4. A százados versenyt fut

Ba­ján, Kis­kun­ha­la­son és Kis­kun­fél­egy­há­zán át ro­bo­gott Kecs­ke­mét­re. Ha meg akar­ja tud­ni, ki a kö­vet­ke­ző ál­do­zat, ver­senyt kell fut­nia a gyil­kos­sal.

Má­nyai kész terv­vel in­dult út­nak. Mi­után Ha­ja­gos sza­kasz­ve­ze­tő már nem ve­zet­het­te nyom­ra, kény­te­len volt vissza­tér­ni ere­de­ti el­gon­do­lá­sá­hoz. Ami­kor je­len­tést tett fő­nö­ké­nek, Kiss ez­re­des­nek, arra kér­te, hogy uta­sít­sa a kecs­ke­mé­ti csend­őr szárny­pa­rancs­nok­sá­got: déli 12 órá­ra ke­rít­sék elő Fran­cia Kiss Mi­hályt.

Má­nyai tud­ta, hogy min­den perc drá­ga. Se­hol nem állt meg, és az in­du­lás­tól szá­mí­tott négy óra múl­va a sze­ge­di be­to­non be­haj­tott Kecs­ke­mét­re. Át­gu­rult a Sza­bad­ság té­ren, a dí­szes vá­ros­há­za előtt. Ki­haj­tott a szé­les Rá­kó­czi útra, ez­u­tán jobb­ra for­dult, és a Beth­len kör­úton, a disz­nó­pör­kö­lő­nek ne­ve­zett tér­ség­gel szem­ben, a lak­ta­nya elé ért. A ka­pu­hoz haj­tott. Meg­je­lent az őr, de nem nyi­tott ka­put. A ko­csi­hoz lé­pett, és az iga­zol­ványt kér­te. Fi­gyel­me­sen meg­vizs­gál­ta Má­nyai ok­má­nya­it, arc­ké­pét össze­ha­son­lí­tot­ta az ere­de­ti­vel. Csak ez­u­tán tisz­tel­gett, és tár­ta ki a vas­ka­put.

Má­nyai ko­csi­já­val meg­állt az ud­va­ron, az épü­let előtt. Be­lé­pett. Vé­gig­ha­ladt a fo­lyo­són, az­u­tán ko­pog­ta­tott a szárny­pa­rancs­nok aj­ta­ján.

A se­géd­tiszt fel­állt.

– Má­nyai szá­za­dos va­gyok. Je­lentsd, kér­lek, az al­ez­re­des úr­nak, hogy meg­jöt­tem – szólt a ven­dég.

– Már vár, kér­lek szé­pen – mond­ta ud­va­ri­a­san a had­nagy, és a bel­ső szo­bá­ba si­e­tett.

Kis­vár­tat­va is­mét fel­tá­rult a nagy, bar­na, szár­nyas ajtó, és ha­tal­mas ta­ré­jú lo­vas­sá­gi sar­kan­tyú­it pen­get­ve, vi­téz Bes­nyői csend­őr­al­ez­re­des si­e­tett üd­vö­zöl­ni a fi­a­tal szá­za­dost, a min­den­ha­tó Kiss ez­re­des ked­ven­cét.

– Ke­rülj bel­jebb, öcsém – mond­ta ba­rát­sá­go­san, és elő­re­en­ged­te ven­dé­gét. A szo­bá­ban le­ül­tet­te, ci­ga­ret­tá­val kí­nál­ta. – Fő­ze­tek egy jó erős teát a szá­mod­ra. A szo­bá­dat már meg­ren­del­tük a Be­ret­vás­ban.

– Há­lá­san kö­szö­nöm, bá­tyám – ha­jolt meg mo­so­lyog­va ül­té­ben Má­nyai. – Na­gyon ked­ves vagy hoz­zám, de si­e­tek… Nyer­ge­lek, for­du­lok!

