4. Megzavart kihallgatás

Né­hány perc hi­ány­zott csak a nyolc órá­hoz. A fo­lyo­só­kon el­ült a lár­ma, a di­á­kok be­tó­dul­tak a tan­ter­mek­be. Né­hány kés­ve ér­ke­ző fiú ló­ha­lá­lá­ban vág­ta­tott be a ka­pun, ijedt pil­lan­tást vet­ve a pe­del­lus­szo­ba fe­let­ti nagy órá­ra. Var­ga kö­zö­nyö­sen néz­te a meg­szo­kott ké­pet. Ez a szer­dai nap pon­to­san úgy kez­dő­dött, mint a töb­bi. Az óra nagy­mu­ta­tó­ja a nyol­cas szám fölé ért. Az öreg meg­mar­kol­ta a mu­ze­á­lis ér­ték­nek szá­mí­tó bronz­csen­gőt, és ke­mé­nyen meg­ráz­ta.

Mi­lyen vál­to­za­tos ér­zel­me­ket tud ki­vál­ta­ni ez a csen­gő­hang a diák szí­vek­ben! Szo­ron­gást, re­mény­ke­dést és fé­lel­met az órák kez­de­tén, meg­könnyeb­bü­lést és fel­sza­ba­du­lást az órák vé­gén. El­halt a csen­ge­tés vissz­hang­ja. A fo­lyo­só­kon ma­gá­nyos lép­tek ko­pog­tak. A ta­ná­rok si­et­tek osz­tá­lya­ik felé. Az öreg Var­ga már a lép­te­ik­ről is­mer­te őket. Igen, ez a las­sú, kis­sé cso­szo­gó já­rás Papp Gé­záé. Egy­idő­sek a la­tin­ta­nár­ral, em­lék­szik arra az idő­re, ami­kor még egé­szen más­ként ko­pog­tak a lép­tei. Most nyit­ja ki az aj­tót, most lép be. Tom­pa do­bo­gás: az osz­tály fel­áll. Az­u­tán be­csu­kó­dott az ajtó. Igen, ez a szer­dai nap pon­to­san úgy kez­dő­dött, mint a töb­bi.

Var­ga meg­for­dult, hogy vissza­tér­jen a szo­bá­já­ba, ami­kor a ka­pun egy ma­gas, jól öl­tö­zött fér­fi lé­pett be. A pe­del­lus kér­dő te­kin­tet­tel for­dult fe­lé­je, de az ide­gen ma­ga­biz­to­san ve­tet­te oda:

– Az igaz­ga­tó­he­lyet­tes úr­hoz me­gyek.

Var­ga most is­mer­te meg a lá­to­ga­tót. Ösz­tö­ne ve­szélyt jel­zett. Össze­hú­zott sze­mek­kel né­zett a lép­csőn fel­si­e­tő fér­fi után. Mit ke­res itt a rend­őr­ta­ná­csos? Em­lé­ke­ze­te sze­rint még so­ha­sem lép­te át az is­ko­la ka­pu­ját. Le­ült a szé­ké­re, szem­üve­get tett fel, és elő­vet­te a reg­ge­li új­sá­got. Gon­do­la­tai azon­ban egy­re az igaz­ga­tói iro­da felé ka­lan­doz­tak. So­kért nem adta vol­na, ha hall­hat­ja, mi tör­té­nik most ott.

De azt a be­szél­ge­tést, ami Pán­di igaz­ga­tó szo­bá­já­ban eb­ben a perc­ben folyt, nem il­le­ték­te­len fü­lek szá­má­ra tar­to­gat­ták. Fé­nyes, az igaz­ga­tó­he­lyet­tes, gon­do­san be­csuk­ta az aj­tót, mi­köz­ben lá­to­ga­tó­ját hellyel kí­nál­ta.

– Te­hát úgy, ahogy este meg­be­szél­tük? – kér­dez­te.

– Pon­to­san úgy, ko­mám. Hí­vasd ide a fic­kót.

– És én is je­len le­gyek?

– Ter­mé­sze­te­sen. En­nek meg­fe­le­lő lé­lek­ta­ni ha­tá­sa lesz: Ép­pen ezért vá­lasz­tot­tam ezt az iro­dát a ma­gam hi­va­ta­li he­lyi­sé­ge he­lyett. A diák még sok­kal job­ban függ az is­ko­lá­tól, mint az ál­lam­ha­ta­lom­tól. Lás­sunk hoz­zá – je­gyez­te meg a kar­órá­já­ra pil­lant­va –, mert ma még mil­lió dol­gom van.

Né­hány perc múl­va a fi­a­tal se­géd­ta­nár ko­pog­ta­tott be a 8/b osz­tály aj­ta­ján.

– Tóth Bé­lát hí­vat­ja az igaz­ga­tó­he­lyet­tes úr!

