2. Keréknyomok Orgovány felé!

A ne­ve­met, azt hi­szem, már tud­ja. Az iga­zit. Túr Lász­ló­nak hív­nak. Apám fa­lu­si ko­vács volt az Al­föl­dön. Ket­ten vol­tunk test­vé­rek, fiúk.

A falu szé­lén lak­tunk, ab­ban a ház­ban, ame­lyet még a nagy­apám épí­tett. Tíz­éves vol­tam, ami­kor ki­tört a há­bo­rú. Apám is meg a bá­tyám is a fron­ton vol­tak. Anyám­mal él­tünk. Ke­reszt­apám, anyám mos­to­ha­test­vé­re se­gí­tett ben­nün­ket. Az öreg gaz­dag­nak szá­mí­tott a fa­lu­ban. Nem em­lék­szem már, mennyi sző­le­je volt, de a pin­cé­je min­dig tele volt bor­ral. Nagy, pi­ros al­má­kat adott ne­kem, ha ná­luk jár­tunk.

Egy­szer az­u­tán meg­jött a hír, hogy Mi­hály, a bá­tyám, el­esett az olasz fron­ton. Anyám he­te­kig sírt, és nem mer­te meg­ír­ni apám­nak. Tőle nagy rit­kán kap­tunk egy-egy tá­bo­ri le­ve­le­ző­la­pot. Nagy, bar­na do­boz­ban gyűj­tö­get­tük őket.

Né­hány hét­tel az­u­tán, hogy vé­get ért a há­bo­rú, apám is ha­za­tért, és ki­nyi­tot­ta a ko­vács­mű­helyt. Es­tén­ként össze­jött a töb­bi­ek­kel, akik a front­ról tér­tek vissza, és gyak­ran csak reg­gel­fe­lé jött haza. Sű­rűn be­járt Kecs­ke­mét­re is. Ezek­ben a he­tek­ben több­ször for­dult meg a vá­ros­ban, mint az­előtt évek alatt.

Az­u­tán hal­lot­tuk, hogy ki­tört a for­ra­da­lom. Apá­mat meg­vá­lasz­tot­ták va­la­mi­nek a fa­lu­ban. At­tól kezd­ve a ke­reszt­apám nem állt szó­ba sem vele, sem anyám­mal. Én mind­eb­ből csak a pi­ros al­má­kat saj­nál­tam.

Egy­szer anyám­mal men­tünk az ut­cán, és szem­be­jött ve­lünk a ke­reszt­apám. Anyám meg­szó­lí­tot­ta, és csen­des han­gon ma­gya­rá­zott neki va­la­mit, az öreg pe­dig na­gyon dü­hö­sen vá­la­szolt. Nem hal­lot­tam, mi­ről vi­tat­koz­tak, nem is na­gyon fi­gyel­tem oda. Vé­gül is az öreg há­tat for­dí­tott anyám­nak, el­in­dult az el­len­ke­ző irány­ba, az­u­tán még meg­állt, és vissza­ki­ál­tot­ta:

– A Mi­há­lyod­nak meg mondd meg, hogy ne fe­led­je a sza­vam: te­rem még akác­fa eb­ben a fa­lu­ban a Vö­rös Túr­nak!

Ek­kor tud­tam meg, hogy apá­mat fa­lu­szer­te úgy hív­ták: a Vö­rös Túr. Se­hogy se ment a fe­jem­be ez a név. Anyá­mat hi­á­ba kér­dez­tem, azt vá­la­szol­ta, hogy ki­csi va­gyok én még eh­hez.

Ami­kor nyár lett, apám is­mét el­ment ka­to­ná­nak. pe­dig be­hí­vót sem ka­pott. Anyám so­kat sírt, és megint úgy folyt az éle­tünk, mint a há­bo­rú alatt.