– Annyi időd sincs, hogy egy teát igyál? Na, per­sze, per­sze, ope­ra­tív fel­ada­tok…

– Min­de­nek­előtt Fran­cia Kiss-sel sze­ret­nék be­szél­ni. Itt van már? – kér­dez­te Má­nyai, és las­san fel­állt.

– Itt… Egy ki­csit ne­hez­tel, mert azt hi­szi, hogy a régi ügye­it fir­tat­juk. Be­ül­tet­tem egy szo­bá­ba, szi­vart, mert azt ám na­gyon sze­re­ti, és egy kis italt adat­tam neki. Vár rád. Ér­de­kes em­ber, iga­zi szittya ma­gyar! A Mi­hály, paj­tás, vé­gig­ve­re­ked­te az egész há­bo­rút, fel­de­rí­tő volt, vak­me­rő, ke­mény le­gény. A vö­rö­sök ha­lál­ra is ítél­ték. Meg­szö­kött. Sze­ged­ről ló­há­ton vág­ta­tott be ide, út­köz­ben azon­ban ta­lál­ko­zott – uram bo­csá’ – egy csu­hás­sal, aki el­pa­na­szol­ta, hogy a bol­se­vis­ták le­fog­ták két hú­gát, és Ka­lo­csá­ra a kó­ter­be hur­col­ták. Ez, kér­lek, ele­gán­san át­lo­va­golt oda, és ki­lop­ta a két le­ány­zót. A pap, per­sze, pénzt kí­nált érte Mi­hály­nak. Egy fil­lér nem sok, de annyit sem fo­ga­dott el… Mit gon­dolsz, mit kért fi­zet­ség­ben szol­gá­la­ta­i­ért?

– Fo­gal­mam sincs… – vá­la­szol­ta Má­nyai tü­rel­met­le­nül.

– Öt kur­ta szi­vart.

A tör­té­ne­tet az al­ez­re­des a szo­bá­ban kezd­te, és me­net­köz­ben, a fo­lyo­són fe­jez­te be. Meg­áll­tak egy ajtó előtt. A pa­rancs­nok az aj­tó­ra mu­ta­tott. A szá­za­dos meg­haj­tot­ta a fe­jét, az al­ez­re­des pe­dig vissza­for­dult. Má­nyai las­san le­nyom­ta a ki­lin­cset.

A szo­bá­ban, a ke­rek asz­tal előtt egy fe­ke­te ru­hás fér­fi ült. Szi­va­ro­zott. Ami­kor Má­nyai be­lé­pett, kö­zöm­bö­sen fel­pil­lan­tott, és ülve ma­radt. A szá­za­dos sem kö­szönt. Állt, és me­re­ven a fér­fit néz­te. Te­kin­te­tük egy­más­ba kap­cso­ló­dott. Né­hány má­sod­perc múl­va az is­me­ret­len las­san fel­állt. Vé­gig­si­mí­tott sze­mé­be hul­ló, fe­ke­te szög­ha­ján. Össze­zár­ta fé­nyes­re glan­colt csiz­má­it, ki­húz­ta szál­fa ter­me­tét, és így egy fej­jel ma­ga­sabb volt a szá­za­dos­nál. Fel­állt, mert meg­érez­te az urat.

– Sza­bad a mög­szó­lí­tást? – kér­dez­te hal­kan, és úgy tet­szett, hogy a fo­ga­it csi­kor­gat­ja.

– Szá­za­dos va­gyok.

– Szá­za­dos úr, Fran­cia Kiss Mi­hály alá­za­to­san be­mu­tat­ko­zom – mond­ta, és áll­kap­csa elő­re­fe­szült.

– Má­nyai csend­őr­szá­za­dos – vá­la­szolt a tiszt, és ke­zet nyúj­tott. Jobb­ját ha­tal­mas vas­ma­rok szo­rí­tot­ta meg.

– Fog­lal­jon, ké­rem, he­lyet – in­tett ba­rát­sá­go­san. – Az em­lé­ke­ző­te­het­sé­gé­re van szük­sé­günk.

