4. Megzavart kihallgatás
Néhány perc hiányzott csak a nyolc órához. A folyosókon elült a lárma, a diákok betódultak a tantermekbe. Néhány késve érkező fiú lóhalálában vágtatott be a kapun, ijedt pillantást vetve a pedellusszoba feletti nagy órára. Varga közönyösen nézte a megszokott képet. Ez a szerdai nap pontosan úgy kezdődött, mint a többi. Az óra nagymutatója a nyolcas szám fölé ért. Az öreg megmarkolta a muzeális értéknek számító bronzcsengőt, és keményen megrázta.
Milyen változatos érzelmeket tud kiváltani ez a csengőhang a diák szívekben! Szorongást, reménykedést és félelmet az órák kezdetén, megkönnyebbülést és felszabadulást az órák végén. Elhalt a csengetés visszhangja. A folyosókon magányos léptek kopogtak. A tanárok siettek osztályaik felé. Az öreg Varga már a lépteikről ismerte őket. Igen, ez a lassú, kissé csoszogó járás Papp Gézáé. Egyidősek a latintanárral, emlékszik arra az időre, amikor még egészen másként kopogtak a léptei. Most nyitja ki az ajtót, most lép be. Tompa dobogás: az osztály feláll. Azután becsukódott az ajtó. Igen, ez a szerdai nap pontosan úgy kezdődött, mint a többi.
Varga megfordult, hogy visszatérjen a szobájába, amikor a kapun egy magas, jól öltözött férfi lépett be. A pedellus kérdő tekintettel fordult feléje, de az idegen magabiztosan vetette oda:
– Az igazgatóhelyettes úrhoz megyek.
Varga most ismerte meg a látogatót. Ösztöne veszélyt jelzett. Összehúzott szemekkel nézett a lépcsőn felsiető férfi után. Mit keres itt a rendőrtanácsos? Emlékezete szerint még sohasem lépte át az iskola kapuját. Leült a székére, szemüveget tett fel, és elővette a reggeli újságot. Gondolatai azonban egyre az igazgatói iroda felé kalandoztak. Sokért nem adta volna, ha hallhatja, mi történik most ott.
De azt a beszélgetést, ami Pándi igazgató szobájában ebben a percben folyt, nem illetéktelen fülek számára tartogatták. Fényes, az igazgatóhelyettes, gondosan becsukta az ajtót, miközben látogatóját hellyel kínálta.
– Tehát úgy, ahogy este megbeszéltük? – kérdezte.
– Pontosan úgy, komám. Hívasd ide a fickót.
– És én is jelen legyek?
– Természetesen. Ennek megfelelő lélektani hatása lesz: Éppen ezért választottam ezt az irodát a magam hivatali helyisége helyett. A diák még sokkal jobban függ az iskolától, mint az államhatalomtól. Lássunk hozzá – jegyezte meg a karórájára pillantva –, mert ma még millió dolgom van.
Néhány perc múlva a fiatal segédtanár kopogtatott be a 8/b osztály ajtaján.
– Tóth Bélát hívatja az igazgatóhelyettes úr!
Papp tanár bosszúsan fordította fejét az ajtó felé. Nem állhatta, ha az óráit megzavarták. Jellemző Fényesre! Pándi ezt húsz év alatt egyszer sem engedte meg magának.
Fejével intett Tóth Bélának, és folytatta a magyarázatot. A diákok kíváncsi tekintettel néztek össze a padok felett. Mi történhetett?
Ez az óra kínos lassúsággal telt el. Az öreg Papp tisztán érezte, hogy diákjainak az esze máshol jár. „A megzavart tanóra elveszti értékét” – állapította meg magában, és maga is kedvetlenül folytatta az előadást. Amikor felhangzott a jól ismert csengőszó, Tóth még mindig nem tért vissza.
A diákok izgatott suttogással tódultak ki a folyosóra. Papp Géza besietett a tanáriba.
– Miért hívatták ki Tóthot, hol van? – kérdezte a segédtanártól, de az csak tájékozatlanul vont vállat. v
– Ott – mutatott az igazgatói iroda csukott ajtaja felé. – Fényes kolléga meg egy idegen úr vannak benn.
Eközben az idegen úr lovaglóülésben ült az egyik széken, és merőn nézte az előtte álló fiút.
Már két nap telt el eredménytelenül a vasárnap esti felsülés óta, és a tanácsos elhatározta, személyesen veszi kezébe az ügyet. Tóth Béla homlokán izzadságcseppek csillogtak. Negyvenedik perce záporoztak a kérdések, és érezte, hogy egyre inkább belezavarodik a tagadó válaszokba.
A rendőrtanácsos figyelmesen nézte a fiút. Igen, nem csalt a szimata. Ez a kölyök beszélni fog. Ismerte ezt a fajtát: heves, lelkes, nagyhangú. Szereplésre, népszerűségre vágyik, és ennek kedvéért keresi a szélsőségeket. De ritkán veszélyes. Az ilyenekkel gyorsan szót lehet érteni. Elhatározta, hogy véget vet a módszeres előkészítésnek.
