4. A pesti személyvonat

– A pes­ti pon­to­san ér­ke­zik?

– Csak né­hány perc ké­sést je­len­tet­tek.

Az al­só­vá­ro­si ál­lo­más ba­rát­ság­ta­lan, rosszul vi­lá­gí­tott pe­ron­ján mind­össze egy-két em­ber lé­zen­gett. Túr fel­mér­te a hely­ze­tet. Né­hány vá­ra­ko­zó mint­ha egy ki­csit túl­zás­ba vin­né a cél­ta­lan lé­zen­gést: nyil­ván­va­ló, hogy na­gyon is ha­tá­ro­zott cél­lal tar­tóz­kod­nak itt. Sze­ren­csé­re az el­uta­zók­ra nem sok gon­dot for­dí­tot­tak. Az ér­ke­zők ér­de­kel­ték őket el­ső­sor­ban.

Lász­ló a pénz­tár­hoz ment. Je­gyet vál­tott a vo­nat­ra, majd eny­hén dü­lön­gél­ve be­tért a ké­tes ki-né­zé­sű sön­tés­be. Ren­delt egy fél deci pá­lin­kát, és köz­ben ke­dé­lye­sen rá­vi­gyor­gott a csa­pos­ra, aki unott kép­pel tet­te elé­je az italt.

A pe­ro­non egy vas­utas­hang hal­lat­szott:

– Sze­mély­vo­nat ér­ke­zik Bu­da­pest fe­lől! A vá­gány mel­lett tes­sék vi­gyáz­ni.

A fi­gyel­mez­te­tés an­nak a két fér­fi­nak szólt, aki ép­pen most si­e­tett át a sí­ne­ken az ál­lo­más­sal el­len­té­tes ol­dal­ra.

Kö­rül­te­kin­tők a le­gé­nyek – gon­dol­ta ma­gá­ban Túr, mi­köz­ben dü­lön­gé­lő lép­tek­kel az ál­lo­más­ra be­gör­dü­lő sze­rel­vény felé tar­tott. Fél­szem­mel lát­ta, hogy két má­sik lé­zen­gő is fel­száll a vo­nat­ra.

A sze­rel­vény a moz­do­nyon és a pos­ta­ko­csin kí­vül hat va­gon­ból állt. Lász­ló a leg­utol­só ko­csit vá­lasz­tot­ta. Vé­gig­ment a va­go­non. Né­hány pa­rasztasszony, sza­bad­sá­gos ka­to­nák, két idős, vá­ro­si­a­sán öl­tö­zött fér­fi. To­vább a kö­vet­ke­ző ko­csi­ra!

A vo­nat köz­ben to­vább­in­dult. Ti­zen­két per­ce van még, amíg be­ér­nek a nagy­ál­lo­más­ra. Min­den ko­csi­ra két perc. Nem sza­bad si­et­nie.

A kö­vet­ke­ző ko­csi­ban az egyik, újon­nan fel­szállt utas­sal ta­lál­ko­zott. Ala­po­san meg­lök­te. A fér­fi dü­hö­sen for­dult fe­lé­je.

– Pa-par­don, tisz­telt uram! – da­dog­ta a bo­csá­nat­ké­rést a de­tek­tív ké­pé­be. – Ezer bo­csá­nat!

A má­sik bosszú­san for­dult el a pá­lin­ka­sza­gú utas­tól.

Eb­ben a ko­csi­ban töb­ben vol­tak, de Lász­ló itt sem ta­lál­ta, akit ke­re­sett. A kö­vet­ke­ző va­gon­ban a ka­la­uz­zal ta­lál­ko­zott. Ke­zel­tet­te a je­gyét.

A vo­nat­ke­re­kek egy­han­gú­an csat­tog­tak. Hány perc le­het még? A har­ma­dik és a ne­gye­dik va­gon kö­zöt­ti össze­kö­tő ajtó zár­va volt. Lász­ló gon­dol­ko­dás nél­kül lé­pett le a vo­nat lép­cső­jé­re, és ug­rott át a kö­vet­ke­ző ko­csi­ra. Má­so­dik osz­tály. Né­hány jól öl­tö­zött utas, nők, fér­fi­ak ve­gye­sen. Az egyik ku­pé­ban za­jos tár­sa­ság kár­tyá­zott.

To­vább! Az ötö­dik ko­csi­ban töb­ben le­szál­lás­hoz ké­szü­lőd­tek. Egy szi­kár öreg­asszony ér­des han­gon ve­zé­nyel­te a csa­lád­ját:

– Böz­si, te csak a gye­re­ket fogd, ne tö­rődj sem­mi más­sal. La­jos, szá­mold meg még egy­szer a cso­ma­go­kat. A bar­na tás­ka meg­van? Ne hagy­ja­tok itt sem­mit! Re­mé­lem, a Luj­zá­ék kint lesz­nek az ál­lo­má­son.