Papp ta­nár bosszú­san for­dí­tot­ta fe­jét az ajtó felé. Nem áll­hat­ta, ha az órá­it meg­za­var­ták. Jel­lem­ző Fé­nyes­re! Pán­di ezt húsz év alatt egy­szer sem en­ged­te meg ma­gá­nak.

Fe­jé­vel in­tett Tóth Bé­lá­nak, és foly­tat­ta a ma­gya­rá­za­tot. A di­á­kok kí­ván­csi te­kin­tet­tel néz­tek össze a pa­dok fe­lett. Mi tör­tén­he­tett?

Ez az óra kí­nos las­sú­ság­gal telt el. Az öreg Papp tisz­tán érez­te, hogy di­ák­ja­i­nak az esze más­hol jár. „A meg­za­vart tan­óra el­vesz­ti ér­té­két” – ál­la­pí­tot­ta meg ma­gá­ban, és maga is ked­vet­le­nül foly­tat­ta az elő­adást. Ami­kor fel­hang­zott a jól is­mert csen­gő­szó, Tóth még min­dig nem tért vissza.

A di­á­kok iz­ga­tott sut­to­gás­sal tó­dul­tak ki a fo­lyo­só­ra. Papp Géza be­si­e­tett a ta­ná­ri­ba.

– Mi­ért hí­vat­ták ki Tót­hot, hol van? – kér­dez­te a se­géd­ta­nár­tól, de az csak tá­jé­ko­zat­la­nul vont vál­lat. v

– Ott – mu­ta­tott az igaz­ga­tói iro­da csu­kott aj­ta­ja felé. – Fé­nyes kol­lé­ga meg egy ide­gen úr van­nak benn.

Eköz­ben az ide­gen úr lo­vag­ló­ülés­ben ült az egyik szé­ken, és me­rőn néz­te az előt­te álló fiút.

Már két nap telt el ered­mény­te­le­nül a va­sár­nap esti fel­sü­lés óta, és a ta­ná­csos el­ha­tá­roz­ta, sze­mé­lye­sen ve­szi ke­zé­be az ügyet. Tóth Béla hom­lo­kán iz­zad­ság­csep­pek csil­log­tak. Negy­ve­ne­dik per­ce zá­po­roz­tak a kér­dé­sek, és érez­te, hogy egy­re in­kább be­le­za­va­ro­dik a ta­ga­dó vá­la­szok­ba.

A rend­őr­ta­ná­csos fi­gyel­me­sen néz­te a fiút. Igen, nem csalt a szi­ma­ta. Ez a kö­lyök be­szél­ni fog. Is­mer­te ezt a faj­tát: he­ves, lel­kes, nagy­han­gú. Sze­rep­lés­re, nép­sze­rű­ség­re vá­gyik, és en­nek ked­vé­ért ke­re­si a szél­ső­sé­ge­ket. De rit­kán ve­szé­lyes. Az ilye­nek­kel gyor­san szót le­het ér­te­ni. El­ha­tá­roz­ta, hogy vé­get vet a mód­sze­res elő­ké­szí­tés­nek.

– Apád mit tud mind­er­ről?

– Sem­mit.

Tóth Béla apja jó­ne­vű vé­dő­ügy­véd volt, és meg­le­he­tő­sen hű­vös vi­szonyt tar­tott fenn a rend­őr­ség ve­ze­tő­i­vel.

– Mi­ről nem tud sem­mit?

– Sem­mi­ről… az­az­hogy…

– Ne he­begj! Ha nem tud sem­mi­ről, ak­kor van va­la­mi, ami­ről nem tud! Mi az a sem­mi? Ki szer­vez­te az össze­jö­ve­telt? Ki­nek kel­lett vol­na va­sár­nap elő­adást tar­ta­ni? Mi­ért ma­radt el az össze­jö­ve­tel? Ki­vel vagy­tok kap­cso­lat­ban?

A ta­ná­csos egy kis szü­ne­tet tar­tott. A fiú hall­ga­tott.

– Ez min­den, ami min­ket ér­de­kel. Nem va­gyok haj­lan­dó to­vább vesz­te­get­ni az idő­met. El­mond­tam, mi vár rád, ha to­vább is csö­kö­nyös­ködsz, és azt is meg­ígér­tem, hogy sem­mi ba­jod nem tör­té­nik, ha őszin­tén be­szél­ni fogsz. Itt van Fé­nyes igaz­ga­tó úr, ő is meg­ígér­te, hogy ta­nul­má­nya­id be­fe­je­zé­sét ez az ügy sem­mit sem fog­ja be­fo­lyá­sol­ni.

Az órá­já­ra né­zett.

– Öt perc van hát­ra a szü­net vé­gé­ig. A csen­ge­té­sig gon­dol­kod­hatsz.

