3. „Maga a Vörös Túr!”

– Jó es­tét. Hová siet?

Lász­lót meg­za­var­ta a vá­rat­lan ta­lál­ko­zás.

– Jó es­tét – mo­rog­ta ba­rát­ság­ta­la­nul, és igye­ke­zett a dok­tor mel­lett ki­lép­ni a ka­pun. Vrá­bel azon­ban meg­fog­ta a kar­ját.

– Ko­rai még sé­tál­nia. Jöj­jön vissza, meg­vizs­gá­lom.

– Kö­szö­nöm, amit ér­tem tett, de már sem­mi ba­jom. En­ged­jen utam­ra!

A dok­tor fi­gyel­me­sen szem­ügy­re vet­te.

– Maga lá­zas. Tör­tént va­la­mi?

– Nem… sem­mi. Dol­gom van.

– Majd el­in­té­zi más­kor – mond­ta az or­vos el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon. – Egé­szen át­ázik a kö­té­se. Gye­rünk be a la­kás­ba.

Lász­ló ki­sza­ba­dí­tot­ta kar­ját Vrá­bel ke­zé­ből, és szó nél­kül ki­lé­pett az ut­cá­ra. Az or­vos most már egé­szen ki­jött a sod­rá­ból.

– Maga tel­je­sen meg­bo­lon­dult! Mit gon­dol, med­dig jut­na el ez­zel a kö­tés­sel a fe­jén?! Az egész vá­ros­ban ma­gát ke­re­si a rend­őr­ség. Nem hi­szi? Ma reg­gel az összes or­vo­so­kat vé­gig­kér­dez­ték, hogy ki kö­tö­zött be lőtt se­bet. Tud­nak ar­ról, hogy maga meg­se­be­sült. Vér­nyo­mo­kat ta­lál­tak. Na, jöj­jön!

Lász­ló meg­szé­dült, sze­me előtt ka­ri­kák tán­col­tak.

Az or­vos vissza­tusz­kol­ta az ud­var­ba, és be­zár­ta a ka­put. Érez­te, hogy a fi­a­tal­em­ber alig áll a lá­bán.

– Egé­szen el­áz­tam, amíg ma­gá­val itt az eső­ben; tár­sal­gók – do­hog­ta, és meg­in­dult a ház felé.

Lász­ló vo­na­kod­va kö­vet­te. Zú­gott a feje, és be­lát­ta, hogy a dok­tor­nak iga­za van. A vesz­té­be ro­han, ha most ki­megy az ut­cá­ra.

Be­lép­tek a la­kás­ba. A dok­tor az elő­szo­bá­ban le­ve­tet­te eső­ka­bát­ját, s ka­lap­já­val együtt a fo­gas­ra akasz­tot­ta.

– Fe­küd­jön vissza a dí­vány­ra – mond­ta, és le­se­gí­tet­te a fi­a­tal­em­ber ka­bát­ját. – Mind­járt meg­vizs­gá­lom, és át­kö­tö­zöm a se­bét.

Be­kí­sér­te a szo­bá­ba, meg­vár­ta, amíg le­fek­szik, az­u­tán ki­ment a kony­há­ba.

Az asszony még min­dig a kony­ha­szé­ken ült. A dok­tor ész­re­vet­te, hogy vö­rö­sek a sze­mei.

– Mi tör­tént, Anna? A ven­dé­gét a ka­pu­ból hoz­tam vissza.

– Nem tud­tam erő­szak­kal vissza­tar­ta­ni. Egye­dül nem bí­rok ez­zel az em­ber­rel.

Amíg az or­vos ke­zet mo­sott, el­me­sél­te a nap tör­té­ne­tét.

A dok­tor egy ki­csit gon­dol­ko­dott.

– Rend­ben van, Anna. Most majd én ve­szem ke­ze­lés­be. Dá­ni­el még min­dig dü­höng, azt mond­ja, egész éj­jel nem aludt. Az­zal biz­tat, hogy leg­kö­ze­lebb már csak a bör­tön­ben ta­lál­kozunk. Én nem lá­tom ilyen sö­tét­nek a ki­lá­tá­so­kat. Ve­szé­lyes hely­zet­be ke­rül­tünk, de még min­dent hely­re le­het hoz­ni. Most meg­né­zem a ba­rá­tun­kat, az­u­tán még be­szél­ge­tünk. Ké­rem, hoz­zon be vi­zet.

Be­men­tek a szo­bá­ba. Lász­ló za­var­tan mo­soly­gott An­ná­ra.

– Lát­ja, az őr­ség vissza­ho­zott. Most va­ló­szí­nű­leg sö­tét­zár­ka vár rám a szö­ké­si kí­sér­le­tért.

Az asszony he­lyett Vrá­bel vá­la­szolt:

– Rosszab­bul is jár­ha­tott vol­na. Te­gye be ezt a hő­mé­rőt.

Tás­ká­já­ból ol­lót vett elő, és le­fej­tet­te az esti kö­tést.

– Hogy érzi ma­gát? Nem fáj?

– Nem.

