5. Vörös vonal az átirat margóján

Kiss ez­re­des ma is, mint min­den­nap, pon­to­san dél­előtt tíz óra­kor lá­tott hoz­zá, hogy át­néz­ze a reg­ge­li pos­tát. A se­géd­tiszt il­le­del­me­sen állt ka­ros­szé­ke mö­gött, és csak ak­kor ha­jolt elő­re, ami­kor a kö­vet­ke­ző ok­mányt fő­nö­ke elé csúsz­tat­ta.

Az ez­re­des gyor­san fu­tot­ta át az ügy­da­ra­bo­kat, és ener­gi­kus, szál­kás be­tű­i­vel írta rá­juk ren­del­ke­zé­se­it. A se­géd­tiszt dosszi­é­já­ból már csak­nem ki­fogy­tak a pa­pí­rok, ami­kor az ez­re­des sze­me meg­akadt va­la­min. A vizs­la ösz­töné­vel nyúlt ce­ru­zá­já­hoz, és vas­tag, vö­rös vo­na­lat hú­zott a mar­gó­ra.

– Maga ol­vas­ta ezt? – szólt hát­ra foj­tott han­gon a se­géd­tiszt­nek.

– Igen­is! – vág­ta rá a fő­had­nagy, bár fo­gal­ma sem volt, hogy mi ra­gad­ta meg annyi­ra a fő­nö­ke fi­gyel­mét.

– És ma­gá­nak ez nem tűnt fel?!

Szőcs hall­ga­tott, mert akár­hogy me­reszt­get­te is a sze­mét, nem tud­ta el­ol­vas­ni a meg­je­lölt so­ro­kat. Em­lé­ke­zett, hogy ez va­la­mi át­irat a Bu­da­pes­ti Rend­őr­ka­pi­tány­ság­tól, de a tar­tal­má­ról fo­gal­ma sem volt.

– Azt hi­szem, jó lesz, ha sür­gő­sen szem­üve­get ren­del ma­gá­nak – szi­szeg­te az ez­re­des, és fel­állt a ka­ros­szék­ből. – Ol­vas­sa el! De ne csak a be­tű­ket néz­ze, ha­nem le­he­tő­leg a sza­vak ér­tel­mé­ig is jus­son el!

A se­géd­tiszt re­me­gő kéz­zel emel­te fel az asz­tal­ról a kel­le­met­len­né vált ok­mányt. A vas­tag, vö­rös vo­nal­lal meg­je­lölt be­kez­dé­sek­ben a kö­vet­ke­ző állt:

„A meg­gyil­kolt tra­fi­kos ira­tai kö­zött egy dec. 20-i kel­te­zé­sű (fel­te­he­tő­en múlt évi), Bar­csa Dá­vid csend­őr törzs­őr­mes­ter­től (Nyír­mo­nok) szár­ma­zó le­ve­le­ző­la­pot ta­lál­tak. Az írás tar­tal­ma és hang­ja arra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy ket­tő­jük kö­zött régi ba­rát­ság állt fenn.

Ké­rem szí­ves­ked­jék meg­ej­tet­ni Bar­csa törzs­őr­mes­ter ki­hall­ga­tá­sát, mi­vel eset­le­ges fel­vi­lá­go­sí­tá­sai ér­té­kes ada­tok­kal szol­gál­hat­nak a to­váb­bi nyo­mo­zás­hoz…”

– De hi­szen ez a Bar­csa… – kez­dett ál­mél­kod­ni Szőcs.

– Pá­rat­lan az éles­lá­tá­sa, fő­had­nagy úr! – csat­tant fel az ez­re­des, és ki­vet­te a se­géd­tiszt ke­zé­ből az át­ira­tot.

A te­le­fon után nyúlt, és tár­csáz­ni kez­dett. Szőcs der­med­ten állt a hát­tér­ben.

– Kiss ez­re­des be­szél. Szer­vusz, Sán­do­rom… Az imént kap­tam tő­led egy át­ira­tot a meg­gyil­kolt Horn Ede ut­cai tra­fi­kos ügyé­ben. Rácz, vi­téz Rácz Ba­lázs… Azt ké­red, hogy hall­gas­suk ki azt a bi­zo­nyos csend­őr törzs­őr­mes­tert, aki­nek a le­ve­le­ző­lap­ját az em­be­re­id meg­ta­lál­ták… Igen, igen! Ez az az ügy. Nos, er­ről az ol­dal­ról nem sok fel­vi­lá­go­sí­tás­ra szá­mít­hat­tok. Bar­csa törzs­őr­mes­tert ti­zen­két nap­pal ez­előtt meg­gyil­kol­ták.