Én va­ló­ban nem so­kat ér­tet­tem az egész­ből. Volt egy öreg csősz a fa­lu­ban, min­den­ki csak Zsi­ga bá­csi­nak hív­ta, még nagy­apám­nak volt jó cim­bo­rá­ja. Egy­szer meg­ál­lí­tott a ker­tek alatt, és meg­kér­dez­te, hogy élünk, Bú­csú­zó­ul meg­si­mo­gat­ta a fe­jem, és azt mond­ta:

– Büsz­ke le­hetsz az apád­ra. Vö­rös­ka­to­na!

Ez a há­bo­rú ha­ma­rabb vé­get ért, mint a má­sik. Egy va­sár­nap el­ter­jedt a hír, hogy be­jöt­tek a ro­mán ki­rály ka­to­nái. Anyám et­től kezd­ve na­gyon félt, és min­den este be­zár­ta a ka­put. Én ugyan nem lát­tam egy szál ro­mánt se, pe­dig egy­szer meg­je­len­tek a fa­lu­ban, de mire meg­tud­tam, és be­sza­lad­tam a temp­lom­hoz, már to­vább­men­tek.

Egy éj­sza­ka apám ha­za­tért. Ti­tok­ban, a ker­tek fe­lől jött, és csön­de­sen zör­gött az ab­la­kon. En­gem meg­csó­kolt, mi­vel fel­éb­red­tem, és anyám­mal so­ká­ig sug­do­sott a kony­há­ban. Mind­eb­ben csak az volt a fur­csa, hogy a szé­na­pad­lás­ra ment alud­ni. Ott töl­töt­te a nap­pa­lo­kat is, és csak késő es­tén­ként jött le enni. Én gyak­ran fel­mász­tam hoz­zá, de nem kí­vül­ről, ha­nem a te­hén­is­tál­lón ke­resz­tül, hogy ne lás­sa­nak meg. Apám ugyan­is meg­ma­gya­ráz­ta, hogy az ő ha­za­ér­ke­zé­sé­ről nem tud­hat sen­ki. És ha én kis­fiú va­gyok is, ő bí­zik ben­nem, hogy tu­dok tit­kot tar­ta­ni.

Egy­szer úgy ta­lál­tam a pad­lá­son, hogy pisz­tolyt tisz­to­ga­tott. El­me­sél­te, hogy egy fran­cia tisz­té volt, és kár, hogy nincs hoz­zá lő­szer. Az­u­tán be­csa­var­ta egy rongy­ba, és en­gem meg­bí­zott, hogy dug­jam el a mű­hely­ben, de anyám­nak ne szól­jak róla…

Az­nap es­te­fe­lé az ud­va­ron lő­dö­rög­tem, ami­kor va­la­ki meg­zör­get­te a ke­rí­tést. Nem az utca fe­lől, ha­nem a kert­re néző ol­da­lon. Már sö­té­te­dett, de még le­he­tett lát­ni. Az öreg Zsi­ga bá­csi volt, a ke­zé­vel in­te­ge­tett, hogy men­jek oda. Egé­szen kö­zel ha­jolt a ke­rí­tés fe­lett, és re­kedt han­gon súg­ta:

– Mondd meg apád­nak, hogy jól búj­jon el, mert itt van­nak a fe­hé­rek. Már dél­után óta a ke­reszt­apád­nál isz­nak.

Lé­lek­sza­kad­va ro­han­tam a pad­lás­ra, de apám egé­szen nyu­god­tan fo­gad­ta a hírt. Csak va­cso­ráz­ni nem jött le az­nap este.

Késő es­tig nem mer­tünk le­fe­küd­ni. Anyám­mal együtt a kony­há­ban ül­tünk, és szo­rong­va néz­tük a pet­ró­le­um­lám­pa sár­ga fé­nyét. Egy­szer az­u­tán ko­csi állt meg a ház előtt, és va­la­ki dön­get­ni kezd­te a ka­put. Anyám fel­állt.

– Ne nyis­sa ki ne­kik, ne nyis­sa ki ne­kik, édes­anyám! – ki­ál­toz­tam.

