6. A sebesült

Vrá­bel dok­tor az­nap este a szo­kott­nál ké­sőbb ért haza be­te­ge­i­től. Ki­lenc óra is el­múlt, mire asz­tal­hoz ült, hogy meg­va­cso­ráz­zék. Édes­any­ja fá­rad­ha­tat­la­nul sür­gö­lő­dött kö­rü­löt­te.

– So­kat dol­go­zol, fiam. Job­ban kel­le­ne vi­gyáz­nod ma­gad­ra.

De Vrá­bel most nem fi­gyelt rá.

Töp­reng­ve ka­na­laz­ta a leb­bencs­le­vest. Az öreg fa­li­órá­ra pil­lan­tott. A pes­ti össze­kö­tő az­óta már a vo­na­ton ül, és ha­za­fe­lé ro­bog.

Még a le­ves­sel sem vég­zett, ami­kor csen­get­tek a ka­pun. Az öreg­asszony az ajtó felé in­dult, de a fia meg­előz­te.

– Ma­rad­jon, mama, majd én meg­né­zem, ki az..

– Tel­je­sen ki­hűl a va­cso­rád! – ki­ál­tot­ta utá­na az any­ja, de a dok­tor már ki­ment a szo­bá­ból.

Gyors lép­tek­kel sza­ladt le a ka­pu­alj­ba ve­ze­tő né­hány lép­cső­fo­kon, és ki­nyi­tot­ta a ka­put. Az ut­cán egy fi­a­tal nő állt, ide­ge­sen szo­ron­gat­va a ke­rék­pár­ja kor­má­nyát.

A dok­tor in­tett neki, és be­húz­ta a ka­pu­alj­ba.

– Jó es­tét, An­nács­ka. Va­la­mi baj van?

Az asszony hang­ja re­me­gett a fel­in­du­lás­tól.

– Ször­nyű do­log tör­tént. Az össze­kö­tőt majd­nem el­fog­ták az ál­lo­má­son, hoz­zám me­ne­kült. Egy se­be­sült van vele, fej­lö­vés érte.

A dok­tor egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­dott. A hír va­ló­ban ijesz­tő, de még rosszabb, ha most el­vesz­tik a fe­jü­ket.

– Egy szót sem ér­tek az egész­ből. Mond­ja el, Anna, még egy­szer, nyu­god­tan. Ki az a fér­fi, és hogy ke­rült oda?

Vrá­bel lát­szó­la­gos nyu­gal­ma ma­gá­hoz té­rí­tet­te An­nát.

– Ne­gyed­órá­val ez­előtt vissza­jött hoz­zám, és ma­gá­val ho­zott egy se­be­sült fér­fit. Le akar­ták tar­tóz­tat­ni az ál­lo­má­son, és ez a fér­fi men­tet­te ki a de­tek­tív ke­zei kö­zül. Le­ütöt­te a nyo­mo­zót, de az utá­nuk lőtt és el­ta­lál­ta. Az össze­kö­tő ma­gá­val hoz­ta. Ami­kor a ka­pu­hoz ér­tek, el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét.

– És hol van most?

– Ott ná­lam, mind a ket­ten. Úgy-ahogy be­kö­töz­tem a fe­jét.

– Az össze­kö­tő is­me­ri?

– Nem. Fo­gal­ma sincs, hogy ki­cso­da.

A dok­tor most már kö­rül­be­lül meg­ér­tet­te, hogy mi­ről van szó.

– Ez nagy hiba, Anna, na­gyon nagy hiba. Erre rá­fi­zet­he­tünk…

Egy ki­csit gon­dol­ko­dott, az­u­tán ha­tá­ro­zott han­gon foly­tat­ta:

– Az össze­kö­tőt azon­nal el kell tün­tet­nünk a vá­ros­ból. Maga ugor­jon a ke­rék­pár­ra, és men­jen el Dá­ni­elért. Ha nem ta­lál­ja ott, ak­kor… ak­kor nem tu­dom, mit csi­ná­lunk. Te­hát Dá­ni­el a mo­tor­já­val men­jen érte, és vi­gye el a vá­ros­ból. Maga adja ide a ka­pu­kul­csot, én ad­dig meg­né­zem azt az em­bert, és ott vá­rom ma­gu­kat. Vi­lá­gos?

– Vi­lá­gos – fe­lel­te Anna, és már tol­ta is ki a ke­rék­párt az ut­cá­ra.

A dok­tor vissza­fu­tott a la­kás­ba, ma­gá­ra kap­ta a fel­öl­tő­jét.

– Be­teg­hez hív­nak, mama, sür­gős eset. Nem tu­dom, mi­kor jö­vök haza. Ne vár­jon, fe­küd­jön le – mond­ta gyor­san, és or­vo­si tás­ká­ját fel­kap­va, ki­ro­hant a szo­bá­ból.

A vá­rost még min­dig sűrű köd lep­te. Vrá­bel dok­tor csak­nem fu­tás­ban tet­te meg az utat Anna há­zá­ig, és ala­po­san ki­ful­ladt, amíg oda­ért. Ki­nyi­tot­ta a ka­put, ke­resz­tül­si­e­tett az ud­va­ron. Az elő­szo­ba­aj­tó zár­va volt, de az egyik szo­ba ab­la­ká­ból hal­vány vi­lá­gos­ság szű­rő­dött ki. Zör­ge­tett. Oda­bent sen­ki sem moz­dult. Az ab­lak alá lé­pett, és be­ko­po­gott.

– En­ged­jen be, or­vos va­gyok! Anna kül­dött.

Né­hány má­sod­perc múl­va Sós aj­tót nyi­tott.