– Szé­dü­lés?

– Egy ki­csit.

– Ke­mény ko­po­nyá­ja van – je­gyez­te meg az or­vos, mi­köz­ben szem­ügy­re vet­te a se­bet. – Pár nap alatt rend­ben lesz, és ak­kor már egy kis rag­ta­pasz is meg­te­szi. Ké­rem, Anna, adja ide azt az üve­get a tás­kám­ból. Hol­nap este nem tu­dok el­jön­ni, nap­pal pe­dig fel­tű­nő. Ha­gyok itt köt­szert, maga is meg tud­ja csi­nál­ni. Csak fi­gyel­je most meg.

Mi­köz­ben gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal új kö­tést tett a seb­re, kö­zöm­bös han­gon for­dult a se­be­sült­höz.

– Mond­ja csak, maga min­dig pisz­tollyal jár?

Lász­ló csak né­hány má­sod­perc múl­va vá­la­szolt von­ta­tott han­gon.

– Nem, nem min­dig…

Az or­vos el­ké­szült. Ki­vet­ték a hő­mé­rőt. A hi­gany­szál meg­kö­ze­lí­tet­te a har­minc­ki­len­cet. Vrá­bel a sze­mé­vel in­tett An­ná­nak, aki szó nél­kül ki­ment.

No, most pe­dig be­szél­ges­sünk egy ki­csit.

– Tu­dom: mond­jam el, hogy ki va­gyok, hon­nan jöt­tem, ki lőtt meg. Így van? Egyéb­ként, ha az este a pisz­to­lyom meg­ta­lál­ta, nyil­ván iga­zol­ta­tott is. Te­hát tud­ja a ne­vem…

– Egy név nem so­kat mond, fő­leg, ha nem va­ló­di. Én sem mond­tam meg a ne­vem. Nem a neve fon­tos, ha­nem az, hogy mit kezd­jünk ma­gá­val?

– Majd én gon­dos­ko­dom ma­gam­ról, csak mi­előbb ve­gye le ezt a kö­tést a fe­jem­ről.

– Kö­rö­zi a rend­őr­ség.

– Ezt már mond­ta.

A dok­tort el­fog­ta a mé­reg.

– Rend­ben van, ba­rá­tom. Játsszunk nyíl­tabb kár­tyák­kal. Nem kö­töt­tük a rend­őr­ség or­rá­ra, hogy maga itt van. Nem volt ne­héz ki­ta­lál­nia, hogy erre nyo­mós okunk van. Egy­for­mán ér­de­künk, hogy ne ke­rül­jön rend­őr­kéz­re. En­nek pe­dig egyet­len le­he­tő­sé­ge, hogy egye­lő­re itt ma­rad, és ül a fe­ne­kén. Azt hi­szem, ez elég vi­lá­gos, és éssze­rű aján­lat

– Tö­ké­le­te­sen – fe­lel­te a se­be­sült. – Én tu­dom, hogy ma­guk ki­cso­dák.

– Hogy érti ezt?

– Teg­nap este, az ál­lo­más­kert­ben, ami­kor az a he­kus a ma­guk ba­rát­ját haj­ku­rász­ta, azt or­dí­tot­ta, hogy „Meg­vagy, te vö­rös csi­bész!” Az­u­tán ez az em­ber ide­ho­zott en­gem, és sür­gő­sen el­tűnt va­la­ho­vá. Ma­guk pe­dig et­től kezd­ve vi­gyáz­nak rám, mint a sze­mük fé­nyé­re, és job­ban fél­nek at­tól, hogy le­bu­kom, mint én ma­gam. Mind­eb­ből nem volt ne­héz ki­ta­lál­ni, hogy kik ma­guk. – Fel­kö­nyö­költ a dí­vá­nyon, és az or­vos­ra né­zett. – Én is vö­rös va­gyok…

A dok­tor most szin­te ke­dé­lye­sen né­zett be­te­gé­re. Ter­mé­sze­tes han­gon, mint­ha csak az idő­já­rás­ról be­szél­ne, je­gyez­te meg.

– Tu­dom. Maga a Vö­rös Túr.

Lász­ló szür­ke sze­me hal­lat­lan nyu­ga­lom­mal vi­szo­noz­ta az or­vos pil­lan­tá­sát.

– Nem ér­tem mi­ről be­szél…

Ezt annyi­ra ter­mé­sze­tes han­gon mond­ta, hogy a dok­tor egy pil­la­na­tig meg­in­gott. Hát­ha még­is té­ved? A kom­bi­ná­ció túl laza. Vé­let­le­nek össze­ját­szá­sa? Nem, ez le­he­tet­len. Ilyen vé­let­le­nek nin­cse­nek. Mind­össze ar­ról van szó, hogy en­nek a le­gény­nek acél­ból van­nak az ide­gei. Eb­ben a pil­la­nat­ban el­is­me­rés­sel ál­la­pí­tot­ta meg ma­gá­ban, hogy nem kö­zön­sé­ges em­ber­rel van dol­ga. El­mo­so­lyo­dott.