De ad­dig­ra már be­tör­ték a vé­kony desz­ka­ka­put, és ré­szeg han­gos­ko­dás­sal be­tó­dul­tak a kony­há­ba, ahol vi­lá­gos­sá­got lát­tak. Öt fér­fi is­me­ret­len volt, so­sem lát­tam őket a fa­lu­ban. A ha­to­dik a ke­reszt­apám. Az ide­ge­nek kö­zül há­rom úgy volt öl­töz­ve, mint mi­fe­lénk a fa­lu­si­ak. A má­sik ket­tő fé­lig egyen­ru­há­ban volt, fé­lig ci­vil­ben. A leg­fi­a­ta­labb tisz­ti csiz­mát vi­selt. Ket­tő­nél pus­ka volt, a töb­bi­ek­nél pisz­toly.

A tisz­ti­csiz­más szó­lalt meg elő­ször.

– No, hol az a hí­res Vö­rös Túr?

Anyám úgy tett, mint­ha nem hal­la­ná a kér­dést. A ke­reszt­apám­hoz for­dult:

– Jó es­tét, Jós­ka. Mi já­rat­ban vagy­tok?

Amaz le­sü­töt­te a sze­mét a húga pil­lan­tá­sa előtt. Egé­szen csön­de­sen mond­ta:

– Mi­hályt ke­res­sük.

– Jól tu­dod, hogy há­rom hó­nap­ja el­ment ka­to­ná­nak…

Az egyik rö­hög­ni kez­dett.

– Ka­to­ná­nak? Ta­lán úton­ál­ló­nak?

A tisz­ti­csiz­más fél­re­tol­ta anyá­mat.

– Elég a le­fe­tye­lés­ből! Ku­tas­sá­tok át a há­zat!

Ke­reszt­apám­nak is meg­jött a hang­ja.

– Hi­á­ba ha­zu­do­zol, Rozi, tud­juk, hogy Mi­hály itt­hon van. Jobb, ha meg­mon­dod, hová bújt! – mond­ta fe­nye­ge­tő­en.

Anyám vá­lasz he­lyett há­tat for­dí­tott neki. Én meg­la­pul­tam a sa­rok­ban, és olyan ki­csi­re húz­tam össze ma­gam, ami­lyen­re csak bír­tam. De a ke­reszt­apám ész­re­vett, és ki­ci­bált az asz­tal mö­gül.

– Gye­re, mu­tasd meg, hol az apád!

– Nem tu­dom, Jó­zsi bá­csi…

– Ne ha­zu­dozz te is, te tak­nyos, mert meg­ver az Is­ten.

És rán­ci­gál­ni kez­dett maga után. Én fé­lel­mem­ben be­le­ha­rap­tam a ke­zé­be. Fel­hor­kant, el­kap­ta a ke­zét, és a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban ak­ko­ra po­font kap­tam tőle, hogy be­es­tem az asz­tal alá.

– Ne merd a fiam meg­üt­ni, te ré­szeg disz­nó! – üvöl­töt­te anyám, és elé­ug­rott.

Egy pil­la­na­tig azt hit­tem, hogy őt is meg­üti, de az­u­tán meg­for­dult, és a töb­bi­ek után in­dult.

Mi­után föl­for­gat­ták a há­zat, ki­tó­dul­tak az ud­var­ra. Hal­lot­tuk, hogy fel­tör­ték a mű­hely­aj­tót.

Anyám moz­du­lat­la­nul állt a tor­ná­con, és fi­gyel­te őket. Egy­szer csak egy di­a­dal­it­tas or­dí­tás:

– Ott van a szé­na­pad­lá­son!

De oda nem volt könnyű fel­jut­ni. Apám a lét­rát fel­húz­ta maga után. Né­há­nyat vak­tá­ban lőt­tek a pad­lás­aj­tó felé, és or­dí­toz­tak te­he­tet­len dü­hük­ben. Egy­szer csak ke­reszt­apám hang­ját hal­lot­tam.

– Gye­re le, Mi­hály, mert rád gyújt­juk az is­tál­lót.

Meg is tet­ték. Né­hány perc múl­va nap­pa­li vi­lá­gos­ság bo­rí­tot­ta el az ud­vart. A te­hén­is­tál­ló nád­te­te­je re­cseg­ve égett. Ol­ta­ni sen­ki sem jött a szom­szé­dok kö­zül, a lö­völ­dö­zés hal­la­tá­ra min­den­ki el­bújt.