Holt­sá­padt volt, és ri­ad­tan hu­nyor­gott a dok­tor­ra.

No, ez ala­po­san oda­van – gon­dol­ta Vrá­bel, és si­et­ve ke­zet nyúj­tott neki.

– Jó es­tét, hol az az em­ber?

Sós a szo­ba­aj­tó felé mu­ta­tott. A dok­tor be­lé­pett.

A dí­vá­nyon egy fi­a­tal­em­ber fe­küdt, a fe­jén he­ve­nyé­szett kö­tés­sel, ame­lyen már át­ütött a vér. A feje alá Anna egy tö­rül­kö­zőt te­rí­tett.

A dok­tor mun­ká­hoz lá­tott.

– Dá­ni­el mind­járt itt lesz ma­gá­ért mo­tor­ral – mond­ta köz­ben Sós­nak, anél­kül hogy vissza­for­dult vol­na. – A le­he­tő leg­gyor­sab­ban el kell tűn­nie a vá­ros­ból. A leg­jobb len­ne utol­ér­ni va­la­hol a pes­ti vo­na­tot. Fo­gal­ma sincs, hogy ki ez az em­ber?

– Nincs – fe­lel­te Sós.

A dok­tor szem­ügy­re vet­te a se­bet.

– Po­ko­li sze­ren­csé­je és ke­mény ko­po­nyá­ja van – dör­mög­te, mi­köz­ben be­kö­töz­te a fér­fi fe­jét. – Egye­ne­sen ért­he­tet­len, hogy va­la­ki ilyen lö­vés­sel még sza­lad­gál­ni tud­jon az ut­cán…

Sós ide­ge­sen gyúj­tott ci­ga­ret­tá­ra.

– Tu­dom, hi­bát kö­vet­tem el, hogy vissza­jöt­tem. De nem te­het­tem mást. Nem hagy­hat­tam ma­gá­ra ezt a fiút se­be­sül­ten az ut­cán! – ha­dar­ta re­kedt han­gon.

A dok­tor dör­mö­gött va­la­mit, az­u­tán fel­egye­ne­se­dett. Rá­né­zett Sós­ra.

– Ezen már nem tu­dunk vál­toz­tat­ni. Csak maga jus­son ki a vá­ros­ból. A kör­nyék­be­li csend­őrö­ket ta­lán még nem volt ide­jük ri­asz­ta­ni. De mit kez­dünk vele?! – mond­ta, és fi­gyel­me­sen szem­ügy­re vet­te a fér­fit.

Az ut­cá­ról mo­tor­ber­re­gés hal­lat­szott. A dok­tor ki­si­e­tett a ka­pu­hoz. Dá­ni­el ér­ke­zett meg, An­ná­val együtt.

A gép­ko­csi­sze­re­lő csen­de­sen szit­ko­zó­dott, és vas­vil­la sze­mek­kel né­zett Sós­ra. Még ő ok­tat ki en­gem a kons­pi­rá­ci­ó­ra! – do­ho­gott ma­gá­ban, de han­go­san nem szólt sem­mit. Rö­vid ta­nács­ko­zást tar­tot­tak az ud­va­ron, az­u­tán Dá­ni­el be­fu­tott a ház­ba. Csak ép­pen be­né­zett a szo­bá­ba, és jött is vissza.

– Nem is­me­rem én sem – mond­ta, és in­tett Sós­nak. – In­du­lás, egy perc vesz­te­get­ni való időnk sincs.

Fe­lül­tek a mo­tor­ra. Dá­ni­el még ak­kor is mor­gott, ami­kor meg­in­dul­tak.

– Ezt jól meg­csi­nál­tuk, a hét­szent­sé­git…

Anna és a dok­tor vissza­men­tek a ház­ba. A fér­fi még min­dig moz­du­lat­la­nul fe­küdt a dí­vá­nyon.

– Ma­gá­hoz fog tér­ni. Ad­dig itt ma­ra­dok – mond­ta, és le­ült a dí­vány szé­lé­re. Meg­fog­ta a fér­fi csuk­ló­ját, és az ér­ve­rést szá­mol­ta. – Nem lesz sem­mi ko­mo­lyabb baj. Né­hány na­pig min­den­kép­pen fe­küd­nie kell. Az ut­cá­ra pe­dig nem me­het, amíg le nem ke­rül a kö­tés a fe­jé­ről.

Fel­né­zett An­ná­ra.

– Ez azt je­len­ti, hogy ma­gá­nál kell ma­rad­nia, Anna. Nincs más meg­ol­dás. Be­köl­töz­tet­jük a kam­rá­ba.

Az asszony hall­ga­tott.

– Tu­dom, hogy ez na­gyon kí­nos do­log ma­gá­nak, és nem is ve­szély­te­len, de nem lá­tok más ki­utat. Vagy van va­la­mi öt­le­te?

– Nincs – fe­lel­te Anna, és vál­lat vont. – Nem te­het­jük ki az ut­cá­ra. A bő­rét koc­káz­tat­ta, ami­kor Sóst meg­sza­ba­dí­tot­ta a de­tek­tív­től. Ha nem lép köz­be, le­het, hogy hol­nap már va­la­mennyi­en a rend­őr­sé­gen vol­nánk.

A dok­tor szá­raz han­gon szólt köz­be:

– Ez a le­he­tő­ség még így sincs ki­zár­va…

Ta­lál­ko­zott a te­kin­te­tük.

– Gon­dol­ja, hogy?…

– Nem – vá­gott köz­be a dok­tor –, nem gon­do­lom. Ez pro­vo­ká­ci­ó­nak túl élet­ve­szé­lyes.