4. A százados versenyt fut
Baján, Kiskunhalason és Kiskunfélegyházán át robogott Kecskemétre. Ha meg akarja tudni, ki a következő áldozat, versenyt kell futnia a gyilkossal.
Mányai kész tervvel indult útnak. Miután Hajagos szakaszvezető már nem vezethette nyomra, kénytelen volt visszatérni eredeti elgondolásához. Amikor jelentést tett főnökének, Kiss ezredesnek, arra kérte, hogy utasítsa a kecskeméti csendőr szárnyparancsnokságot: déli 12 órára kerítsék elő Francia Kiss Mihályt.
Mányai tudta, hogy minden perc drága. Sehol nem állt meg, és az indulástól számított négy óra múlva a szegedi betonon behajtott Kecskemétre. Átgurult a Szabadság téren, a díszes városháza előtt. Kihajtott a széles Rákóczi útra, ezután jobbra fordult, és a Bethlen körúton, a disznópörkölőnek nevezett térséggel szemben, a laktanya elé ért. A kapuhoz hajtott. Megjelent az őr, de nem nyitott kaput. A kocsihoz lépett, és az igazolványt kérte. Figyelmesen megvizsgálta Mányai okmányait, arcképét összehasonlította az eredetivel. Csak ezután tisztelgett, és tárta ki a vaskaput.
Mányai kocsijával megállt az udvaron, az épület előtt. Belépett. Végighaladt a folyosón, azután kopogtatott a szárnyparancsnok ajtaján.
A segédtiszt felállt.
– Mányai százados vagyok. Jelentsd, kérlek, az alezredes úrnak, hogy megjöttem – szólt a vendég.
– Már vár, kérlek szépen – mondta udvariasan a hadnagy, és a belső szobába sietett.
Kisvártatva ismét feltárult a nagy, barna, szárnyas ajtó, és hatalmas taréjú lovassági sarkantyúit pengetve, vitéz Besnyői csendőralezredes sietett üdvözölni a fiatal századost, a mindenható Kiss ezredes kedvencét.
– Kerülj beljebb, öcsém – mondta barátságosan, és előreengedte vendégét. A szobában leültette, cigarettával kínálta. – Főzetek egy jó erős teát a számodra. A szobádat már megrendeltük a Beretvásban.
– Hálásan köszönöm, bátyám – hajolt meg mosolyogva ültében Mányai. – Nagyon kedves vagy hozzám, de sietek… Nyergelek, fordulok!
– Annyi időd sincs, hogy egy teát igyál? Na, persze, persze, operatív feladatok…
– Mindenekelőtt Francia Kiss-sel szeretnék beszélni. Itt van már? – kérdezte Mányai, és lassan felállt.
– Itt… Egy kicsit neheztel, mert azt hiszi, hogy a régi ügyeit firtatjuk. Beültettem egy szobába, szivart, mert azt ám nagyon szereti, és egy kis italt adattam neki. Vár rád. Érdekes ember, igazi szittya magyar! A Mihály, pajtás, végigverekedte az egész háborút, felderítő volt, vakmerő, kemény legény. A vörösök halálra is ítélték. Megszökött. Szegedről lóháton vágtatott be ide, útközben azonban találkozott – uram bocsá’ – egy csuhással, aki elpanaszolta, hogy a bolsevisták lefogták két húgát, és Kalocsára a kóterbe hurcolták. Ez, kérlek, elegánsan átlovagolt oda, és kilopta a két leányzót. A pap, persze, pénzt kínált érte Mihálynak. Egy fillér nem sok, de annyit sem fogadott el… Mit gondolsz, mit kért fizetségben szolgálataiért?
– Fogalmam sincs… – válaszolta Mányai türelmetlenül.
– Öt kurta szivart.
A történetet az alezredes a szobában kezdte, és menetközben, a folyosón fejezte be. Megálltak egy ajtó előtt. A parancsnok az ajtóra mutatott. A százados meghajtotta a fejét, az alezredes pedig visszafordult. Mányai lassan lenyomta a kilincset.
A szobában, a kerek asztal előtt egy fekete ruhás férfi ült. Szivarozott. Amikor Mányai belépett, közömbösen felpillantott, és ülve maradt. A százados sem köszönt. Állt, és mereven a férfit nézte. Tekintetük egymásba kapcsolódott. Néhány másodperc múlva az ismeretlen lassan felállt. Végigsimított szemébe hulló, fekete szöghaján. Összezárta fényesre glancolt csizmáit, kihúzta szálfa termetét, és így egy fejjel magasabb volt a századosnál. Felállt, mert megérezte az urat.
– Szabad a mögszólítást? – kérdezte halkan, és úgy tetszett, hogy a fogait csikorgatja.
– Százados vagyok.
– Százados úr, Francia Kiss Mihály alázatosan bemutatkozom – mondta, és állkapcsa előrefeszült.
– Mányai csendőrszázados – válaszolt a tiszt, és kezet nyújtott. Jobbját hatalmas vasmarok szorította meg.
– Foglaljon, kérem, helyet – intett barátságosan. – Az emlékezőtehetségére van szükségünk.
Francia Kiss leszegte a fejét. Fekete haja ismét a szemébe hullt. Úgy nézett alulról, mint támadni készülő bika.
