2. Tintafolt a díszmagyaron

A gim­ná­zi­um­ban dél­re ter­jedt el az igaz­ga­tó ön-gyil­kos­sá­gá­nak híre. Min­den a feje te­te­jén állt, és a ta­ná­rok két­ség­be­esett erő­fe­szí­té­se sem volt ké­pes a meg­szo­kott me­der­be te­rel­ni az is­ko­la éle­tét. Fé­nyes Ottó, akit ugyan még nem ne­vez­tek ki hi­va­ta­lo­san, de már min­den­ki igaz­ga­tó­nak te­kin­tett, a ta­ná­ri kar je­len­tős ré­szé­nek nyo­ma­té­kos ta­ná­csa el­le­né­re szo­kat­lan gyor­sa­ság­gal ke­resz­tül­haj­szol­ta aka­ra­tát. Kiss Je­nőt és még két nyol­ca­di­kost nem­zet­el­le­nes szer­vez­ke­dé­sért és til­tott iro­da­lom ter­jesz­té­sé­ért a to­váb­bi in­téz­ke­dé­sig el­til­tott a gim­ná­zi­um lá­to­ga­tá­sá­tól.

Az utol­só óra el­ma­radt, Fé­nyes az összes osz­tá­lyo­kat a dísz­te­rem­be ren­del­te, és a ta­ná­ri kar je­len­lé­té­ben je­len­tet­te be a dön­tést.

– Is­ko­lánk ősi fa­lai kö­zött nincs és nem le­het hely olya­nok szá­má­ra, akik nyíl­tan szem­be­for­dul­nak szent nem­ze­ti esz­mé­nye­ink­kel. Nem adunk érett­sé­gi bi­zo­nyít­ványt olya­nok ke­zé­be, akik a leg­fon­to­sabb kér­dé­sek­ben, a ke­resz­tény és nem­ze­ti lé­tünk­höz, a szent ist­vá­ni ha­zá­hoz való hű­ség­ben nem érett­nek, ha­nem rot­hadt­nak bi­zo­nyul­tak, fi­a­tal ko­ruk el­le­né­re a leg­sö­té­tebb, leg­er­kölcs­te­le­nebb és leg­ma­gyar­ta­la­nabb erők uszá­lyá­ba ke­rül­tek, és rá­adá­sul még a leg­cse­ké­lyebb meg­bá­nást sem haj­lan­dók mu­tat­ni. Le­gyen ez intő pél­da min­den­ki szá­má­ra.

Fé­nyes di­a­dal­mas pil­lan­tás­sal hor­doz­ta vé­gig te­kin­te­tét a di­ák­se­re­gen. Min­den­ki der­med­ten ült a he­lyén. A ta­ná­rok nagy ré­sze le­haj­tot­ta a fe­jét, és me­re­ven az asz­talt néz­te. Az öreg Papp vö­rös volt, mint a pap­ri­ka, lát­szott, hogy csak nagy ön­ura­lom­mal fé­ke­zi ma­gát. A te­rem­ben egy pissze­nés sem hal­lat­szott. És ak­kor vá­rat­lan do­log tör­tént.

A te­rem hát­só fe­lé­ben meg­szó­lalt va­la­ki. Nem ki­ál­tott, csak han­go­san, tisz­tán, ért­he­tő­en mon­dott ki egy szót.

– Ink­vi­zí­ció!

A ha­lá­los csend­ben ez meg­döb­ben­tőb­ben ha­tott, mint a leg­han­go­sabb ki­ál­tás. A ta­ná­rok fel­kap­ták a fe­jü­ket, Fé­nyes egy pil­la­na­tig nem hitt fü­lé­nek, és az­u­tán szin­te ar­ti­ku­lát­lan han­gon or­dí­tot­ta el ma­gát.

– Ki volt az?!

Egy he­te­di­kes, a köz­be­szó­ló, fel akart emel­ked­ni, de a mel­let­te ülők vissza­rán­tot­ták.

– Azon­nal áll­jon fel, aki köz­be­szólt!

Va­la­hon­nan há­tul­ról hosszú fütty volt a vá­lasz. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a te­rem fütty­kon­cert­től és ir­tó­za­tos láb­do­bo­gás­tól volt han­gos. Fé­nyes puly­ka­vö­rö­sen, ma­gá­ból ki­kel­ve or­dí­to­zott az emel­vé­nyen, de a zaj­ban sen­ki sem ér­tet­te a sza­vát. Az­u­tán a nyol­ca­di­ko­sok kö­zül né­há­nyan fel­áll­tak, és a ki­já­rat felé in­dul­tak. Két per­cen be­lül a te­rem csak­nem tel­je­sen ki­ürült, a di­á­kok­nak alig egy har­ma­da ma­radt a he­lyén, azok is job­bá­ra al­só­sok vol­tak.

