IV. FEJEZET

1. Egy fedél alatt

A na­pok mú­lá­sá­val Anna nyu­god­tabb lett. Fé­lel­me nem múlt el, a szo­ron­gás újra és újra ha­tal­má­ba ke­rí­tet­te, va­la­hány­szor ha­za­tér­ve zár­ba dug­ta a ka­pu­kul­csot. De a re­me­gő ide­ges­ség fel­en­ge­dett. Kezd­te meg­szok­ni a szo­kat­lan hely­ze­tet.

A fér­fi sebe gyor­san gyó­gyult. A dok­tor lá­to­ga­tá­sát kö­ve­tő es­tén még be­lá­za­so­dott, alig evett va­la­mit. A kö­tést Anna cse­rél­te ki a dok­tor uta­sí­tá­sai sze­rint. Har­mad­nap­ra el­múlt a láz. Este is­mét el­jött az or­vos, ez­út­tal na­gyon si­e­tett. A se­bet rend­ben ta­lál­ta, és meg­nyug­tat­ta, hogy a láz nem fog meg­is­mét­lőd­ni.

A dok­tor­ral foly­ta­tott be­szél­ge­té­se óta a fér­fi vi­sel­ke­dé­se meg­vál­to­zott. To­la­ko­dó kér­dé­sei el­ma­rad­tak, ab­ba­hagy­ta a kö­te­ke­dést. Igye­ke­zett a leg­ke­ve­sebb gon­dot okoz­ni An­ná­nak. Rend­sze­rint a dí­vá­nyon vagy az ab­lak mel­lett ülve ol­va­sott, az asszony új­sá­go­kat, köny­ve­ket vitt haza neki. Mi­után a láz el­múlt, együtt va­cso­ráz­tak a kony­há­ban. Időn­ként már An­ná­nak vált kí­nos­sá a hall­ga­tás. Néha azon vet­te ész­re ma­gát, hogy leg­alább fél­órá­ja be­szél, a fér­fi pe­dig az asz­tal­ra kö­nyö­köl­ve, szót­la­nul fi­gyel. Ilyen­kor za­var­tan el­hall­ga­tott, és gyor­san va­la­mi el­fog­lalt­sá­got ke­re­sett ma­gá­nak.

Ha ész­re­vét­le­nül meg­te­het­te, für­kész­ve fi­gyel­te a fér­fit. Ami­kor a dok­tor el­mond­ta, amit Lász­ló­ról tu­dott, An­nát bor­za­lom fog­ta el. Gyil­kos­sal la­kik egy fe­dél alatt! Ké­sőbb azon­ban be kel­lett is­mer­nie ma­gá­nak, hogy Lász­ló tet­te ugyan un­dor­ral töl­ti el, de nem fél tőle. A rend­őr­ség­től félt, a le­bu­kás­tól ret­te­gett, de a fér­fi­tól nem. A hí­vat­lan ven­dég oko­zó­ja, de nem tár­gya volt fé­lel­mé­nek. Le­het, hogy azért, mert be­teg volt, és a se­gít­sé­gé­re szo­rult, de ha szem­től szem­be lát­ta, so­ha­sem bír­ta azo­no­sí­ta­ni Ha­ja­gos Ven­cel gyil­ko­sá­val. Mint ahogy a tá­bo­ri kór­há­zak ápo­ló­női sem gon­dol­nak arra, hogy nem­csak vér­zik a se­be­sült har­cos, de a ke­zé­hez em­be­ri vér is ta­pad­hat.

A be­szél­ge­té­sek so­rán rá kel­lett jön­nie, hogy a fi­a­tal­em­ber okos, ra­vasz, és nem is mű­ve­let­len. A be­szé­dé­ből arra kö­vet­kez­te­tett, hogy va­ló­ban pes­ti le­het. Erős, nagy keze volt. fi­zi­kai mun­ká­hoz szo­kott. Az öl­tö­ze­te sem so­kat árult el. Ko­pott, szür­ke ru­hát vi­selt, ba­kan­csot és mi­ká­dót. Olyan öl­tö­zet volt, ami se­hol sem tűnt föl, Pes­ten vagy fa­lun egy­aránt hord­hat­ta akár­ki.

Anna egyik este ké­sőn vég­zett a dol­go­za­tok ki­ja­ví­tá­sá­val. Utá­na el­ol­tot­ta a lám­pát, ki­ment az ud­var­ra, és le­ült az elő­szo­ba előt­ti lép­cső­re. Csil­la­gos, tisz­ta idő volt, a hold sá­padt fénnyel bo­rí­tot­ta be a kis ker­tet.