– Százados úr – kezdte fojtott hangon –, a főméltóságú kormányzó úr még 21-ben közkegyelmet adott mindön dologban… Érti-e? Minden dologban… Minek háborgatnak?
Mányai meglepve nézett a megbőszült különítményesre. Tetszett neki ez a nagy darab, fekete ember.
– Nem háborgatom, Francia Kiss! Tudom, hogy maga becsületes, igaz magyar ember. Amit tett, azt a hazáért, a magyarért tette. Csupán néhány névre volna szükségem… Túr… Még egyszer jól figyeljen! Túr… Emlékszik erre a névre?
A tiszthelyettes összevonta vastag, fekete szemöldökét, összeráncolta homlokát is. Rengeteg haja hol előre, hol hátra mozgott. Gondolkodott.
– Bolseviki?
– Igen!
– Ki tud annyi nevet fejben tartani, százados uram? – kérdezte hosszabb szünet után Francia Kiss, és mintha kissé elmosolyodott volna.
– Ez baj… De most ismét jól figyeljen: Barcsa, Hajagos-testvérek, Rácz Balázs… Ezekre a nevekre sem emlékszik?
Francia Kiss Mihály lehajtotta a fejét, azután felszegte. Kutatóan Mányai szemébe nézett.
– Ismerem őket… röndös magyar embörök…
– Csak voltak, barátom.
– Meghóttak?
– Igen, meggyilkolták őket.
– A zsidók, mi? – csapott le a kérdés.
– Azt hiszem, igen – hagyta rá Mányai.
– A gyilkosokat keresi?
– Azokat – bólintott Mányai.
–… Barcsa, a két Kajagos mög a Rúcz Balázsi vótak először a portyacsoport. Ott szolgált még a Szenthe-Varga. A Tölgyesi Sanyi, akarom mondani, a Tölgyesi Sándor hadnagy úr volt a parancsnokuk.
– Hol vannak most?
– Szenthe-Vargát a télön temettük. Tölgyesiről nem tudok. Nem tartottak minket együtt. Szétszórták a különítményt. Pedig…
– Pedig?
– Meg most is gajdeszbe tudnánk küldeni, akit köll – vetette fel dacosan nagy fejet Francia Kiss. J
– Nem ártana – mondotta lassan Mányai, de a gondolata már máshol járt.
„Tölgyesi Sándor. Ha akkor hadnagy volt, lehet, hogy most is szolga! Ennek kell a háta mögé állni!…”
Felállt, Francia Kiss is felemelkedett ültéből. A tiszt kezet nyújtott.
– Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom, hogy az egész ügy fontos állami és szolgálati titok. Köszönöm, elmehet.
Francia Kiss kezet rázott, szögletesen visszavette hatalmas keze fejét, azután szabályos fél-jobbraátot csinált, és elhagyta a szobát.
Mányai visszasietett Besnyői alezredes szobájába. Engedélyt kért, hogy Budapestre telefonálhasson. Ölti Győző századost, volt osztálytársát, a Honvédelmi Minisztérium Elnökség A osztályának elvi előadóját kérette a telefonhoz.
– Szervusz, Viki!… Mányai vagyok.
– Szervusz, Dezsőkém, honnan beszélsz?
– Kecskemétről… Nemcsak azt akarom tudni, hogy vagy, de egy szívességre is kérlek.
– Gondoltam…
– Tudd meg, kérlek, azonnal, szolgál-e a hadseregben egy bizonyos Tölgyesi Sándor nevű tiszt. Ha igen, hol?
– Megvárod?
– Meg, Vikikém, nagyon sürgős!
– Jó, hát várj két percet…
A kagyló kattant. A túlsó oldalon letették. Mányai tudta, hogy legalább tíz percbe kerül, míg ezt odafent kihámozzák. Letette ő is a kagylót, és várt.
A beszélgetés közben Besnyői kiment a szobából. Most visszatért, és a háta mögött a segédtiszt lépdelt egy tálca süteménnyel, utána egy csendőr hozta a párolgó teát. Mányai csak most érezte, hogy tegnap óta nem evett, és éhes. A telefon megreccsent.
– Beszélünk! – kiáltott a kagylóba, aztán felállt, és meghajtotta magát vendéglátó gazdája felé.
– Igazán hálásan köszönöm…
– Táplálkozz csak, fiam. mert ha éhes vagy, nem tudsz ám gondolkodni.
Mányai nem kérette magát kétszer, ivott egy csésze teát, és megevett egy halom süteményt.
Végre jelentkezett az ellenállomás. Mányai a füléhez szorította a kagylót. Besnyői alezredes elképedve látta, miként tódul a vér a százados fejébe, és azután hogyan válik arca ismét patyolathalvánnyá.
– Köszönöm, Viktor, amit értem tettél – mondotta, és látszott, hogy nem kis önuralmába került, hogy oda ne csapja a fekete kagylót.
– Mi van veled, fiam? – kérdezte aggódva a szárnyparancsnok.
– Mi? Az, kedves bátyám, hogy keresek egy embert, az ország másik feléből furikázom ide miatta, közben pedig kiderül, hogy az illető ott van, ahonnan hajnalban elindultam…