Fran­cia Kiss le­szeg­te a fe­jét. Fe­ke­te haja is­mét a sze­mé­be hullt. Úgy né­zett alul­ról, mint tá­mad­ni ké­szü­lő bika.

– Szá­za­dos úr – kezd­te foj­tott han­gon –, a fő­mél­tó­sá­gú kor­mány­zó úr még 21-ben köz­ke­gyel­met adott mind­ön do­log­ban… Érti-e? Min­den do­log­ban… Mi­nek há­bor­gat­nak?

Má­nyai meg­lep­ve né­zett a meg­bő­szült kü­lö­nít­mé­nyes­re. Tet­szett neki ez a nagy da­rab, fe­ke­te em­ber.

– Nem há­bor­ga­tom, Fran­cia Kiss! Tu­dom, hogy maga be­csü­le­tes, igaz ma­gyar em­ber. Amit tett, azt a ha­zá­ért, a ma­gyar­ért tet­te. Csu­pán né­hány név­re vol­na szük­sé­gem… Túr… Még egy­szer jól fi­gyel­jen! Túr… Em­lék­szik erre a név­re?

A tiszt­he­lyet­tes össze­von­ta vas­tag, fe­ke­te szem­öl­dö­két, össze­rán­col­ta hom­lo­kát is. Ren­ge­teg haja hol elő­re, hol hát­ra moz­gott. Gon­dol­ko­dott.

– Bol­se­vi­ki?

– Igen!

– Ki tud annyi ne­vet fej­ben tar­ta­ni, szá­za­dos uram? – kér­dez­te hosszabb szü­net után Fran­cia Kiss, és mint­ha kis­sé el­mo­so­lyo­dott vol­na.

– Ez baj… De most is­mét jól fi­gyel­jen: Bar­csa, Ha­ja­gos-test­vé­rek, Rácz Ba­lázs… Ezek­re a ne­vek­re sem em­lék­szik?

Fran­cia Kiss Mi­hály le­haj­tot­ta a fe­jét, az­u­tán fel­szeg­te. Ku­ta­tó­an Má­nyai sze­mé­be né­zett.

– Is­me­rem őket… rön­dös ma­gyar em­bö­rök…

– Csak vol­tak, ba­rá­tom.

– Meg­hót­tak?

– Igen, meg­gyil­kol­ták őket.

– A zsi­dók, mi? – csa­pott le a kér­dés.

– Azt hi­szem, igen – hagy­ta rá Má­nyai.

– A gyil­ko­so­kat ke­re­si?

– Azo­kat – bó­lin­tott Má­nyai.

–… Bar­csa, a két Ka­ja­gos mög a Rúcz Ba­lá­zsi vó­tak elő­ször a por­tya­cso­port. Ott szol­gált még a Szent­he-Var­ga. A Töl­gye­si Sa­nyi, aka­rom mon­da­ni, a Töl­gye­si Sán­dor had­nagy úr volt a pa­rancs­no­kuk.

– Hol van­nak most?

– Szent­he-Var­gát a té­l­ön te­met­tük. Töl­gye­siről nem tu­dok. Nem tar­tot­tak min­ket együtt. Szét­szór­ták a kü­lö­nít­ményt. Pe­dig…

– Pe­dig?

– Meg most is gaj­desz­be tud­nánk kül­de­ni, akit köll – ve­tet­te fel da­co­san nagy fe­jet Fran­cia Kiss. J

– Nem ár­ta­na – mon­dot­ta las­san Má­nyai, de a gon­do­la­ta már más­hol járt.

„Töl­gye­si Sán­dor. Ha ak­kor had­nagy volt, le­het, hogy most is szol­ga! En­nek kell a háta mögé áll­ni!…”

Fel­állt, Fran­cia Kiss is fel­emel­ke­dett ül­té­ből. A tiszt ke­zet nyúj­tott.