De ez­zel a do­log még nem ért vé­get. Es­te­fe­lé nagy­szá­mú di­ák­cso­port vo­nult Fé­nyes la­ká­sa elé. Az igaz­ga­tó­he­lyet­tes ép­pen a va­cso­rá­nál ült, ami­kor ijesz­tő reccse­nés­sel be­tört az ebéd­lő ut­cá­ra nyí­ló ab­la­ka. Fél­tég­lák re­pül­tek, ab­la­kok tör­tek. A ta­nár la­ká­sa pil­la­na­tok alatt csa­ta­tér­hez vált ha­son­la­tos­sá. Maga Fé­nyes fal­fe­hé­ren állt a szek­rény mö­gött, és tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban volt az­zal, hogy ré­gen só­vár­gott igaz­ga­tó­sá­gá­nak be­fel­leg­zett. A tég­lák után tin­tás­üve­gek kö­vet­kez­tek. A vil­la hal­vány­drapp hom­lok­za­ta más­nap me­rész, absz­trakt fest­mény­re em­lé­kez­te­tett. Egy tin­tás­üveg a be­tört ab­la­kon át egye­ne­sen az ebéd­lő­be re­pült, és az igaz­ga­tó­he­lyet­tes né­hai nagy aty­já­nak port­ré­ján fröccsent szét, lila le­vé­vel el­önt­ve a büsz­ke dísz­ma­gyart. Fé­nyes csak ak­kor mert ki­moz­dul­ni a szek­rény mö­gül, ami­kor már ré­gen csen­des volt az utca. Re­me­gő száj­jal kap­csol­tat­ta a rend­őr­sé­get.

A gim­ná­zi­um elé vo­nu­ló di­á­ko­kat a fő­té­ren már a rend­őrök fo­gad­ták. Több di­á­kot őri­zet­be vet­tek, ami még csak olaj volt a tűz­re. A hír gyor­san el­ter­jedt a vá­ros­ban. Itt is, ott is cso­por­tok ve­rőd­tek össze. A szo­kat­lan ese­mény mind több em­bert csalt ki a fő­tér­re. Az ut­cá­ra ve­zé­nyelt rend­őrök iz­ga­tot­tan és ta­nács­ta­la­nul néz­ték, hogy nő perc­ről perc­re a vá­ros­há­za előtt gyü­le­ke­ző tö­meg. Kül­dött­ség ment a ka­pi­tány­ság­hoz a di­á­kok sza­ba­don bo­csá­tá­sa ér­de­ké­ben, de nem fo­gad­ták. A han­gu­lat egy­re fe­szül­teb­bé vált. A rend­őrök több­ször tet­tek ered­mény­te­len kí­sér­le­tet, hogy szét­osz­las­sák a tö­me­get. A plé­bá­nia mel­lett meg­ver­tek egy rend­őrt. Itt-ott jel­sza­vak röp­pen­tek fel: „Él­jen a szó­lás­sza­bad­ság!”, „Vá­lasz­tó­jo­got az if­jú­ság­nak!”…

Nyolc óra után meg­ér­kez­tek az erő­sí­té­sül hí­vott csend­őrök. Tíz perc múl­va üres volt a tér. A vá­ros­há­za győ­zel­me­sen és ko­mo­ran ma­gas­lott az esti lám­pa­fény­ben.

Vrá­bel dok­tor fel­dúl­tan si­e­tett a he­pe­hu­pás mel­lék­ut­cá­kon át. Be­te­ge­i­től ha­za­tér­ve szem­ta­nú­ja volt an­nak, ami a Fő té­ren tör­tént, és a tün­te­tés régi em­lé­ke­ket boly­ga­tott meg ben­ne. Rég­óta nem lát­ta ilyen kéz­zel­fog­ha­tó ered­mé­nyét an­nak a szí­vós mun­ká­nak, ame­lyet hosszú évek óta sok­szor már a ki­lá­tás­ta­lan­ság ha­tá­rán vé­gez­tek. Most sa­ját sze­mé­vel lát­ta, hogy érik mun­ká­juk gyü­möl­cse. És ép­pen most nem áll­hat­nak az ese­mé­nyek élé­re! Dá­ni­el­lel nap­köz­ben nem ta­lál­ko­zott, csak ilyen eset­re meg­be­szélt üze­ne­tét kap­ta meg a sej­tü­lés össze­hí­vá­sá­ról. De Töl­gye­si őr­nagy meg­gyil­ko­lá­sá­ról ter­mé­sze­te­sen tu­dott, és azt is tud­ta, hogy egy idő­re fel kell hagy­ni­uk az ak­tív te­vé­keny­ség­gel, ha el akar­ják ke­rül­ni a le­bu­kást. Ép­pen most, ami­kor a vá­ros­ban a han­gu­lat meg­érett a cse­lek­vés­re.

A hely­ze­tet sú­lyos­bí­tot­ta az a kö­rül­mény, hogy pén­tek éj­sza­ká­ra kel­lett meg­szer­vez­ni­ük a spa­nyol cso­port Ju­go­szlá­vi­á­ba jut­ta­tá­sát.

Az órá­já­ra né­zett. Már nem volt annyi ide­je, hogy ha­za­tér­jen va­cso­ráz­ni, ha nem akart el­kés­ni a ta­lál­ko­zó­ról. Dá­ni­el elég messze la­kott a vá­ros kö­zép­pont­já­tól, az új gőz­ma­lom mel­lett.