Hogy ez­u­tán mi tör­tént, azt pon­to­san nem tu­dom, mert anyám vissza­tusz­kolt a kony­há­ba. Csak az or­dí­to­zás hal­lat­szott az ud­var­ról:

– Ugye, hogy ki­füs­töl­tünk, te vö­rös ku­tya!

Az­u­tán fáj­dal­mas si­kol­tás hal­lat­szott, de nem apám hang­ja volt. Ké­sőbb tud­tam meg, hogy az egyik ka­to­na­ru­hás or­dí­tott, akit vé­re­sen a ve­ran­dá­ra fek­tet­tek. Más­nap dél­előtt a kis­bal­tát is meg­ta­lál­tam a le­égett is­tál­ló mel­lett, amit apám be­le­vá­gott a lá­bá­ba. Örök éle­té­re nyo­mo­rék ma­radt.

Apá­mat em­ber­te­le­nül meg­ver­ték. Anyám si­kolt­va ro­hant a vé­del­mé­re, de a ke­reszt­apám fél­re­lök­te. Meg­kö­töz­ték, és be­lök­ték a mű­hely­be. Két em­ber ott ma­radt őriz­ni, a má­sik há­rom meg a ko­csi­val el­vit­te a ka­to­na­ru­há­sat, aki egész idő alatt tor­ka sza­kad­tá­ból or­dí­tott.

Fél­óra múl­va vissza­jött a ko­csi, és most apá­mat dob­ták fel rá. Anyám az ud­va­ron állt, és át­koz­ta őket. Ész­re sem vet­te, hogy én ki­szök­tem a kony­há­ból. A ke­rí­té­sen át még lát­tam, hogy apám inge csu­pa vér. De egész idő alatt egy szót se szólt.

A ko­csi el­in­dult a temp­lom felé. Én ki­ug­rot­tam az ut­cá­ra, és a há­zak tö­vé­ben sír­va fu­tot­tam utá­na.

A sze­kér ke­reszt­apám ud­va­rá­ra haj­tott be. Jól is­mer­tem a já­rást ná­luk, át­mász­tam a ke­rí­té­sen, és el­búj­tam a bok­rok kö­zött. A tisz­ti­csiz­más hang­ját hal­lot­tam:

– Lök­jé­tek a ba­rá­tai közé!

Apá­mat be­zár­ták a csűr­be, és a ház­ba men­tek. It­tak to­vább, az egyik még éne­kelt is.

Fél­óra múl­va még egy ko­csi haj­tott be az ud­var­ba. Az is ho­zott két em­bert, aki­ket szin­tén a csűr­be lök­tek. Ez­zel a ko­csi­val ér­ke­zett egy fér­fi. Az ar­cát sö­tét­ben nem lát­tam. Az ud­va­ron be­szél­get­tek, és a töb­bi szo­kat­lan tisz­te­let­tel szólt hoz­zá. A tisz­ti­csiz­más­sal te­ge­ző­dött.

– Si­ke­rült ki­pré­sel­ni be­lő­lük va­la­mit, Mi­hály? – kér­dez­te az újon­nan ér­ke­zet­től, de az csak dü­hös ká­rom­ko­dás­sal vá­la­szolt.

Ke­reszt­apá­mék­nál fé­lig ro­kon­ként, fé­lig szol­gá­ló­ként élt egy öz­vegy­asszony, anyám uno­ka­test­vé­re. Az me­sél­te el né­hány nap múl­va, hogy ez az em­ber volt Fran­cia Kiss Mi­hály.

Nem tu­dom, mennyi idő telt el, azt hi­szem, több óra, ami­kor az utol­já­ra ér­ke­zett ko­csi el­haj­tott az ud­var­ból. Raj­ta ül­tek vagy hár­man, köz­tük Fran­cia Kiss. A töb­bi­ek egész éj­jel to­vább it­tak. Haj­nal felé meg­eredt az eső, be­hú­zód­tam a pin­ce­pad­lás­ra, On­nan jól lát­tam az ud­vart meg a há­zat is.