– Azt hi­szem, fe­les­le­ges hang­sú­lyoz­nom, hogy az egész ügy fon­tos ál­la­mi és szol­gá­la­ti ti­tok. Kö­szö­nöm, el­me­het.

Fran­cia Kiss ke­zet rá­zott, szög­le­te­sen vissza­vet­te ha­tal­mas keze fe­jét, az­u­tán sza­bá­lyos fél-jobb­ra­át­ot csi­nált, és el­hagy­ta a szo­bát.

Má­nyai vissza­si­e­tett Bes­nyői al­ez­re­des szo­bá­já­ba. En­ge­délyt kért, hogy Bu­da­pest­re te­le­fo­nál­has­son. Ölti Győ­ző szá­za­dost, volt osz­tály­tár­sát, a Hon­vé­del­mi Mi­nisz­té­ri­um El­nök­ség A osz­tá­lyá­nak elvi elő­adó­ját ké­ret­te a te­le­fon­hoz.

– Szer­vusz, Viki!… Má­nyai va­gyok.

– Szer­vusz, De­zső­kém, hon­nan be­szélsz?

– Kecs­ke­mét­ről… Nem­csak azt aka­rom tud­ni, hogy vagy, de egy szí­ves­ség­re is kér­lek.

– Gon­dol­tam…

– Tudd meg, kér­lek, azon­nal, szol­gál-e a had­se­reg­ben egy bi­zo­nyos Töl­gye­si Sán­dor nevű tiszt. Ha igen, hol?

– Meg­vá­rod?

– Meg, Vi­ki­kém, na­gyon sür­gős!

– Jó, hát várj két per­cet…

A kagy­ló kat­tant. A túl­só ol­da­lon le­tet­ték. Má­nyai tud­ta, hogy leg­alább tíz perc­be ke­rül, míg ezt oda­fent ki­há­moz­zák. Le­tet­te ő is a kagy­lót, és várt.

A be­szél­ge­tés köz­ben Bes­nyői ki­ment a szo­bá­ból. Most vissza­tért, és a háta mö­gött a se­géd­tiszt lép­delt egy tál­ca sü­te­ménnyel, utá­na egy csend­őr hoz­ta a pá­rol­gó teát. Má­nyai csak most érez­te, hogy teg­nap óta nem evett, és éhes. A te­le­fon meg­reccsent.

– Be­szé­lünk! – ki­ál­tott a kagy­ló­ba, az­tán fel­állt, és meg­haj­tot­ta ma­gát ven­dég­lá­tó gaz­dá­ja felé.

– Iga­zán há­lá­san kö­szö­nöm…

– Táp­lál­kozz csak, fiam. mert ha éhes vagy, nem tudsz ám gon­dol­kod­ni.

Má­nyai nem ké­ret­te ma­gát két­szer, ivott egy csé­sze teát, és meg­evett egy ha­lom sü­te­ményt.

Vég­re je­lent­ke­zett az el­len­ál­lo­más. Má­nyai a fü­lé­hez szo­rí­tot­ta a kagy­lót. Bes­nyői al­ez­re­des el­ké­ped­ve lát­ta, mi­ként tó­dul a vér a szá­za­dos fe­jé­be, és az­u­tán ho­gyan vá­lik arca is­mét pa­tyo­lat­hal­vánnyá.

– Kö­szö­nöm, Vik­tor, amit ér­tem tet­tél – mon­dot­ta, és lát­szott, hogy nem kis ön­ural­má­ba ke­rült, hogy oda ne csap­ja a fe­ke­te kagy­lót.

– Mi van ve­led, fiam? – kér­dez­te ag­gód­va a szárny­pa­rancs­nok.

– Mi? Az, ked­ves bá­tyám, hogy ke­re­sek egy em­bert, az or­szág má­sik fe­lé­ből fu­ri­ká­zom ide mi­at­ta, köz­ben pe­dig ki­de­rül, hogy az il­le­tő ott van, ahon­nan haj­nal­ban el­in­dul­tam…