A vo­nal túl­só vé­gén hosszú hall­ga­tás volt a vá­lasz, majd iz­ga­tott hang re­cseg­tet­te meg a ké­szü­lé­ket. Az ez­re­des tü­rel­me­sen vé­gig­hall­gat­ta a re­cse­gést, és csak az­u­tán vet­te át a szót.

– Pon­to­san erre va­gyok én is kí­ván­csi. Át tud­nád ne­kem kül­de­ni egy rö­vid idő­re az üggyel kap­cso­la­tos pa­pí­ro­kat? Sze­ret­ném át­fut­ni… Igen, most. Ami­lyen gyor­san csak le­het!.:. Kö­szö­nöm, szer­vusz!

Kiss le­tet­te a hall­ga­tót, és a se­géd­tiszt­hez for­dult.

– A fő­ka­pi­tány­ság­tól per­ce­ken be­lül át­hoz­zák a dosszi­ét. Azon­nal adja be hoz­zám – in­téz­ke­dett, és in­tett, hogy a se­géd­tiszt tá­voz­hat.

Ami­kor ma­gá­ra ma­radt, az órá­já­ra pil­lan­tott. Egy óra múl­va re­fe­rál­nia kell, nem sok ide­je ma­radt. Vissza­ült író­asz­ta­lá­hoz, és át­ta­nul­má­nyoz­ta jegy­zet­tömb­jét.

Fél­óra sem telt el, és a se­géd­tiszt is­mét be­ko­po­gott.

– A fő­ka­pi­tány­ság­ról meg­hoz­ták az ira­to­kat, ez­re­des uram!

Kiss mo­hón nyúlt az irat­cso­mó után. Vissza­ült asz­ta­lá­hoz, és tel­je­sen el­me­rült az anyag­ban.

Jegy­ző­köny­vek, fény­ké­pek, je­len­té­sek. Bar­csa törzs­őr­mes­ter le­ve­le­ző­lap­ja. Az ez­re­des há­rom­szor is el­ol­vas­ta. Pri­mi­tív fo­gal­ma­zás, he­lyes­írá­si hi­bák, el­csé­pelt frá­zi­sok a ka­rá­cso­nyi ün­ne­pek al­kal­má­ból. Egyet­len mon­dat volt csak va­la­mennyi­re ér­de­kes: „Kér­dez­ted Ven­celt. Ötet na­gyon ré­gen nem lát­tam. Azt mond­ják, las­san el­issza az eszit.”

Ki le­het ez a Ven­cel, aki el­issza az eszét?

To­vább la­po­zott az anyag­ban. A hely­szí­ni szem­le ered­mé­nye nem na­gyon ér­de­kel­te, csak ép­pen át­fu­tott raj­ta. Fej­lö­vés… 7,65-ös pisz­toly­lö­ve­dék… a kassza érin­tet­len…

Fény­ké­pek a holt­test­ről. Mi ez itt, a pult mel­lett? Mint­ha bot len­ne. Mi­fé­le bot? Per­sze, ha­di­rok­kant volt…

Az ál­do­zat pri­u­sza. Az ez­re­des egy­szer­re fi­gyel­mes lett, és mind na­gyobb ér­dek­lő­dés­sel ta­nul­má­nyoz­ta vi­téz Rácz Ba­lázs élet­raj­zát.

A gé­pelt szö­veg las­san össze­folyt a sze­me előtt. Fel­állt, rá­gyúj­tott, majd is­mét vissza­ült a szé­ké­be. Keze az író­asz­ta­lán fek­vő csen­gő kö­rül ját­szott, majd hir­te­len olyan erő­vel nyom­ta meg a fe­hér gom­bot, hogy ma­ni­kű­rö­zött mu­ta­tó­uj­já­ból ki­sza­ladt a vér.

– Ti­zen­két órá­ra ké­re­tem Má­nyai szá­za­dos urat!– szólt a be­lé­pő fő­had­nagy­hoz, és fel­állt. – Ha va­la­ki ke­res­ne, a ke­gyel­mes úr­nál va­gyok.