Fel­állt, há­tat for­dí­tott a fi­ú­nak, és az ab­lak­hoz lé­pett. Bosszan­tot­ta a va­sár­na­pi ku­darc. Biz­tos­ra men­tek, a fic­kó még­is ki­csú­szott a ke­ze­ik kö­zül. De a fo­nal meg­van, ezt nem eresz­ti el. Nem akart nagy zaj­jal dol­goz­ni, tisz­tá­ban volt vele, hogy dob­bal nem le­het ve­re­bet fog­ni. Öt nem a di­á­kok ér­de­kel­ték, ha­nem azok, akik mö­göt­tük áll­tak.

Tel­tek a per­cek. Tóth Béla me­red­ten állt a sző­nyeg sar­kán, ugyan­azon a he­lyen, aho­vá há­rom­ne­gyed órá­ja ál­lí­tot­ták. A szo­bá­ra kel­le­met­len csend ne­he­ze­dett. Az aj­tó­kon át csak tom­pán szű­rő­dött át a szü­net lár­má­ja. Vé­gül fel­hang­zott a csen­ge­tés. A rend­őr­ta­ná­csos las­san meg­for­dult.

– Nos? Haj­lan­dó vagy be­szél­ni?

A fiú le­haj­tot­ta a fe­jét, és re­kedt han­gon, alig hall­ha­tó­an nyög­te.

– Igen…

Eb­ben a pil­la­nat­ban fel­csen­ge­ti a te­le­fon. Fé­nyes oda­lé­pett:

– Hal­ló, itt Fé­nyes igaz­ga­tó­he­lyet­tes. Igen, itt van. Azon­nal. Vil­mos, kér­lek, té­ged ke­res­nek – for­dult a rend­őr­ta­ná­csos­hoz.

A má­sik tü­rel­met­len moz­du­lat­tal vet­te át tőle a hall­ga­tót.

– Tes­sék, hall­ga­tom… Igen, igen, én va­gyok, nyög­je már ki, mi­ért za­var­nak?!… Mi­cso­da?!… Mi­kor? Hol?…

Kö­rül­be­lül fél per­ces csend kö­vet­ke­zett. Fé­nyes kí­ván­csi­an fü­lelt, de sem­mit sem hal­lott ab­ból, amit a ta­ná­csos­nak je­len­tet­tek.

– Rend­ben van, vi­lá­gos a do­log. Rö­vi­de­sen a hely­szí­nen le­szek. Vár­ja­nak meg – mond­ta ka­to­nás han­gon, és le­tet­te a hall­ga­tót. A fiú felé for­dult, egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­dott, az­u­tán le­győz­te tü­rel­met­len­sé­gét.

– Nos, hall­juk!

Is­mét kér­dé­sek, egyik a má­sik után. Tóth Béla hal­kan, ijed­ten adta a vá­la­szo­kat. A ta­ná­csos gyak­ran fél­be­sza­kí­tot­ta. A rész­le­te­ket most nem volt ide­je meg­hall­gat­ni. A lé­nye­get már tud­ta. Az igaz­ga­tói asz­tal­ra mu­ta­tott.

– Most le­ülsz ide, mind­ezt rész­le­te­sen le­írod, és át­adod Fé­nyes igaz­ga­tó úr­nak. Ha kész vagy, el­me­hetsz. Dél­után be­jössz hoz­zám a rend­őr­ség­re, és foly­tat­juk ezt a kis dis­kurzust. Ottó – for­dult a ta­nár­hoz –, légy szí­ves egy pil­la­nat­ra.

Ki­lép­tek az elő­szo­bá­ba.

– Amíg le­ír­ja, ma­radj mel­let­te, de ne szólj hoz­zá egy szót sem. Ne­kem most el kell men­nem. A val­lo­mást tedd egy bo­rí­ték­ba. Egy óra múl­va el­kül­dök érte.

Fé­nyes ol­da­lát fur­dal­ta a kí­ván­csi­ság.

– Tör­tént va­la­mi?

A ta­ná­csos fur­csa pil­lan­tást ve­tett rá.

– Töl­gye­si őr­na­gyot teg­nap este meg­gyil­kol­ták az igaz­ga­tód la­ká­sán. Pán­di még Pes­ten van, ugye?

– Ma ér­ke­zik.

– Anya­szült mez­te­le­nül, kés­sel a ha­sá­ban ta­lált rá az őr­nagy­ra a cse­léd­lány ma reg­gel az ebéd­lő­ben. A szép Len­ke pe­dig egy szál se­lyem­nad­rág­ban di­der­gett a für­dő­szo­bá­ba zár­va. Pi­káns kis his­tó­ria, mi?

Fé­nyes egy pil­la­na­tig hi­tet­len­ked­ve me­redt a ta­ná­csos­ra, az­u­tán har­sog­va ne­vet­ni kez­dett.

– Ne­kem sem­mi ne­vet­het­né­kem nincs, ba­rá­tom – mo­rog­ta a ta­ná­csos, mi­köz­ben a kesz­tyű­jét húz­ta.

Fé­nyes ne­he­zen vett erőt ma­gán.

– Tu­dod, el­kép­zel­tem, mi­lyen ké­pet fog vág­ni Pán­di, ha ezt meg­tud­ja!