Az utol­só ko­csi. A vo­nat már ész­re­ve­he­tő­en las­sí­tott. Lász­ló a ko­csi pe­ron­ján is­mét is­me­rős­sel ta­lál­ko­zott. A má­sik de­tek­tív. Vé­gig­dü­lön­gélt a ko­csin. Kö­zép­tá­jon, az egyik kupé cso­mag­tar­tó­ján meg­pil­lan­tot­ta, amit ke­re­sett. A zöld ve­lúr­ka­la­pot. De a ku­pé­ban nem ült sen­ki. A ka­lap mel­lett egy kis bar­na tás­ka, a szem­ben levő cso­mag­tar­tón fe­ke­te bő­rönd. Túr gyors pil­lan­tás­sal te­kin­tett vé­gig a fo­lyo­són. Az ab­la­kok­nál a de­tek­tí­ven kí­vül még két fér­fi állt. Me­lyi­kü­ké le­het a ka­lap?

Lász­ló kö­ze­lebb lé­pett, és ket­tő­jük kö­zött he­lyez­ke­dett el. Mind a ket­tő fi­a­tal em­ber, mind a ket­tő ka­bát­ban. Az egyik szür­ke fel­öl­tőt, a má­sik sö­tét­zöld ló­den­ka­bá­tot vi­selt, és szem­üve­ge volt. Me­lyik ké­szül le­száll­ni? Le­het, hogy mind a ket­tő?

A fene egye meg, mi­ért nem tart­ják a fe­jü­kön a ka­lap­ju­kat?!

Tő­lük né­hány lé­pés­nyi­re a de­tek­tív. Túr fe­szül­ten fi­gyel­te mind­hár­mu­kat. A vo­nat fé­ke­zett. A szür­ke ka­bá­tos fér­fi a zse­bé­be nyúlt, és kék sváj­ci sap­kát hú­zott elő. Lász­lót most már csak a má­sik ér­de­kel­te. Az ab­lak­hoz lé­pett. A sze­me sar­ká­ból lát­ta, hogy a de­tek­tív te­kin­te­te a szür­ke ka­bá­tost kö­ve­ti, aki le­eme­li a fe­ke­te bő­rön­döt a cso­mag­tar­tó­ból.

Eb­ben a pil­la­nat­ban a ló­den­ka­bá­tos is meg­moz­dult, hogy a tás­ká­já­hoz lép­jen, de a moz­du­lat ab­ba­ma­radt. A kar­ját egy vas­ma­rok szo­rí­tot­ta meg, hogy moc­can­ni sem bírt.

– Ma­rad­jon! Ne száll­jon le! – hal­lot­ta a sut­tog­va ki­ej­tett uta­sí­tást.

Lász­ló a zse­bé­be nyúlt, és ci­ga­ret­tát hú­zott elő. Han­go­san foly­tat­ta:

– Nem vol­na, uram, vé­let­le­nül egy szál gyu­fá­ja?

A szem­üve­ges csak most kez­dett ma­gá­hoz tér­ni a meg­döb­be­nés­től. Las­san fe­lé­je for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét. Lász­ló alig ész­re­ve­he­tő­en in­tett a sze­mé­vel. Az ide­gen a zse­bé­be nyúlt, és tü­zet adott. A vo­nat meg­állt. A szür­ke ka­bá­tos le­szállt, a de­tek­tív a nyo­má­ban.

– Ma­gát itt túl so­kan vár­ják – foly­tat­ta Lász­ló. – Egész­sé­ge­sebb lesz to­vább­utaz­nia.

Az is­me­ret­len re­kedt han­gon vá­la­szolt.

– Nem ér­tem ma­gát. Eszem ágá­ban sincs le­száll­ni.

Lász­ló de­rű­sen mo­soly­gott a fi­a­tal­em­ber­re.

– An­nál jobb. Arra az eset­re, ha a je­gye még­is csak idá­ig szól­na, ve­gye el az enyé­met. Ez to­vább ér­vé­nyes – mond­ta, és oda­csúsz­tat­ta a vo­nat­je­gyét.

A fi­a­tal­em­ber el­vet­te a je­gyet, és zseb­re vág­ta. Te­kin­te­te a szem­üveg mö­gött most már de­rű­seb­ben csil­lo­gott.

– Le­het, hogy va­ló­ban té­ved­tem a jegy­vál­tás­nál – súg­ta, és meg­szo­rí­tot­ta Lász­ló ke­zét. – Kö­szö­nöm, hogy ki­se­gí­tett.

Túr kö­szö­nés nél­kül odább­lé­pett. A vo­nat to­vább­in­dult, las­san el­ma­rad­tak a vá­ros fé­nyei.

Várt né­hány per­cet, az­tán ki­ment a pe­ron­ra, és a kö­vet­ke­ző ka­nyar­ban le­ug­rott a vo­nat­ról.