2. Tintafolt a díszmagyaron
A gimnáziumban délre terjedt el az igazgató ön-gyilkosságának híre. Minden a feje tetején állt, és a tanárok kétségbeesett erőfeszítése sem volt képes a megszokott mederbe terelni az iskola életét. Fényes Ottó, akit ugyan még nem neveztek ki hivatalosan, de már mindenki igazgatónak tekintett, a tanári kar jelentős részének nyomatékos tanácsa ellenére szokatlan gyorsasággal keresztülhajszolta akaratát. Kiss Jenőt és még két nyolcadikost nemzetellenes szervezkedésért és tiltott irodalom terjesztéséért a további intézkedésig eltiltott a gimnázium látogatásától.
Az utolsó óra elmaradt, Fényes az összes osztályokat a díszterembe rendelte, és a tanári kar jelenlétében jelentette be a döntést.
– Iskolánk ősi falai között nincs és nem lehet hely olyanok számára, akik nyíltan szembefordulnak szent nemzeti eszményeinkkel. Nem adunk érettségi bizonyítványt olyanok kezébe, akik a legfontosabb kérdésekben, a keresztény és nemzeti létünkhöz, a szent istváni hazához való hűségben nem érettnek, hanem rothadtnak bizonyultak, fiatal koruk ellenére a legsötétebb, legerkölcstelenebb és legmagyartalanabb erők uszályába kerültek, és ráadásul még a legcsekélyebb megbánást sem hajlandók mutatni. Legyen ez intő példa mindenki számára.
Fényes diadalmas pillantással hordozta végig tekintetét a diákseregen. Mindenki dermedten ült a helyén. A tanárok nagy része lehajtotta a fejét, és mereven az asztalt nézte. Az öreg Papp vörös volt, mint a paprika, látszott, hogy csak nagy önuralommal fékezi magát. A teremben egy pisszenés sem hallatszott. És akkor váratlan dolog történt.
A terem hátsó felében megszólalt valaki. Nem kiáltott, csak hangosan, tisztán, érthetően mondott ki egy szót.
– Inkvizíció!
A halálos csendben ez megdöbbentőbben hatott, mint a leghangosabb kiáltás. A tanárok felkapták a fejüket, Fényes egy pillanatig nem hitt fülének, és azután szinte artikulátlan hangon ordította el magát.
– Ki volt az?!
Egy hetedikes, a közbeszóló, fel akart emelkedni, de a mellette ülők visszarántották.
– Azonnal álljon fel, aki közbeszólt!
Valahonnan hátulról hosszú fütty volt a válasz. A következő pillanatban a terem füttykoncerttől és irtózatos lábdobogástól volt hangos. Fényes pulykavörösen, magából kikelve ordítozott az emelvényen, de a zajban senki sem értette a szavát. Azután a nyolcadikosok közül néhányan felálltak, és a kijárat felé indultak. Két percen belül a terem csaknem teljesen kiürült, a diákoknak alig egy harmada maradt a helyén, azok is jobbára alsósok voltak.
De ezzel a dolog még nem ért véget. Estefelé nagyszámú diákcsoport vonult Fényes lakása elé. Az igazgatóhelyettes éppen a vacsoránál ült, amikor ijesztő reccsenéssel betört az ebédlő utcára nyíló ablaka. Féltéglák repültek, ablakok törtek. A tanár lakása pillanatok alatt csatatérhez vált hasonlatossá. Maga Fényes falfehéren állt a szekrény mögött, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy régen sóvárgott igazgatóságának befellegzett. A téglák után tintásüvegek következtek. A villa halványdrapp homlokzata másnap merész, absztrakt festményre emlékeztetett. Egy tintásüveg a betört ablakon át egyenesen az ebédlőbe repült, és az igazgatóhelyettes néhai nagy atyjának portréján fröccsent szét, lila levével elöntve a büszke díszmagyart. Fényes csak akkor mert kimozdulni a szekrény mögül, amikor már régen csendes volt az utca. Remegő szájjal kapcsoltatta a rendőrséget.
A gimnázium elé vonuló diákokat a főtéren már a rendőrök fogadták. Több diákot őrizetbe vettek, ami még csak olaj volt a tűzre. A hír gyorsan elterjedt a városban. Itt is, ott is csoportok verődtek össze. A szokatlan esemény mind több embert csalt ki a főtérre. Az utcára vezényelt rendőrök izgatottan és tanácstalanul nézték, hogy nő percről percre a városháza előtt gyülekező tömeg. Küldöttség ment a kapitánysághoz a diákok szabadon bocsátása érdekében, de nem fogadták. A hangulat egyre feszültebbé vált. A rendőrök többször tettek eredménytelen kísérletet, hogy szétoszlassák a tömeget. A plébánia mellett megvertek egy rendőrt. Itt-ott jelszavak röppentek fel: „Éljen a szólásszabadság!”, „Választójogot az ifjúságnak!”…
Nyolc óra után megérkeztek az erősítésül hívott csendőrök. Tíz perc múlva üres volt a tér. A városháza győzelmesen és komoran magaslott az esti lámpafényben.
Vrábel doktor feldúltan sietett a hepehupás mellékutcákon át. Betegeitől hazatérve szemtanúja volt annak, ami a Fő téren történt, és a tüntetés régi emlékeket bolygatott meg benne. Régóta nem látta ilyen kézzelfogható eredményét annak a szívós munkának, amelyet hosszú évek óta sokszor már a kilátástalanság határán végeztek. Most saját szemével látta, hogy érik munkájuk gyümölcse. És éppen most nem állhatnak az események élére! Dániellel napközben nem találkozott, csak ilyen esetre megbeszélt üzenetét kapta meg a sejtülés összehívásáról. De Tölgyesi őrnagy meggyilkolásáról természetesen tudott, és azt is tudta, hogy egy időre fel kell hagyniuk az aktív tevékenységgel, ha el akarják kerülni a lebukást. Éppen most, amikor a városban a hangulat megérett a cselekvésre.
A helyzetet súlyosbította az a körülmény, hogy péntek éjszakára kellett megszervezniük a spanyol csoport Jugoszláviába juttatását.
Az órájára nézett. Már nem volt annyi ideje, hogy hazatérjen vacsorázni, ha nem akart elkésni a találkozóról. Dániel elég messze lakott a város középpontjától, az új gőzmalom mellett.