*

A pa­ti­nás épü­let túl­só szár­nyán szé­kelt a tá­bor­nagy, a ma­gyar ki­rá­lyi csend­őr­ség fő­fel­ügye­lő­je. Ami­kor Kiss ez­re­des be­lé­pett hoz­zá, azon­nal meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a tá­bor­nagy ki­vá­ló han­gu­lat­ban van. Kö­vet­ke­zés­kép­pen szó sem le­het hosszas re­fe­rá­dá­ról. Gon­do­lat­ban gyor­san ki­ros­tál­ta a ke­vés­bé fon­tos ügye­ket.

– Re­mé­lem, ha­mar vég­zel, kér­lek – nyúj­tot­ta ke­zét a nagy­úr, iga­zol­va az ez­re­des prog­nó­zi­sát. – Ki­vet­tem há­rom nap sza­bad­sá­got, és ebéd után el­uta­zom.

– Igyek­szem rö­vid len­ni, ke­gyel­mes uram. Sza­bad ér­dek­lőd­nöm, hol fogsz pi­hen­ni? Hát­ha elő­adó­dik va­la­mi ha­laszt­ha­tat­lan ügy…

– Fel­ug­rom Mát­ra­há­zá­ra. De fi­gyel­mez­tet­lek, a fe­jed­del ját­szol, ha meg me­red za­var­ni a pi­he­né­se­met! Rám fér egy kis nyu­ga­lom. Csend, jó koszt, ki­tű­nő part­ne­rek… Hát hall­juk, mit hoz­tál?

Az ez­re­des szin­te tő­mon­da­tok­ban je­len­tett. A vé­gé­re hagy­ta a Bar­csa-ügyet.

–… A két gyil­kos­ság kö­zött fel­tét­le­nül össze­füg­gés­nek kell len­nie. Ilyen vé­let­le­nek nin­cse­nek. A két em­ber ba­rát­sá­ga 19-re nyú­lik vissza. Mind­ket­ten Kecs­ke­mét kör­nyé­ki­ek, mind­ket­ten a Héj­jas-kü­lö­nít­mény tag­jai vol­tak. Rácz a buj­ká­ló kom­mu­nis­ták fel­ku­ta­tá­sa so­rán se­be­sült meg és vált rok­kant­tá… Va­la­hol itt kell len­nie a ki­in­du­ló­pont­nak. Az ügy­nek bol­si­sza­ga van.

A tá­bor­nagy el­gon­dol­ko­zott.

– Nem hi­szem, öcsém. Most, a Rá­ko­si-per után?… Meg az­tán ez nem az ő mód­sze­rük.

– Maga ez a név, ke­gyel­mes uram: Vö­rös Túr…

– Túl ro­man­ti­kus. Nem vall rá­juk. És mi­ért ten­né­nek el láb alól egy ha­di­rok­kant tra­fi­kost? Még ha rád va­dász­ná­nak… he… he… he.

Az ez­re­des­nek azon­ban nem volt ne­vet­het­nék­je.

– És ha bosszú, ke­gyel­mes uram? A kü­lö­nít­mé­nye­sek…

– Aber was, mein Kind! – le­gyin­tett a tá­bor­nok. – A ha­lot­tak, tu­do­má­som sze­rint, még so­ha­sem kel­tek fel a sír­juk­ból bosszút áll­ni. Nyír­mo­nok és Bu­da­pest! Csak­nem egy fél or­szág­ra ki­ter­je­dő össze­es­kü­vést akarsz le­lep­lez­ni?

– Fél­re­ér­tet­tél, ke­gyel­mes uram…

A tá­bor­nagy azon­ban már tü­rel­met­len volt. Fel­állt.

– Egyéb­ként nem szán­dé­ko­zom meg­köt­ni a ke­zed. Cse­le­kedj leg­jobb be­lá­tá­sod sze­rint. Nyil­ván sa­ját em­be­re­id­re aka­rod bíz­ni a to­váb­bi nyo­mo­zást.

– Igen.

– Kire gon­dol­tál?

– Má­nyai szá­za­dos­ra.

– Má­nya­i­ra? Lá­tom, hogy tény­leg ko­mo­lyan iz­gat az ügy.

Ke­zet nyúj­tott. Kiss még egy­szer kel­le­mes pi­he­nést kí­vánt, és en­ge­délyt kért a tá­vo­zás­ra.

Az öreg­úr egy­re sze­ni­li­sebb – gon­dol­ta, ami­kor be­tet­te maga mö­gött az aj­tót.