– Most már ér­tem, hogy egye­sek ok­kal fél­nek ma­gá­tól.

– Nem le­het­ne va­la­mi­vel vi­lá­go­sab­ban?…

Az or­vos fel­állt, és né­hány lé­pést tett a szo­bá­ban. Az­u­tán meg­for­dult, és is­mét Lász­ló sze­me közé né­zett.

– De le­het. Teg­nap­előtt éj­jel egy óra­kor a so­mogy­ke­le­vé­zi ven­dég­lő ud­va­rán le­ütöt­tek és a kút­ba dob­tak egy csend­őr sza­kasz­ve­ze­tőt.

– Úgy gon­dol­ja, hogy én csi­nál­tam?

– Nem gon­do­lom, ha­nem tu­dom. Még­pe­dig on­nan, hogy teg­nap­előtt éj­jel vé­let­le­nül én is ott vol­tam a ke­le­vé­zi bál­ban.

Egy kis szü­ne­tet tar­tott. Mi­után a fi­a­tal­em­ber hall­ga­tott, vissza­ült a szé­ké­re, és foly­tat­ta.

– A sza­kasz­ve­ze­tőt csak haj­nal­táj­ban kezd­ték ke­res­ni, és reg­gel lett, mire meg­ta­lál­ták. Mi­után tud­ták, hogy az éj­sza­kát ott töl­töt­tem a fa­lu­ban, en­gem hív­tak a hely­szí­ni szem­lé­re. Már hat órá­ja ha­lott volt. Köz­ben ér­de­kes dol­go­kat tud­tam meg. Va­la­mi Vö­rös Túr­ról volt szó…

A dok­tor el­hall­ga­tott, és vá­ra­ko­zó­an né­zett a má­sik­ra.

– Ezen­kí­vül még mit tud ró­lam? – kér­dez­te az ide­gen.

Az or­vost bosszan­tot­ta a má­sik nyeg­le­sé­ge. In­ge­rült han­gon vá­la­szolt.

– Sem­mit. Nem va­gyok kí­ván­csi, és amit tu­dok, azt sem azért mond­tam el, hogy sa­rok­ba szo­rít­sam, és még töb­bet tud­jak meg. Sem tet­te­it, sem in­dí­té­ka­it nem ku­ta­tom. Szá­mol­jon el a sa­ját lel­ki­is­me­re­té­nek. Ma­gá­ról pe­dig annyit mond el, amennyit jó­nak lát. De ál­la­pod­junk meg ab­ban, hogy bi­zo­nyos ide­ig a sa­ját ér­de­ké­ben itt kell ma­rad­nia. A to­váb­bi­ak­ról majd ké­sőbb be­szé­lünk. Rend­ben van?

Lász­ló rö­vid gon­dol­ko­dás után bó­lin­tott.

– Rend­ben.

Az or­vos fel­állt, és a szo­ba aj­ta­ja felé in­dult. Az aj­tó­ból még egy­szer vissza­for­dult.

– Azt mond­ta, hogy kom­mu­nis­tá­nak tart­ja ma­gát – kezd­te szá­raz han­gon. – Amennyi­ben ko­mo­lyan gon­dol­ta, hát ki kell áb­rán­dí­ta­nom. Maga le­het el­szánt és ügyes em­ber, le­het, hogy gyű­lö­li a ka­kas­tol­lat, de ez még nem min­den. A ló­tol­vaj is el­szánt meg ügyes, és ha­rag­szik a csend­őrök­re. Jó éj­sza­kát!

Mi­előtt a má­sik szó­hoz jut­ha­tott vol­na, az öreg­em­ber ki­ment a kony­há­ba.

So­ká­ig tar­tott, amíg An­ná­ba si­ke­rült lel­ket ön­te­nie. Nem tit­kolt el sem­mit az asszony előtt.

– Ez az em­ber gyil­kos, de nem lát­szik kö­zön­sé­ges bű­nö­ző­nek. Vö­rös­nek mond­ja ma­gát, és ezt el is hi­szi. Min­den­re el­szánt, ve­sze­del­mes fic­kó, aki sok bajt hoz­hat ránk, de nem az a faj­ta, aki­nek el­jár a szá­ja. Sú­lyos ter­het há­rí­tunk ma­gá­ra Anna, tud­juk, hogy ször­nyű le­het ez­zel az em­ber­rel egy fe­dél alatt. De nem te­he­tünk mást. Tart­son ki, kis­lá­nyom. Ma dél­előtt be­szél­tem Dá­ni­el­lel és Var­gá­val. Fel­ve­tő­dött az a gon­do­lat, hogy át­visszük az én la­ká­som­ba. De ez túl koc­ká­za­tos. Ha pe­dig el­en­ged­jük, azon­nal el­kap­ják, és nem nyug­sza­nak, amíg rá nem jön­nek, hol buj­kált idá­ig. Nincs más vá­lasz­tá­sunk. Meg kell vár­nunk, amíg a feje rend­be jön, ad­dig nem bí­runk tőle meg­sza­ba­dul­ni…