik diákot. – Szép kis rumlit rendeztetek már megint! Érettségi előtt jó lesz óvatosabbnak lenni…
A diák vállat vont.
– Nem hagyjuk magunkba fojtani a szót, Varga bácsi!
– A forrófejűség nem vezet semmi jóra. Inkább azon igyekezzetek, hogy a gyűlés jól sikerüljön.
– Ne féljen, Varga bácsi, minden rendben lesz.
– A tanítóképzősökkel beszéltetek már?
– Beszéltünk. Ott lesznek.
– De csak okosan! Nem kell nagydobra verni – figyelmeztette még egyszer Varga. – Apádnak pedig mondd meg, hogy ma este nem tudok átmenni hozzá, de holnap felkeresem. No, indulás hazafelé!
Bezárta a kaput, azután végigjárta a folyosókat, eloltott egy-két égve felejtett lámpát, keresztülballagott az udvaron. A gimnázium emeletes épületéhez ragasztva lapult meg a kis ház, a pedellus szolgálati lakása. Varga bácsi egyedül élt itt a feleségével, fiuk még a háború első hónapjában esett el Szerbiában.
Vacsora után az öreg elővette a Népszavát, amit a felesége vásárolt délutánonként a vasúti állomáson. Az iskola címére nem volt ajánlatos ezt a lapot járatni.
Varga feltette a pápaszemét, maga elé terítette az újságot a konyhaasztalra, de sehogy sem volt türelme olvasni.
Minduntalan a faliórára pillantott. A felesége észrevette, hogy az öregnek még nem ért véget a szombati nap.
– Megint elmégy valahová?
A férje zavartan krákogott.
– Egy kis ultipartit beszéltünk meg ma estére…
Az asszony nagyot sóhajtott, de nem szólt semmit. A pedellus felállt, odalépett hozzá, és megsimogatta a haját.
Biztosítva maga számára a családi békességet, Varga vette a kabátját, és elindult. A város már csendes volt. Jó tíz percet kocogott az öreg a sötét és kihalt utcákon, amikor lassítani kezdte a lépteit. Megállt az egyik mellékutca sarkán, és óvatosan hátrapillantott. Néhány lépéssel mögötte egy férfi közeledett. Az öreg pipát vett elő, és úgy tett, mintha rá akarna gyújtani. Közben a szeme sarkából figyelte a közeledő férfit. A másik ugyancsak lassított, láthatóan tétovázott. Azután felhajtotta a gallérját, és a fal árnyékában igyekezett elhaladni mellette.
– Mi az, Dániel szomszéd – szólította meg Varga kedélyesen –, egymást ijesztgetjük?
A férfi megtorpant.
– Te vagy az? – nyújtott kezet. – Jobb lett volna külön érkezni, de most már mindegy. Legalább csak egyszer fogunk csöngetni.
Befordultak az utcába.
– A doktor? – kérdezte Varga.
– Nincs otthon, vidékre utazott. Lehet, hogy csak reggel jön meg.
Megálltak egy magas deszkakapu előtt. Dániel megrántotta a csengőt. Egy perc sem telt bele, és megzörrent a kulcs a zárban. Fiatal, csinos nő nyitott kaput.
– Jó estét, Annácska. Minden rendben van?
– Igen. Jöjjenek be.
Keresztülsiettek az udvaron, és beléptek a földszintes házba. Az asszony a szobába vezette őket.
– Várunk még valakit?
– Nem.
Anna kisietett, és kisvártatva egy alacsony, vékony, szemüveges férfival tért vissza. A férfi fáradt arcán nyugtalanság tükröződött. Gyors pillantással mérte végig Dánielt és Vargát. Anna mutatta be az ismeretlent.
– Sós elvtárs, Pestről.
– Neveket felesleges említeni – jegyezte meg Sós.
Dániel előrelépett, és kezet nyújtott.
– Mi már találkoztunk. Jó estét.
Miközben kezet fogott Dániellel, Sós ismét idegesen pillantott Vargára.
– Arról volt szó, hogy csak magával találkozom…
Dániel felhúzta a szemöldökét.
– Fontos dolgokról kell tárgyalnunk, úgy gondoltam, hogy helyes lesz, ha nem én egyedül…
– Rosszul gondolta, elvtárs – vágott közbe Sós. – Jobban tette volna, ha aszerint jár el, ahogy megüzentük.
Dániel felfortyant a rendreutasító hangra.
– Úgy látom, az elvtárs túlságosan ideges!
– Minden okom megvan rá! – vágott vissza az összekötő. – Napról napra drága árat fizetünk meggondolatlan lépéseinkért.
Varga egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Ha úgy gondolják, talán én el is mennék…
Sós hangja megenyhült.
– Most már mindegy. Én is ismerem magát, maga is megismert engem – mondta, és az asztalhoz lépett. – Senkit sem akartam megbántani. Itt nem bizalmatlanságról van szó, hanem arról, hogy az illegális munkának megvannak a maga vastörvényei. Üljünk le, elvtársak, és térjünk a tárgyra.
Leültek az asztal köré, és várakozással néztek a kis, fáradt emberre. Sós levette szemüvegét, megtörölgette, és gondos mozdulattal tette vissza a szemére. Egyszerűen, halk hangon kezdett beszélni.
– Fontos feladatot hoztam, elvtársak. Ismét át kell juttatnunk egy csoportot a jugoszláv határon…
– Spanyolországba? – kérdezte Varga.
– Oda.