Anna gyen­géd fáj­da­lom­mal tar­tot­ta szá­mon ezt a ta­va­szi na­pot. Az em­lék öt év múl­tán sem volt ke­vés­bé saj­gó, mint az első hó­na­pok­ban. Ahogy a ta­vasz kö­ze­le­dett, mind gyak­rab­ban gon­dolt arra az es­té­re, ami­kor a Ke­le­ti pá­lya­ud­var fo­lyo­só­ján utol­já­ra csó­kol­ta meg a fér­fit, aki min­dent je­len­tett szá­má­ra. Mi­ért nem ő van itt? Mi­ért nem búj­tat­hat­ja őt?!

A pe­ron­ra már nem kí­sér­het­te ki. Fény­ké­pe sincs róla. Min­den reá em­lé­kez­te­tő tár­gyat el­ége­tett, még a ne­vét is el kel­lett fe­lej­te­nie. Hol le­het, mit csi­nál? Öt év alatt mind­össze há­rom­szor ka­pott tőle üze­ne­tet. Is­me­ret­len em­be­rek ide­gen sza­vai vol­tak ezek: él, jól van, ne ag­gód­jék érte, és vi­gyáz­zon ma­gá­ra. Meg, hogy vissza­jön. De mi­kor? Az utol­só üze­ne­tet csak­nem két éve kap­ta Prá­gá­ból. Az­óta sem­mi…

– Ne sír­jon!…

Anna össze­rez­zent és hát­ra­for­dult. A fér­fi le­ült mel­lé a lép­cső­re.

– Va­la­mi baj van?

Az asszony meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, nincs sem­mi baj…

Hall­gat­tak. Az ud­var­ban csend volt, csak né­hány ház­zal odább kö­te­ke­dett ádáz ha­rag­gal két re­kedt ku­tya. Olyan bé­kés volt az este, mint­ha a vi­lá­gon min­den rend­ben lett vol­na. Anna tér­dé­re kö­nyö­köl­ve né­zett a sö­tét­ség­be. Kar­csú bo­ká­in csil­lo­gott a hold­fény, ha­já­ból asszony­il­lat szállt a fér­fi felé.

– Van va­la­ki­je, Anna?

Anna gyors pil­lan­tást ve­tett a fér­fi­ra, de csak so­ká­ra vá­la­szolt.

– Igen. Fér­jem van.

Rossz száj­íz­zel vár­ta, hogy újabb kér­dé­sek kö­vet­kez­nek. To­la­ko­dó, kí­ván­csi fér­fi­kér­dé­sek, ame­lyek be­nyá­laz­zák az em­lé­ket, ami egye­dül az övé. De Lász­ló nem kér­de­zett sem­mit, és az asszony há­lás volt ezért.

A fér­fi hosszú hall­ga­tás után tör­te meg is­mét a csen­det.

– Ne­kem rö­vi­de­sen el kell in­nen men­nem.

Las­san be­szélt, ke­res­te a sza­va­kat.

– Kö­szö­net­tel tar­to­zom ma­gá­nak. Nem kis koc­ká­za­tot vál­lalt az­zal, hogy ne­kem me­ne­dé­ket adott. Az első na­pon tud­ni akar­ta, ki va­gyok. Gon­do­lom, az­óta már hal­lott egyet s mást a dok­tor­tól. Nem va­la­mi nagy vé­le­ménnyel van ró­lam az öreg, s ezt a sze­mem­be is mond­ta. De azt nem sze­ret­ném, ha maga is úgy gon­dol­na rám, hogy hol­mi ló­tol­vaj­nak adott me­ne­dé­ket. Tar­to­zom ma­gá­nak annyi­val, hogy min­dent tud­jon ró­lam.

An­nát meg­lep­te a ke­se­rű hang. Hová lett a né­hány nap előt­ti hety­ke szem­te­len­ség?

– Ha el­mon­dom, mit mi­ért tet­tem, ta­lán ke­vés­bé fog at­tól tar­ta­ni, hogy el­jár a szám. Fel­té­ve, ha van tü­rel­me meg­hall­gat­ni. Nem fá­radt?

– Nem, nem va­gyok fá­radt.

Pe­dig fá­radt volt, és ké­ső­re járt az idő.