– Apád mit tud minderről?
– Semmit.
Tóth Béla apja jónevű védőügyvéd volt, és meglehetősen hűvös viszonyt tartott fenn a rendőrség vezetőivel.
– Miről nem tud semmit?
– Semmiről… azazhogy…
– Ne hebegj! Ha nem tud semmiről, akkor van valami, amiről nem tud! Mi az a semmi? Ki szervezte az összejövetelt? Kinek kellett volna vasárnap előadást tartani? Miért maradt el az összejövetel? Kivel vagytok kapcsolatban?
A tanácsos egy kis szünetet tartott. A fiú hallgatott.
– Ez minden, ami minket érdekel. Nem vagyok hajlandó tovább vesztegetni az időmet. Elmondtam, mi vár rád, ha tovább is csökönyösködsz, és azt is megígértem, hogy semmi bajod nem történik, ha őszintén beszélni fogsz. Itt van Fényes igazgató úr, ő is megígérte, hogy tanulmányaid befejezését ez az ügy semmit sem fogja befolyásolni.
Az órájára nézett.
– Öt perc van hátra a szünet végéig. A csengetésig gondolkodhatsz.
Felállt, hátat fordított a fiúnak, és az ablakhoz lépett. Bosszantotta a vasárnapi kudarc. Biztosra mentek, a fickó mégis kicsúszott a kezeik közül. De a fonal megvan, ezt nem ereszti el. Nem akart nagy zajjal dolgozni, tisztában volt vele, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Öt nem a diákok érdekelték, hanem azok, akik mögöttük álltak.
Teltek a percek. Tóth Béla meredten állt a szőnyeg sarkán, ugyanazon a helyen, ahová háromnegyed órája állították. A szobára kellemetlen csend nehezedett. Az ajtókon át csak tompán szűrődött át a szünet lármája. Végül felhangzott a csengetés. A rendőrtanácsos lassan megfordult.
– Nos? Hajlandó vagy beszélni?
A fiú lehajtotta a fejét, és rekedt hangon, alig hallhatóan nyögte.
– Igen…
Ebben a pillanatban felcsengeti a telefon. Fényes odalépett:
– Halló, itt Fényes igazgatóhelyettes. Igen, itt van. Azonnal. Vilmos, kérlek, téged keresnek – fordult a rendőrtanácsoshoz.
A másik türelmetlen mozdulattal vette át tőle a hallgatót.
– Tessék, hallgatom… Igen, igen, én vagyok, nyögje már ki, miért zavarnak?!… Micsoda?!… Mikor? Hol?…
Körülbelül fél perces csend következett. Fényes kíváncsian fülelt, de semmit sem hallott abból, amit a tanácsosnak jelentettek.
– Rendben van, világos a dolog. Rövidesen a helyszínen leszek. Várjanak meg – mondta katonás hangon, és letette a hallgatót. A fiú felé fordult, egy pillanatig gondolkodott, azután legyőzte türelmetlenségét.
– Nos, halljuk!
Ismét kérdések, egyik a másik után. Tóth Béla halkan, ijedten adta a válaszokat. A tanácsos gyakran félbeszakította. A részleteket most nem volt ideje meghallgatni. A lényeget már tudta. Az igazgatói asztalra mutatott.
– Most leülsz ide, mindezt részletesen leírod, és átadod Fényes igazgató úrnak. Ha kész vagy, elmehetsz. Délután bejössz hozzám a rendőrségre, és folytatjuk ezt a kis diskurzust. Ottó – fordult a tanárhoz –, légy szíves egy pillanatra.
Kiléptek az előszobába.
– Amíg leírja, maradj mellette, de ne szólj hozzá egy szót sem. Nekem most el kell mennem. A vallomást tedd egy borítékba. Egy óra múlva elküldök érte.
Fényes oldalát furdalta a kíváncsiság.
– Történt valami?
A tanácsos furcsa pillantást vetett rá.
– Tölgyesi őrnagyot tegnap este meggyilkolták az igazgatód lakásán. Pándi még Pesten van, ugye?
– Ma érkezik.
– Anyaszült meztelenül, késsel a hasában talált rá az őrnagyra a cselédlány ma reggel az ebédlőben. A szép Lenke pedig egy szál selyemnadrágban didergett a fürdőszobába zárva. Pikáns kis história, mi?
Fényes egy pillanatig hitetlenkedve meredt a tanácsosra, azután harsogva nevetni kezdett.
– Nekem semmi nevethetnékem nincs, barátom – morogta a tanácsos, miközben a kesztyűjét húzta.
Fényes nehezen vett erőt magán.
– Tudod, elképzeltem, milyen képet fog vágni Pándi, ha ezt megtudja!