Már ki­vir­radt, ami­kor a tisz­ti­csiz­más meg az em­be­rei ki­tó­dul­tak az ud­var­ra. Ki­nyi­tot­ták a csű­raj­tót, és ki­te­rel­ték az ott őr­zött öt em­bert. Köz­tük apá­mat is. Fel­tusz­kol­ták őket a ko­csi­ra. Az egyik nem tu­dott már jár­ni, azt úgy dob­ták fel, mint egy zsá­kot. Meg­is­mer­tem. Az öreg Róth volt, a bol­tos. A négy fegy­ve­res em­ber is fel­ka­pasz­ko­dott a sze­kér­re. Az egyik pa­raszt haj­tot­ta a lo­va­kat, a tisz­ti­csiz­más mel­let­te ült a ba­kon. A se­be­sült ka­to­na­ru­há­sat nem lát­tam se­hol, le­het, hogy a má­sik ko­csin vit­ték el.

Ke­reszt­apám sem ment ve­lük. A ka­pu­ig kí­sér­te a ko­csit, és még utá­nuk ki­ál­tott:

– Is­ten áld­jon ben­ne­te­ket!

A ko­csi vág­tá­ban in­dult el. Mire a ke­rí­té­sen át ki­szök­tem az ut­cá­ra, már nem lát­szott be­lő­le sem­mi. De tud­tam, hogy mer­re haj­tot­tak. A haj­na­li eső le­ver­te az út po­rát, és tisz­tán lát­szott a ke­re­kek friss nyo­ma. Fu­tot­tam a ned­ves ho­mo­kon, a tü­dőm majd ki­sza­kadt. Ami­kor már nem bír­tam fut­ni, csak men­tem bot­la­do­zó lép­tek­kel, min­dig csak a ko­csi­nyom után. Ki­ér­tem a fa­lu­ból. A nyo­mok a Fe­hér-er­dő­höz ve­ze­tő útra tér­tek. Az erdő öt-hat ki­lo­mé­ter­re van a fa­lu­tól. Vi­lá­gos reg­gel lett, mire oda­ér­tem. A nyo­mok be­ve­zet­tek az er­dő­be. Csend volt.

Az er­dő­ben is­mer­tem egy tisz­tást. Ke­reszt­apám szo­kott erre va­dász­ni, és egy­szer-két­szer ma­gá­val ho­zott.

Itt ta­lál­tam meg az öt em­bert hol­tan. Ket­tőt fel­akasz­tot­tak a tisz­tás men­ti fák­ra. Az öreg bol­tos a fű­ben he­vert, arc­ra bo­rul­va. A ne­gye­di­ket nem volt időm meg­ke­res­ni, mert köz­ben meg­lát­tam apá­mat. Az egyik vas­tag tölgy­fa mel­lett állt, a feje a mel­lé­re bu­kott. Mi­vel állt, elő­ször azt hit­tem, hogy él. Han­gos ki­ál­tás­sal sza­lad­tam oda hoz­zá, de mi­kor oda­ér­tem, föld­be gyö­ke­re­zett a lá­bam.

Azért állt, mert oda volt kö­töz­ve. A sze­me he­lyén üres, vé­res lyu­kak tá­tong­tak. A ha­sá­ból egy szu­rony nye­le állt ki, ami­vel oda­szö­gez­ték a fá­hoz.

Azt hi­szem, han­go­san or­dí­tot­tam, és máig sem em­lék­szem, hogy ér­tem ki az er­dő­ből. Ami­kor már az utol­só fák is el­ma­rad­tak mel­lő­lem, ak­kor vet­tem csak ész­re, hogy megint a ko­csi­nyo­mok után ro­ha­nok. A ke­rék­nyo­mok az el­len­ke­ző irány­ban ve­zet­tek ki az er­dő­ből, és mé­lyen a ho­mok­ba vá­gód­va kacs­ka­rin­góz­tak a sző­lők kö­zöt­ti úton Or­go­vány felé.